4um8s - Barátainknak Brisbane-ből

BJC Matt Bakerrel

2010-05-28T23:44:00.002+10:00

Nagyszerű kis esténk volt a Brisbane Jazz Club-ban. Matt Baker, Oscar Peterson ausztrál üdvöskéje játszott a mestere emlékére. Jövő hónapban megy New York-ba szerencsét próbálni.
Felvettem egy-két számot, amiből megpróbálok feltenni, amennyit csak tudok. Ja, meg a sztorikat!!
A koncert sajnos rövid volt, mert a jezzklábot már többször feljelentették a szomszédok, hogy 10 után hangoskodik... Hmm. 10 óra 8 perckor már le volt takarva az addig virtuóz kezektől boldog zongora. Kár!

Mindenesetre két CD Matt Bakertől, természetesen az aláírásával, valószínűleg néhány év múlva többet fog érni, mint 20 dollár darabonként.
És nem csak a válság miatt!!

Sok sikert az USÁ-ban, Matt!!! (Tudom, nem minden Sydney-ben élő tanul magyarul...)

100 éves szülinapi buli

2010-04-18T22:04:00.002+10:00

Az egyetemen százéves szülinapi buli van egész évben, és ma ezt egy egésznapos zsibvásárral ünnepelték. Najó, egy kissé cinikus szemszögből szemlélek mostanában mindent, ami az egyetemmel kapcsolatos.
Amiért mégis megemlítem az csupán annyi, hogy a So-la Voce énekelt a délelőtti ünnepségen, egy szabadtéri sátorszerű színpadon. Közönség alig volt, mert az eső egész reggel esett, mire a programunk végére értünk, már sütött a nap, és fullasztó meleg volt a sátortető alatt.

Mivel szabadtéri szereplésekkel kapcsolatban eléggé rossz tapasztalataim vannak, főleg a hangtechnikusok hozzá nem értése miatt, kissé feszengtem a dolog előtt. Viszont ezek a hangmérnökökkel nagyon meg voltam elégedve. A mintegy 20 perces műsorunk vegyesfelvágott volt abból a szempontból, hogy milyen felállásban énekeltünk. A programunkban voltak szólisták szinte minden szólamban, dobok, taps, bongó-dob, tikkfa, testen dobolás, vers felolvasás és persze a tutti ének, és nekem úgy tűnt, hogy minden nagyon jól szólt.

A fellépés után a kórus egy része átjött hozzánk pizzázni. Nagyon kedvesek voltak, segítettek a pizzák elkészítésében, paradicsom felvágás, satöbbi, és az egész nagyon jó hangulatban telt. Aztán játszottunk, mókáztunk, kacagtunk, egyszóval kicsit közelebb kerültünk egymáshoz. Nem tudatosan, de ez is hozzátartozik az európai turné előkészületeihez, hogy a társaság jól összebarátkozzon, mielőtt két hétig össze leszünk zárva. (Remélem, addigra a repülőjáratainkkal is minden rendben lesz, a vulkán szépen lenyugszik, és nem füstöl többé.)

Képek a pizzázásról, a játékról és a pár héttel ezelőtti vacsoráról a picasán láthatóak.

A következő videó azoknak szól, akik értenek angolul. Épp gyilkosozunk, és érdemes megfigyelni, hogy Vanessa, a rendőrfőnök, aki már tudja, hogy Luke az egyik gyilkos, hogyan provokálja ki, hogy a másik gyilkos felfedje magát. Zseniális.. véletlenül vettem fel.. :)

Ez meg az...

2010-04-02T22:14:00.005+10:00

Mégismozogaföld... változik minden, ami felemelő érzés és tudás. Az egyetemi harcok, bohóckodások, szerepjátékok holnapra már a múltté lesznek. Megkönnyebbülés, felhőtlen öröm, új élet, ami a sok kérdőjellel együtt is, - vagy talán pont azért - a végtelen "irányába" terelget, amit alig várok, hogy elkezdhessek felfedezni...

Február végén ugyanis felmondtam a munkahelyemen sok tipródás, tárgyalás, kétségbeesett küzdelem után. A felmondási idő hat hónap, tehát a félévet még befejezem. Ez egy hosszú történet, a lényege, hogy a tanszékünkön is beütött a változás másfél évvel ezelőtt, egy új tanszékvezető személyében. Az általa elképzelt váltás szerintem negativ irányt vesz, de megértem, hogy az új folyamatok irányitója a piac. Aminek nem kéne igy lennie, leginkább nem a művészetek és a tanárképzés terén. Amint a példa mutatja, a pénzhajhászás, a piaci elvárásoknak való megfelelés a felsőoktatásból sem maradhat ki, amit el is lehet fogadni, és aszerint táncolni, (vagy zenélni), de részemről ez a tánc már nem képviseli, vagy csak nagyon nyomaiban azokat az alapvető értékeket, amikért az elejétől küzdöttünk kedvenc, James kollégámmal. Ő már tavaly évvégén kiugrott a hajóról. Már akkor is süllyedt... De attól, hogy ő lelépett, a dolog rohamos iramban telitődött vizzel. Nem tudom, hogy van-e elég vödör és ragasztóanyag, hogy a vizet kimerjék, és közben a lyukakat betömjék. Abban sem vagyok biztos, hogy bárkit is érdekel ez a felsőbb szinteken. A mi hajónk egy viszonylag kisebb tutaj a nagy tanszékek között, akik az igazi pénzt csinálják az egyetemnek...

Szóval ez a nagy váltás.

Emellett So-la Voce nagyon felpörgött az európai turnénkra készülődés nevében. Múlt szombaton egész napos próba, majd vasárnap az ezévi első koncertünk, aminek fergeteges sikere volt. A hűvős ozzi közönség még ráadást is kért.. Ez tapasztalatom szerint nem szokás errefelé, talán mert túl meleg van. Ha belegondolok, hogy a hőség magas páratartalommal megspékelve komoly erőfesztést igényel bármiféle mozgákor, akkor a tapsra emelés és összecsapás ráadásul hosszú perceken keresztül hihetetlen erőfesztést igényel még a legkultúráltabb beállitottságú embertől is. Jó volt a koncert, na!! Még én is nagyon elégedett voltam.
Pedig úgy készültem, hogy tudtam, hogy a 16 énekesből 6 új tag nem éppen a legmegfelelőbb arány, ráadásul, akik tavaly elmentek a kórusból mind kiváló és tapasztalt énekesek voltak. Mindent egybevetve, fantasztikusan énekeltek. Egyébként ezt is tapasztaltam, hogy a próbákon 60/65-ös fordulatszámon pörgő énekesek a koncertre mintha megtáltosodnának, és előhúzzák rejtekeikből a 120-as motort, és a mindenen felül beleadnak apait-anyait-nagyapait-nagyanyait. Ez is hozzátartozik az ozzi temperamentumhoz, azt hiszem. Hijjjába, az ozzi sportolók sem a kétségbeesésükről hiresek világszerte. :)

Lehet, hogy sokat tanulhatnánk ebből a mentalitásból, ami az első években őrületbe kergetett, lévén én voltam a motiváló, a motor, nekem kellett 150-en pörögni, hogy elérjünk valamit. Ez persze rettenetesen frusztrált, nagy elvárásaim voltak, amik rendszerint megbuktak. Nem mondom, hogy azóta sokat változtam, vagy a tanári elvárásaim alábbadtam volna, de azt hiszem, jobban megértem ezt a hozzáállást, mintha én is fellazultam volna, és "könnyebb-menésű" (easy going) lennék.
Egy hihetetlenül vicces előadást láttam a TV-ben a melbourne-i International Comedy Festival-ról. Egy amerikai humorista, Arj Baker mesélt ausztrál élményeiről, majd arról, hogy szerinte hogyan reagálna egy ausztrál, ha kirándulás közben megmarná a világ legmérgesebb kigyója, a barna kigyó, ami egyébként itt honos Ausztráliában. Az igazi ausztrál ilyenkor komótosan és flegmán felkiáltana, hogy "A francba, megharapott... nem hiszem el, hogy már csak 15 percem van hátra..." Egy másik humorista, Russel Kane Angliából meg arról mesélt, hogy Queenslandben (vagyis itt nálunk, Brisbane-ben) elment a szinházba (nincs sok belőle, úgyhogy ezért "A szinházba"). A közönség inkább nem volt kiöltözve, mint ki volt, mint mondjuk Melbourne-ben vagy Európában általában. Sőt, valaki a "királyi páholyban" strandpapucsban és atlétában ült. Aztán a humorista elképzelte, hogy otthon a szinházba készüléskor a férj megkérdezi a feleségét, hogy nem látta-e hol van a szinházi atlétája (theatre singlet). Ott lesz valahol a temetési rövidnadrágod (funeral shorts) mellett, felelte az asszony...

Na igen, el van túlozva, de azért nem nagyon.. Jó itt, na!!! :) Sokat lehet tanulni... mentalitásból.

Már csak 4 és fél hónap...

2010-02-06T19:25:00.002+10:00

... és indulunk haza.. igennnnnnnnnnnnnnnn!!!
Az elmúlt hetünk gyakorlatilag azzal telt, hogy repülőjegyeket foglaltunk a kórusturnéra, természetesen a kórusnak és magunknak is. Az egyik lány elvállalta, hogy megszervezi, csak közben el kellett utaznia Új-Kaledóniába. Mivel még sokan mindig nyaralnak itt-ott, ezért kissé nehézkes volt az emailezés, sms-ezés. Az egyik utazási ügynök elvállalta, hogy mindenkivel kapcsolatot tart, így a nehezét levette a vállamról, de még így is úgy éreztem, hogy egy mázsányi súllyal lettem könnyebb, amikor ma koradélután végre lefoglaltuk a saját repjegyünket is..

Megyünk haza!!!! Na persze most még annyi szabadidőnk sem lesz a családdal és barátokkal, mint decemberben, hiszen én kórusvezetői szerepben fogok leginkább működni. No, de mint korábban említettem, itt igazából az fontos, hogy a másik közelében legyünk, belenézzünk a szemébe és ne csak sejtsük a heti/kétheti/havi vagy talná félévenkénti online beszélgetésekből, hogy még él...

Annyi azonban bizonyos, hogy Krisztián és én 24-én indulunk Brisbane-ből. Először Londonban töltünk pár napot, majd 30-án érkezünk Budapestre az 5.35-össel. (BA868) Reméljük otthon lesznek barátaink meg a családból, akik szívesen elszállásolják a nagyon kedves, 20 tagú kórusunkat. Az otthoni programunk még formálódik, pontos jelentés később..
Budapestről július 6-án indulunk Svájcba, a Neuchatelben megrendezésre kerülő kórusversenyre. Múlt hét végén kaptunk értesítést arról, hogy elfogadták jelentkezésünket!! Az egész kórus teljesen fel van pörögve a hírtől, és már alig várjuk, hogy újra találkozzunk az első próbán, 17-én este 6.15-kor. Annál is inkább, mert akkor végre kézzelfoghatóvá válik számukra, hogy mire adtak ki csomó pénzt..

A repülőjegy foglalás után megint festés következett. Ez is izgalmas volt, hiszen most a zeneszoba két falát festettük aranysárgára. Ez egy új szín, amit még sosem használtunk, így nagyon reméltem, hogy nem lesz gáz két teljes falon. De gyönyörű lett, igaz, még világosban nem láttuk a műalkotásunkat...

Jaj, majdnem elfelejtettem, hogy ma reggel Bercivel meg Timivel piacoztunk, (egy kisebb ide-oda kavarás után), mert jövő hétre meghívtak, hogy csatlakozzunk a Fraser Island-i túrájukhoz!!! Mivel kissé rizikós lett volna egy egész hetet kivenni néhány héttel az öt hetes szabadságunk után, ezért csak 11-én, csütörtökön csatlakozunk hozzájuk. így is lesz majdnem négy teljes napunk kikapcsolódni. Már szerda este leautókázunk (illetve fel) Rainbow Beachre, ott egy éjszakára megszállunk, majd az apály beköszöntével, reggel 10 felé átkompozunk a szigetre, ahol Berci és Timi reménység szerint nem felejt el értünk jönni. Ha mégis elfelejtenék, akkor valószínű, dingókkal éjszakázunk. És vagy ők esznek meg minket, vagy szomjanhalunk... Azt nem tudom, hogy van-e térerő a sziget azon részén, mindenesetre nem szeretnék délután-estefelé csalódottan visszakompozni. A Fraser Island egyébként a Világörökség része, ahol csak négykerékmeghajtású autóval lehet közlekedni, ezért kell a mi kedvenc (és már megjavított) autónkat Rainbow Beachen leparkolni. Mert az csak kétkerék meghajtású, és különben is túl szép ahhoz, hogy eláztassuk a sós vízben.

Most jó, hogy hétvége van, bár már nagyon érezzük a légkondicionálás hiányát itthon. A munkahelyen nem probléma, mert egész nap megfagyunk bent. Ma viszont annyira párás volt a levegő, hogy egy-két órai kinntartózkodás után egy óra pihenő következett, főként vízivás és a Supernatural legújabb epizódja kíséretében.. (Nem tudom, ki nézi rajtunk és Balázson kívül, de tudom javasolni, hogy aki még nem nézte eddig, most kezdje el letölteni/megvenni az első sorozattól kezdve, mert ez a rész megéri...:)

Fáradtak vagyunk.. Krisztián francia nyelvleckén bóbiskol, miközben én szépen lassan befejezem mondandóm mára...

Australia Day és Festés 2

2010-01-27T10:50:00.002+10:00

Új képeket tettem fel az eddigi festési munkálatokról és tegnapi munkaszüneti napról, az Australia Day-ről. Mivel most nincs időm szépen kifejteni, hogy s mint történtek a dolgok, ezért gondoltam, hogy a képek és ez a bejegyzés hírértékű a kiváncsiskodók részére. :))))
Remélem, nemsokára lesz időm és erőm beszámolni.

Egy hete itthon

2010-01-18T15:36:00.003+10:00

Ma kezdtük a második hetünket itthon, és úgy-ahogy, akklimatizálódtunk. Talán már nekünk is úgy tűnik, hogy éjjel van éjjel, nappal meg nappal, és elfogadtuk, hogy minden reggel dolgozásost játszunk a hosszú szünet után. Nem mondom, hogy könnyen ment a visszaállás...

Az első hétvégét úgy ünnepeltük meg, hogy szombaton Krisztián lenyírta a füvet, míg én kigazoltam az elülső kert 3/4-ét. Elég nagy meló volt, állítólag több hétig esett az eső, amíg nem voltunk itthon, ami meg is látszik a gyomok intenzív életrekapásán. A hátsó kerthez valószínű egy szakembert fogunk hívni, mert annyira gáznak látszik. Astrid a templomból kertrendező, talán elvállalja, meglátjuk. Közben a kesztyűm alá bemászott egy zöldhangya (green ant), ami igazából fekete, és jól megcsípett. A csontomig hatolt a fájdalom, és egy nagy területen bepirosodott, azt hittem, leesik a kézfejem. Aztán hideg vízzel, amennyire hideg a csapból kijövő víz, plusz a piros papajás csodakenőccsel lekezeltem, és még úgy 3-4 óráig igen intenzíven fájt. Ma, két nappal később már csak egy szép, kb. 2 cm átmérőjű piros folt látszik, de van még két, ismeretlen eredetű, de igen jól látszó csípés ugyanazon a kézfejemen, amik viszont iszonyúan viszketnek.

Vasárnap meglátogattuk Lillát, Balázst, Gergőt, Bencét és Pannát. A fiúk már aludtak, mikor dél körül megérkeztünk. Panna, aki pont megebédelt, kábé 4 perc szemezés után rámmosolygott, ami nagy dolog, mivel még csak most tanul mosolyogni. Aztán lehet, hogy csak éppen kakilni próbált, és annak a jelét láttam az arcán, amit én meg jól félreértettem, de azért jól esett.
Ebédre cápát ettünk, én először életemben, amit Balázs a bbq-n sütött Krisztián asszisztálása mellett, amíg mi csajok a saláta körül tettünk-vettünk a konyhában. A két srác néhány perccel ébredés után már apán játszott kicsiarakást Bence vezetésével. Gergő még aludni próbált apája jobb combján, de Bence háromszor-négyszer jól fejbekólintotta hol kezével, hol lábával, hol a fejével, persze többnyire véletlenül vagy testvéri szeretetből. Minden elismerésünk a szülőknek... Jópofák ezek a kölkök, és hárman vannak már, igaz abból csak kettő ugrabugrál, pörög-forog, erre-arra futkározik, kúszik-mászik, ide-oda... Állítólag imádni lehet ezt az életformát is 5-6 óra alvással... Alig várom...

Mielőtt elutaztunk, házunkban befejezték az árvízkáros munkálatokat, így a hétvégére festést tervezünk saját ecsettel és újságpapír csákóval a fejünkön, mint a múltkor. Már most tudom, hogy a munka önkínzás lesz a kb. 36 fokban és 60%-os páratartalom mellett, még légkondi nélkül. Viszont szép lesz a házunk. Csak milyen színű legyen? Ennek eldöntése is rajta van azon a viszonylag hosszú listán, ami a következő néhány hét elintézendő feladatait tartalamazza. A lista egy másik eleme a légkondicionálás beszerelése, továbbá a gyönyörű kis mazdánk megjavíttatása, ugyanis péntek este belénkjött egy nő. Vissza akart fordulni egy kereszteződésben, ahol nem szabadott volna, mi pedig oda kanyarodtunk ki (kisívben), ahova ő fordulni akart... Állítólag nem látott minket. Mondjuk fekete az autó, meg sötét is volt, de azért ahhoz már túlhülyének kell lenni, hogy valaki ne arra nézzen, amerre megy. Ő kb. ilyen volt... Szerdán visszük szerelőhöz a kocsit, nem tudjuk, mikorra lesz kész, de a csaj biztosítója állja a kárt. Szóval a listánkon van bőven teendő, meg szerintem úgyis írunk még hozzá. Remélem, ki is húzhatunk róla ma már egy-két dolgot.

Közben elkezdődött az Australian Open Melbourne-ből. Nem hittem a szememnek, amikor a nézők kabátban ültek a lelátón. Tavaly ilyenkor ugyanott 45 fok volt és tűzvész mindenfelé. Hiába, a melbourne-i időjárás messze földön arról híres, hogy egy nap alatt 4 évszak is lehet. Egyébként most nyár van... Itt Brisbane-ben mindenképp. A buszmegállóból hazafelé, a mintegy 10 perces úton a pólóm csurom víz lett, annyira leizzadtam. A kezemben egy vizespalack, természetesen nem kentem be magam napkrémmel, és ráadásul az úton dolgozó munkások, akik egy "háájá"-val üdvözöltek, még megkérdezték, hol a kalapom.. (Tudom, kalap...) Hát igen, elszoktam az ausztrál nyártól.

A legjobb lenne, ha megtalálnám már azt a kapcsolót, ami az agyamat visszaállítja ausztrál módra, akkor aztán könnyű lenne idekoncentrálni teljes erőbedobással, és elfelejteni, legalábbis egy időre, hogy van/volt egy másik életem. :) Ezt megkönnyítené (vagy pont megnehezítené), ha nem lenne internet... Ahhhhh!!!!

Utazás vissza (vagy haza): Budapest-Bécs-Bangkok-Brisbane

2010-01-08T12:08:00.003+10:00

Bangkokból írok,ugyanis hajnali 3-tól képtelen vagyok visszaaludni. Egy fél óra forgolódás után gondoltam, inkább hasznosan töltöm az időt...

Végetért magyarországi szabadságunk. Úgy is mondhatnám, hogy nyaralásunk, hiszen Brisbane a kiindulópontunk. Onnan indultunk, és oda térünk vissza az egy hónapos távollétünk után. Ez a pár hét megint teljesen kizökkentett bennünket életünk nyugodt menetéből, felpezsdített, élettel és erővel töltött meg. Reméljük, kitart a következő, nagyon rövidke látogatásig júliusban, amikor a kórusturné alkalmával kb. egy hetet töltünk majd Magyarországon.

Amíg otthon voltunk, alig érzékeltünk az ausztrál életünket. Én még az egyetemi emailjeimet is csak egyszer néztem meg, és bár találtam fontos, elintézendő dolgot, de nem foglalkoztatott olyan mértékben, hogy másodszor is rávegyem magam, hogy a munkámmal foglalkozzam. (Elvégre is szabadságon vagyok.) Nem tudom, más hogy van ezzel, de szerintem Magyarországról nézve a világ túlsó felén történő dolgok eltörpülnek. Egyszóval, megint megtapasztaltam, hogy „két életem” van.

A hazafelé út pedig jó fórum a számvetésre. Főként olyankor, mikor a jet-lag, (az időeltolódásból adódó időzavar) rásegíti az embert arra, hogy fenn tudjon lenni az éjszaka kellős közepén. (És nem vérfarkas... lásd Lilláék blogja.) Ilyenkor persze a különböző telefonok még más és más időt mutatnak. Például az otthon használt, még pannonos kártyával működő mobilom a magyar időt mutatta, amikor kómásan felkeltem, és ijedten vettem észre, hogy egy órával kevesebb van, mint mikor lefeküdtem. Egy pillanatra az is átfutott az agyamon (a min?), hogy 23 órát simán átaludtam, bár egy röpke eszmélési pillanat múlva ez már lehetetlenségnek tűnt, hiszen a Bangkokba vezető úton majdnem végig aludtam/szenderegtem/bóbiskoltam a majd 10 órát. Ugyanakkor nagyon örülök, hogy hajnalban fenn vagyok, hiszen Brisbane-ben már reggel 6, sőt azóta 7 óra van, így talán becsaptam az időt, és szépen fog menni az átállás, amivel egyébként minden alkalommal hetekig szenvedek.

Amikor leírom, hogy 30 napot töltöttem otthon, soknak tűnik, viszont úgy elreppent, mint a pinty. Sok emberrel találkoztunk, még többel nem. Sajnos a vége felé már kénytelenek voltunk néhány megbeszélt találkozót visszamondani, amit nehéz szívvel tettünk, de a közeli családdal való értékes időtöltés szempontjából fontos volt így döntenünk. Az az egy mégis vígasztal, hogy Ausztráliából majdnem mindenkivel tudunk beszélgetni az msn vagy a skype segítségével. Na persze azt tudják, akik használják az internet adta ezen lehetőségeket, hogy az élő találkozást nem lehet könnyen helyettesteni, hiszen nincs szemkontaktus, érintés, nem igazán érzékeljük, hogyan éli mindennapjait, akivel beszélgetünk, mégis ez a jól sikerült pótszer kiváló formája a kapcsolattartásnak.

Bangkokból, semleges területről szemlélve a mögöttünk hagyott egy hónapot úgy, hogy még nem vetettük bele magunkat a mindennapokba, elevenen élnek a szép emlékek. Még fáj az, hogy elmúlt, és kiélvezem, hogy még érzem ezt a fájdalmat. Tudom, hogy amint elkezdek hétfőn tanítani, már másképp fogom megélni. Az emlékeket nem felejtem, a szépségük megmarad természetesen, de már nem fogok visszavágyni, nem lesz időm nosztalgiázni az elmúlt percek, órák, napok csodáira visszagondolva. Azt hiszem, ez így kell, hogy legyen. (Ámen?)

Egy pár mondatban szívesen megosztom, hogyan utaztunk, és mit tapasztaltunk a bangkoki ittlétünk alatt, hiszen időm mint a pelyva. (Már 5 óra egyébként. Lassan írok.) Talán ott kezdem, amikor Krisztián szüleivel elindult apukámtól, hogy a nagymamáit összeszedve a reptérre vegyék útjukat, ahol később találkoztunk. Szóval amikor Krisztián elhagyta a pár hétre birtokba vett szobánkat apukám házában, nagy üresség-érzés tört rám egy kisebb sírógörcs formájában. Ezt persze igyekeztem titkolni szüleim előtt, akik lent vártak rám, hogy fél óra múlva mi is induljunk, hiszen hogy néz ki, hogy gyenge vagyok, aztán meg azt amúgy is mindig nehezen viselem, amikor anyu meg apu sír, akik tuti nem bírták volna könnyeiket visszatartani. Továbbá nem volt már idő egy esetleges második sírást követően egy újabb make-upot feltenni... Szóval egy érzelmileg eléggé felfokozott állapotban indultunk a reptérre.

Mivel friss hó lepte be az utakat, sok időt hagytunk, hogy kiérjünk, de a legutóbbi látogatásunk óta épített M0-ás autópálya új szakaszán mindössze 25 perc alatt kiértünk a repülőtérre. (Ez korábban a városon keresztül olyan egy órás út volt.) A reptéren a szokásos családi elköszönés jelenet mindig megvisel, most is. (Love Actually – kötelező film!) Tesóm jól tette, hogy vizsgáztatott, nem tudott kijönni. Lehet, hogy legközelebb én is beszervezek egy vizsgát vagy valamit, amikor Ferihegyre megyünk, hogy kihagyhassam ezt a részt. Amikor már a váróban az utazó tömeg közepén magunkra maradtunk, még magyar áron utolsó, legfontosabb telefonhívásaink és sms-eink adtak rólunk hírt a Családnak. Aztán telefon kikapcs.

Amikorra felszálltunk, tudtuk, hogy a család már kábé hazaért. A repülőről Budapest látványa szívszorítóan gyönyörű volt. A sárga fényben kirajzolódó utcák, terek, hidak egy minden pontjában ismerős térkép látványát tárták elénk. (Lásd: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj...”) Ez a térkép fényháló pár órával azelőtt még az életterünk volt. Rokonok, barátok, ismerősök, szerettek maradtak odalenn, akik talán most onnan gondolnak ránk. Ez a most csodája. Állítólag apu meg Ági, Krisztián anyukája hallotta a gépünket a fejük felett elhúzni... Mi sajnos nem láttuk Rákospalotát vagy Újpestet, mert pont alattunk lehetett. Viszont szépen kirajzolódott az M3-as, a Hősök tere meg az Andrássy út, a körútak, a kivilágított hidak,a Margit sziget, a Parlament, na meg a négyeshatos, ahogy kanyargott a lezárt hídtól a Moszkva térig.

Úgy fél óra alatt Bécsbe értünk. A tranzitban betértünk egy jópofa étterembe vacsorázni, ahol elköltöttünk az összes Eurónkat, mind a húszat. Ott internet-kapcsolatot létesítettünk, kitettük a laptopot a szendvicseink mellé, és skype-on mintegy egy órás konferencia-beszélgetést bonyolítottunk szüleinkkel. Ugye nehéz az elválás. Aztán megint irány a belső váró, ott megint egy-két óra semmittevés, Krisztián sakkozott, én meg hol játszottam, hol olvastam, hol meditáltam, hol csak énekelgettem magamnak a legkülönfélébb ülési-fekvési pózokban. Nem volt nagyon unalmas.

Aztán beszállás a gépbe, indulás és Frühstück (reggeli) úgy kábé éjfélkor. De lehet, hogy félreértettük, mert főtt csirke meg marha közül lehetett választani. Én csak a salátát meg a desszertet választottam, mert egyáltalán nem voltam éhes, viszont nagyon álmos. Még gyorsan megfejtettem egy killer sudokut, aztán elaludtam. Na igen, nem volt zökkenőmentes alvás, hiszen a repülő turistaosztályán az ülő-fekvő pozóciók száma még a nagyon kreatív emberek számára is eléggé limitált, így hol Krisztiánra dőlve, hol elzsibbadva szenderegtem végig úgy 7-8 órát, aztán megint hozták a reggelit, bécsi idő szerint 7-kor, ami már a normális szendvics-joghurt-gyümölcs összeállítás volt. (Ekkor gondoltam, hogy a korábbi csak a vacsora lehetett.) Viszont két óra múlva, bangkoki idő szerint délután 3 körül leszálltunk egy bőséges reggeli után.

Bangkokban minden símán ment, taxit fogtunk. A taxiban, ahogy többen tanácsolták, alkudozni próbáltunk. Vicces volt, ahogy a sofőr kevéske angoltudásával, erős hangjával és szenvedélyes gesztikulálásával győzködött minket, hogy az ár nagyon is reális. Lealkudtuk a 450 Baht-ot 400-ra, de végülis a szállodánál Krisztián mégis 450-et adott neki, talán a folklór műsort köszönve meg ezzel. Egyébként a közelekedésbe belekóstolva már örülünk, hogy nem béreltünk autót. A görög és olasz vezetési szokásokkal szabálytalanságban vetekedő bangkoki autózás és motorozás veszélyeire már az első mintegy húsz perces, a reptérről a szállóig vezető bemutató is felhívta a figyelmet. Ehhez képest a magyar szabálytalanságok, amit ausztrál szemmel óriási kihágásoknak éltünk meg, a leányálom kategóriába sorolhatóak.

Miután a szállodában elfoglaltuk szállásunk a 17. emeleten, első utunk a hatodikon található nyílt medencéhez vezetett. Fura volt egy szál fürdőruhában flangálni a tetőn a pár órával ezelőtti minusz 2-3 fokok után. Viszont a nap itt sem sütött, sőt lassan kezdett besötétedni. Úgy hat óra magasságában elhatároztuk, hogy nekivágunk egy igazi Thai éttermet keresni. A portásfiú azt tanácsolta, hogy taxival menjünk, mivel gyalog úgy 20-30 perc lenne a kinézett étterem. Mi köszöntük szépen a tanácsot, és elindultunk gyalog. Mitől kéne tartani? Nem csúszik az út, nincsenek kígyók sem... A forgalom még sokkal nagyobb volt, mint pár órája. A piros lámpák pár autósnak, de főleg motorosnak valahogy nem voltak eléggé pirosak ahhoz, hogy megálljanak, továbbá az nem számít, hogy járda, ha a motorosnak sürgős dolga van, akkor ugorjon félre, aki gyalogosan az útjába kerül stbstb.. Azért nem kerülgetett a szívbaj, mert érdekes volt látni ezeket a szokásokat. Nekem kifejezetten tetszett ez a mediterrán hozzáállás, beleértve a járdát félig elfoglaló, kábé minden 5-10 méteren felállított mozgó pultok a legkülönfélébb kajákkal és giccsekkel. Gondolom, ez is szokás és megszokás kérdése.

Az étteremhez vezető utunkon befoglaltuk magunkat egy Thai masszázsra holnap (ma már ma) estére. Itt is alkudtunk egy kicsit, mert Krisztián megszokta, bár szerintem simán megérdemelnék a teljes árat, ami 250 Baht egy órára. A kialkudott ár szerint mindkettőnknek két órára 900 Baht-ot fogunk fizetni (kb. 30 dollár vagy 5000 forint), míg a szállodai szolgáltatások között egy másfél órás Thai masszázs egy főre 1500 Baht. Már alig várom, hogy kényeztessenek vagy agyon gyúrjanak, gyűrjenek.

Az étterem maga volt a földi paradicsom egy porfészekben, gondolom, pont mint egy oázis a sivatagban. Egy nagyon lepukkant városrészben találtunk rá, már azt hittük, eltévedtünk, mikor kibukkant a szakadozott falú és tetejű házak között a „Once upon a time” (kb. Egyszer volt, hol nem volt) felirat. Fákkal, bokrokkal, egy kisebb tóval és csobogókkal teli kertben ültünk le. A fákat rejtett világítással tették még varázslatosabbá, az asztalokon gyertyák égtek, szóval olyan csöpögős, romantikus filmbe illő atmoszférája volt a helynek, de élőben szívesen részese voltam. Igazi hagyományos kajákat ettünk. Brisbane-ben a környékünkön is van két nagyszerű thai étterem, ahova sokat járunk, tehát ismerjük és szeretjük az ízeket. Tegnap este előételnek paprika-levélbe csomagolt csemegéket, pirított kókuszreszelék, szárított rák, földimogyoró, erőspaprika, lime (lájm), hagyma és gyömbér. Mivel magunk csomagoltuk be a finomságokat, a vakmerő kezdés után, a második csomag már nem tartalmazott erősparikát. J Második fogásnak ketten három tálat rendeltünk, egy rákleves-féleséget, egy kacsasalátát és zöldséges csirkefalatokat. Mind nagyon finom volt, Krisztián annyit evett, hogy már nem fért bele semmi, de még desszertet is szeretett volna. Aztán inkább abban maradtunk, hogy még majd visszajövünk, ha nem találunk jobbat. Végülis van még két esténk. A repülő csak szombaton 23.59-kor indul, elé még pont belefér egy hangulatos, finom vacsora. Ennyit Bangkokról egyelőre.

Dacára a hosszú bejegyzésnek, nem tudom megígérni, hogy mostantól visszatérek a hat évvel ezelőtti kerékvágásba, és szorgalmas blogíróvá válok. Akkor talán, ha álmatlan éjszakáim lesznek. Na, de mitől lennének? Indul a mókuskerék, hétfőtől munka, és minden megy a maga útján...

Itthon (otthon, ha onnan nézzük)...

2009-12-30T08:50:00.004+10:00

Itthon vagyunk. Magyarországon... Már csak egy hétig maradunk, pedig még alig érkeztünk meg. Megint elröppent, ahogy gondoltuk, mikor még csak a repülőjegyet mentünk lefoglalni a Flight Centerbe. Minden alkalommal ugyanolyan gyorsan letelik, és minden alkalommal ugyanolyan szép. Ezzel együtt minden alkalommal elfáradunk, és arra vágyunk, hogy nyugodt, kettesben megélt pillanatokat tölthessünk egymással.

Nem nagyon jó ez így, hogy tömörítve kapunk családot, barátokat négy hétig egy- vagy két évenként. Na persze, tudtuk ezt előre, hiszen mindig így volt. Messze lakunk, hosszú az út, drága a repjegy, az ember hét és félszer is meggondolja, hogy jöjjön-e vagy sem, és ha jön, akkor mikor. Ebbe a döntésbe aztán beleszól munkahely, főnök, szabadság stb. így lett, hogy idén én december 7-én, Krisztián pedig hat nappal utánam, 13-án érkezett Bécsbe. Szülők, tesó a reptéren, aztán Krisz szülei meg én Bécsbe a második érkezésre. Kalandos autóút, éjjel kettőkor indultunk volna, hogy 5.20-ra odaérjünk, mikor a Bangkok-i repülő landolt Ausztriában. De Krisztiánt nem sikerült megelőzni, ő már kinn várt ránk. Iszonyú hideg volt már akkor is.

Aztán pár nappal később mínusz 15 fok éjjel. Nappal sem volt sokkal melegebb. Téli ruhatárunk pedig bővült egy pár darabbal . Volt itt minden, amiből az elmúlt 6 évben kimaradtunk a beigli és túrórudi evéstől a szánkózáson keresztül a hólapátolásig.

Aztán persze család- és barátlátogatás hegyek reggeltől estig. Nem unatkozunk nyilván. Viszont úgy érzem, hogy nehéz az egy-két órás találkozásokban olyan igazi hátradőlős, megosztós, átérzős, együttsírós-együttnevetőset beszélgetni. Lehet, hogy nem is ez a cél, de azért más lenne, ha itt élnénk. Lehet, hogy akkor nem is lenne igényünk rá. Már nem emlékszem...

Még itt vagyunk 7 napig. Megpróbáljuk kihasználni... Képek jönnek.

Képek

2009-08-12T19:50:00.004+10:00

Töltöttem fel néhány képet az elmúlt hetek eseményeiről a picasá-ra...

Gondolom, azért jó lenne, ha egy-két gondolatot megosztanék a történtekről. Kezdem a mai nappal, mivel arra emlékszem a legjobban.

Ma reggel, inkább késő délelőtt elindultunk Mount Coolum-ba, hogy megmásszuk a hegyet és hogy találkozzunk Ross-szal, mielőtt Londonba indul hétfőn. Mivel az előző esti számítógépezés eléggé hosszúra sikeredett, mind Krisz és én is örültünk, hogy tovább alhattunk, ugyanis ma EKKA Holiday, azaz munkaszüneti nap volt. (Sajnos pont vége van..., de azért jól sikerült.) A számítógépezés kategória eléggé tágan értelmezendő, ugyanis amellett, hogy játszottunk érdekes fejtörőket, ügyességi játékokat, Krisztián dolgozott, és többekkel beszélgettünk, köztük apukámmal, aki élménybeszámolót tartott az elmúlt kb. 3 hónap eseményeiből, és Molnár Zsófival, aki általános iskolai osztálytársam volt. Ez egy kissé nehezebb volt, ugyanis mindekttőnek körülbelül egy óra állt rendelkezésünkre összesen, hogy az elmúlt kb. 10-12 évről eszmecserét folytassunk. így történt, hogy hajnali 4-kor kerültünk ágyba.
Nos ehhez képest, nekem most csak 3 hónapot kellene bepótolnom...

Szóval a mai nap kiválóan sikerült, az idő gyönyörű volt. Mivel későn értünk oda, először Ross-szal és Amy-vel ebédeltünk a Moololaba-i kikötőben. Ross szeptembertől a londoni Zeneakadémián tanul karvezetést, és ma volt a kórusának az utolsó koncertje. A koncert és a 2 órai fogorvosi vizsgálat közé még beszorított egy velünk való találkozást... (Emlékszünk, hogy nekünk is mennyi minden dolgunk volt az utolsó pár hétben, amikor másfél évre eljöttünk otthonról...) Ross egyelőre két évre tervezi az angliai tartózkodását, Amy decemberben követi, aki addig leállamvizsgázik. Viszont benne van a pakliban, hogy ott maradnak, ha később úgy döntenek. Rossnak nem csak ausztrál, de angol állampolgársága is van a szülei révén, így szabadon éldegélhet akár itt, akár ott.
Mivel vasárnap este, a koncertünk után már egyszer elbúcsúztunk Ross-tól, ma már nem könnyeztem meg az elvállásunkat. Viszont megemlékeztem arról, hogy mennyi mindent segített nekem a kórus körüli munkámban, főként a szervezésben.

A búcsú után levezettük felesleges energiánkat, ami ugyan alig volt, és megmásztuk a hegyet. Egy óra volt oda-vissza. Legutóbb, mikor itt voltunk Krisztiánnal kettesben, egy hatalmas zivatar takart be minket, mikor felértünk a hegytetőre. Annyira eláztunk, hogy új ruhákat kellett vennünk, hogy haza tudjunk menni. Ma, amikor felfelé másztunk, megint láttuk a felhőket.. Mondtuk is Krisztiánnal, hogy Coolum ha esőt akar, csak szóljanak, jövünk hegyet mászni. Mikor a hegytetőn éreztük a szél felerősödését, ami egyébként is erős volt, elindultunk lefelé, és szerencsénkre csak az utolsó pár száz méteren kezdett el szemerkélni az eső. Nem volt egyáltalán vészes. Új ruhát sem kaptam...

A hazafelé úton rengeteg kocsi torlódott össze az autópályán. Én elszunyókáltam... szerencsére Krisztián vezetett, és arra ébredtem, hogy a férjem kérdezgeti, hogy kérek-e epret. Hát persze, hogy kértem, csakhogy magunknak kellett azt leszedeni. Krisztián gondolta, hogy a forgalom annyira lassan megy, hogy nem lesz nagy kitérő, ha beugrunk egy közeli farmra, ahol saját magunk szedhetjük az eprünket. Őszintén megmondva, a logikát nem értem emögött, mert ugye akár gyorsan, akár lassan megyünk, ugyanannyi idő az autópályáról letérve belátogatni a farmra, leszedni az epret stb. Szerintem inkább több ideje lehetett azon gondolkodni, hogy mennyire megkívánta az epret, amikor lassabban ment, mivel az út mentén körülbelül száz méterenként egy nagy piros epertábla hírdette a kihagyhatatlan lehetőséget.
Aztán szedtünk epret természetesen, meg jól is laktunk vele, miközben szedtük. A közértben, főként a teszkó-szerű szupermárketekben, leginkább műanyagízű és semmilyenillatú epreket lehet kapni, aminek a közepe fehér. Na ez itt nem olyan volt!! A farmer, aki megmutatta nekünk, hol, hogyan és mennyit szedhetünk, leszedett egy gyönyörűen mosolygó epret, és odaadta, hogy egyem meg. Akkor visszaidéződött bennem a gyerekkorom, amikor kilopóztam a kertbe, hogy én legyek az első, aki megtalálja a piros epret a szőlősorok közé ültetett bokrokon... Fantasztikusan eperízű volt ez az eper. Már el is felejtetettem, hogy ilyen az eperíz.. Igazából nem is szerettem már az epret. A mai nap tehát fordulópont az életemben ebből a szempontból. Visszaszerettem az epret, vagy hogy is mondjam, újra rátaláltam.

Az eperszedés után jó kis kerülőutakon vettük haza az irányt, mert a forgalom természetesen sokkal sűrűbb lett az eperszedés alatt. De nem baj, a rádióban jó muzsika volt, az égen szép villámokat láttunk és közben jókat beszélgettünk, majd egy idő után az eső is eleredt. Brisbane-ben, mintegy 10-15 percre az otthonunktól az eső jéggé "fagyott". Megpróbáltunk leállni, de minden fa, híd és aluljáró alatt foglaltak voltak a helyek, így hősiesen továbbhajtottunk. Holnap meglátjuk, hagyott-e nyomot a jég a kocsin.

Ez a nap egyébként azért esett ilyen jól, mert az elmúlt hetet és az egész hétvégét átdolgoztuk Krisztiánnal. Gabriel Crouch, aki mára jó barátunk, egyébként pedig a híres King's Singers egykori énekese vendégeskedett a kórusunknál. Krisztián volt az, aki az útját megszervezte, én pedig az itt-tartózkodását tettem kellemessé. (Legalábbis nagyon igyekeztem.) A vasárnapi koncertünk remekül sikerült. Két kórus lépett fel, a So-la Voce és egy másik, amelyik direkt ebből az alkalomból szerveződött a hétvégére. A hangverseny felvételét igyekszünk minél előbb hallgatható és talán látható formában közzé tenni. Fotókat már tettem fel a cím alatt taláható linkre.
Az életünk az elmúlt hetekben, de talán hónapokban is e körül az esemény körül forgott. Krisztián levelezgetett a résztvevőkkel, pénzdolgokat bonyolított, meg minden olyat, amihez oda kell figyelni.. Én meg igyekeztem Gabriellel egyeztetni, hogy mit, kivel, hogyan és mikor fog próbálni az ittléte alatt.

Barátokra nem nagyon jutott tehát idő. Piacra jártunk szombatonkét, de most már nem csak a Westend-en található piacra, hanem többre megyünk ki. Mára már kialakult, hogy kinél vásárolunk, mert tudjuk, hol lehet a ízes zöldségeket, gyümölcsöket kapni. Rákaptunk a bio-élelmiszerekre is. Kevesebbet, de finomabbakat eszünk.

Azt hiszem, dióhéjban ennyi. (Uh, talán már nem is dió, inkább kókuszdió, vagy görögdinnyehéjról kéne beszélnem vagy írnom.)

Árvíz

2009-05-20T23:24:00.003+10:00

Ma nem volt kóruspróba, mert páran telefonáltak, hogy betegek, többeknek fáradt a hangja, mert az egyetemen intenzív zenei kurzus van, és már két napja megállás nélkül zuhog az eső. Ez már olyannyira súlyos volt reggel, hogy az egyetem melletti kis tó kiöntött, és meg kellett kerülni.
Queensland délkeleti részén, tehát Brisbane-ben és környékén árvízkészültség van. Délután Krisztián telefonált, hogy a Ross éppen a házuknál áll, és a házunk vízben áll. Mind a ketten rohantunk haza, ahogy csak tudtunk, de akkora dugó volt, hogy egy óra kellett, hogy hazaérjünk a 15 perces úthoz. Mire hazaértem, a víz elvonult, Krisztián már takarított. Ross, akinek a kocsija szervízben kötött ki az áradásokban való pancsolások után, velem volt, és segített takarítani.
A víz kb. 40-45 cm magasan jöhetett be a házba, mert ott láttunk egy vonalat a falon. A takarítás egyébként jókedvűen zajlott, még Jody is átért a végére, négy muffinnal, és egy adag dolgozattal.

Amikor elmentek, megvacsoráztunk, gombás rizst finom roséval és vasárnap facsart ananészléval. Épphogycsak belekóstoltam a finom gyümölcslébe, hallottuk, hogy valami megint nincs rendben. A víz újra betört hozzánk, illetve azt hallottuk, ahogy bugyborékolva szivárog be az ajtó alatti és melletti réseken. A lépcsőről néztük, ahogy lassan emelkedik a vízszint. Közben megmentettünk néhány cipőt, amelyek vidáman úszkálni kezdtek az árban. A garázs még sajnos mindig tele volt olyan holmikkal, amiket eddig nem kellett használni, többnyire téli ruhák, cipők. A zongora nyitva szellőzött, és mi nem tudtunk mit csinálni. Tehetetlenségünkben próbáltunk telefonálgatni ide-oda, kinézni az ablakon, hátha megijed a víz, és visszafordul, de az valamiért csak hömpölygött. Gyertyákért rohantam, mert amikor a vízszint eléri a konnektorokat, lekapcsol az áram. Ez történt a délutáni árnál is. Kb. 4-5 percet kellett várni, hogy a gyertyák romantikus fényében pompázzon házunk.
Krisztián még az első áradásnál beszélt idős szomszédunkkal, akit Chris-nek hívnak. Ő mondta, hogy ő már megszokta ezeket az árvízeket. Na jó, köszönjük szépen, jobb ha felkészülünk mi is. Ez egyébként csak az utca gyengén megszervezett vízelvezető csatornája miatt van. Pontosan nem tudom, miért, de majdcsak megtujduk egyszer. Nem is ez a lényeg..
A lényeg, hogy megmenekültünk... Arra gondoltam, hogy ennél sokkal rosszabb is történhetett volna, mint például Victoriában, az idei bozóttüzek áldozataival, akik nemcsak a házukat, de sok embertársukat is elvesztették a katasztrófa következtében. Ehhez képest mi kismiskák sem vagyunk. Hála Istennek!!!
A víz másodjára úgy 15-20 cm-nél hagyott nyomott a falon. A szomszédék, Colin és Eve átjöttek segíteni, a zongorát, ami még mindig nyitva száradt feltettük hat téglára, ami nem sok, de egy kicsivel magasabb, mint addig, ugyanígy a kanapét is téglalábakra állítottuk, majd a garázsban található összes dobozt felpakoltuk polcokra és a ruhás zsákokat pedig felcipeltük az egyik vendégszobába. Szóval most már csak a SES-től, az állami segélyszolgálattól telefonon megrendelt homokzsákokat várjuk, és felkészültünk a kövekező hullámra.
Az eső egyébként csillapodni látszik, hallatszik. Reméljük, hogy már nem lesz több meglepetés az elkövetkező napokban. Még jelentkezünk, nem kell megijedni, minden rendben, és anyagilag is biztosítva vagyunk.

2009-05-19T09:10:00.003+10:00

Réges-régen nem írtam, bár rengeteg minden történt, ami említést érdemelt volna. Viszont nem volt időm vagy/és erőm leülni, összeszedni a gondolataimat, és beszámolni az eseményekről.

Megpróbálom most. Bár az összeszedés része egy kicsit húzós lesz, és úgy gondolom, hogy nem fog sikerülni.

Amióta nem írtam, beköszöntött az ősz. Az esték, és főleg a reggelek jóval hűvősebbek, bár napközben még mindig jó meleg van. Hajnalban annyira lehűl, hogy elő kellett hát vennünk a paplant a szekrény mélyéből. (Elsőre megtaláltuk, ami nagy szó, hiszen még ebben a házban nem kellett használni, és így nagyrészben elteszünk valamit valahova, és utána keressük egy jó ideig, amikor kell. Emiatt sok dolog még mindig a dobozokban van a kocsi mellett a garázsban. Csak hogy tudjuk, hogy hol keressük, ha kellene.)

Május első hétvégéjét, Warwick-ban töltöttük, ami kb. 2 órányi kocsikázásra van a kontinens belseje felé, a Nagy Vízválasztó Hegység mögött, innen nézve. Ott még hűvősebb volt. A Peace Festival-ra (Béke Fesztivál) voltunk hivatalosak, ahol vasárnap reggel kórust kellett tanítanom. A fesztivál egyébként egy kisebb Sziget volt (sokkkkkkal kisebb), helyi zenekarok fellépése mellett különböző érdekképvseleti szervezetek mutatkoztak be, majd vasárnap este egy hosszú és érdekes program keretében, egy ausztrál bennszülött "álom-történetet" adtak elő meghívott és helyi csoportok. Az egész fesztivált a város egyik közössége szervezi minden második évben. A közösség magja a "School of Total Education" (Teljes /ember/ oktatás iskolája?) tanári gárdája, akikkel nagyon jóban lettünk. A kóruspróba után, amit az iskola ebédlőjében tartottam, körbevezettek az iskola épületein, miközben dióhéjban elmesélték az iskola történetét, filozófiáját.
Az iskola honlapja: http://www.sote.qld.edu.au/

A múlt hétvégén az Ausztrál Hangok Fesztiválon tartottam két foglalkozást. Ezt a fesztivált az egyik Brisbane-ben élő zeneszerző, Stephen Leek és kórusa a "The Australian Voices" szervezte. A fesztivál egy koncerttel zárult, ahol csak ausztrál darabot adhattunk elő. A So-la Voce néhány könnyebb darab mellett, egy rendkívül nehéz művet is énekelt, egy most készülő opera egyik kórusát. A teljes operát szeptemberben adjuk elő a Brisbane Festival keretében.

Úgy tűnik ebből a leírásból, hogy csak fesztiválokra járunk. Azonban emellett dolgozunk mindketten, sőt két hete még Lilláékat is át tudtuk hívni vendégségbe. Az ikrek, akik már majdnem másfél évesek, sikongatva fedezték fel a ház különböző zugait, amikor megérkeztek. Mivel követtük őket mindehova, nem vettük észre, amikor Balázs felakasztotta egyik festményét a vendégszoba falára. Na persze, amint az ikrek újra beszaladtak abba a szobába, ott állt a meglepetés, egy csodálatos, olasz hangulatú kép, amiben azóta a hálószobánkban gyönyörködünk. A vendégeskedés jól sikerült, Balázs felállított a gyerekeknek egy kis "ketrecet", ami tlajdonképpen a terasz volt, csak a ki- és bejáratok helyén voltak a kerítések, amit a gyerekek rángattak, majd rájöttek, hogy még erősödniük kell ahhoz, hogy áttörjenek, így tovább futkároztak körbe-körbe. Szerencsére, olyan gyorsan azért nem erősödnek, hogy a nap végére ketrectörők legyenek.
Krisztián szakácsművészete mindannyiunkat lenyűgözött. Előételnek sült rákot kaptunk joghurtos uborkasalátátval. Utána következtek az ebéd fénypontjai, almás báránymáj sült hagymával és pulykamell, amit külön kellett hajkurászni, mert nem mindehol árulnak ám ilyen különlegességet. Desszertnek a már bevált sáfrányos, szirupos főtt körtét készített. Én a kukta szerepét játszottam, gondolom, sikerrel, mert szinte minden idejében elkészült, mire a vendégek jöttek.

Tervezünk egy "házavató" magyar bulit is tartani, amire nem jutott még időnk eddig. Egyelőre úgy tűnik, hogy a hétvégéink jól televannak, és amikor nem, akkor meg jól esik egy kis kertészkedés, fűnyírás, leesett pálmaágak begyömöszkölése a kukába stb.

Mackay Gyerekkórus Fesztivál

2009-04-11T14:53:00.004+10:00

Múlt hétvégén Mackayban és környékén voltunk, ahol vasárnap és hétfőn a Helyi Általános Iskolák Kórusfesztiválján vezényeltem.

Egy rendkívül jól szervezett, "Éneklő Ifjúság" féle hangversennyel zárult a két nap hétfő este. A koncert végén körülbelül 500 gyerek énekelt a színapdon, akikhez a zárószámokban csatlakozott egy erre a fesztiválra összeállt 60-70 fős "community choir". Ebben a felnőtt kórusban pedig három olyan gimis énekkar is énekelt, akikkel tavaly dolgoztam a Középiskolás Kórusfesztiválon. Jó volt újra látni az ismerős arcokat a korábbi évekből.

Azért mondom, hogy évekből, mert Mackayban most már negyedszerre voltam. Először 2004 júliusában tanítottam a Téli zenei tanfolyamon, majd 2005-ben, a gimis énekkari feszitválon voltam vendégkarnagy. Akkor egyébként Balázs is ott volt, mert utána mentünk Eungalába, ahol talán még emlékeznek sokan, kacsacsőrű emlőst fényképeztünk.

Itt Mackayban minden egyes alkalommal az volt a tapasztalatom, hogy az emberek még kedvesebbek, közvetlenebbek és vendégszertőbbek, mint Brisbane-ben. Ez érdekes, mert már Brisbane is "kedvesebb", mint Sydney, ráadásul Sydney is "emberibb" talán, mint Európa számos városa. Ez persze a saját meglátásom, és nem feltétlenül általános vélemény vagy az igazság.

Azt gondolom, hogy rengeteget számít, hogy a turisták mennyire cipelik be erre az Óperencián túli világba a saját viselkedésüket (kultúrájukat?). Szóval Mackay még csak kissé érintett, és igazi mesebeli "jóságos" emberekkel lehet találkozni, akik nem szégyenlik kimutatni, hogy jók.

Mivel az egyetemen nincsenek óráim csütörtökön és pénteken, Krisztiánnal elhatároztuk, hogy már csütörtökön elutazunk, és ellátogatunk az egyik közeli szigetre. Mackay-tól kb. 150 km-re északra található a Whitsundays Szigetek. Ez a 74 szigetből álló csoport, a Nagy korallzátony része. Mi a legközelebbi szigetre, a Daydream Islandra hajóztunk ki, és töltöttünk el két és fél napot. Nagyot pihetünk. Igazából sok minden mást nem is tudtunk volna csinálni. Tipikus turista csalogató hely, ahol Ausztrália és a világ minden részéből érkeznek vendégek.

Nem Mackay, az biztos. Drága és kissé "embertelenebb". Persze azért még mindig mosolyognak a pincérek itt-ott. A szigeten dolgozók, ott is laknak, és nem keresnek sokkal többet annál, mintha egy syndey-i étteremben szolgálnának fel. Viszont a nyugalom és a környék megfizethetetlen. Na, nem mintha most hirtelen oda akarnánk költözni, de kacérkodtunk a gondolattal, hogy milyen lett volna mondjuk 10 évvel korábban hallani ilyen lehetőségről.

Képeket teszünk fel, amint befejeztük ma a festést.

Ugyanis Krisztián elkezdte kiszínezni az dolgozószobát. Még csak a plafonnál tart, ami fehér marad, de már alig várom, hogy besárguljunk. Remélem, beszámol arról, hogyan sikerült. Továbbra is unszolom...

Amint befejeztem az írást, akkor vettem észre, hogy ma van a költészet világnapja (otthon), így József Attila születésnapja is!!!

Az első...

2009-03-21T23:11:00.003+10:00

Amióta itt élünk, ma volt az első Választás, ahol ausztrál állampolgárokként szavaznunk kellett. A queenslandi parlamenti képviselőket választottuk meg.

Mivel állampolgári kötelesség választani, illetve részt venni a választáson, mi sem tudtuk elbliccelni azt. Gondolom, hogy itt sokat nem változtat, hogy ki van kormányon, az embereknek mindig lesz annyi pénzük, hogy boldogan éljenek, mert van mit enniük. (Ha nincs, akkor meg elmennek pecázni.) Krisztián és én is kisebb internetes kutatást végeztünk a lehetséges jelöltek felől. Na jó, ez nem volt több, mint kb. egy-két órás google-özés, de gondolom, ez azért mégiscsak jobb, mint az néhány perccel a szavazás előtt kézhezkapott kampánycetlik alapján való beikszelgetés. Ja? És nem x-elni kell, hanem számokat írni, hogy ki az első, második stb. jelöltünk.

Ebéd előtt éltük meg ezt a történelmi eseményt az egyik közeli állami iskolában. A héten kiküldött szavazócetlin kb. 8 lehetséges helyszín szerepelt, amik közül kiválaszthattuk, melyik esik utunkba. Én reggel jógán voltam, amíg Krisztián szépen lenyírta a füvet, és nem nagyon mentünk sehova. Mindegy volt, hova megyünk, mert otthonról indultunk, és mindegyik helyszín elég közel volt. m Ha jól emlékszem a szavazóhelyek között leginkább állami iskola, óvoda és templom szerepelt.
A szavazás és néhány ház körüli teendő elvégzése után lepihentem, mert este koncetünk volt a St John's Cathedralban a So-la Vocéval.

A koncert előtt, 5-től fényképezkedés volt. Az egyik szoprán, Katie anyukája felajánlotta, hogy lefotózza a kórust. Szóval 5-6-ig csoport- és egyéni portrékat készítettünk, aztán 6-tól beéneklés és próba.

A hangverseny fél 8-kor kezdődött. Ez volt idei első koncertünk, hat új énekessel fedélzeten. A darabok között nagyon nehezek is voltak, főleg Britten Sacred and Profane című ciklusa, amely rengeteg munkát igényelt. Az évet körülbelül egy hónapja kezdtük. Eddig mindössze hat-hét próbánk volt, és hát bevallom, úgy éreztem, hogy a kórus nem volt 120 százalékban felkészülve a fellépésre. Ez is egy első... Általában mindent túlbiztosítok, és agyonpróbálok, hogy minden a terv szerint menjen. Most nem volt rá lehetőségem. Nem volt annyi időm.

Nagyon izgultam, pedig már évek óta nem vagyok ideges fellépések előtt. Kisebb izgalom persze általában mindig van, de most komolyan aggódtam, hogy hogy s mint lesz, vajon összejönnek-e a nehezebb részek. Viszont a koncert fantasztikusan jól sikerült. Az énekesek megmutatták, hogy mennyire össze tudják magukat szedni ilyen helyzetben. Rendkívül elégedett voltam a szerepléssel. Egy zeneszerző, akinek az opera-bemutatóján fogunk énekelni szeptemberben ott volt a nézők soraiban, továbbá néhány kollégám is eljött meghallgatni bennünket. Mind nagyon lelkesen köszöntöttek a koncert végén.

Azt hiszem, ma úgy fogok aludni, mint egy kisbaba, elégedetten, és gondtalanul... Rám fér!!! (.. VAGY mert megérdemlem...)

Évkezdés

2009-03-10T19:34:00.007+10:00

A tanév nem egészen két hete vette kezdetét az egyetemen. Pontosabban egy hete és két napja, viszont a tanárképző osztály, akik reménység szerint jövő januárban tanár bácsik és tanár nénikként kezdik az évet, már két hete és két napja koptatják az iskolapadot. (Nem mintha lenne iskolapad...)

Ez az úgynevezett Ötödéves csapat idén sokkal jobb összetételű, mint a korábbiak. Általában 60-70 százalékuk más egyetemekről jött, ahol a zeneoktatás nem egyértelműen olyan magas színvonalú, mint nálunk. Nem fényezem az egyetemünket, mert azt egyáltalán nem kell, fényezik azt sokan mások eleget... A korábbi évek alapján az a tapasztalatom, hogy a más egyetemekről jött diákok "zenei gondolkodni" nem tanulnak meg, hanem inkább "érzik" a zenét, ami önmagában nem lenne baj, de önmagában nem is elég.
Idén ez az ötödéves osztály kiemelkedően jó képességű, de ami még többet nyom a latban, jó előképzettségű. Öööö.. ezt ausztrál viszonylatban kell érteni. Minden karvezetés-kórusmódszertan óra jó hangulatban telik, csupa értelmes tekintettel, és tiszta énekléssal megspékelve. Lehet, hogy minden harmadik év jó eresztés? Az előző jó ötödéves csapat a három évvel ezelőtti, Nick House, Ross Jelf-es évfolyam volt. De egyelőre örülök ennek az évnek, mert a második félévben jön csak a java, amikor kóruspróbát kell tartaniuk. Az a kedvenc részem... és nem azért, mert nem én produkálom magam, hanem ők vezényelnek, hanem mert akkorra általában benő a fejük lágya. Addigra már túl vannak két iskolai gyakorlaton, amiről visszatérve, igazi kollégákká válnak. Hihetetlen átalakulás egy év alatt.

Hmm.. eredetileg nem is az ötödévesekről akartam írni, hanem arról, hogy elkezdődött a tanév, és hogy milyen óráim vannak. No, akkor csak dióhéjban a többiről.
Hétfőn az ötödévesek után jönnek a Masters karvezetők. Idén kilenc diák van a csoportban, és a legtöbb kiváló előélettel rendelkezik. Azt gondolom, hogy rengeteget fogunk tudni haladni, mert a korábbi években ugyanebben a csoportban igen vegyes társaság jött össze. Most is van egy nagyon gyenge láncszem, aki kész tanulni, és mivel nemzetközi diák, van is ideje. Meglátjuk, hogy mit lehet kihozni belőle.

Ma már második alkalommal tartottam idén próbát az egyetemi énekkarnak. A korábbi években 60-70 tagú kórussal többnyire közepesen nehéz darabokat tanultunk. Tavaly felkértek, hogy énekeljünk Beethoven 9. szimfóniájában az itteni Zeneakadémián, a QPAC-en (Queensland Performing Arts Centre) a Queensland Choir-ral. Egy vendégkarmester vezényelt Sydney-ből, aki nagyon meg volt elégedve az egyetemista énekkarral, a Chorale-lal.
Idén ugyanez a kórus ismét felkért bennünket közös programra, de most 4 fellépésünk lesz velük, három a QPAC-en és egy a St John's Katedrálisban, Brisbane központi anglikán templomában. A programon többnyire Handel kórusművek lesznek különböző oratóriumokból.
Emellett Haydn Nelson Miséjét is énekeljük majd az egyetemi zenekarral, amire egy hetes próbaidőszak lesz a félév végefelé. Csupa izgalom, és megmérettetés tehát az idei év első fele.

A számomra legmeglepőbb dolog azonban az volt, amikor múlt kedden az első próbán a diákok csak jöttek, és jöttek, és jöttek a kórusra. A teremben 103 ember volt rajtam kívül. És mind énekelni jött.. Kicsit bepánikoltam, mert csak 60 kottával készültem. Féltem is, hogy mivel nem érezték jól magukat, nem jönnek a kövezkező próbára, de ma már 110 körül volt a létszám.
Mára előkészítettem egy ülésrendet, hogy legalább egy kicsit rendezettebb legyen a próba. És hát remekül éreztük magunkat mind. A Halleluja-kórussal zártunk, és döngtek a falak. Szerencse, hogy addigra már nem sokan voltak az épületben.
Nagyon várom a folytatást következő héten!!

Szerdán két osztályt tanítok, az egyik egy új karvezetés kurzus, ahol végre kicsit színvonalasabban lehet tanítani a kis létszámú csoportokban. A kis létszám 8-8-at jelent csoportonként, aztán egy óra összevonva, amikor kipróbálhatják, amit előtte tanultak. Mivel új a tantárgy, eléggé rugalmasan lehet kezelni, hogy mikor mit és hogyan csinálunk. Ebben is rengeteg örömömet fogom lelni, az első hét tapasztalata alapján. Azt még nem tudom, hogy az ének-zongora felmondásokat mikor fogom meghallgatni, de majd kialakul.

A délutáni órám pedig a kedvenc másodéveseimmel van. Ezeket a diákokat tavaly óta tanítom szolfézsra. Ők életem első szolfézscsoportja, akiket első éves koruk óta tanítok, és reménység szerint tovább is viszek. Ez azért fontos, mert amikor egyetemre kerültek, az elvárásaimat nem hasonlítgatták korábbi egyetemi emlékeikhez, mivel ilyen nem igen volt nekik. Amit kérek tőlük, ellenkezés nélkül megcsinálják, ha meg nem, akkor pontosan tudják, hogy milyen következményekkel kell szembenézniük. Azt gondolom, és úgy érzem, hogy szárnyalunk velük, már amennyire egy 70-80 fős szolfézscsoporttal repkedni lehet. Természetesen ők is rengeteg különböző szinten vannak, de a mag húzza a kissé lejjebb levőket. Tavaly az évvégi vizsga után kivétel nélkül mindegyikük úgy érezte, hogy rengeteget fejlődött. Néha van olyan, hogy a diák úgy érzi, hogy jobb lett, de a tanár nem egészen ért vele egyet. Ebben az esetben majdnem száz százalékban egyetértettem velük. Alig várom a holnapot, amikor megint együtt dolgozhatunk velük. Már múlt csütörtökön megírtam az óravázlatot, annyira izgatott voltam a következő óra előtt.

Szerda este még megtartom a So-la Voce próbát, és halál fáradtan esek az ágyba. A csütörtök-péntek többnyire a készülés és a felmondások ideje, na meg a regenerálódásé. Ekkor kéne a kutatást végeznem, ami az egyik elvárása az egyetemi tanárságnak. Nem kell mondanom, hogy az a rész az, amelyikre nem jut időm, és ezért ezen a téren nagyon gyengén teljesítek... Erről egy másik alkalommal többet... Talán...

So-la Voce

2009-02-27T16:23:00.002+10:00

Még nem esett szó a So-la Voce Chamber Choir-ról, az itteni kamarakórusunkról. Krisztián lelkes tagja, én pedig a karvezetője vagyok.
2004 őszén (itt tavaszán) alakítottam az együttest zenész és kevésbé zenész diákjaimból. Arra gondoltam, hogy egy kislátszámú kórussal mennyi jó zenét lehet majd megszólaltatni. Először St Lucia Singers-ként működtünk egy ideig, aztán mivel egy Lucian Singers kórus is működött a közelünkben, átváltottunk a So-la Voce névre.

2006-ban az énekkarral Magyarországon is megfordultunk, és hát őszintén megmondva, nagyon nagy sikert arattunk. Ez út során nyertünk egy pár kupát (első díjat) a csehországi Pardubicében rendezett nemzetközi kórusversenyen. A majd négy hetes összezártság azonban sok problémát is kihozott a kórus és köztem. Azóta már tisztán látom, hogy ezek leginkább a kultúrális különbségek miatt felmerülő gondok voltak, amikkel ha nehezen is, kis segítsggel innen-onnan megküzdöttünk. Emellett nyilván generációs különbségekből adódó problémák is előjöttek, ami nevetségesnek tűnik, ha azt vesszük, hogy átlagban 10 évvel voltam idősebb a tagoknál. Akkor megfogadtam, hogy ezerszer is meggondolom, hogy el akarom-e a társaságot vinni világot láni mégegyszer. Rengeteget tanultam a súrlódásokból mint karvezető és mint ember, és tudom, hogy mit és hogyan fogok másképp csinálni, ha mégegyszer oda jutunk, hogy külföldre megyünk.

Megjegyzem, hogy otthoni fejjel a kórusok külföldre utazása az esetek többségében egy, maximum két hétre korlátozódik, és maximum ezer km-ben mérhető. Ha innen elindulunk külföldre, leginkább Európába, akkor több, mint két hétre érdemes menni, és 15 ezer km-nél nem szabad alábbadni.

A következő évben, 2007-ben belföldre mentünk, és szigorúan két hétre, nem tovább. Sydney, Melbourne és Hobart volt az úticélunk. Amit megőriztünk emlékként, az a nagyszerű koncertek, a gyönyörű tájak és a borzasztóan hideg idő (0 fok körül). Bár a sydney-i koncerten lehetett látni a lehelletünket. Kábé mint egy szokásos Viva Voce koncerten...

Ugyanebben az évben elkészítettük az első stúdiós CD-nket Tomi, az egyik köb-unokatesóm közreműködésével. Ez előtt már volt két másik, az európai turnénkon készült CD-nk csupa koncertfelvétellel.

Tavaly és idén rengeteget koncertezünk. A kórus egyre jobb. Igaz, idén sok volt a tagcsere, de úgy érzem, hogy ez a kis csapat nagyon jó munkát fog majd végezni, hiszen az elmúlt négy próba alatt igazi, nehéz kortárs darabokat tanultunk meg. Az első fellépésünk jövő csütörtökön lesz a Brisbane Powerhouse-ban, egy fesztivál keretében. Aztán március végére egy egész koncertet kell öszehoznunk a St John's Katedrálisba.

A számomra legjobb élmény az, amikor már nem kell elmondanom az énekeseknek, hogy hogyan formáljanak egy Palestrina vagy Victoria dallamot, mert tudják maguktól!!!! Elég sok időbe telt, évekbe, de itt is megmutatkozik, hogy van eredménye annak, amit csinálunk. Például Ross, a kóruselnök, aki egyébként hozzám járt karvezetésre, jövő héten megy Londonba felvételizni a Royal Academy of Music-ra karvezetés szakra. Nagyon drukkolunk neki! Jody, aki alapítótag, és szintén volt tanítvány, jövő héttől tanársegédem lesz az egyetemen. Alig várom, hogy együtt dolgozhassunk!! Szóval sok szép kicsi siker zeneileg, de úgy gondolom, hogy emellett legtöbbjüknek fontos szerepet tölt be életükben, hogy itt énekelhetnek. Lassan formál a zene, mint a folyó, ami partot mos... (Jó, abbahagyom a szép közhelyek használatát!)

És ha eszembe jut még valami, majd hozzáadom...

...a folytatás folytatása...

2009-02-24T08:12:00.005+10:00

Kedd reggel van, gyönyörűen süt a nap, és nemsokára megyek dolgozni...

Az elmúlt 3-4 évet kellene összefoglalnom... röviden... Nagy feladatnak tűnik, nem is biztos, hogy eszembe jutna minden, ami történt, ami változott.

Mert rengeteg minden változott. Itt ragadtunk... Valószínű, nem örökre, de egy jó ideig biztosan.

Sokan szomorúak emiatt, sokan keserédesen élik meg, főként az otthoniak. Keserű, mert a távolságot nemcsak "papucsban" lehetetlenség megtenni, de ugyanakkor édes is, mert a jövőképünk biztosabb, mintha otthon élnénk. Azt gondolom, ennek a kettős érzésnek a nyomása tompul idővel, de talán sose fog megszűnni. Na persze nem is kell neki. Ez a szépsége...

Miért is szeretném a kimaradt időszakot pótolni ebben a blogban? Magunknak? Rokonoknak? Barátoknak? Ők nagyjából követték... Azt hiszem, belülről jön a kényszer, hogy mindenhol rendnek kell lennie. Nem lehet csak úgy ugrálni, és kihagyni éveket. (Pont mint a zenetanulásban... Szinte lehetetlen behozni a gyakorlás nélküli időszakot.)

A címszavakban való összefoglalás talán könnyebben menne most, mintha elkezdeném a regényszerű beszálmolót. Sajnos nincs rá időm...
2005-ben döntöttünk, hogy maradunk még egy kicsit, az eredeti másfél évhez hozzátoldunk még valamennyi időt. Ez a "valamennyi idő" egyáltalán nem volt konkrét, nem tudtunk, nem akartunk dönteni, ami sok problémát szült. Leginkább otthonról volt nagy a nyomás, hogy menjünk vissza, ami teljesen érthető. Nem jó a langyos vízben úszkálni. (Bár én kifejezetten szeretem, ha az óceánról van szó, és nem nagyon hullámzik.)
2005 év végén vettünk egy lakást az egyetemhez közel. Kis, két hálószobás otthon egy 8 lakásos házban.

Ebben az időszakban történtek a családlátogatások. Először tesóm, anyukám, majd Krisz szülei, aztán apukám jött a barátnőjével. Gyuri, egyik unokatesóm-barátunk is kijött egy pár hétre szórakoztatni minket. Péter és Szilvi is volt nálunk, még Dani egy éves szülinapja előtt. Dani idén lesz 5 éves nagyfiú... Hmmm. Pesta, Krisztián volt kollegája és felesége, Laura is töltött nálunk egy pár napot.
Nem unatkoztunk, jólesett, hogy ennyien érdeklődtek.
Tesóm közben többször is járt itt, szinte megszokott vendég már, amit nem bánok, sőőőt...

Hogy gyorsan befejezzem, hiszem már tényleg el kell indulnom az egyetemre, csak néhány fontos eseményt leírok, ami épp eszembe jut. A tavalyi év mérföldkőnek számít életünkben. Májusban kettős állampolgárok lettünk.
Krisztián 30. szülinapjára hazamentünk január-februárban. Az mellékes, hogy pont a születésnapján, február 22-én már nem tudtunk otthon lenni. Ekkor sok komoly és nehéz beszélgetést tudtunk kezdeményezni rokonokkal, főleg szülőkkel. Nagyon fontos volt.

Utána eladtuk az otthoni lakásunkat, majd az itteni lakásunkat és vettünk egy csodaszép házat. A gazdasági válság nagyon jól jött nekünk, és nyereséggel kerültünk ki a kavarodásból. Krisztián a majd 10 hónap alatt kiváló alkudozó lett. Már a rendes piacon is beletanultunk, és igazi örömünket leljük az alkudozásban. Néhány árus eleve olcsóbban ad nekünk mindent, nem is kell belekezdeni a kérdezősködésbe. Vicces, már nem ciki, az árusok is jópofák, és hát spórolunk is vele...

Bevallom, szeretünk itt élni. A ház hozzáadott néhány lapáttal az amúgy is boldog családi életünkhöz. Több igazi, jó barátunk lett az ausztrálok között is. Hát röviden ennyi.

Folyt. köv.

Évekkel később...

2009-02-23T23:51:00.003+10:00

...Na igen, talán újra belefogunk, talán folytatjuk, de egyelőre csak kipróbálom, hogy mi mindent lehet az "új" eszközökkel bűvészkedni.
Nem mintha lenne időm írogatni, most is már mennem kéne aludni, mert eléggé belefáradtam az ezévi első "diákos" napba...

Na meg ma is ünnepeltük Krisztián szülinapját. Kissé megkavarodtunk az időeltolódás miatt, ugyanis 22-én délután 5.40-kor született, ami itteni idő szerint hajnali 2.40. Tehát végülis mázlista, mert 22-én és 23-án is boldogszülinapozunk neki... Tegnap délután piknik a parkban, aláfestőzenét Jody és a Band szolgáltatott. Ma munkából hazafelé beugrottunk South Bankra japán vacsorázni. Finom volt, főleg a desszert, a fekete szezámmag fagyi és a zöldtea fagyi.

Üdvözlet mindenkinek Brisbane-ből...

(Érdekes, hogy amikor kitaláltuk a címet, nem gondoltuk volna, hogy lesznek barátaink Brisbane-ben is...)

SEGíTSETEK, ó segítseteek!!! Egy kis történet, amelyben hősünk szembesül a kemény ausztrál szabályrendszer hajlíthatatlan voltával - UQ

2006-02-04T09:07:00.000+10:00

Üdv ismét hosszú kihagyás után.

Egy kisebb történetet szeretnék leírni azzal a szándékkal, hátha valaki tud segíteni.

Tavaly októberben felkeresett egy professzornő a „Kutatás Tanszékről” (Research Department) azzal, hogy szeretne nekem segíteni egy ösztöndíj elnyerésében (New Staff Research Grant).

Leültünk egy délelőtt, és megbeszéltük a kilátásaimat. Több lehetséges témát is felvetettem neki, amivel szívesen foglalkoznék. Ezek közül az egyik az egyházzene területén volt, a másik szolfézskönyvek fordítása és ausztrál viszonyokra vonatkoztatása, esetleg szolfézs- vagy iskola énekkönyv szerkesztése lehetett volna, továbbá az ausztrál kortárs kórusmuzsika európai befogadásának vizsgálata szerepelt.

Nagyon segítőkésznek mutatkozott, és közölte, hogy örül, hogy ilyen jó anyagom van, szerinte nem lesz probléma a dologgal. Azt javasolta, hogy az utolsó témába kezdjek bele, mert szerinte az egyetem szempontjából az lenne a legértékesebb. (Érdekes, nem?) A feladatom mindössze annyi volt, hogy be kellett adnom egy részletes terv javaslatot december végéig. A terv javaslatnak tartalmaznia kellett egy rövid bemutatkozást, a témához való viszonyom, a kutatás egyes lépéseit (7-8 lépés), és egy nagyvonalakban felvázolt pénzügyi tervet.

Hozzá kell tennem, hogy az egyetemnek olyan elvárásai vannak a kutatás címszó alatt, amely kategóriákat a zenét tanító kollégáim (hangszeresek, szolfézsosok) közül szinte senki nem tud teljesíteni, kivéve a zenetudósok és a zeneterápiával foglalkozók.

A beadandómat elkészítettem december elejéig, és elküldtem a professzornőnek átolvasásra. Hamarosan jött az email, hogy egy zenész kollégám esete kapcsán az egyetem Kutatási Tanszéke éppen felülvizsgálja az elvárásrendszerét, legyek türelemmel, amíg a helyzet tisztább lesz. Nem aggódtam, hiszen korábban megerősítést kaptam, hogy az anyagom jó, és könnyebben fogható rá, hogy kutatás, mint a többiekére, akiknek nem sikerült elfogadtatni témájukat.

Januárban egy következő emailben a kedves professzornő sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a munkámat nem tudják elfogadni, mert nincs meg a megfelelő végzettségem hozzá. Azt fejtegette, hogy mivel nincs „diploma utáni” (postgraduate) dimplomám, el kellene végeznem egy Masters’ kurzust ahhoz, hogy foglalkozzanak a beadványommal. Furcsának tartottam ezt a hozzászólást, mivel egyszer sem kérdezett rá, hogy van-e ilyen papír a kezemben. Ekkor még simán el tudtam képzelni, hogy itt minden ilyen infomrációt tudnak az emebrről, és persze benne vagyok az egyetemi rendszerben az összes végzettségemmel együtt. Elmagyaráztam neki, hogy lehet, hogy azért nem tudja egyik végzettségemet sem „diploma utáninak” betudni, mert Magyarországon az itt használatos bolognai rendszer épp bevezetés alatt van, és más az oktatás felépítése. Elképzelhetőnek tartottam, hogy a két másoddiplomás kurzust, amit a Zeneakadémián végeztem csak a neve miatt nem tudja a saját rendszerében a helyére tenni. A professzornő érdekesnek tartotta a felvetést, és arra kért, hogy írjam le, milyen végzettésgeim vannak, amit majd továbbit a tanszék vezetőinek. (Itt jön a kérdés, hogy hogy lehet, hogy nem tudja, milyen végzettségeim vannak, ha egyszer az benne van a rendszerben.)

Még aznap jött az email, hogy sajnálják, de ezek a kvalifikációk nem felelnek meg a kritériumoknak, mert nincs diploma utáni diplomám (Masters’ degree). Továbbá javasolják, hogy végezzek el egy Masters’ degree-t, és utána tárgyalhatunk az ügyről, amelynek a fél éves határidejét az én különleges esetemben meghosszabbítanak.

A dolog pikantériája, hogy az itt töltött két év alatt nyolc Masters osztályban tanítottam. Ismerem a színvonalat, ami a szolfézs esetében körülbelül az otthoni zeneiskola 4. osztály „B” tagozatos anyagnak felel meg (!!!!!!), ezt ugye már 11 évesen elvégeztem. A karvezetés szint nagyon sokféle egy osztályon belül, de messze van az ELTE színvonalához képest. Csak a viszonyítás végett írom le a különbséget. Itt heti 2 (kettő) óra nagy csoportban 2 (kettő) féléven keresztül elég ahhoz, hogy legyen egy karvezetésre specializálódott diploma a diákok kezében úgy, hogy akár semmilyen (NULLA) elékőpzettséggel részt vehetnek a kurzuson. Vagyis sokan itt tanulják a legalapabb dolgokat, ami mind az ELTÉ-n mind a Zeneakadémián felvételi követelmény. Az ELTÉ-n heti két kis csoportos óra mellé heti kettő nagy csoportos karvezetés óra megtűzdelve legalább kétszer két óra kórusgyakorlattal nyolc féléven keresztül.

Hozzáteszem, hogy a Masters' degree egy körülbelül két éves képzés, amelynek keretében a már diplomával rendelkezők (!!!) hét tantárgyból kell, hogy levizsgázzanak, és egy rakás pénzükbe kerül. A tantárgyakat akár hét félév alatt is teljesíthetik.

Otthon az egyik másoddiplomám 5 éves képzés volt, félévenként 4-5 vizsgával, és egy hihetetlen kemény államvizsgával a végén, a másik hat félév volt, mindegyik végén szintén 4-5 vizsga, ami otthoni viszonylatban nem olyan sok.

Elmélkedésem odáig vezet, hogyha itt levizsgáztam volna az általam tanított tantárgyakból (feltehetően elég jó eredménnyel), már lehetne egy Masters diplomám is, ami ausztrál viszonylatban kielégítő lenne.

Komolyra fordítva a szót. Volt-e már valaki hasonló helyzetben, hogy végzettségét kellett európaivá (bolognaivá) varázsolnia? Tud-e nekem bárki segíteni?

Vannak elképzeléseim, de azt hiszem a kemény ausztrál szabályrendszerrel szemben nagyon felkészültnek kell lennem.

Június 23. szerda (-ig történtek)

2004-06-23T10:25:00.000+10:00

Soksoksoksok minden eltelt, mióta nem írtunk egy sort sem.
A legfőbb dolgok közül, ami eszembe jut, hogy Krisztián teljesen felépült, hála az Égnek. Most munkát keres „ezerrel”, és gyertyát önt, amivel lefoglalja magát, és piacon próbálja eladni őket. Már egy próbálkozása volt a múlt szombaton, amikor a West End marketen árult reggel héttől, de csak egyetlen árva gyertyácskát sikerült eladnia. Viszont megrendeltek nála két héttel későbbre egy nagyobbat, mint amiket eddig készített. A gyertyái egyébként gyönyörűek, én biztosan vennék belőlük, ha amúgy nem lenne itthon. Fotókat a Képeink internetes oldalon lehet nézegetni róluk.
A West End Market pedig az a piac, ahol egyik magyar ismerősünk, Gyuri, Kolozsvárról rendszeresen lángost árul. Ő engedte meg Krisztiánnak, hogy mellette rakja ki a gyertyákat, és inkább ne fizessen helypénzt, ami egy délelőttre 15 dollár. Nagyon rendes ember, a lángosozáson kívül zöldségeket is szokott néha kihozni, egyébként szobrász. Neki segít néha Laci, mint ahogy történt ez az elmúlt hétvégék egyikén is, amikor egy középkori fesztiválon dolgozott a feleségével és egy másik magyar emberrel, Karcsival. Lángost sütöttek, és nagy sikerük volt a középkori ruhában bámészkodó tömegben.
A harmadik újság Laci érkezése, aki a vizsgákat követően, ezen a hétvégén költözik hozzánk. Már egy dobozt áthozott, a többire valószínűleg szombat estére kerül sor. Vásároltunk a szobájába egy fűtőtestet, mert a hideg éjjelenként elviselhetetlen fűtés nélkül. Magam részéről az utolsó héten meg voltam fázva – amit azért írok múlt időben, mert szeretném, ha már vége lenne. A szemem be volt gyulladva, folyamatosan folyt az orrom, szóval a szokásos, igazi, novemberi közepi megfázásomat éltem át. (Otthon szinte menetrendszerűen ez novemberre volt ütemezve, de azt hiszem, tavaly kimaradt, mert akkor épp Svájcba készültünk, és nem volt időm rá.)
A júniusi, brisbane-i megfázás azonban épp a vizsgaidőszak kellős közepén ért, és azt hiszem, a szervezetem úgy időzített most is, hogy pont akkor legyek a legrosszabbul, amikor épp hétvége van, vagyis, amikor Jameséknél ebédeltünk, és vasárnap, amikor a templomi kórussal énekeltünk. Így nem pihentem ki, hanem halmoztam, ezért még ma is, mikor az utolsó vizsgázóim jönnek, egy kissé be van dagadva a szemem, meg folyik az orrom. De sebaj, feltöltöm az internetre az osztályzatokat, meg kijavítok néhány dolgozatot, és 24-én este megüljük a déli félteke legrövidebb éjszakáját. (Ami tudom, hogy egy éjjellel hamarabb van, de már otthon így szoktuk meg a Szent Iván-éjt.) Laci utolsó vizsgáján is túl lesz addigra, és áthívtam Maree-t meg Samet egy vacsorára. Megpróbálunk Krisztiánnal egy gulyáslevest összedobni.
Erről jut eszembe, hogy kaptunk egy kis levest az egyik kórustagtól, aki miután megtudta, hogy betegségem miatt elmarad a kóruspróba, felhívott, hogy akkor öt körülre áthozna egy kis csirkelevest. Vasárnap, a templomban látták, hogy nem vagyok valami jól, és azt javasolták, hogy próbáljak meg a chicken soup-pal (csirkelevessel) meggyógyulni, mert az csodákra képes. Erre mondtam, hogy lehet, csak még sosem főztem, pedig Krisztián mennyire szereti. Úgy látszik, fellelkesültek, és Owen meg a felesége így próbálnak egészséget önteni belém. Tegnap este tehát csirkelevest vacsoráztunk, ami tele volt zöldséggel, és még nekem sem volt elég sós, de nagyon ízlett.
Időközben felajánlottak egy permanent statust (állandó munkaviszonyt) az egyetemen, amit tegnap elfogadtam, hiszen rengeteg előnnyel jár az itt-tartózkodásunkat illetően. Ez a lehetőség egyébként annyira felkavart bennünket és mindenkit körülöttünk, hogy napokon át rágódtunk rajta családdal, barátokkal, ismerősökkel, Jamesszel, Philipp-pel, Maree-vel. Végül Krisztiánnal megállapodtunk, hogy az elvállalása nem jelent sokkal nagyobb kötöttségeket ránk nézve, mint ami eddig is fennáll, viszont sok előnye van. Philippnek, a legigazibb főnökömnek még nem mondtam meg a döntésünket, azt ma jelentem be.
Ha végre túl leszek mindenféle osztályzat-feltöltésen, meg dolgozatjavításon, meg vizsgáztatáson, akkor én is belekezdhetek teljes gőzzel a téli szünetünk szervezésébe. Krisztián Lacival már rengeteg dolgot elintézett az utunkkal kapcsolatban, néha-néha én is belefolytam a beszélgetéseikbe, így tudom, hogy szállások, autóbérlés nagyjából rendben vannak, a kaját meg még megbeszéljük. Balázs, a tesóm pedig otthonról Sydneyn keresztül egyenesen Alice Springsbe jön, ahonnan együtt kocsikázunk tovább az Uluruhoz. AAAAAAAAAnnyira izgatottak vagyunk az utat illetően, mert végre valaki jön otthonról, akit fizikailag is megérinthetünk, és mert ez egy hihetetlen hosszú út lesz, tele olyan dolgokkal, amikről egyelőre csak elképzelésünk van, és tudjuk, hogy életre szóló élmény lesz.
Előtte azonban Krisztiánnal elutazunk Mackayba, ahol egy háromnapos kurzust tartok Judyval, és utána pár napig körülnézünk a környéken. Amint hazaérünk hétfőn estefelé, egy kis alvás, és irány a Szent Hegy, az ULURU.

Május 25-31.

2004-06-01T01:38:00.000+10:00

Nagy örömünk, hogy kedves kórustársaink gyerkőce Avarkeszi Dániel Péter tegnap éjjel 23 óra 25 perckor világunkba érkezett. Gratulálunk a kedves Mamának és Papának, Szilvinek és Péternek.

Elmaradt naplótöredékek:

Kedd: Réka csodásan próbál a templomi kórussal, igaz a csodás hangjukat még csiszolni kell, de van remény. Krisztián nehezeket emel a halboltban, erre vagy másra fájdalmassá kezd válni az alhasa.

Csütörtök: Krisztián még nem tudja, de utolsó nap a halboltban. Mintha megérezte volna, a már régóta tervezett reggeli fényképezést ma nem szalasztotta el. Képek a helyükön. Munka után még elmegy az egyetemi oboa-zongora koncertre, majd hazatérve ismét pihenni indul, ám ráeszmél, hogy az előző napok során pihenéssel megoldani próbált fájdalomcsillapítás sikertelen, miután a követő munkaszakaszok során újra és újra csak erősödik a fájdalom. Rékával konzultál, majd egyetértő gondolatokkal felvértezve főnökének telefonál, hogy az aznapesti és másnap reggeli takarítást nem vállalja, miután a fájdalom nem tűnik, és csak rosszabbodik, ha így folytatja. John, kedves főnöke megértő, és ajánlja, hogy mielőbb keressen fel egy orvost, mert ki tudja mi a baj, és mennyit kell várni a megoldásra… Krisztián lepihen, majd mikor Réka hazaér eldönti, hogy másnap ha nem javul az állapota orvost keres fel, mert lágyéksérvre gyanakszik.

Matthew kedvenc nótájának szövege (dallama folyamatosan változó, így nehéz közölni):

I’m just a lonely cow,
Living my lonely life,
Sometimes I feel so exploited.
Ireland won’t be free,
Until I marry my tractor.

fordítása kb.:
Én csak egy magányos marha vagyok,
Élem magányos életem,
Néha oly’ kihasználtnak érzem magam.
Írország nem lesz szabad,
Míg hozzá nem megyek a traktoromhoz.

Péntek: Réka ma otthon marad, hogy segítsen sebzett házastársán, és miután Krisztián jelzi számára, hogy nincs mese, ez nem vicc, telefont ragad, interneten böngész, hogy merre, s hová ezzel. Összegezve, megtudtuk, hogy egy lágyéksérvműtét ára 3000 AUD a sérvklinikán, s miután még nem tettünk szert egészségbiztosításra, ez az összeg ennyi, plusz a konzultáció 110 AUD, plusz az előzetes helyi doktori vizsgálat ára 45 AUD… hát ennyi. Beletörődnek, az egészség mindenekelőtt. Lyndontól megkapják két felnőttorvos címét, melyek 5 percre találhatóak otthonuktól. Réka az egyiknél be is jelenti Krisztiánt 16:45-re vizsgálatra. Laci is érkezik, mint azt korábban megbeszélték, igaz akkor még orvosról nem volt szó, de velük tart a kedves fiú, jóban, s rosszban jóbarát. Az orvost második körre meg is találják, miután a címet hordozó lap otthon maradt, s így megkésve bár, de törve szerencsére nem megérkeznek a rendelőhöz. Kellemes fiatal hölgy fogja őket, adatokat vesz fel, hellyel kínál. Réka a gyerekjátékokkal játszik, Krisztián szórakoztatja Lacit, Laci szórakoztatná a fiatal hölgyet, a fiatal hölgy meg szemérmesen kétszer is köszönne. Aztán egy tündéri doktornéni tűnik fel a folyosón, de még van előttük valaki, úgyhogy még várakoznak. Laci elmeséli, hogy melyik ismerőseit műtötték lágyéksérvvel, és hogy szinte minden évben valakit, hát most Krisztiánon a sor vajh? Igen, rajta, már szólítja is az orvosnéni. Kikérdezés, beszámolás, szemrevételezés, megállapítás, megkönnyebbülés, teendők, elbeszélgetés. Kijövet Krisztián odaszól a többieknek: nem sérv. Huhh. A dokinéni meg odaszól a fiatal asszisztensnek: ne kérj tőlük pénz. Huhh. Kórisme: hasi izomrost szakadás. Teendők: pár hét pihenés, kezdetben az esetleges belső vérzés elállítására jegelés. Az hideg ám!

Péntek este: Krisztián jegel. Réka és Laci tévét legel.

Szombat: Krisztián jegel. Réka és Laci tévét stb… aztán finom rántottgombát ütlegel össze, és kellemes sültkrumplival és idénysalátával tálal :) nyamm majd ezt mind a hárman belegel.

Vasárnap: Réka templomba a kórushoz 9-re, Laci könyvtárba fél 10-re, Krisztián jegel, pihen, jegel. Hideg.

Vasárnap délután: és ez nem Zorán szám… szóval Réka karfiolpaprikást készít rizibizivel, amire már Laci is megérkezik, hiszen a fogkrém ottmaradt, meg úgyis ott volt a könyvtárban 4 percre, úgyhogy megint együtt a nagy csapat. Laci el. Réka és Krisztián tévét… nem is érdekes, de végre nem jegel.

Hétfő: ez van ma. A reggel az otthoni kórus néhány tagjával indult, miután összegyűltek, hogy meglepjék Szilvit egy látogatással, de ez elmaradt, miután Danika hamarabb útnak indult, mint azt gondolták volna a meglepők. Így, néhányójukkal kellemes internetaudiovizuális kapcsolatot létesítettünk, majd Réka el a suliba, és mire beért már a kórusrészlet is el, ki amerre kell. A nap eltelt, ma már nem jegel, Réka hazatérve finom eledelt emelt. Rántottásvirsli. Nyamm. Eszünk, míg van eszünk. Pár netcset, Réka nézi a Big Brother meccset, és már el is múlik a nap. Hogyan tovább? Vár a holnap!

Vers, mert vers a lelke mindennek:

Béke, nyugalom,
Bezárom a halboltom.
Újabb kapuk nyílnak távol,
Pár lépés és beléphetek.

Derűs az est,
Csendet fest az ég,
Van új lég.

Tehervonat robog a távolban, s mára már újra értelmet nyert.
Vajon mi a nehezebb,
Az, ami a lelkedet nem engedi emelkedni,
Vagy ami kezedet húzza, s égeti el?

Szép gyermekkori álmok:
Futkorászás, viháncolás, csínytett,
Mind visszavárnak, mind visszavágynak.
Eljő’ az idő, mikor majd mind eggyéválnak.

(gyk)

Május 23. vasárnap

2004-05-23T17:38:00.000+10:00

Tegnap délutánra és estére kisebb összejövetelt rendeztünk Laci szülinapja megünneplése végett. Lilla és Balázs már elég régen meg lettek hívva, de közben a templomban megismert Balázs is csatlakozott a sereghez, mivel szegénynek mennie kell eddigi vendéglátóitól, és erre az estére hozzánk szegődött. Szóval hatan voltunk, palacsinta-tortákkal készültem, de hiába csináltam kétfélét, egy túrókrémest és egy csokis-lekváros rakottat, elég kevésnek bizonyult. Hihetetlen hamar elfogyott mind.
A palacsintaevés után meg játszottunk, beszélgettünk, és persze rengeteget nevettünk. Lillával kipróbáltuk, hogy le tudunk-e hídba menni. Neki könnyen ment, én csak a fejenállással szereztem magamnak sikerélményt. Mindent összevetve már régen mulattunk ennyire jól, és örültünk, hogy ismét egy kis energiát nyertünk a buliból.
Laci péntek délután érkezett, és egyből egy pizzával indítottunk az Indooroopillyben található Domino Pizzásnál, amit itthon fogyasztottunk el. Amíg a pizzára vártunk, elmentünk a Targetben, hogy vásároljunk egy meleg kardigánt nekem. Jól jön ez még az Ulurunál.
A pizza után szokásos semmittevés, kicsit alvás, aztán Krisz elindult dolgozni. Mintegy húsz perc múlva megszólalt Laci telefonja, a vonal másik végén Krisztián. Rosszat sejtettem, és előérzetem valamennyire beigazolódott. Az autó kipufogója felmondta a szolgálatot, és pótlásra szorult. Munka után telefon az RACQ-nak, hazavontatás, itthon tanácskozás, hogy legyen a másnap. Laci felajánlotta, hogy hajnalban beviszi Kriszt dolgozni, majd ketten két autóval elvisszük a szerelőhöz az autót (MIDAS Indooroopillyben), utána bevásárolunk a piacon, és végül elmegyünk Carindale-be Kriszért. Ez pont így történt, azzal a különbséggel, hogy Carindale-ből hazafelé csörgött a telefonom, hogy mehetünk az autóért, mert kész lettek vele. Otthon hihetetlen fáradtság tört ránk, mivel mindannyian későn feküdtünk, korán keltünk, és úgy döntöttünk, hogy még nem kezdjük el a palacsinta készítését, hanem inkább pihenünk.
A délután folyamán megérkezett Balázs a Roma Street-re, ahonnan kocsival hazahoztuk. Lilláék a munka után, hat körül érkeztek, amikorra megsütöttük az összes palacsintát, így a desszerttel vártuk őket. Már éjfél előtt hazament mindenki, Balázs pedig miután megnézte a Magyar Vándor c. film első felét, elment aludni. Krisztián egy kicsit még beszélgetett az interneten, aztán mind nyugovóra tértünk.
A Magyar Vándort egyébként Lilláékkal, Lacival már korábban megnéztük. Nagyon tetszett.
Vasárnap reggel istentiszteletre mentünk, és a templomban a hirdetéseknél felállított a hirdetést végző Owen, hogy bemutasson, mint a kórus új vezetője. Kedden fél hattól próbálunk a gyülekezeti teremben, ami a templom alatt van. Megbeszéltem Owennel, hogy öt óra körül jön értem, hogy elvigyen a próbára. Pünkösdkor már éneklünk, de azt még az Marcus, az orgonista tanította be, így én csak a próba második felét tartom. Azt gondoltam ki, hogy a következő vasárnapra, Szentháromság ünnepére is választok egy éneket, amit a kórus énekelhet.
Balázs az istentisztelet után megkapta újabb vendéglátóit, a lelkészt és családját, illetve ők kapták meg Balázst. Owen pedig egy új egyenruhát, a St. Peter’s Lutheran College egyenruháját nyomta Balázs kezébe, aki boldogan vette fel a kabátkát és a kalapot. Ez egy elég jó nevű iskola a környéken, ahol állítólag német módszerekkel oktatnak. Owen felesége valamilyen adminisztrátori állásban dolgozik ott, bár pedagógus végzettsége van. Egyébként ő szervezi a jövő heti vasárnapi gyülekezeti ebédet, amire egy csomó nemzeti kaját készítenek a gyülekezeti tagok. Én is csinálok rakott krumplit, de lesz olasz minestrone leves, pizza, görög, wales-i, finn, dán, észt és még jó sok fajta kaja. Talán beszámolok róla. De még egy érdekességgel készülnek a templomban. Előző nap feldíszítik a különböző nemzetek zászlóival és más jelképekkel a templomot, és az evangélium olvasása előtt egy csomó nyelven készülünk felolvasni a János evangéliuma 3. fejezet 16. versét. Még nem tudom, hogy én olvasom-e, mert a lelkésztől kaptam egy postai úton feladott levelet pénteken, amiben engem jelöl meg a magyar nyelvű olvasásra, de én szeretném ezt a Balázsra áttestálni, mivel akkor már egészen valószínű, éneklek az énekkarban. Meglátjuk.

Május 19. szerda

2004-05-19T21:12:00.000+10:00

Most egy kis kényeztetés következik, amennyiben egy napon belül folytatjuk a naplót.
Egy kis bevezetés, miért nem írtam eddig. Az történt, hogy egyszer csak kevésbé érdekesnek kezdtem érezni az itt töltött napokat, azt vettem észre, hogy ha követni akarom az eseményeket, akkor szinte semmiről nem kellene beszámolnom, mert szinte alig történik említésre méltó dolog. Vagy ha mégis történik, akkor azt nem akarom megosztani, hanem sajátnak szeretném tudni, egy másik létsíknak, mint ami mások számára elmondhatnék. Röviden, meguntam.
Most, mikor halljuk mindenhonnan, hogy hiányzik a beszámolónk, hogy rengetegen töltötték azzal drága idejüket, hogy olvasgatták bugyuta sorainkat, talán motiválva érzem kicsit magam, hogy folytassam az írást néha. Krisztián meg szinte bevezetett, felkért tegnapi irományában. Szóval újra kedvet kaptam hozzá. Csak azt nem tudom, hol kezdjem, mert azért történtek dolgok.
Például kétszer is tök rosszat álmodtam. Azóta jobban vagyok. Sokszor érzem a szinte végtelen honvágyat, és hogy sokáig csillapítatlan marad ez a vágy. Elég fura, és kellemetlen érzés. Olyan depresszió-féle, mint amikor valaki nem mondhatja el senkinek… Aztán egyszerre megszűnik, majd újra rám tör. Ilyenkor az msn-en a nevem valami nagyon brutálisra vált, például „Réka azt hiszi, megőrült…” vagy valami hasonló. Krisztián általában nincs itthon, mikor hazaérek, mert este későig dolgozik, ilyenkor van, hogy felhívom Lacit, Lillát vagy Balázst, hogy beszéljek. Néha átjönnek, és segítenek. Jó, hogy itt vannak, de már egészen komolyan érezni, hogy nem pótolhatóak az otthoniak.
Július közepére, a téli szünetre szervezünk egy kirándulást az Uluruhoz, amit itt általában Ayers Rock-ként emlegetnek. Úgy gondoljuk, kocsit bérlünk, és felváltva vezetünk, bár Balázsék talán repülnek, majd ott csatlakoznak hozzánk, mert az út jóval több, mint 3000 km, és Lillának akkor kezdődik az extra munka. Laci úgy tervezi, hogy legfeljebb három nap alatt odaérünk a sivatagon keresztül.
Ezt megelőzően egy téli kurzust tartunk Judyval Mackayban, ahova Krisztián is elkísér, majd a háromnapos tanulás után téli esőerdő nézőbe megyünk, majd onnan repülünk haza, és rögtön másnap indulunk a sziget belsejébe. Már nagyon várjuk, hogy végre sivatagot is lássunk. Sokan figyelmeztettek, hogy mire vigyázzunk, de szinte ugyanazokat a dolgokat mondják el, amelyeket a térképek hátulján és az útikönyvekben olvashatunk. Ilyenek például, hogy sötétedés után ne vezessünk, mert mindenféle állatok száguldozhatnak, ugrálhatnak, futhatnak keresztbe a kocsiúton. Persze igen valószínű, hogy nekünk muszáj lesz naplemente után, illetve napfelkelte előtt vezetni, mivel elég hosszú utat kell megtennünk behatárolt idő alatt. Szóval izgalmas kirándulásnak nézünk elébe.
Laci tegnap töltötte be 28. születésnapját, és nem tehettük meg, hogy hagyjuk az előadására készülni e jeles napon. Egyébként szinte állandóan az esszéit és előadásait irogatja, amikor valahova elhívjuk, de mostanában már alig két perc győzködés után át szokott jönni. Ezek az átjövetelek általában valami hatalmas vagy eggyel kisebb méretű kajálásokba torkollnak. Komolyan mondom, hogy mire hazamegyünk, nem fog nehezemre esni bármit megfőzni. Végül is olvasni tudok, és már volt pár sikerélményem. A legutóbbi ez a palacsintázás volt, tegnap. Jól előkészítettünk mindent, Laci egy fél órára átugrott valamikor a nap felénél, mi meg addigra bekevertünk tölteléket, palacsintát, és elkezdtük sütögetni a tésztát. Előző nap tesójával interneten megtárgyaltam, milyen palacsintát szeret, aztán anyukája segítségével kisütötték, hogy a baracklekvárosat eléggé. Na, az nem volt…, nem vettünk baracklekvárt. De nem azért, mert nem akartunk, hanem mert én úgy emlékeztem, hogy Laci nem szereti a lekvárt. Ezt mondta, amikor Krisztián a narancslekvárját elkészítette. Hát majd legközelebb. (Bár a következő szülinapján már nem lesz itt, akkor talán otthon megkapja.) Azt hiszem, azért kicsit meglepődött, amikor bejött, és már az udvaron hallotta az aktuális kedvenc zenéjét, a Jamiroquait, aztán megérezte a palacsintaillatot.
A palacsinta nem fogyott el, aminek örültem, mert Jenny, a magántanítvány már többször emlegetett nekem, hogy Kecskeméten annak idején micsoda palacsintákat, réteseket evett. Aztán lehűtöttem, hogy itt nem fog, mert én még sosem csináltam olyat. Na, most igen. Vittem neki pár palacsintát, és el volt ájulva tőle. Elég szépen ejtette ki: „turós pálácsintcá”, így hát megkínáltam.
Időközben lett két újabb magántanítványom, vagyis nem is igazán magán, mivel a csoport tagjai, csak ha már megkértek rá, szeretném felzárkóztatni őket. Két srác, illetve az egyik ismerős lehet azoknak, akik már elejétől fogva figyelemmel kísérik iskolai életemet. Mick-nek hívják, és kissé idősebb a többieknél, ősz hajú, copfos. A másik meg a dobos, akinek norvég felesége van, és a nyáron egy évre Norvégiába utazik, mert ott fog drámát és zenét tanulni. Ők ketten kerestek meg, hogy magyarázzam már el nekik az egyik anyagrészt, aztán mondta Mick, hogy neki egyáltalán nem mennek azok a dolgok, amiket a vizsgán fogok kérdezni, erre megszerveztem nekik a külön időpontot. Már két napja járnak, és tényleg észre lehet venni, hogy mennyire vevők a dolgokra, és hogy nagyon akarnak tanulni. Újabb sikerélmény. Ja? És nem tudom elfelejteni, hogy Mick az, aki korábban beszólt az órákon. Szóval vele is elég jóban lettem mára. (Már tegeződünk.)
James advanced aural class-ja, a szerdai, vagyis a mai egyre jobban megy, egyre többet próbálok velük, és úgy néz ki, hogy július végén lesz egy kórustalálkozó, ahol mi is éneklünk valamit. Na de ez majd később. Most megyek játszani. (Ez történik olyankor, amikor már nincs kedvem, vagy egyáltalán nincs kedvem a naplót írni.)

Május 18.

2004-05-18T23:04:00.000+10:00

Május 18. (kedd)

Újra itt.

A múlt hónap alatt sokminden történt, amikről majd mesélek, ha aktuális lesz.

Tömören: Mindketten rendesen dolgoztunk, kocsink kéthete megint megadta magát épp mikor munkába mentem délután, kijöttek, megnézték, elvontatták, Balázs segített eljutnom John lakására, hogy az autóját kölcsönvehessem, mert másnap azzal tudtam csak időre beérni, két nap alatt megvolt, $364 szervizdíj. Múlthéten csütörtökön felmondtam, mert álláslehetőség kínálkozott, nagyon sajnálják, és nem akarnak engedni. A héten lesznek fejlemények. Réka nagyszerűen tanít, úgy néz ki a templomi kórust is elkezdi lassan vezetni, ahová járunk (St. Andrew’s Lutheran Church), a múlt hétvégén kiskurzust tartott egy középkori zenészcsapatnak, ami remekül sikerült, lehet, hogy ott is lesz folytatás.

Igyekszem pótolni az elmaradt részleteket.

Ma Laci szülinapja volt. Készítettünk palacsintát tiszteletére. Túrós, mogyorós, kókuszos és kakaós készült, vadcseresznye, hamvas áfonya (cranberry) és tejszínhab díszítésével. Utána mozdulni nem bírtunk. Képeket sajnos nem készítettünk, de vasárnap folytatjuk az ünneplést, ahol valószínű már Lilláék is jelen lesznek, akkor majd kattintunk párat.

Hűvösek a hajnalok, éjszakák, reggel már elkel a pulóver, mikor munkába indulok. A napkelte gyönyörködtető, érdekes, hogy itt a holdsarló alúl látszik, mikor nem teljes, és nem oldalt. Lilla szerint a déli-félteke okozza. Szóval felmondtam múlthéten a halboltban, mert erre az elhatározásra jutottam, döntöttem, és elmondtam Miwa-nak, hogy keressenek helyemre valakit. Pontosan ahogy kérte, adtam 2 hét felmondási időt. IKEA-nál úgy néz ki lesz lehetőségem, részletek a héten derülnek ki. Emellett Lyndon Réka kolléganőjének férje is beajánlott a cégénél (Mater Hospital Services), ahová elküldtem az életrajzomat, és valószínű hívnak majd, amiután lehetőségem nyílik egy hónapon át heti két alkalommal IT-s munkát kapni, és ha meg lesznek elégedve, vagy munkát, vagy tőlük jó referenciát kaphatok.

A hűvös ellen vettem ma egy kis halogénes fűtőtestet, ami forog és 3 féle erősségű meleget ad. Ezzel melegítjük épp a hálószobát, ahová nemsokára már én is betérek. Holnap megpróbálom összeszedni mindazt ami kimaradt. Remélem sikerül a folytatás. Nagyon sokfelől kaptunk jelzéseket, hogy kár, hogy abbahagytuk az írást. Rékát kéne még valahogy rávennem, hogy írjon, mert azzal sokkal könnyebb dolgom lenne. Üdv mindenkinek.

Vers mindenkinek:

Áll az idő, pedig gyorsan elszaladt a nap,
Kedves emberek távol maradtak.
Olyan, mintha némák lennének,
Vagy csak minket nem érne el a hang.

Messze? Közel? Nem érezni a távolságot…
Mind itt van, mégis elérhetetlen,
Persze ez csak a testnek lehetetlen.
Amit érez a lélek elérhető… nincs rá szó,
Az úgyis csak keretbe zárná.

Holnap találkozunk!
Ma még csak álmodunk arról,
Hogy eljött a holnap, melyet mának hívhatunk.

(gyk)

Április 19-21.

2004-04-22T00:16:00.000+10:00

Április 19. (hétfő folytatás)

Kinéztem a buszok menetrendjét, amivel el tudok jutni a Carindale-i bevásárlóközponthoz, és úgy terveztem, hogy fél 4-kor indulok ahhoz, hogy a megfelelő buszokat elérjem. Később hívtam a szervizt, hogy miként áll az autókával, és mondta, hogy nem biztos, de elképzelhető, hogy még ma meglesz vele, de miután mondtam neki, hogy ha 4-ig nem tudok érte menni, akkor elkésem, felajánlotta, hogy kaphatok kölcsönautót ingyen. Persze ekkora munkadíj mellett… 530 AUD (380 AUD kuplung kit, és 150 AUD munkadíj) Mondta, hogy ha 5 előtt tíz perccel megyek, vagy a saját, vagy a kölcsönautót megkaphatom, merthogy a kölcsönautót háromnegyedre hozzák vissza. Innentől kezdve jól átszervezhettem az életemet, mert hogy autóval másnap 6-ra is beérhetek. No, ezt azonnal meg szerettem volna beszélni Miwa-ékkal, csakhogy a telefonjukat hiába hívtam 5-10 percenként, egyfolytában foglalt jelzés volt csak. Úgy döntöttem, még hogyha el is kések, akkor is jobb nekik, hogy holnap tudok menni dolgozni rendesen, valamint nem is kell külön buszra költenem azt a pénzt, amit épp a takarítással összeszedek, úgyhogy az autót választottam. Úgy gondoltam, odamegyek kicsit hamarabb, hátha előbb elindulhatok vele, és akkor nem kések, és mindenki örül. Nem így lett, mivel a 3. busz állt csak meg, mert az összes előző televolt pakolva emberekkel, és most nem indítottak pótbuszt a tömeg miatt, ahogy egyszer már korábban megtették, úgyhogy a 3. busszal elindultam, amiről ráadásul még át kellett szállnom Toowongban, mert csak odáig közlekedik, és hatalmas dugó is volt. Így 5 után tíz perccel értem el a szervizt, ahová a buszmegállótól rohantam. Közben folyamatosan próbáltam Miwa-ékat, de ugyanaz a foglaltjelzés. Végül a szerviznél hívott Miwa, hogy hol vagyok, amikor vázoltam, hogy mi történt, és miért döntöttem így. Mondta, hogy rendben van, csak 6 előtt érjek oda mindenképp, mert akkor zárnak. Autónk kész lett, úgyhogy szerencsénk volt, és máris száguldottam a boltba.
6-ra érkeztem, szegények már nagyon vártak, de amikor megtudták, hogy reggel tudok menni időre már sokkal jobban örültek, mert a mostani takarítást késve is el tudom végezni, de a reggeli busszal csak 7:35-re értem volna be reggel 6 helyett, és az elég sok kiesés. Miwa adott egy adó meghatározó papírt, ami szerint legálisan leszek alkalmazott. Nagyon örültem neki. Mondtam, hogy még intéznem kell az adószámom státuszát, mert nem-rezidens adószámot kaptam, amit elrontottak, miután mi adózási szempontokból rezidensek vagyunk.
Takarítottam, majd hazajöttem, és kipihentük a nap fáradalmait.

Április 20. (kedd)

Reggel 6-ra mehettem a kocsikánkkal és nagyon jó volt újra autóval közlekedni, újra a szokásos hajnali fényeket látni. Egyszerűen gyönyörű az ég alja, ahogyan a kelő nap megvilágítja. Vöröses kékes árnyalatban úszik, mellette a Brisbane folyó víztükrében visszakacsintó éjjeli lámpafények. Classic FM szól a 106.1-en. Reggel mindig inkább komolyzenére vágyom. Este, amikor jövök haza meg inkább régi angol slágereket hallgatok. Munka után jöttem Rékáért, és indultunk is Balázsékhoz ebédelni, valamint filmeket cserélni. Nagyon fincsi kis ebédet kaptunk, ami után Réka Lilláéknál maradt, amíg dolgoztam.
Ma megkérdeztem Miwatól, hogy miattam küldték-e el Alfit, mert már nagyon bántotta a csőrömet, hogy nem tudom igazán. A válasz az volt, hogy Alfi becsapta őket, és ezért kellett mennie. Kérdezte, miért vagyok rá kíváncsi, és kérte ne mondjam tovább. Mondtam neki, hogy nagyon kedveltem a görög férfit. Olyan fura, alig hiszem el, hogy igaz.
7 után vissza is értem Rékáékhoz, ettünk sültgesztenyét, beszélgettünk, majd este Réka vezetett haza, amíg elszundíthattam az anyósülésen, ami jelen esetben a baloldalon volt.

Április 21. (szerda)

Miután hazajöttem Rékával beszéltünk az interneten, egyszerre ebédeltünk. Felhívtam egy hölgyet az adószámom miatt, aki megadott egy címet, ahová küldenem kell a kérelmet, hogy módosítsák a rezidens státuszomat. Szerencsére interneten találtam egy oldalt, ahol pár kérdés alapján mindenki megtudhatja, hogy rezidens-e adózási szempontokból, vagy sem. Az oldal címét közlöm, mert egyeseknek esetleg érdekes lehet. http://www.ato.gov.au/scripts/axos/axos.asp?CONTEXT=&KBS=resi001i.xra&go=ok
Megfogalmaztam a levelet az adóhivatalnak, és az oldalról nyert alátámasztási pontokkal megerősítettem kérelmemet.
Háromra mentem a Health Compass-ba, hogy Penelope-val tárgyaljak a munkáról, akire fél órát kellett várnom, mert épp kezelt. Elmondta, hogy teljesen rendben van az anyagom, a végzettségem is szuper, és hogy egy tisztánlátótól is kikérte a véleményt rólam, és üdvözöl a fedélzeten. Most már csak annyi a teendő, hogy egy általam kiválasztott színre 25 példányban fénymásolunk szórólapot, melyet majd elhelyeznek a rendelő brossúrájában, és az arra tévedő paciensek szembetalálkozván a nevemmel, adataimmal esetleg időpontot kérnek hozzám. Kíváncsian várom, és amint lesz élményem, beszámolok róla.
Ezután dolgoztam, majd hazajöttem, Réka dolgozatokat javított.

Április 10-19.

2004-04-19T11:14:00.000+10:00

Április 10. (csütörtöki kiegészítés, szombat)

Visszatérve a csütörtökre… Szóval ma reggel 6-ra mentem, és tudtam, hogy a mai nap lényegesen terhelőbb lesz, mint az eddigiek, miután ma nagycsütörtök van, és másnap zárva a bolt. Így is lett, a reggeli előkészítéssel kezdődött, mely a mai napon számomra vagy 4-5 féle rák kiolvasztása, majd a kirakatba szállításából állt. Ehhez persze számos vödröt, műanyag konténert kellett használni. A dolog úgy történik, hogy kétféle hűtőszoba van, az egyik fagyasztó, a másik hűtő. Tudván, hogy a mai napon rengeteg tengeri ételt fogunk árusítani, már az előző esti takarításkor jópár halas és rákos kartont kint kellett egymástól szeparáltan felállítanom, hogy reggelre jól kiolvadjanak. Amikor valamelyik halfilé vagy rák fogyóban van odakint a kirakatban, akkor John szól, s nekem gyorsan prezentálnom kell a pótlást.
Rákoknál a nagyon fagyott kartonokat háromszor, négyszer földhöz kell vágni, ezzel a jégburkot a papírkarton belsejében megtörni, majd műanyag konténerbe zúdítani a jégarcú rákokat, erre vizet engedni, majd pár perc múlva egy nagyobb vágódeszkát szűrőnek használva csak a vizet leönteni róluk, ezeket kiszállítani, hogy feltöltődjön az űr. Halaknál ugyanez, csak vízzel feltöltött mosdóban olvasztjuk a halakat – melyek filénként műanyagba vannak csomagolva -, majd miután kiolvadt, kisebb tálcákon, konténereken kell kiszállítani a kirakat mellé, majd ott szépen ráfektetni egyesével a többi halfilére. Az egész nem túl bonyolult, csak nagyon gyorsan kellett mindent végezni, valamint a külső térben 6 eladó srácot, lányt kellett kerülgetnem, akik szintén gyorsan kellett kiszolgálniuk a vásárlókat, akik ma rengetegen voltak. Szerencsére a fiatal eladók kék és rózsaszín nyúlfüle kellemesebbé varázsolta a nap hangulatát.
Megállás nélkül halat, rákokat töltöttem, valamint néha-néha még snapper-t (halféle, nem találtam a szótárban) is kellett pikkelytelenítenem, majd pucolni. Ezt ma mutatta meg John először, hogy mégis mi vele a feladat, aztán szépen lassan belejöttem. A dologban a szép az, hogy a sürgető vásárlók nem engedtek odáig, hogy elgondolkozzam azon, hogy ez nekem esetleg nem megy, vagy bármi, mert tenni kellett. Legnehezebben a lazac feltöltés ment, mert olyan salátaszedő csipesszel, csíptetővel (magyarul nincs rá jó szavam, angolul ’tongs’) kellett egyesével a leghátsó (kívülről a vásárlókhoz legközelebb eső) tálcára pakolnom vagy 5 pakk lazacot, és nagyon csúszósak ezek a lazacfilét, és a kezem rendesen görcsölt. Utána a makréla szeletelése alig ment. Ami amúgy sem egy egyszerű dolog, mert van egy erős gerince, amit csak recés késsel lehet átvágni, vagy a sima nagykéssel, csak nagyon erős nyomással. Még a görög Alfinak is nagyon nehezen ment, aki 10 évet dolgozott ugye a halszakmában.
Rettenetesen sajnálom, hogy elküldték ezt a kedves embert… Volt is bennem egy kis belső harc, hogy talán miattam küldték el, de valószínű nem, mert hát elmondása szerint nem én voltam az egyetlen tanítványa, és igazából nem is tanított meg még mindenre, amikor már nem jött többet, úgyhogy vagy összevesztek John-nal, vagy történt valami, de a srácok közül sem tud senki ennél többet. Mindenki nagyon sajnálja, hogy nem dolgozik többé velünk.
Miután elérkezett a 8 óra rendesen kialudt bennem az aktív láng. Miwa is többször megkérdezte, hogy megvagyok-e még, meg hogy tartsak ki. Meglepetésemre nem kellett a mai napon takarítanom, amit bár elolvashattam a heti munkarendemben, csak úgy véltem, hogy elfelejtették odaírni a C (cleaning – takarítás) betűt, mert a mai napra három szünetet is jelölnie kellett Miwa-nak, és gondoltam ez lemaradt. Mielőtt eljöttem volna Miwa utánam szólt, hogy várjak kicsit, kimentem hozzá, azt gondoltam, hogy segítenem kell, de azt mondta, hogy odabent várjam hátul. Ajándékot kaptam tőlük, és azt kérte, hogy ne említsem a többieknek, mert csak én kapok. Kaptam vagy 17 db ’ocean king’ rákot, két szelet lazacfilét, valamint egy magas Dove csokidobozt. Nagyon örültem, hogy a hideg külsejük mögött ilyen kedvességgel szándékoztak megörvendeztetni. Itt kívánom megjegyezni, hogy bár kevés érzelem olvasható le az arcukról, Miwa-val rendszeresen épp mikor a takarítást kezdem váltunk néhány szót, és mindig megkérdezi, hogy minden rendben van-e.
Egy szó, mint száz, jó kedvvel, kissé kifacsartan indultam Rékáért a városba, ahol tanítványaival volt a Szent András Evangélikus templomban. Amikor odaértem épp hordták kifelé az oltárról fosztott gyertyát, s kellékeket.
April és Jenny volt Rékával, akiket meginvitáltunk vacsorára. Hazafelé vásároltunk fekete olívabogyót, gombát, kaliforniai paprikát és bazsalikomos paradicsomszószt, melyből a lányok kiváló tésztát teremtettek, amíg én tisztálkodtam. Kellemesen eltöltöttük az estét, majd hazaszállítottam a lányokat, és nyugovóra tértünk.

Szombaton 9-re mentem, az ebédszünetet leszámítva 15:50-kor hagyhattam abba a munkám, mielőtt a takarítást elkezdem. A szünetek alkalmaival fél órám van töltekezésre, melyet rendszerint bamba áruházi sétával töltök, vagy amikor már arra sincsen indíttatásom egy padon ücsörgök, relaxálok. A takarítás után hazaindultam, majd otthon töltöttük az estét Rékával.

Április 11. (vasárnap)

Reggel 10-re mentünk templomba, mely kb. 10 percre van tőlünk a városban. Amint elindultunk az autóval, Réka rámkérdezett, hogy miért mutat az óra 8:38-at. Mondtam, mert annyi az idő. Réka ébresztett, nem néztem az időt, és elszámolta magát egy órával. Ha már elindultunk nem fordultunk vissza, és elmentünk a Roma Parklandba, ahol kellemes félórát, háromnegyed órát eltöltöttünk. Rengetegféle bokor, faféle található a parkban, leírhatatlan gyönyörűség. Tó, esőerdő, domb, vízesés, piknikterület, nagy füves rész, minden mi szemnek és léleknek csodálatos. Jó néhányan itt töltötték el reggelijüket, melyet a felállított BBQ-s standok melletti asztalkáknál szervíroztak maguknak.
A húsvét vasárnapi istentiszteletről majd Réka jól beszámol, vagy nem.
Innen hazamentünk, majd bevásároltuk az esti vacsora kellékeit, melyet Lilláéknak és Lacinak készítünk majd. Balázzsal és Lillával fél kettőkör találkoztunk a Roma Parklandnál, hogy közösen végigcsodáljuk egy vezető néni segítségével, aki kettőtől ingyenes túrával ajándékozott meg. Végigsorolta a bokor és fa csodákat, melyik honnan származik, milyen érdekessége van. Mire használták az ősök a termésüket, kérgüket, levelüket.
Ezután Lacival találkozunk a házunk mellett, majd közösen leültünk beszélgetni, hamizni, és vicces műsort nézni. Megbeszéltük, hogy kedden este folytatjuk a partyt, mert Laci indiai képeinek megtekintése elmaradt, valamint olyan sok nyersanyag maradt még.

Április 12. (hétfő)

Réka szabin van, mert az iskolában szünet van. Idejét pihenéssel, játékkal, olvasással tölti szinte az egész héten, valamint hogy a következő hétfőre összekészítse a diákok dolgozatanyagát.
Jómagam, mint rendesen 6-ra mentem, majd kettőkor hazaindultam egy rövid ebédelésre, fél óra alvásra és utána vissza a takarításhoz 5-re. Kicsivel mindig korábban kezdem, mert úgy 7 körül már kész tudok lenni.

Április 13. (kedd)

Ma van édesanyám születésnapja. Isten éltesse nagyon sokáig. Holnap hajnalban tervezzük felhívni a köszöntés végett, miután az még ma lesz náluk.
Reggel elaludtam, nem tudom miért. Ugyanúgy be volt állítva az órám, mint idáig, mégis 6:20-kor riadtam fel, hogy elkéstem. Rohantam, hogy betelefonáljak Matthew-nak, hogy késni fogok, amit már természetesen észrevett, mert már 20 perce ott kellett volna lennem. Gyorsan felöltöztem, majd háromnegyed 7-re odaértem. 45 perc késés. Nem voltam túl boldog, azonnal nekiláttam, hogy mihamarabb behozzam a lemaradásomat a halfilék előkészítésével, melybe Matt besegített már az első három tálca rendbetételével, valamint párféle fagyott halfilé előolvasztásával. Nagyon köszöntem neki.
Mire John jött már egész jól utol is értem magamat, természetesen megmondtam neki, hogy késtem. Nem szólt semmit. Később 10 óra felé mondta, hogy miután nem volt ma szünetem, és 45 percet késtem, így 11:15-ig maradjak, és akkor az úgy rendben is van. Ennek nagyon örültem, mert így ledolgoztam a késésemet. Igaz nem szándékozom többet ilyet tenni, ezért eszközöltem egy másodlagos ébresztést a telefonórán, mert az elsőt könnyű lenyomni, valamint ismét messzebbre helyezem az ágytól, hogy mindenképp fel kelljen állnom ahhoz, hogy elnémítsam a jelzést.
Napközben Indooroopillyben vásároltunk, ahová Réka fuvarozott el miután megebédeltem. Vásároltunk tepsiket, tényérokat, evőeszközöket, mert 4 emberre is alig volt étkészletünk. Mikor hazaértünk fordulhattunk is vissza, mert az egyik leveses tálka csorba volt, amit szó nélkül kicseréltettek velünk, merthogy nekünk kellett bemennünk egy másikért, melyből átmozdíthattuk a hibátlant. Húsvéti leértékelés volt, mindent 15%-kal olcsóbban tudtunk megvásárolni.
Később mire visszaértem az esti takarításból Laci és Balázsék már javában belemelegedtek a zenehallgatásba – melyhez Balázs hozott hangfalakat -, valamint az indiai képek nézegetésébe. Réka csodás vacsorát teremtett, melyhez fogható, és foggal tapintható eleddig nemigen fordult elő, így mindenkinek tátva nyílt a szája az ételek felé. Sajtos bundában sült husit, sült krumplit, töltött sütőben sült burgonyákat, majonézes kukorica és borsósalátát tálalt elibénk. Annyira elteltünk, hogy maradt is másnapra belőle.
Vacsora után kockáztunk keveset, majd tenyércsapós játékot játszottunk, melynek lényege, hogy keresztbetett karokkal kört alkotva, kézcsapással jelezve a haladást, csapássort indít valaki, majd a mellette lévő folytatja. Így menne körbe-körbe, csak akkor nem lenne túl bonyolult, viszont ha valaki kettőt csap, akkor megfordul az irány. Az a kéz esik ki, amelyik hibásan mozdul. Az nyer, aki legtovább bírja kézzel.
Lilláék hazaindultak, Laci nálunk aludt a szobájában, mert holnap korán kel, és már nem érdemes hazaautóznia ilyen későn. Így is mire lefeküdtünk pihenni már éjfél elmúlt. Jól elbeszélgettünk Lacival az ausztrál munkáltatók szokásairól, tapasztalatokról. Kitaláltuk, hogy milyen üzletet fogunk indítani, amit most nem részletezek, nehogy valaki hamarabb rukkoljon elő vele az ausztrál piacon. :)

Április 14. (szerda)

Hajnali fél ötkor keltünk, vagy kicsivel később, hogy édesanyámat hívjuk köszönteni. Réka is felkelt egy rövid ideig, aztán visszacsatangolt, hogy álomtájára visszarévedjen. A beszélgetés után munkába indultam. Innen haza a napközi szünetre, majd Rékáért az egyetemre, mert bement dolgozni.
Este takarítás, haza, egyetemre bementem, hogy pár képet feltöltsek, ha már a napló nincs kész… Aztán tíz felé hazajöttem, hogy időben elérjem a pihenést.

Április 15. (csütörtök)

Délelőtt dolgoztam, hazaértem, csodás ebédet alkottunk az új tepsinkben, melyről gyönyörű kép is készült, ezeket hamarosan lehet majd látni. Sajtos spagettit tettünk tepsibe, melyet kivajaztunk, vékony csíkokra vágott bacon-ben forgattunk, majd tejföllel átkevertünk. Tetejére ismét sajtot hintettünk. Kevertem mellé kapros tejföl is, remek lett.
Az étek után mindketten átaludtuk a délutánt. Minden csütörtökön 7-re megyek, mert egy órával többet takarítok, ilyenkor végzem az extra takarítást, ma is így lett. Negyed tizenegyre értem haza, ami után már sok mindenre nem maradt erőm.

Április 16. (péntek)

Esős reggeli indulás a munkába 6-ra, ezáltal még inkább sötétebb a reggel, mint szokott lenni. Igaz, mire beérek, kivilágosodik. Sajnos, ahogy olvastam a Brisbane-i útmutatóban május közeledtével egyre hosszabbak lesznek a sötét órák. Délelőtt megkérdezték, hogy tudnék-e kettőtől ötig jönni, mert Eszti beteget jelentett, és nem érnek el senkit, aki át tudná venni a helyét. Elvállaltam.
A rövid szünet után máris a pult mögött találtam magam, ahol már egyre ügyesebben ment a meleg tengeri ételek árusítása. Egyetlen kellemetlen szituáció volt, amikor teljesen ledöbbentem. Szerencsére, Miwa előzőleg figyelmeztetett, hogy készüljek fel a legrosszabbakra, nagyon alaposan ügyeljek a visszaadásnál a papírpénzek egyesével történő leszámolásával, mert vannak rosszindulatú emberek. Egy lány jött hozzám, hogy rendeljen egy tavaszi tekercset, majd meggondolta magát, és inkább ’calamari chips’-et kért, melynek adagját $3.60-ért áruljuk. $50-ossal fizetett. Beütöttem a pénztárgépbe, mely kiírta mennyi a visszajáró, majd kiemeltem a megfelelő címleteket, és egyesével leszámoltam a lány kezébe. Elköszöntem. Kisvártatva felbukkant, majd síró szemekkel kérdezte, hogy egészen biztos vagyok-e abban, hogy két húszdolláros papírpénzt adtam neki vissza, mert nézzem meg – mutatja a visszajárót, egy húszdollárossal kevesebbel -, hogy ennyit talált csak a pénztárcájában. Elég furcsa, hogy melegételt vásárolt, visszaadtam neki, majd eltette, elköszönt, elment, újra megnézte a pénzt, és kevesebb lett. Szerencsémre, Miwa ott figyelt mellettem az előbb és ő is tanúsította, hogy látta amint visszaadok, és hogy biztos jól adtam vissza. A lány sírva mondta, hogy húsz dollár az nagyon sok pénz, és hogy követeli a visszajáróját, visszaadta az ételt, és Miwa visszaadta neki az értékét, majd rövid próbálkozás után elviharzott. Nagyon rosszul éreztem magam, természetesen tudtam jól, hogy jól adtam vissza, de mégis a lány fellépésére, annyira arcon ütött, hogy tökéletesen el tudom képzelni, milyen lehet, amikor nem figyel valaki oda, és nem tudja, hogy vajon vétett-e a számolásban, vagy csak át akarják vágni. Szerencsésen megúsztam a rosszabbik esetet. Nagyon kell figyelni. Az incidens után már csak kedves vásárlókkal volt dolgom. A végére teljesen belejöttem az árusításba. Rövid tíz perces szünetet kaptam a takarítás előtt, majd visszatértem, kitakarítottam, és hazajöttem. Megkértem Miwa-t, hogy ha lehetséges, akkor másnap sem kérnék szünetet reggel, ahogy általában nem is kaptam meg a héten a 9 órai szünetet, mert ír mulatság lesz a bevásárlóközpontban, amire Rékával jönnénk mihamarabb. Mondta, hogy látja, hogy azzal ellentétben, amit leírt, hogy 9-kor félórát kapok, nem nagyon adódik - a sok panírozás miatt - alkalom a szünetre, és ha nekem nem gond, akkor legyen is így a későbbiekben. Mondtam, rendben.
Hazajöttem, majd fürdés után elmentünk Rékával Yerongába a táncházba, ahol már egyszer Lacival jártunk. Elég rövid ideig és kevesen voltunk, de nagyon kellemes volt ez a kis kikapcsolódás.

Április 17. (szombat)

Reggel az előkészítések után grillezett Dory-kat készítettem, mint minden reggel. Ma 18 szeletet. Egyszerre 6-ot lehet sütni a sütőn. Általában a hét elején 12 szeletet. Csütörtök, péntek 15 szeletet. Közepes méretű halfiléket kell ehhez kiolvasztanom, majd fémtálcán egyszerre 6-ot fehér borssal, majd sóval fűszereznem, és lisztben megforgatnom. Így teszem ki a sütő mellé, ahol olajat öntök, majd felteszem az előkészített halakat a sütőre. Később egy fűszeres citromlés tálcára szedem őket, és kiteszem a pultba. Közben, amíg sül ellenőrzöm, hogy milyen ételeket kell panírozni, szeletelni.
John a mai napon két kispapírra felírta, hogy miket szeretne, ha elkészítenék, és azt mondta, amint kész vagyok, mehetek haza, az időtől eltekintve. Úgy véltem, Miwa említhette neki, hogy milyen tervünk van Rékával mára, és segíteni akart, hogy hamarabb elindulhassak Rékáért. Meg kell, hogy mondjam nagyon jól esett. Emellett segített is a panírozandók előkészítésében, amit nem szokott máskor. Előpucolta a rákokat a rákkoktélok elkészítéséhez, a halakat felvagdosta a halkoktélokhoz, elővette a fagyasztószekrényből a különböző alapanyagokat. Majd hagyott dolgozni, evett és lefeküdt pihenni a hátsó sarokba a kinyitható kis kempingágyukra, melyen legtöbbször Gene szokott használni alvásra, de már láttam Miwa-t is pihenni rajta. A múltkor Gene masszírozta John hátát rajta. Ma is kiszólt Gene-nek, aki egy másik kölyökkel trécselt, hogy jöjjön őt megmasszírozni, természetesen Gene jól elvolt a másik gyerekkel, és esze ágába sem jutott most bejönni…
John kicsit túllőtt a célon, s bár örültem, hogy milyen kedves, akármennyire is rohantam a munkával, így is 10 perccel csak később tudtam befejezni, mint a rendes munkaidőm vége. Úgyhogy vegyes érzelmekkel indultam Réka felé. A munkát el kellett végezni, Miwa nem figyelte az időt, amire általában mindig ügyel pedig, John meg hátul aludt.
Réka már készen várt, én gyors fürdés után átötlöttem laza ruhába, majd sült bacon-ös tojásrántottát aprítottam magamnak salátaágyon, és már indultunk is Carindale-be, ahol Lacival találkoztunk a halbolt mellett. :) Innen egyenesen az áruház másik végébe mentünk, ahol az előadások voltak szabadtéren. Csepergett az eső, úgyhogy beültünk a szomszédos étterem bárjába egy-egy jegeskávéra, capuccinora. Ismét kellemesen elbeszélgettünk, nevetgéltünk, Réka időnként közelebb ment az előadókhoz, amíg mi Lacival megbeszéltük, hogy a golfozást kellene választanunk sportnak, mert akkor a nagyfejesek közelébe kerülve jó üzletekbe cseppenhetünk.:) Láttunk lovagi kardvívást, katalán, skót, ír táncosokat, zenészeket, kórust. 4 körül indultam átöltözni, hogy az esedékes takarítást elvégezzem, melynek végére már Réka és Laci is megjelent. Majd a legvégén besegítettek. Erről is készült fénykép, meg a mulatságról is.
A parkolóban megbeszéltük, hogy elmegyünk a tengerpartra és kiülünk a víz melletti egyik bárba. Lacit hazáig követtük, majd egy autóval mentünk tovább, Réka vezetett. Jól nevetgéltünk. Gyönyörű helyre jutottunk, ahol a rendelt italainkkal kiülhettünk a víz melletti teraszra, ahol csak egy korlát – ami új, mert régen kék szalagos volt, most meg fém – választott el a megvilágított tengervíztől, látni lehetett a csillagokat, kellemes élőzenét adott bentről két fiatal énekes. Laci mesélt a beszámolójukról, amire ketten készülnek, mert páros dolgozat, valamint arról, hogy a lány nem nagyon ér rá találkozni vele egyeztetésre, ami lehet, hogy a lány barátnőjének féltékenysége az okozója. Ezt a barát korábbi megnyilvánulásából szűrte le, és eléggé idegesítette, amikor hívta a lány, hogy ezt, meg azt át kéne írni, de csak szerdán, a leadás napján tudnak találkozni.
A kellemes este után hazaszállította Réka Lacit, majd magunkat is.

Április 18. (vasárnap)

Délelőtt nem mentünk templomba, mert Réka hagyott inkább pihenni, és ő is inkább a könyvét olvasta, melyet az internetről töltöttem számára. Épp Móricz Zsigmond Tündérkertjét. Fél tizenegykor tértem ki az ágy síkjából, majd takarítottunk, reggeliztem, és remek ötlettel álltam elő Rékának a díványon ülve, hogy menjünk el a Brisbane Forest Park-ba, melyet előző nap néztem ki a kiskönyvből. Remek ötletnek tartottuk. Lacit is elhívtuk, hogy jöjjön be a városba, a Roma Parklandnál leteheti az autóját, majd onnan továbbmegyek eggyel. Így is lett, találkoztunk, és indultunk is a kellemesnek ígérkező kirándulás felé. Gyönyörű helyeken keresztül jutottunk el a Park bejáratáig, ahol előkészített fényképezőgépünkkel megörökítettük a fogadótáblát. Ezzel a kirándulásról készített fényképek sorozatának végéhez is értünk, miután a kezdőképhez megállított autónkkal indulván tovább lettem figyelmes arra, hogy az eleddig remekül működő kuplung megadta magát, és nem volt kedves velünk, hogy sebességbe tegyem az autót. Kicsit begurultam, azaz csak a bekötőútra, majd Laci megvizsgálta a motorház tartalmát, és mondta, hogy nincs jó híre, mert szervizbe kell vontatni az autót, mert így üzemképtelen.
Ha nincs autó, nincs mivel munkába mennem, csak a busz, de az nem indul ahhoz elég korán, úgyhogy mielőbb meg kell javíttatnunk az autónkat. Fel is hívtam Miwat, hogy mi történt, aki mondta, hogy mindenképp menjek, akár később kicsit busszal, mert nem tudják megoldani a helyettesítésemet. Mondtam neki, hogy az első most az autó lenne, mert amíg nem kapok időpontot, addig nem fogok tudni korábban beérni, és az nekik sem jó, és hogy majd később visszahívom, amikor tudok esetleg menetrendet. Mondta, hogy 5 előtt hívjam még mindenképp.
Szerencsénkre, két héttel előzőleg megkötöttem a helyi autóklub tagságit, biztosítást, útszerviz csomagot az RACQ-nál. Az ügyintéző férfi volt kedves és ajánlotta a legjobb megoldást, merthogy az nyújtja a legtöbb ingyenes szolgáltatást, így autónk szervizbe vontatása is az 50 km-es limiten belül volt, így díjmentes. Miután hárman voltunk, és a trailerbe, csak ketten fértünk Lacinak taxit hívtunk, mert az is ingyenes, egy évre $55 összeghatárig. Mi a vontatós autóval elmentünk az Antony Gyuritól kérdezett hozzánk közeleső szervizig Milton kerületbe, ahová később Laci is megérkezett. Mondta, hogy a taxi kb. $25 lett volna, de ezt is állta a biztosítás.
Hazahozott minket, visszahívtam Miwat, hogy mindenképp az autó a legsűrgetőbb, és nem tudok reggel menni, szerencsére találtak megoldást. Mondtam, hogy a takarításra, bárhogy is, de elmegyek majd. Ettünk sült krumplit, majd Laci bevitt minket még az egyetemre, ahol szüleimmel beszélgettünk, Réka befejezte a dolgozatát, majd fél tíz felé hazajöttünk. Holnap 9-re megyek a szervizbe, Réka iskolába, viszi a naplót is, mellyel már egy héttel el voltunk maradva. Szerencsére ezt most bepótoltam. Ha minden jól megy holnap a modemünk is megérkezik, és azt követően itthonról is elérjük az internet lehetőségeit.

Április 19. (hétfő)

Reggel jött a postás, és meghozta a modemet. Van internetünk, azaz pontosabban már otthonról is el tudjuk érni! Voltam a szervizben, és mára vagy holnapra ígérték a javítást. Azt mondta a szerelő, hogy még ma rám telefonál, ha jobban képbe kerül. Hívtak a Health Compass-ből is, hogy szerdán menjek be, mert múlthéten elfoglaltak voltak, és szeretnének beszélgetni velem a brossúrámról. Örülök, megyek reggelizni.

Április 6-9.

2004-04-09T17:57:00.000+10:00

Április 6. kedd
Reggel korán keltünk, mert Krisztián hatra ment munkába, én meg vele keltem, és hazatelefonáltam. Ez még kedvezményes időszak volt, hiszen édesanyámtól hatkor búcsúztam el. Otthon ekkor előző este 10 óra volt.
Hajnalban esett az eső, de mire 7- ½ 8 felé elindultam, már melegen sütött a nap. A suliban Maree segítségével elkészítettem a tavaszi szünet után esedékes vizsgakérdéseket, majd ½ 12-kor fogtam magam, és hazajöttem, mert Lilláékkal megbeszéltük, hogy befejezzük a vasárnapi barbecque-t. Krisztián nem írta le, de vasárnap annyi húst készítettünk elő sütésre, hogy rengeteg megmaradt belőle, s a legjobb ötletnek az tűnt, hogy pár napon belül folytatjuk a party-t. Így került sor a mai közös ebédelésre. Lilla és Balázs kivittek minket egy a közelükben található parkba, ahol kiváló barbecque sütők vannak. Megszálltuk az egyiket, amelyik viszonylag közel volt a játszótérhez, és Balázs főszakácskodása mellett, megebédeltünk. A játszótéren kipróbáltunk egy homokozó közepére épített markoló gépet. Ez volt Balázs és Lilla kedvence. Nekem leginkább a kisvasút tetszett, amikor egymást kell kergetni három szerelvénynek, ami sínen fut. Ezekre a szerelvényekre ketten férnek rá, és pedállal hajthatók, mint a bicikli. Nagyon vicces, Lilláék levideózták az eseményt, mi sajnos csak távolról készítettünk fényképet erről a vonatról.
Mikor majdnem mindent elfogyasztottunk, de már nem tudtunk többet enni, Balázs előszedte a kocsi csomagtartójából távirányítós kisautóját, és a parkolóban bemutatta Krisztiánnak, mit tud. Miután lemerült az elem, a fiúk egy labdával is jól elszórakoztak, rugdosták, dobálták, papuccsal, telefonnal ütötték, amerre láttak.
A szép hét közbeni hétvégének azzal szakadt vége, hogy Krisztián holtfáradtan munkába kellett, hogy menjen. Elkísértem Krisztiánt, gondoltam meglesem, mit dolgozik, és hol. A ’Fish on Ice’ bolt egy bevásárlóközpontban található Carindale-ben, ami számomra teljesen ugyanolyan, mint bármelyik másik bevásárlóközpont. Csak hát Krisztián itt dolgozik. Persze rohannia kellett, épphogy beért, piros lámpánál vette át a pólóját, zokniját, majd elfogytak a piros lámpák, és a maradék ruháját, a cipőt és a nadrágját a bevásárlóközpont parkolójában vette magára. Aztán szélsebesen rohant, nekem meg az volt a feladatom, hogy bezárom a kocsit, és megkeresem a boltot. Nem volt nehéz megtalálni, mert viszonylag nagy pultja van, és mire odaértem, Krisztián már dolgozott, és kikacsintott rám. Körbesétáltam a terepen, boltokban nézelődtem. Betévedtem a nagyobb szupermárketekbe, hogy leellenőrizzem az áraikat, és kit láttam meg az egyik TV előtt a földön ülve? Hát Gene-t (dzsint), a kis koreait, Krisztián főnökeinek gyerekét. Krisztián leírása alapján rögtön megismertem, egy nagyítóval játszott (Krisztián: Általában pisztolynak használ egy kék műanyag nagyítókészletet). Senki sem bántotta, jó volt, amíg nyugton volt ott. A dolgozók biztosan már úgy ismerik, mint a rossz pénzt.
Háromnegyed hat felé, miután minden bezárt, visszamentem a halbolthoz, és fotókat készítettem szeretett férjemről. Azt sajnálom csak, hogy a beugrós kirakatmosást nem tudtam megörökíteni. Pedig láttam. Nagyon ügyesen csinálta, egy tigris mozgékonyságával ugrott az üres kirakatba, majd ott feküdt, mint egy hajlékony kínai tornászlány a gyakorlata végén, és ráadásul még tisztította is az üveget. A munka eredménye is kiváló lett, megnéztem.
Amikor a felmosással befejezte munkáját, a hátsó kijáraton át távoztunk a helyszínről. Érdekes volt látni, hogy pont ugyanolyan rendetlen a hátsó rész, mint az otthoni piacokon. Kartondobozok halomban, néhány elhullajtott gyümölcsmaradvány egy eléggé lepusztult betonfolyosón. A hazafelé út igen rövidnek tűnt, végigdumáltuk az egészet, mitha nem egy fárasztó nap után lettünk volna.

Április 7. szerda
Krisztián ma nagyon korán ment dolgozni, és a napja is hosszúnak ígérkezett. Reggel hattól délután kettőig kipakolás, árulás, sütés-főzés, meg még egy csomó minden, majd öttől a szokásos takarítás. A kettő között hazajött ebédelni. De a reggeli hajtásban John valamiért elfelejtette a reggeli fél órás szünetét, és ez csak 11 körül derült ki, amikor is Miwa nagyon sokszor bocsánatot kért Krisztiántól, és azonnal elengedte szünetelni. A három órás (K: ami az oda-vissza út nélkül már csak 2 órás) szünetben elment a Health Compassba beadni a szórólapját.
Nekem minden a szokásos rendben folyt le, az irodámban diákok jöttek-mentek, darabokat mondtak fel, vagy épp csak beszélgetni jöttek. Ezt igazán szeretem, hogy ennyire megbíznak bennem, vagy az is lehet, hogy tudják, hogy ha véletlenül meg is értem, amit mondanak, úgysem tudom senkinek elmondani. Az az egy azonban kicsit aggaszt, hogy előre eltervezem, mit szeretnék elkészíteni a nap folyamán, és sokszor a beszélgető kedvű diákok miatt kifutok az időből. De azért inkább nem bánom, mint bánom.
Este megbeszélésre voltam hivatalos. James valahogy szeretné Ausztráliában elérni, hogy a zenét különböző technikával tanító iskolák együttműködjenek. A megbeszélésen, amit egy az egyetem területén található pizzériában tartottunk, egy Orff-módszerrel és egy Delacroix-módszerrel tanító, és ezekben fő szerepet vállaló tanárnő vett részt. Abban állapodtak meg, hogy évente egy hétvégére gyűlnének össze valamelyik központban, hogy megismertessék egymással módszereiket. Első lépésnek nem tűnik rossznak, de nem vagyok biztos az évi egy alkalom hatékonyságában. Azt vettem észre, hogy csodákat várnak ettől a hétvégétől, pedig maximum egy kisebb kóstolóra futhatja ennyi idő alatt. Ami megint csak felületes tudást eredményez… Valahogy finoman elmondom majd Jamesnek, azzal együtt, hogy az ötlet maga kiváló. Dolgozzunk együtt, vagy legalábbis tudjunk egymásról, és ismerjük egymást.

Április 8. csütörtök
Krisztián leghosszabb napja volt. Reggel hatra ment, és este 8-ig dolgozott három fél órás szünettel. Mivel hosszú hétvégének nézünk elébe, az iskolák következő héten is szünetelnek, a bolt forgalma az eddigiek sokszorosa volt. Nagyon elfáradt. Persze volt egy kis vigasza, mikor Laci meglátogatta, aki reggel telefonált ide, hogy ő már szünetel. Persze, mert reggel kilenckor végzett, és csütörtökön nem jár suliba. Nekem még öt órám volt hátra.
De ma úgy mentem suliba, hogy tényleg igazán vártam a nap végét, mert Jennyvel megbeszéltük, hogy elmegyünk nagycsütörtöki istentiszteletre a Citybe. Az utolsó órámat tehát hamarabb fejeztem be egy fél órával. April, az amerikai lány, az egyik tanítványom is csatlakozott hozzánk, Sarah, egy másik diák pedig bevitt minket kocsival a városba. Szerencsére tudta, hol a templom, így nem késtünk el.
Eléggé fel voltam dobva, egész nap erre vártam, hogy itt legyek este. (Azt hiszem, most jön a lelkes liturgikus rész… Akit nem érdekel, itt ugorjon a második bekezdésre!) Hihetetlen módon hiányzott, hogy valahol részt vegyek egy böjti, most már csak nagyheti sorozatban. Eddig minden évben csináltunk valamit, és már elkezdtem sajnálkozni, hogy mi lesz idén. Otthonról hallottam a híreket Barbi remek nagycsütörtök előesti lamentációjáról, meg arról, hogy otthon mi mindent csinálnak Balázsék a gyülekezetben. Lamentáció, passió, úrvacsora, húsvét hajnal. Mindez nagyon fárasztó tud lenni, de kit érdekel az olyankor, mikor benne vagyunk? Itt pedig minden sivár. Gondoltam eddig az estéig.
A Szent András evangélikus templomról annyit tudtunk csak, hogy tradicionális énekeket énekelnek inkább. Gondoltuk, kipróbáljuk, mit jelent mindez. A templom bejáratánál kaptunk liturgikus füzetet a szent három napról. Az istentisztelet kezdése előtt annyi időm volt átfutni, hogy lássam, ez a három nap nagycsütörtök, nagypéntek és húsvét vasárnap. Az is feltűnt, hogy gregorián írásmóddal láttam benne kottákat, és hogy rengeteg válaszolgatós rész van benne. Teljesen tisztán követhető volt minden, előírásszerűen következett minden rész egymás után.
Az istentiszteleten otthon éreztem magam, mert minden pontját ismertem, tudtam, mi miért történik. Kezdés intoritus zsoltárral, a lelkész és gyülekezet felelgetése. Majd bűnvallás, ahogy otthon most akarják bevezetni, a feloldozásra, aki akart, kiment a lelkész elé, hogy egyéni feloldozást kapjon. (Valahol a kora középkori római liturgia maradványa, amikor nagycsütörtökön a nyilvános bűnösöknek, akik zsákruháikban végigvonultak a lateráni bazilikán, a pápa feloldozást adott.) A Kyrie latinul-angolul, Gloria angolul felelgetve, három olvasmány, amiből kettőt gyülekezeti tag olvasott fel, köztük valamilyen zene (kórus vagy gyülekezeti ének), utána evangélium, az utolsó vacsora a lábmosással, majd a kántor szólóéneke. A kántor nem egyenlő az orgonistával, az orgonista az orgonánál ült, a kántor pedig a gyülekezettel szemben, a felolvasóállványnál énekelt. Más kérdés, hogy mit. Valami modern darab lehetett, mert nem igazán értettem sem a szerkezetét, sem a dallamát, de a szövege benne volt a kis füzetben, így mindenki követhette azt. Ez a kis füzet egyébként kitűnő segédletnek bizonyult, egyet el is hoztam magammal tanulmányozni. Rengeteg gyakorlati megjegyzés is szerepel benne, ami az istentisztelet zökkenőmentes lebonyolítását segíti elő. A níceai hitvallást követte a prédikáció, ami után az úrvacsorai rész következett a maga jól ismert rendjével. A lelkész nagyon szimpatikus férfi, és az éneklendő részeket (prefáció, Mi atyánk, szereztetési igék, békeköszöntés) kissé hamiskásan, de elénekelte, a gyülekezet pedig profin válaszolt egy-egy mondattal, félmondattal, ami arra enged következtetni, hogy mindig így csinálják. Ez egy igen ősi tradíció, annyira, hogy nálunk, Magyarországon már teljesen elfelejtették, és újabb tradíciókra hivatkozva érvelnek a felelevenítése ellen. („Túl katolikusos.”) Az úrvacsoraosztásban egy másik, idősebb lelkész és pár, fehér ruhába öltözött, egyébként civil ember segített a lelkésznek. A communio után eredetileg befejeződne az istentisztelet, de most, nagycsütörtök lévén, nem így történt. Az idősebb lelkész a felolvasóállványtól olvasta a 22. és a 88. zsoltárt, miközben az oltárt a lelkész és a segítői lepakolták, vagyis oltárt fosztottak, s a templomot pedig szép fokozatosan elsötétítették. Egy kisfiú sétált az oltárnál, és fokozatosan oltotta el a gyertyákat, legvégén a húsvéti gyertyát. Ezzel vége lett nagypéntek előestéjének is.
Az istentisztelet végén Krisztián már ott várt bennünket a templom előtt, és meghívtuk Aprilt és Jennyt egy vacsorára. Többnyire ők főztek, és sokat beszélgettünk, viccelődtünk. Jenny holnap utazik haza Melbourne-be a családjához, ahol a húsvétot tölti. April, mivel eredetileg Californiában él, nem tervezi, hogy hazautazik a másfél év alatt, amíg itt tanul. Karácsonyra a szülei látogatják meg itt, Brisbane-ben. April az a lány, akivel Bach János passióját megyek meghallgatni holnap, nagypénteken este hatkor. A két lány igen jól érezte magát nálunk, megmutattuk nekik a VV-s filmeket, és közben meséltünk. Éjfél előtt valamivel Krisztián hazafuvarozta őket, majd aludni tértünk.

Április 9. péntek
Nagypéntek reggel 10-re mentünk ugyanabba a templomba, ahol tegnap jártunk. (Ismét két bekezdés szakszöveg következik…) Négy dolgot adnak mindenki kezébe az ajtónál, mint tegnap is. Egy énekeskönyvet és a kiegészítőjét, egy füzetet benne a három nap részletes liturgiája, és egy gyülekezeti hírlevelet az igékkel, énekszámokkal és sok a gyülekezet életében fontos részlettel.
Ez a nagypénteki istentisztelet végig próza volt, kivéve a gyülekezeti énekeket. A prózai részekben pedig rengeteg felelgetés, tulajdonképpen a zene nélküliség megvalósítása a passiói liturgiában. Az introitust megint váltva mondta a gyülekezet két része. Nem volt Kyrie, Gloria, hanem rögtön a három olvasmány következett, amelyek közül a harmadik a passió felolvasása volt János evangéliuma alapján. Minden zene nélkül, csak a gyülekezet énekét kísérte orgona. Az általános imádság után következett az keresztimádás, illetve pontosabban Krisztus imádása a kereszten. A gyülekezet állva énekelt egy gyülekezeti éneket, amely a keresztről szólt, és eközben követte tekintetével a kereszt behozatalát az oltár felé, vagyis a kereszt menetét. Az oltár előtt a lelkész átvette a keresztet a segítőtől, és felemelve imádásra szólította fel a gyülekezetet. Nagyon odaillő volt. Aztán felelgetős imádság, majd gyónás, feloldozás és az úrvacsora következett. Az úrvacsorai énekek is mind zene nélkül, prózában szólatak meg, eme kivételes alkalomkor. A csend uralta a mai istentiszteletet. Nagyon olyan volt, amit már ideálisnak lehet nevezni. Folytatás vasárnap. Már előre elolvastam a liturgiát, hogy lesz húsvéti gyertya behozatal, csakhát már verőfényes nappal, de a kis füzetben megjegyzik, hogy ez általában még sötétben történt. Tanítják a népet.
Krisztián épp az ebédet főzi, én meg nekiveselkedtem bepótolni a naplót, mert ha élünk, akkor nincs nagyon időnk beszámolni arról, mi történik, Inkább átéljük. Szóval Krisztián rákot süt, mert már profi benne. Megesszük a tegnap esti vacsora maradékot, a pastát, és ebéd után pihenünk, beszélgetünk.
Este pedig Bach, ami megint jónak ígérkezik.

Április 3-5.

2004-04-05T21:20:00.000+10:00

Április 3. (szombat)

A péntek estére visszatérvén… munka után hazasiettem, majd fürdés után a Georg Street-re, ahol a Casino-val szemközti bárban Réka két tanítványa is jeleskedett a zenét szolgáltató jazz-zenekar dobosa, illetve szaxofonosaként. Sajnos, már csak a végére értem oda, de amit hallottam az számomra kellemes volt. Mike, a dobos mondta, hogy lesz még itt koncertjük, sajnos ha ugyanebben az időpontban, akkor máskor sem fogok hamarabb odaérni, hacsak nem váltok addig munkahelyet. Ezután, Laci átjött hozzánk, ahol megnéztük Hajós András két műsorát, melyet szüleimtől kaptunk, majd vicces filmeket néztünk.
Szombaton délelőtt az egyetemen voltunk, szüleimmel beszéltünk, majd barátunkkal. Innen a diszkont jegyünkkel a Domino’s Pizza-nál rendeltünk pizzát, ahol a pizzás srác Réka ír pólójára tekintve megkérdezte írek vagyunk-e. Elmesélte, hogy húga táncol tradicionális ír táncokat. Mondta, hogy a beadott jelentkezésemet 1-2 héten belül gyűjti össze a menedzser, majd azután hívnak. Amíg készült a pizzánk, a bevásárlóközpontban vásároltunk néhány élelmiszert, majd hazaröppentünk, hogy még munkába indulásom előtt gyorsan meg tudjunk ebédelni.
A mai napon minden menetrend szerint haladt a boltban, egy kivétellel. Áltálában nem szoktam elcsúszni 7 egymásra pakolt fémtálcával a vizes parkettán. Sajnos most a csúszóstalpú cipő volt rajtam, és bár nagyon lassan mentem, mert már korábban is csúszkált a talpam, elestem, tálcák repültek, testem, majd a tálcák is elnyerték nyugalmi pozíciójukat a földön. A tálcák hangosabban reagálták le a dolgot, mint én, szerencsére ilyenkor már szinte senki sincs a bevásárlócsarnokban, így magamban kúsztam odébb, hogy magamhoz térjek. Figyelem! Kiskorúak most ugorjanak a következő bekezdéshez. Szóval, hiába gumikesztyű, kötény, két ujjamból vér serkent elő. Olyan piros. Oldalam hasogatott, kezem remegett, teljesen normális fiziológiai reakciók. Gondoltam, ha minden ok, akkor befejezem a takarítást, majd otthon ellátja Réka a bajomat. Így is lett.
Nyolcra mentünk az egyetemre egy kápolnába az Aurora kamarazenekar koncertjére, ahol négy művet hallgathattunk meg. Volt néhány szép pillanat.

Április 4. (vasárnap)

Ma kivételesen dolgoztam a délelőtt 7-10ig, mert kértek. John mutatta meg az reggeli előkészítés lépéseit, melyeknek nagy részét már korábban Alfi megmutatott. Igazán sajnálom, hogy Alfi, a görög többé nem dolgozik a cégnél. Szerintem, elküldték… nem tudom miért. Amikor rákérdeztem, értelmetlen dolgokat mondott Miwa, meg, hogy Alfi már öreg… 52 évesen? No mindegy. Kissé nehézkesen ment így ütődötten a reggel, de az ebéd elkészítésének gondolata kárpótolt minden fizikai fájdalomért. Vásároltam két ’dory’ nevű (szótár szerint Szent Péter hal(a), aranydurbincs) halfilét.
Réka érkezésemkor éppen a Brian életét nézte, amin később közösen nagyokat derültünk. Borsólevest készítettem, majd grillezett halfilét sültkrumplival. Igazán jól sikerültek. Este Lilláékkal vacsoráztunk, majd beszélgettünk.

Április 5. (hétfő)

Ma megszerkesztettem a szórólapomat, melyet majd a Health Compasshoz fogok beadni, majd a tegnapi borsólevesből ebédeltem, s munkába indultam. Este csodasajtos süteményt sütöttem, melyet még előző nap készítettünk elő Rékával. Erről képek is lesznek láthatóak hamarosan. Rékával nem történt különösebb említésre méltó. Állítólag elmesélte a tanítványainak, hogy nálunk húsvétkor meglocsoljuk a lányokat, és szólt Maree-nek is, hogy vigyázzon, mert megyek hozzá, de nem lesz itt, mert Toowoomba-ban lesz, ahol szülei laknak.

Április 3.

2004-04-03T12:30:00.000+10:00

Április 3. szombat
Este nem volt erőm, mert igen későn kerültünk ágyba, de most reggel nekiállok. Felkeltem kissé korábban, mint gondoltam, így hát kiültem az erkélyre, mivel élvezni szeretném a napsütést. Hátam mögött a kiskert, jobbra a bambusz liget, balra a száradó ruhák.
A héten szakmai kérdésekkel foglalkoztattak főként. Egy kis problémám adódott az egyik tanítványommal, aki valamelyik este felkeresett, és elmondta az elvárásait velem szemben. A dolog lényege, hogy többekkel együtt úgy látja, azt nehezményezik, hogy igazából velem semmi újat nem tanultak eddig, és fél, hogy ez kevés lesz a harmadévben. Adalékként annyit, hogy szolfézsról van szó, ami azért köztudott, hogy inkább gyakorlati tantárgy. Az órákon azt vettem észre abból, ahogy dolgoznak, hogy igencsak rájuk fér a gyakorlás, mert bár elméletileg tudják a dolgokat, a legalapvetőbb dolgokkal is nehezen birkóznak meg. Ezért a rengeteg gyakorlás, és inkább kisebb feladatok tömege, amivel szinte a csoport minden tagja megbirkózik, mint olyan nehézségekkel való küzdelem, amelyhez a befektetett energia sokkal több, mint a vele együtt járó fejlődés mértéke. Remélem, elég egyértelmű voltam, ha nem, kérdezzenek, kérdezzetek. Őket is erre kérem mindig.
Tulajdonképpen örülnöm is kell, hogy ez a leányzó őszintén elmondta, mi a véleménye, remélem, belátja egyszer, hogy amit teszek, érte teszem. Kollégáim, segítőim, az otthoniak mind megerősítettek abban, hogy ők is úgy látják, ez a helyes út, az első szembesülés után szükségem is volt biztatásra, mert bevallom, egy kissé elkeseredtem. Aztán Herboly Ildikó, aki révén itt taníthatok, írt nekem egy kedves, biztató levelet, és lelki békém kezdett helyreállni. (Sajnos sok problémám van, volt abból, hogy minden apróságot a szívemre veszek, de hát most mondjam, hogy érzékeny lelkű zenész vagyok???)
Erről jut eszembe, hogy Paul, egyik tanítványom, akivel korábban egy péntek délután Björk filmjéről beszélgettünk, és aki a következő héten valamilyen lelki válság miatt nem jött órára, most megkeresett az irodában, és őszintén elmondta, hogy milyen bajban van. Részletesen nem mondom el a történetet, csak ami a kedves olvasókra tartozik, hogy hetente kétszer pszichológushoz jár, ha jól értettem, 160 dollárt fizet egy 45 perces alkalomért. Mondtam neki, hogy hozzám ingyen jöhet, én szívesen meghallgatom, még ha semmit sem értek belőle, biztos segít, ha elmondhatja valakinek.
Ám nem ő volt az egyetlen, aki így kiöntötte lelkét ezen a héten. Egy másik fiú, Ryan, aki a kezdő karvezetés csoportomba jár, és véleményem szerint hihetetlen tehetséges jött oda hozzám kóruspróba után, és öntötte ki lelkét az egyik kórustaggal kapcsolatban, és kérte, hogy értsem meg, de lehet, hogy nem tud járni vele együtt. Elmondtam neki a véleményem a dologról, és kértem, hogy próbálja valahogy megoldani azzal a másikkal, mert itt nem csak a kóruspróbáról van szó. Azt hiszem, hogy nem kellene ennél részletesebben leírni a konkrét esetet, mert elég személyes. Egyébként Ryan, amikor felmondani jött először, rendkívül beszédes volt, és legalább egy fél órát beszélgettünk mindenféléről, Európáról, Ausztráliáról, történelemről, kultúráról.
Ezek a felmondások egyébként már több mint egy hete folynak, és ez annyit jelent, hogy jönnek a karvezetés tanítványok, és ének-zongorával előadják nekem a kötelező darabokat. Vannak köztük igazán ügyesek, de van olyan, akit nem értem, hogy hogy lehet az, egy dallamot még magában sem tud tisztán elénekelni. Többnyire szorgalmasak, és jól megtanulják a leckét, gondolom nem csak azért, mert beleszámít a félévi jegybe, bár tudom, látom, hogy azért sokak számára elsősorban ez jelenti a sikert. De hát még igen fiatalok, diákok voltak eddig egész életükben…
A kóruspróbám pénteken elég jól sikerült. Igaz, mindössze velem együtt tízen voltunk, de ha első alkalommal ennyien érdeklődnek, talán ez kibővülhet tizenhat körülire. Igazából nem is szeretnék nagy kórust, hanem inkább kis létszámú énekegyüttes-félét. A szólamok aránya a következő volt, két basszus (Ryan a karvezetés csoportból és Brendhan a szolfézs csoportból), három tenor (Krisztián, a férjem, Joe, aki egyszer régen beköszönt az irodámba, egyébként nem tanítom, de bármikor meglát a folyosón, hangosan üdvözöl, és Nic a szolfézscsoportból, énekes), két alt, (Yasmin a karvezetés csoportból és Maggie a szolfézs csoportból, aki dán, csak itt tanul), plusz néha Joe is altot énekelt, és két szoprán (Felicity, akivel James hazahozott múlt héten a kórusáról és én). Jó sok művet áténekeltünk, és általában olyanokat vettem elő, amiket már a Viva Vocéval otthon énekeltünk, hogy kapásból zenét tudjak nekik mutatni azokon keresztül. (Purcell: In these delightful pleasent groves, nagyon jól énekelték szöveggel is, Liszt: Salve Regina, ezt még meg kell gondolnom, mert egyelőre túl kevesen vagyunk hozzá, Morley: Sing We and Chant It, ezt nem énekeltük a VV-vel, Nystedt: Laudate, és szeretném megtanítani nekik a Victoria: O magnum misterium-ot, amit egyelőre csak áténekeltünk.)
A próba után még volt időnk, és beszélgettünk egy sort azokkal, akiknek nem kellett elrohanniuk. Nagyon kedves, jó kedélyű társaság. Maggie-ről, a dán lányról kiderült, hogy őt csak érdekli a zene, igazából matek-fizika szakos itt az egyetemen. Viccelődtünk, hogy megszervezünk egy turnét Európába magunknak, ahol a két fő állomás Dánia és Magyarország lesz.
Hazaérkezésem után jött értem Laci, akit meghívtam, hogy legyen a kísérőm a jazz-bárban, ahol a tanítványaim játszanak ma este. A hely, ahova indultunk a Cityben volt, mire kitaláltuk, hogy parkoljunk Laci állandó parkolóhelyén. Na, ezt elmesélem. Laci a Cityben dolgozik hétköznaponként hajnali négytől reggel fél kilencig. A főnöke egyik barátjának fizetett parkolóhelye van az egyik ház alatti parkolóban, amit Laci használ ezekben az időkben. Ez egy zárt parkoló, amihez Laci is kapott kulcsot. Felhívtuk a főnököt, engedélyt kértünk, hogy használhassuk pár órára a parkolóját. Így elég sok pénzt takarítottunk meg, mivel a Cityben, mint már korábban megírtuk, igen drága a parkolás.
A Jorge klub, vagy bár, ahova igyekeztünk a George Streeten található, a Treasury Casinóval szinte szemben. Vettünk két italt, és beültünk meghallgatni a zenészeket. Nagyon örültek, mikor megláttak, én pedig meglepetéssel tapasztaltam, hogy a hallgatóság között ott volt Mic, a szolfézscsoportból, az ősz hajú, copfos ember, aki sokat kérdez. Vele is megörültünk egymásnak, Lacit bemutattam neki. A zene nagyon jó volt, pont egy jazz-bárba való, és a zenészeket tényleg zenészeknek lehet nevezni. Ez sajnos az órákon még nem derült ki számomra, de hát mire valók a koncertek. A fellépésükről úgy szereztem tudomást, hogy mind a két srác, Micah és River akart jönni kóruspróbára, de az időpont nem volt jó nekik, és elmondták, hogy itt fognak játszani. Aztán megkérdeztem, pontosítottam velük, hol, mikor, és eljöttünk meghallgatni őket.
Krisztián akkor ért oda, mikor a második blokkjukat játszották. Akkorra már Mic elment, de jött egy újabb tanítványom, Elly a karvezetők közül. Ő egy igen szép lány, hosszú szőke hajjal, Laci szerint nem tipikus ausztrál. Lacinak nem tetszenek a tipikus ausztrál lányok, mert szerinte igénytelenek. Ellyvel beszélgettünk kicsit, majd fél kilenc után, mikor vége lett a muzsikálásnak, eldöntöttük, hogy mégsem megyünk táncolni, hanem megmutatjuk Lacinak a Hajós András műsorából kapott válogatásunkat, amit Krisz szülei küldtek múlt héten. Nagyokat nevettünk a vicces megnyilvánulásokon, majd Laci hazaszáguldott, mi meg elkezdtünk filmet nézni, ami nálam általában az alvás első fázisa, és most is így történt, valahol a közepén, elején, elaludtam rajta.
Időközben beborult az ég, bár azért nincs hideg, egy pólóban és rövidnadrágban ülök a teraszunkon. Nemsokára bemegyünk az egyetemre, hogy Krisz szüleivel találkozzunk az interneten, akikkel előre megbeszéltük, hogy az éjszaka kellős közepén ebben az élményben részesítjük őket. Este pedig újabb koncertre megyünk az egyetem mellett levő kollégiumok egyikébe, ahol az egyik szolfézsos diákom fog egy zenekart vezényelni igen komoly műsorral.

Március 28 - Április 2.

2004-04-02T14:59:00.000+10:00

Március 28. (vasárnap)

Szép napos napra keltünk , majd elhatároztuk, hogy elmegyünk kicsit kirándulni… Így is lett. Kinéztük magunknak a Nudgee Waterholes Reserve-et, ami egy aboriginal védelmi terület, és körbe lehet sétálni… azoknak, akik szívesebben olvasnának róla többet is zárójelbe rejtettem a webcímüket. (http://www.nudgeewaterholes.com/nudgee_waterholes_reserve/default.shtml)
Készítettünk szépséges képeket is, melyeket igyekszem majd elhelyezni a szokásos oldalra. (azért leírom: http://host.epgep.bme.hu/neverend/brisbane) Olyan hely ez, ahol az aboriginalok időnként szertartás jellegű táncaikat szokták megejteni, és ahol rengeteg gyönyörűséges aboriginal fa is található, melyek azért olyan különösek, mert nem a levelüket hullajtják el, mint az megszokott, hanem a kérgüket. Ezt Balázs és Lilla mondta el nekünk, amikor a Mt Coot-tha hegyi ösvényen sétáltunk a múltkor. Remélem sokszor eljutunk még ilyen szép helyre, ami azért is gyönyörű, mert a mellette lévő benzinkútnál 8 centtel olcsóbban tankolhattuk a benzin literjét. Természetesen nem hagyhattuk ki a kis természetöv körülsétálása után, hogy előre elkészített szendvicskéinket jóízűen elfogyasszuk a kis fapadon.
Ezután az egyetemre mentünk, hogy az otthoniakkal beszéljünk.

Március 29. (hétfő)

A mai napon miután Rékát iskolába vittem, elmentem az RACQ-hoz, hogy autónkra megkössem a kötelező biztosítást, valamint a balesetbizosítást, ha más okoz kárt bennünk. Ezután hazajöttem megreggeliztem, majd elterveztem, hogy beadom az önéletrajzomat pár IT-s céghez, immáron személyesen, hátha szerencsével járok. Sikerült is a HP-hez, a Unisys-hez (ami igazából valamilyen építkezési cég, de próba-cseresznye…), valamint egy harmadik Microsoft Certified szervizpartner céghez is. Közben találtam egy természetes gyógymódokkal foglalkozó kis helyet, ahol esetleg lehetőségem lesz a másoddiplomám érvényesítésére, ide szerdán kell visszamennem beszélgetésre. Ezután hazajöttem, majd negyed 5-kor mint szoktam munkába indultam. Erről nem sokat meséltem még, így most fogok.
Szóval, miután megelégeltem, hogy nem kapok sehol sem munkát, mindenhol várni kell még, megkértem Lacit, hogy segítsen és vigyen el a halbolthoz, ahol korábban Ő is dolgozott jónéhány hónapot. Így is lett, az első héten (két héttel ezelőtt) csak négy napot dolgoztam, ebből az első kettő volt a betanításom. Leírom mit kell tennem (hosszú lesz): a korábban a hátsó folyosón elhelyezett bevásárlókocsikat kitolom a kukákhoz, mert bennük kartonpapírok, elhasznált olajoskannák, üditősdobozok vannak, és ezeket kétféle szemeteskonténerbe kiürítem, mert egyikbe a kartonpapírok, a másikba mindenféle más szemét kerülhet csak. Ezután visszatérek a boltba, majd az italhűtőszekrényt kell feltöltsem, ami eleinte elég nehéz volt, miután számos általam nem ismert üdítőt is meg kellett találnom a dobozok között, és lassú voltam (mára már profin űzöm). Ezután felkötöm a kicsi kék kötényemet, felveszem a sárga gumikesztyűt, mert eleinte szabad kezemet tettem tönkre, s ’illatossá’, aminek Réka kevésbé örült. Úgyhogy mostmár védett kezekkel dolgozom. Sőt, mára már kaptam két céges pólót :) is, úgyhogy nem a sajátjaimat kell tönkretennem a fehérítővel… Nos, miután feltöltöttem az üdítőket előre kell vinnem a műanyag tartókat, hogy abba John, a főnök a garnélarákokat betehesse, majd azt a hűtőszobába. A személyzetről most dióhéjban: Miwa és John főnök és felesége, koreai házaspár, gyermekük Gene (dzsin), akiről majd lesz még mit mesélnem. Rajtuk kívül néhány fiatal srác, és lány segít az eladásban. Ők mindig ott vannak az év minden napján, kivéve, amikor állami szünnap van. Kint fel kell gurítanom négy gumiszőnyeget, majd az egyik alsó polcra egymás mellé elhelyeznem, úgy hogy közben ne zavarjam az értékesítést, és ne verjem le a műanyag szatyrokat, és előtte leszórjam róla a koszt. Ezután a mosogatótálban, és mellette található mosatlanokat kell tisztává varázsolnom, melyhez két mosogatótál áll rendelkezésemre, a jobb oldaliban általában félig van víz és mosogatószer, és a fémdörzsike a legalján, valamint egy műanyag kefe. Érkezéskor én ezt feltöltöm kevés meleg vízzel, és kihalászom a dörzsikét, valamint a kefét. A baloldali mosogatótál öblítésre szolgál, amit egy fentről lelógó zuhányszerű készítménnyel végzek, így egy kezem jut az edény, tálca, stb. tartására, a másikkal egy kart, valamint a zuhanyfejet összefogva nagynyomású vizet spriccelek a tálcákra, és azzal öblítek. Elég rutinos vagyok mára. Miután elmosogattam amit találtam John lassan pakolja a rákokat, és ezzel számomra a ráktartó tálcákat lassan-lassan mosásra adja, melyek fémtálcák, és 7 műanyag elválasztó lap. Ezek tele vannak mindig a rákocskák rengeteg bajszával, vagy nemudommilyével, és ezek általában 3-4 tálca után eldugítják a lefolyót, de én csak 10 tálca után szoktam kitisztítani, mert addig is lefolyik rendesen a víz. 5-kor zárnak, és utána még 6-ig árulják féláron a megmaradt melegételeket. (Folyton kiabálnak, hogy „minden melegétel féláron!” , ha Miwa kiabál, akkor „minden meleg étel félálon!” („all hot food half price!”, ha Miwa kiabál, akkor „all hot food half plice!”) Fél hat körül kell beszednem az egész halakat, ekkor John szól, hogy „Krisztián, egész halat, kérlek!” („Krisztian, whole fish, please!” így ejti: Krisztian, hulfisplíz!), ekkor miután az árlapokat levettem róluk, be kell tegyem a hűtőszobába a rákokat, polipokat, halfejeket, pici és nagyobb halakat, („kedvencem” a lepényhal) amit csak odakint a hűtőpultban találok. Előszörre elég rémes volt, most már főleg kesztyűvel elég könnyen megy. Be kell hozzak még három Ezután folytatom a mosogatást, valamint előkészítem a halfilés tálcákat tartó kocsit, hogy később gyorsabban kijussak vele (ezt a kocsit is a hűtőszobában tárolják, így könnyebben mozgok a pici, telezsúfolt szobában, amikor a halakat hordom be.). Előkészítem amint időm engedi a vödröt, melybe kevés fehérítőt, és kék folyékony mosószer teszek, valamint egy félliteres műanyag pohárba is töltök fehérítőt (fehérítő angolul bleach (ejtsd: blícs), de ők mindig blícsi-nek ejtik, meg a barackot is pícsinek. És ha sokat dolgozom akkor ricsi (rich) gazdag lehetek. Amikor John kész mindennel, akkor ismét szól, hogy Krisztián, filét, kérlek! (Krisztian, fillet, please!) és akkor kivágtatok a rosszkerekű velem egymagasságú fémkocsival, amibe a halfilés fémtálcákat kell betöltenem kétszintenként, miután a levet leöntöttem a halról. Ezzel, ha megvagyok betolom a kocsit a hűtőszoba elé, ahol John már vár egy kis rámpával, amin elsőre, vagy másodikra sikerül feltolnom - ő húzza – a kocsit, mert néha beakad a kereke a felemelkedő rámpába, ezután visszateszem a rámpát a helyére, Johnt kiengedem, ő elkezdi számolni a kasszákat, én meg kivonulok a felszerelésemmel az előtérbe, hogy kitakarítsam.Először is a vödröt, melyet feltöltöttem forró vízzel, valamint a kefét, és gumis végű ablaklehúzót, majd egy hosszú gumis végű padlófelmosót kiszállítok, majd elkezdem egy slaggal tisztítani a pultot, ezután kiszedem a fémrácsokat, majd a mosószeres vizet a kefével az üvegre locsolom és lesikálom, ezután újra leslaggozom, majd kiveszem a három lefolyószűrő közül a jobb oldali kettőt, és a vödörbe teszem, hogy tisztuljon. Fogom a lehúzót, és egyenként a pultkabinokba beugorva lehúzom a vizet az üvegről, mert az a legfontosabb, mert különben koszosnak hat, és nem vesznek halat a vevők. Ez a művelet volt eleinte a legnehezebb, mert fekvőtámaszban tartva magam egykézzel, a másikkal kellett lehúznom a vizet, és nem volt könnyű, mára bagatell. Ezután ablaktisztítóval és nedves bőrronggyal kívülről is megtisztíthatom a kirakatüveget. Ezután az előre elkészített fél liter fehérítőt a három pultban lévő lefolyóba osztom, hogy ne legyen rossz szagú, mert Lacinak egyszer szólt kívülről egy férfi, hogy amikor arra eljön, akkor mindig olyan rossz szag van. No, azóta öntenek fehérítőt a lefolyókba. Néha egy idősebb néni (már vagy háromszor) beinteget miközben a belső üveget tisztítom, és mosolyog, én meg szépen visszaintegetek. Csodás dolgok ezek. Miután a lefolyószűrőket, és a rácsokat visszahelyeztem, szépen kihordom az elmosott tálcákat, tálcaelválasztó műanyagokat, és a megfelelő sorrendben behelyezem. Innentől már közel a vége. Csak fel kell mossak, ki kell vinnem a szemetet, a három szemetesben szemeteszsákot kell cseréljek. Ami azért nem olyan rövid munka, mert először felöntöm vízzel az egész teret, és a gumis végű söprűszerű egyénnel összehúzom a lefolyóba (melyből korábban kiemeltem a szűrőt) a hal- és rákmaradványokat, papír- és műanyagtasak fecniket, majd később egy kócos felmosóval még egyszer áttörlöm a padlót. Minden csillog villog, a mosogatótálakat is kitisztítom, lámpákat, ajtókat bezárom, nekem nincs kulcsom, de a riasztó beélesztése után csak magam mögött becsukom az ajtót, és már vissza sem tudok menni, ha valamit bent felejtek. Idáig nem történt ilyen. Az ott hagyott utolsó bevásárlókocsit a maradék szeméttel kitolom, - ja, még előtte persze levettem a kötényem, és a gumikesztyűt – és miután a tűzoltócsapnál megmostam a kezeimet, bepattanok az autókába, majd irány haza, ez kb. 20-25 perc. Szól a zene, jön be a friss levegő, a légfrissítő kellemesebbé varázsolja a levegőt, iszom a kulacsomból, néha almát, vagy chipset majszolok, hogy jobb kedvre derüljek. Ennyi. Azaz mégsem… mert a legjobb részek még kimaradtak. Ugyebár ott van Gene, a 8 éves koreai kisbitang, aki aztán nagyon aranyos… gondolom, amikor alszik. Szóval, legtöbbször befőttes gumikba helyezett papírgalacsinokkal lövöldöz rám, amíg az apja észre nem veszi és jól meg nem bünteti, ami abból áll, hogy fekvőtámaszban kell maradnia egy jó ideig, és közben a padlóról kell gyűjtenie a szemetet. Legalábbis én így vettem ki. Előtte megmutatja neki, hogy milyen kellemes, amikor gumival lövöldöznek másokra, és szegény gyereket csipdesi a gumival… Úgyhogy nagyon figyelek, hogy időben leállítsam mindig. Idáig egyszer láttam csak, hogy így megbüntették, de az nekem jobban fájt, mint a kiscsibésznek. Máskor karton- és hungarocell papírokból épít magának bunkert, néha lefröcskölöm, mert rosszalkodik, és akkor nagyokat kacag, meg hé-zik. Néha segít kihordani az üdítőket, persze akkor is inkább tornyot épít a V nevű energiaitalokból. Sokszor ül a földön, papírdarabokat vág százfelé ollóval. A legrosszabb, amikor műanyag palackokat dob a földre, mert az a bombája, és nagyon élvezi. A múltkor kaptam Tőle egy kis sárga leragasztott papírban két cukrot, amelyikből egy még itt fekszik mellettem, most jól meg is eszem…(azaz pénteken 13:40-kor itt, ami otthon most az óraátállítás miatt – és miután itt nem állítanak sosem órát, de csak Queenslandben nem – 5:40)
Ennyit elég mára, holnap is lesz sok élményem, merthogy reggel 6-ra megyek, mert kaptam reggeli munkát is. 9-ig segítek előkészíteni a halakat, majd félórás szünet után Miwa beállít a pult mögé, és megtanít árulni a melegételt délig. Korán lefeküdtem, előkészítettem két szendvicset másnapra.

Márius 30. (kedd)

Felkeltem, kóvályogtam, ettem keveset, majd nekirugaszkodtam, hogy 6 előtt 10 perccel odaérjek Carindalebe a bevásárlóközpontba, és bemenjek a hátsó ajtón. John-nal találkoztam, aki mondta, hogy menjek csak be. Odabent egy ismeretlen férfi, Alfi köszöntött, és mondta, hogy hozzak egy kocsit a szemétnek. Miután kellemesen összeismerkedtünk, nagyon megörültem, mert Alfi görög, 52 éves, két fiú apja, és emellett nagyon jófej. Megtanította, hogyan tegyem a halfiléket a tálcákra úgy, hogy azok soknak tűnjenek, hogyan polcoljam alá fagyasztott halakkal, hogyan tornyozzam fel a halfiléket, hogy ne essenek le… ezek is praktikus dolgok ám. Majd ehettem előre készített, az orrom előtt megpucolt garnélarákot, azt mondta Alfi, hogy ezt így eszik. Fura volt, de jóízű. Később paníroztam, mosogattam keveset, Alfival beszélgettünk, többször megdicsért, mert ügyes voltam. Kellemes görög akcentusa, kicsit az európai otthon hangulatát varázsolta ide számomra, végre bekapcsolta valaki a magnót, viccelt. Egy állásponton voltunk abban, hogy John nagyon szűkszavú, és mufurc. Megtanított rákot pucolni, duplán panírozni. A meleg ételeket előkészíteni sütésre. Gyorsan elszáguldott az idő, és igen kedvemre való volt a munka a takarítás után. A 9 órából 9:25 lett mire szünethez értem, majd 10 perc után vissza is mentem, mert nem kellett több pihenő, a két szendvicsből csak egyet tudtam legyűrni a kellően megérintő illatorgia után. Ezután a 20-24 féle melegétel neveit kellett memorizálnom, mely elég nehezemre esett, valamint a kis táblák szinte mindig lenyatlottak, így az árakat is igyekeznem kellett eszembe vésni. Megtanultam a pénztárgép használatát, és jöttek is a vevők, anyám… Hát izzadtam rendesen, Alfi nagyon kedves volt sokszor segített ki, meg Miwa is, amikor elözönlöttek. Gyakorlattal ez is könnyebb lehet, igaz nem nagyon szeretnék sokáig itt dolgozni… no, de amíg nem lesz más, addig kihasználom minden lehetőségét az adandó munkáknak. Már nagyon vártam a delet, mert elég nehezen ment ez az árusosdi. Utána hazajöttem, közben még beadtam a Domino’s Pizza-hoz a jelentkezésemet pizza futárnak, és mondták, hogy pár héten belül majd hívnak. Otthon pillegtem, majd indultam vissza a takarításhoz.
Időközben értesültem róla, hogy mamám jobban van, műtéttel sikerült az érszűkületeit kitágítani, és már sokkal jobban van. Pénteken viszik vissza az előző korházba.

Március 31. (szerda)

Reggel elmentem a Health Compass-ba, ahol Penelope North-szal beszéltem, és elmondta, hogy készítenem kell egy kis szórólapfélét, amit a hirdetőlapuk fülébe tesznek a többi kolléga papírjai mellé, majd hívnak a telefonon, ha van kereslet. Ekkor ha lesz szabad szobájuk, majd úgy történik, hogy 30%-ot levonnak a kezelési díjból, és a többi megmarad nekem fizetségképpen. Megköszöntem, eljöttem, és majd elkészítem a lapomat. Szerencsére több éves tapasztalatom van e téren, és a másoddiplomámat is fogom tudni kamatoztatni, ami parapszichológiai képzést adott.
Ezután, miután John és Miwa megkért, hogy takarítsam ki a lakásukat, mert nekik nincs rá sosem idejük megtettem. 3 órát szántak egy kb. 5 órát munkára. 12:50-re mentem a boltba, ahonnan John átvitt hozzájuk, és elmondta mit tegyek… hát szörnyű nagy rendetlenség volt, Gene össze játékféléjének darabkái szerteszéjjel, újságpapíroktól kezdve papírzsebkendőkig mindenhol... porszívóztam, portöröltem, sika-mikáztam, a végére már szinte fájt. 16:18 körül lettem készen, visszakullogtam az áruházba, a mosdóban kicsit felfrissültem, majd egy sor kóválygás után egy szabad padot találtam a telefonok mellett, ahová leültem energiához jutni a takarításhoz. Háromnegyedkor már az italokat töltöttem…
Otthon, édes otthon.
Miután, mint minden este érkezés után lefürödtem, hajat mostam, elmentem Rékáért, aki Mareevel beszélgetett a személyzetis kantinban. Elvittük Maree-t az egyetem területén lévő kompállomáshoz, hogy a másik oldalon hagyott autójához juthasson, és megbeszéltük, hogy majd szervezünk valamilyen kellemes közös programot a jövőhétre.

Április 1. (csütörtök)

Rendesen kialudtam magamat, majd megnéztem a szüleimtől kapott Gyűrűk ura 3., befejező részét, megöntöztem mint szoktam a növénykéimet, majd mentem, hogy 7-re átérjek a boltba. Csütörtökön 7-re kell mennem, mert ezen a napon később zár minden bolt. 7-8-ig extra takarítás van, ami hetente egyszer esedékes egyéb takarítási feladatokból áll, majd ezután jön a normál zárás utáni takarítás.
Éjjel bementem az egyetemre a leveleimet leszedni, állás után vadászni, és szerencsére pár kedves baráttal, régi kolléganőimmel is beszélhettem.
Hogy ki tréfált meg? hát… senki.
Szerencsére újabb hírt kaptam, hogy Mamám jól van, és minden rendben, ami nem tréfa, és ennek sokkal jobban is örültem.

Április 2. (péntek)

Reggel Rékával elmentünk Toowongba pár dolgot vásárolni, majd bevittem az egyetemre. Hazajöttem, s felhívtam ismét a sydneyi interneteseket, hogy miért nincs még mindig netünk, szerencsére pont azzal a fickóval sikerült beszélnem, aki normális volt, és megkért, hogy miután valószínűleg a múltkor rossz volt a faxkészülékük, s nem kapták meg az átutalási megbízásunkat (cc..) küldjem el újra a faxot, és biztosít arról, hogy gyorsított eljárásban lesz részünk. Autóba be, egyetemre fel, irodába be, miután Réka épp értekezett, egy recepciós hölgyet kértem meg, hogy engedjen a faxhoz, és segítsen. Fax elment, én örültem, Réka épp kijött, az értekezletről, de valakivel tárgyalt még, úgyhogy csak röviden elbúcsúztam, és elmondtam miért voltam ott.
3-ra megyek a suliba, hogy az első kóruspróbán jeleskedjem, Rékának vigyek pár szendvicset, valamint utána munkába siessek. Este Réka tanítványainak jazz-koncertje lesz, aminek talán a végére odaérek, valamint Judy is hívott a táncházból, hogy menjünk ma, mert ír táncok lesznek, úgyhogy hosszadalmas délutánnak, és estének nézek elébe.
Holnap ismételten bejutok majd az egyetemre, miután szüleimmel terveztünk beszélgetni, úgyhogy addigra majd leírom hogyan sikerült az este. Remélem, semmit nem hagytam ki. Réka majd leírja vele mi érdekes történt talán, ha este még ráér, és lesz ereje.

Március 22-27.

2004-03-28T18:06:00.000+10:00

Március 22. hétfő
Hétfő, és elkezdődött a hét. Ugyanaz, mint mindig, két szolfézscsoport, a másodikra beült Maree, a tutor, és megjegyezte, hogy nagyon tetszettek neki az ötleteim. Pedig ez volt eddig az egyetlen óra, amire épphogycsak elkészültem előtte. Vagyis nem volt időm átnézni az esetleges hibák kijavítása végett.
James este kóruspróbára invitált, s mivel már három hete ígérem neki, hogy elmegyek, és úgy éreztem, most nagyon kéne egy kis éneklés, elmentem. A nőikar próbált, ami két hetente kiegészül fiúkkal vegyeskarrá. A férfikarnak egyébként ugyanabban az épületben van próbája, mint a lányoknak, csak két emelettel lejjebb. James beéneklése nagyon ráment a hangképzésre, a lányok tényleg szép hangon szóltak, de végig zongora mellett történt, és a tisztaságra valahogy nem ügyelt. Ez a próba egész menetére hatással volt, szinte állandó volt a csúszkálás. Egy Kodály darabot, a Fancy-t is próbáltuk, amit tudom, hogy Zsuzsa a Nostrával is meg akart egyszer csinálni, de aztán nem került rá sor.
A próba után James hazaszállított engem meg egy másik lányt, és végül is nagyon örültem, hogy végre énekelhettem valahol.

Március 23. kedd
Ma ugyan nem volt órám, de már viszonylag korán bementem, mert délelőtt 11-kor értekezlet kezdődött. Az első értekezleten formálisan is köszöntöttek, de életem eddigi legunalmasabb értekezletét ültem végig. Valószínű, hogy mikor már jobban értem a beszédüket, érdekesebbnek fogom tartani őket.
A megbeszélés után rohantam haza, mert Lilláékkal terveztünk egy kis kirándulást. Lilla, Balázs, Krisztián értem jöttek az egyetemre, ahonnan egyenesen a Mt. Coot-thára mentünk. Gyönyörű volt nappal is. Bár az idő igencsak esőre állt, és eléggé fújt a szél, jól láthattuk, ahogy a folyó kanyarog, és végre talán képbe kerültünk, hogy mi merre van itt, ebben a hatalmas városban. De lehet, hogy csak jól összekvarodtunk, mert eleinte mindent másfelé képzeltünk, mint amerre van. Nem baj, egyszer csak kitisztul.
A Mont Coot-tha után vásároltunk, mert éhesek voltunk, Balázs kitalálta, hogy együnk otthon sajtos tésztát. Nagy lelkesedés fogadta az ötletét, és gyorsan megvalósítottuk. Kiültünk a bambuszok mellé az erkélyre, és elfogyasztottuk a fennségesre sikeredett sajtos-tejfölös tésztát.
Ezután Krisztián munkába, Lilláék hazaindultak.

Március 24. szerda
Krisztián édesapjának szülinapja volt ma. Krisztián éjjel bement az egyetemre, hogy onnan internetezzen, állásokat gyűjtsön magának, és onnan hívja fel édesapját.
Nekem a szerda a legfárasztóbb napom, legalábbis eddig minden héten az volt. Ebédidőben megbeszélésem volt a karmester Gwyn Roberts-szel, aki a második félévben átveszi az egyik csoportomat. Ezek után James-szel kellett megbeszélnem az egyik tanítvány ügyét, akiről azt gondolom, hogy képességei nem teszik lehetővé, hogy elvégezzen néhány tárgyat. Rögtön utána jött Jenny, a magántanítvány, aki mára igen sokat gyakorolt, de nagyon rossz színben volt, este a kórusmódszertan óráról haza kellett mennie, mert rosszul lett. A kórusmódszertanról úgy kellett kihessegetni a diákokat, mert foylton a teremben beszélgetnek, nekem meg kezdődik a haladó szolfézs órám a nagyteremben. Folytattam az előző héten elkezdett darab előkészítését. Nagyon figyeltem a tisztaságra, és kértem őket is, hogy hallgassák, amit énekelnek. Ezzel azt értem el, hogy a próba teljes egészében tisztán énekeltek.
A nap végén még Maree-vel kellett néhány dolgot megbeszélnem a vizsgákkal kapcsolatban, majd hullafáradtan felhívtam Krisztiánt, hogy jöhet értem, de ő már ott volt valahol a közelben, így gyorsan odaért. Mikor otthon ledőltem, Krisztián még viszzament, hogy elolvasgassa a felgyülemlett emailjeit, és felköszöntse apukáját. Mondjuk ezt otthonról is meg tudta volna tenni, de ez akkor nem jutott eszünkbe.

Március 25. csütörtök
Krisztián első hosszú napja, ugyanis csütörtökön a bevásárlóközpontok sokáig, este kilencig vannak nyitva. Így hétre ment dolgozni, és három és fél órát kellett dolgoznia, de tízre befejezte a munkát, s eljött.
Nekem a szokásos, két karvezetés csoport, az elsőben 25-en vannak, és könnyű darabokat veszünk, a másodikban nyolcan vannak, de ma hiányoztak hárman, és nehéz darabokat tanulunk. Az első csoport nagyon szorgalmas, jól látszik, hogy foglalkoznak az anyaggal, és megígértem nekik, hogy ha továbbra is ennyire ügyesek lesznek, akkor megtanulok egy csomó jelzőt méltatni őket. A mai óra végén bemutattam nekik tudásom, és vagy 25 angol szinonimát olvastam fel nekik arra, hogy ’kiváló’. A szótárból kerestem ki őket, valószínű, néhányat egész más kontextusban kell használni. Mikor felolvastam, megtapsoltak, és el voltak ámulva tőlem. A másik csoportban kevésbé voltam megelégedve a munkájukkal. No nem azért, mert kevésbé szorgalmasak, hanem azért, mert alapvető dolgokra sem jönnek rá maguktól, holott elvileg mind kórusvezetők vagy énektanárok. Másfél óra után kis szünetet tartottam, és átgondoltam magamban, hogy akkor inkább kevesebb anyagot végzünk, de igen alaposan, vagyis vissza fogok néhány dolgot vonni az eredetileg kiadott tanmenetből.

Március 26. péntek
Reggel ½ 9-re bementünk a Citybe, hogy felkeressük a munkájával éppen végző Lacit. Megbeszéltük vele, hogy este elmegyünk, megnézni, mi zajlik a Fortitude Valley-ben, és megkérdeztük, hogy hol tudjuk az útlevelünket helyettesítő 18+ kártyát igényelni.
Leparkoltunk a City egyik bevásárlóközpont alatti parkolójában, ahol fél óra 4 dollár, úgyhogy sietve kellett dolgainkat intézni. Megtaláltuk a Queensland Transport irodát, bár nem volt egyszerű, amikor a kocsival keresgéltük, talán kétszer is elmentünk az épület mellett, de nem láttuk, mert a bejárata nem az utcáról, hanem egy térről nyílik, ahova kocsival nem lehet bemenni. Amikor gyalog mentünk arra, már hamarabb észrevettük, mert ki volt írva az utcára, a bank bejárata mellé. Az irodában sorszámot húztunk, 4-5 perc várakozás után sorra kerültünk, kitöltöttünk egy űrlapot, befizettük a kártya árát, egyenként 20 dollár 70 centet, lefotóztak, és újabb 3-4 perc elteltével kezünkben a kártyával hagytuk el a helyet. Bár mindenhol eléggé igyekeztünk, a parkolás hosszabb lett fél óránál, így 8 dollárt fizettünk érte. Az ügyintéző hölgytől még megtudakoltuk, hogy érvényes-e a jogosítványunk. Hoztuk magunkkal a magyart annak angol fordításával, és a nemzetközit, amit még otthon csináltattunk, a hölgy szerint a fordítással érvényes a magyar, és jó, hogy van a nemzetközink is, nem kell újat kérnünk, vagy vizsgáznunk, hogy vezethessünk.
Innen a Brunswick Streetre mentünk, mert Krisztián olvasott egy állásról egy kávézóban, ahol cappucino-készítőt keresetek gyakorlattal. A gyakorlata, hogy többször járt Olaszországban, de sosem lehet tudni. Amíg Krisztián bement a sétálóutcában található boltba, addig én a kocsiban ültem, mert olyan helyen álltunk meg, ahol tíz percig lehet parkolni. Krisztián nem járt sikerrel, az állást már betöltötték, de annyira flegmán viselkedtek vele, hogy már nem is akar ott dolgozni.
Hazamentünk, Krisztián engem bevitt az egyetemre, ő pedig az Indooroopily-i bevásárlóközpontba indult egy csomag önéletrajzzal, hátha sikerül néhányat elszórni a különböző boltokban. Talált egy számítógépes boltot, ahol a főnök épp nem volt benn, de megkíséreljük szombaton is felkeresni, hátha szívesen fogadják.
Este, mikor Krisztián hazajött a munkából, Lacival hármasban bementünk a Fortitude Valleyba szórakozni. Végigsétáltunk az emberekkel teli utcákon, és megállapítottuk, hogy mindenhol nagyon hangos a zene, vagyis beszélgetni alig lehet, és nem annyira találtunk magunknak megfelelő műfajú szórakozóhelyet. Vannak azért kávézók (ahol reggel Krisztián is járt), pubok, ahol ki lehet ülni az utcára, és viszonylag kellemes környezetben beszélgetni, most ehhez nem volt kedvünk. Laci ajánlotta, hogy a South Banken is nézzünk szét, ami a Cityvel szemben, a folyó másik oldalán található. Krisztiánnal egyetlen alkalommal voltunk ott, mikor kóruspróbára mentünk Karennel. Most, mivel már 11 után érkeztünk, eléggé kihalt volt minden, de még így is gyönyörű. Egy mesterséges tengerpart a város szívében, sok képeslapon van rajta, így az esti fényekben, szemben a kivilágított belváros látványa, itt pálmafák, homok, a tengert utánzó, medence-szerű víz (Laci szerint 1 méter mély, és nappal életmentők is vannak) most csak néhány ember lézengett, nekem nagyon tetszett. Az egyik csoport ember, fiatalok, színes bőrűek „Most mutasd meg”-et játszottak a folyóparton, ami ki van építve, mint otthon a Duna part a pesti oldalon, de nem a Belvárosnál. Szóval a hangulata nálam minden korábbit felülmúlt. Tervezzük meglátogatni egy másik alkalommal, akár nappal is.
Laci nálunk aludt, és boldog volt, mikor megtudta, hogy vettünk neki párnát, így végre kényelmesen aludhat, és nem gond, hogy otthon hagyta az övét.

Március 27. szombat
Reggel bevásárlóközpontot látogattunk, de nem kifejezetten csak vásárlási szándékkal. Krisztián önéletrajzát vittük még magunkkal, és adtuk oda pár műszaki boltban. Az üzleteket járva nadrágot néztünk és vettünk nekem, továbbá elcsábultam, és egy nagyon szép kék inget is vásároltunk. Háztartásunkból már régóta hiányzott a felmosórongy, ugye Krisztiánék madárijesztőbe építettük be, így 10 dollárért vettünk egy felmosórudat, ami magát ki tudja csavarni (egy kis emberi segítséggel). Ez azért is érdekes, mert viszonylag az elején vásároltuk ezt, így az egész bevásárlásunk alatt ott volt velünk, és járta a boltokat.
Itthon finom sajtos tésztát ettünk, majd Krisztián munkába ment, én pedig előkészültem az esti mozizásra, elkezdtem szendvicseket gyártani Lacinak, Levinek és magunknak. Mikor készen lettem, négy óra felé Levi felhívott, hogy nem ér haza időben, és ne haragudjak, de a Sunshine Coastról, ahol barátaival szörfözött, csak fél hét felé érkezik be a városba vonattal meg busszal. Nem gond, megbeszéltük korábban, hogy lehet, hogy ez lesz a helyzet, majd máskor.
Lilláék hat körül jöttek értem, felszedtek, és épp hétre értünk oda North Lakesbe, ahol abban a pillanatban kezdődött el a film, amikor megtaláltuk a helyünket. Krisztián és Laci már úton voltak, de már tudtuk, hogy elkésnek. Előtte egyikünk sem volt biztos a kezdés időpontjában. Fél óra késéssel megérkeztek Krisztiánék, és rögtön megtaláltak minket. A filmet elmosta az eső, a vége előtt 10-15 perccel, mikor már szakadt, bemondták, hogy ne haragudjunk, de sajnos nem tudják befejezni a vetítést. A záporszerű esőben mindenki rohant a kocsijához, és indult haza. Arra volt csak időnk, hogy nagyon gyorsan összeszedjük a holminkat, és elbúcsúzzunk Lilláéktól, különben mi is igencsak siettünk.
Hazafelé kb. 10 perc után elállt az eső, s szárazon folytattunk utunkat. Elég hosszú, mintegy háromnegyed órás útra lakunk ettől a lakóparktól, bár autópályán is sokat megyünk, ez még mindig Brisbane és nem is a legvége.
Laci hazament, mert anyukájával és tesójával tervezett internetezni, beszélgetni, mi meg fáradtan aludni tértünk, s akkor csörgött a telefon. Álmosan kiugrottam az ágyból, mert Krisztián épp zuhanyzott, bár elképzelni sem tudtam, hogy ilyenkor ki hívhat a csapatból. De Krisztián édesanyja volt otthoni hírekkel. Nagyon meg voltunk illetődve mindketten, mert még sosem hívott, de így volt alkalmam személyesen is megköszönni a szandált, amit tőlük kaptam. Aztán kiderült, hogy Krisztián nagymamája kórházba került, s ez volt a fő ok, amiért telefonált. Elalvás előtt és közben nagyon gondoltunk rá, és szeretnénk, ha mielőbb meggyógyulna, és hazakerülne.

Március 20-21.

2004-03-22T21:16:00.000+10:00

Március 20. (szombat)

Reggel arra ébredtem, hogy Réka bepótolta az elmaradt heti napló megírását. Ezután a szokásos kiskert megöntözése után összepakoltuk a notebook-ot, és bementünk az egyetemre, hogy feltegyük a naplót, megnézzük leveleinket, valamint néhány új képet is feltöltöttünk. Innen hazahoztam Rékát, majd dolgozni indultam.
A munka nem a legvágyottabb, ahogy Réka is írta, de munka. Jövő héten már 6 napot dolgozom, csütörtök kivételével hétköznapokon 5-re, szombaton 4-re, csütörtökön 7-re megyek majd és 2.5-3 órát kell majd dolgozni, ami nagyban az ügyességem függvényében rövidülhet. A mai napon már 3/4 4-től kezdtem, és 18.54-kor indultam haza az autóval. Miután erre a munkára a munkaadóktól 2 és fél óra van dedikálva, nem árt csipkedni magamat, mert akkor is csak 2 és fél órát fizetnek érte… Majd ügyeskedem.
Amint hazaértem Réka elvonult aludni, mert addig játszott a számítógéppel.

Március 21. (vasárnap)

Ma Jameshez és Michaelhez voltunk hivatalosak ebédre. Brisbane nyugati végén Mt Crosby peremkerületben laknak egy zöldövezeti házikóban, ami nagyon szép volt, tyúkjaik tojásából már kapott Réka korábban, van dél-amerikai, indiai tyúkjuk is. Több tucat kanárijuk. Néha kenguru is átugrál a kertjükön.
Az ebéd fenséges volt. Kis falafelgolyók, húspogácsák, lecsószerű rakott valami, citromos főtt csirke, vegyes zöldsaláta, aszparágusz, különböző szószok, mártások. Mi puncsot ittunk, ami alkoholmentes volt és nagyon finom. Bár Rékának kicsit túl mentolos, és inkább az ásványvizet választotta. Az ebédre több zeneszerző is hivatalos volt, valamint Réka kollégái. Két kisgyerekes család, Felicity és férje is ott voltak, így voltunk a gyerekekkel együtt 12-en. Nagyon kellemesen elbeszélgettünk, a főétel után sajttálat is felszolgáltak, valamint egy olasz süteményt is (James olasz származású). Felicityéktől kapunk majd kölcsön mikrohullámú sütőt, mert van egy felesleges belőle. Megbeszéltem Felicityvel, hogy segítek majd a szakdolgozatát megszerkeszteni, valamint Darel-ék számítógépére is rá kell majd néznem. Kellemesen elbeszélgettünk Debraékkal is, akivel Réka telefonszámot is cserélt.
5 óra felé indulunk haza, majd útközben még tejet és kukoricapelyhet vettünk Toowongban, a Woolworthben. Innen hazaérkezvén mindketten nagyon fáradtaknak éreztük magunkat – valószínű a friss levegőtől, vagy a pompás étkektől. Nagyon kellemesen telt ez a nap.

Március 13-19.

2004-03-20T14:30:00.000+10:00

Március 13-14. hétvége
Szombaton jó sokáig aludtunk, kipihentük a hetet. Estére terveztük, hogy elmegyünk valamilyen táncházba, de végül Lilláéknál kötöttünk ki. Laci esszét írt, Andinak sem volt igazán kedve, Lilláék rengeteget dolgoztak, és fáradtak voltak, nekünk is inkább valami más tetszett volna. Meglátogattuk barátainkat, akiket már majd két hete nem láttunk.
Dumáltunk, megbeszéltük az aktuális történéseket, a dolgok állását, Krisztián és Balázs számítógépes játékokat cseréltek, pontosabban Balázs adott egy jópárat Krisztiánnak, hogy ne unatkozzon itthon.
A vasárnapot itthon töltöttük, és délutánra vártuk Lillát, Balázst, Lacit egy apró vacsorával. Ebből ketten nem jöttek el, Lilla és Balázs. Nagy a hajtás mostanában az Ikeában. Amíg én előkészültem, sütögettem, Krisztián rajzolt egy „Ki nevet a végén?” pályát. Laci hozott volna magával dobókockát, ha megtalálja, de nem tudta, hova tette. Így a finom vacsora után a Rubik-kockával társasoztunk. A bábukat különféle a Laci kocsijából előszedett (nem kiszedett) csavarok helyettesítették. A kockán minden színnek volt egy száma: a sárga volt a hatos, kék ötös, zöld négyes, piros hármas, narancssárga kettes, fehér egyes. Szegény kockát a földön gurigattuk egymás, az asztal és a szék lábai alatt. A végén feladtuk a játékot, mert Laci hétfőn hajnalban kelt, és az aktuális állás alapján kiszámoltuk, hogy Krisztián nyert, mi meg másodikok lettünk Lacival.

Március 15. hétfő – Magyar Nemzeti Ünnep
Ez a hétfő nálunk munkanap, rendes hétköznap. Sem kokárdánk nem volt, sem megemlékezést nem tartottunk, bár talán szabad megemlékezésnek nevezni, hogy elolvastam az interneten a magyar híreket.
Csakhogy tanítottam egész nap, és ez, hogy szétszedték a csoportot két társaságra, igen meghosszabbítja a napomat. James hétfőnként tartja a kóruspróbáit, amire már hetek óta készülök elmenni, de a nap végén annyira gyengének és fáradtnak éreztem magam, hogy elnézését kérve inkább megvártam Krisztiánt, majd hazamentem. Előtte azonban még nyugtáztam, hogy otthon a VV-sek rendben elindultak kirándulni. Tibivel majd Péterrel beszéltem épp otthonról való indulásuk előtt, és megtudtam, hogy otthon pont kirándulóidő lett. Már épp ideje volt a hosszú tél után.
Krisztián még vasárnap elhatározta, hogy elkezd egy munkát, amiről Laci beszélt neki, ahol ő is dolgozott korábban, a kávézó előtt. Egy halboltban kell takarítania zárás után, napi két, két és fél órát, amiért óránként 10 dollárt fizetnek neki. Megbeszélte Lacival, hogy hétfőn bemennek az üzletbe, és beszélnek a főnökkel, hogy szüksége van-e emberre. Háromra mentek, de várniuk kellett, mert a főnöknő épp a gyerekekért ment az iskolába. Amíg visszaért, addig Laci is megtette az ő babysitter munkáját, hazahozta a szokásos gyerekeket a suliból. Sajnos nem tudom pontosan, hogy a főnöke vagy a családja gyerekeiről van szó, ezért inkább csak szokásosnak hívom őket. Ezért is kap valamennyi pénzt.
A főnöknő visszatérésekor már ismét ketten voltak Krisztiánnal, és a bemutatkozás után részletesen elmesélték Krisztiánnak, mit kell majd csinálnia. Mosogatás, takarítás, zárás dióhéjban. Aztán rákérdeztek arra, hogy mennyire beszél angolul, és hogy tud-e számolni, mert esetleg a pultba is állhatna, ha úgy adódik. Krisztián bátor ember lévén, elfogadta az ajánlatot, és a napi zárásnál már aktívan közreműködött egy Peter nevű fiúval együtt, aki nagyon barátságosan üdvözölte őt. A főnökök keletiek, úgy rémlik, koreaiak, de nem tudom biztosan. A mai napért Krisztián még nem kapta meg a pénzét, talán a hétvégén, de úgy állapodtak meg, hogy a betanítás két napja alatt fele pénzért lesz ott. Legközelebb kedden megy, majd pénteken és szombaton, amikor már egyedül fog zárni.
Itthon Krisztián kiskertjét megszemléltük, és azt láttuk, hogy a kis növények remekül érzik magukat, sorra dugdossák ki hajtásaikat a föld alól. Igaz, Krisztián minden nap többször is meglocsolja őket, ápolgatja, és „beszélget” velük. Na, nem bolondult meg, csak úgy hisszük, hogy a figyelmes gondoskodást ők is érzékelik, és meghálálják.
Éjfél után elhatároztam, hogy telefonon hazaszólok, és felhívtam testvéremet, édesanyámat, keresztszüleimet, ahol Keresztanyámmal beszélgettem egy jót. A keresztapám épp valahol koszorúzni volt, így őt nem értem otthon. Az unokatesómmal és feleségével beszélgettem még, akik segítettek a repülőjegy intézésében amikor kijöttünk. Közben megjelent a keresztapám náluk, így mégiscsak váltottunk pár szót. Olyan hosszúra nyúlt a beszélgetés, hogy egy Likom-kártya elfogyott közben, és sajnos még a mondatot sem fejezhettük be. De így is jó volt hallani a hangjukat, és érezni, mennyire örülnek nekünk.

Március 16. kedd
Majdnem úgy volt, hogy elmegyünk Lilláékkal tengerpartra, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább a szerdai órákra fogok előkészülni az egyetemen. Bementem az irodámba, ahol olvasom a levelet: „A mai értekezletet áttesszük a jövő hétre.” Áááá. Erről teljesen elfeledkeztem. Értekezlet????? Ha nem teszik át, én nem mentem volna. Valamikor februárban jött az email róla, persze, hogy nem írtam fel, és persze, hogy elfelejtettem. Na de most hatalmas piros M betűket írtam az értekezletek napjaira a falon levő tanév-naptárba. Minden hó harmadik kedd 11 óra. Kedden egyébként nem tanítok, úgy hogy egyik oldalról szerencse, hogy nem ütközik semmivel, másik oldalról meg be kell jönnöm.
Balázzsal, tesómmal információt cseréltem, illetve ő beírta egyik jegyzetét az msn-re, ami a beéneklésről szólt, s ami hatalmas segítség volt a szerdai, kórusmódszertan órára. Már csak le kell fordítanom, ami nem könnyű, tekintve, hogy tele van olyan szóval, ami igencsak szakszó, és általában a szótárak nem tartalmazzák.
Napközben felkeresett egy srác, egy tanítványom, aki valamilyen rejtélyes oknál fogva nem tudja felvenni azokat a tantárgyakat, amiket elkezdett, s ezért az általam tanítottak közül is egyet le kell adnia, a másik anyagát meg szerette volna elkérni. Igazából a történet nem túl érdekes, csak az, hogy arra jöttem rá közben, hogy a neve ugyanaz, mint az enyém. A Réka oroszul azt jelenti, amit a River angolul, folyó. Szerintem nagyon vicces, persze ő még nem tudja. Majd a vizsga után elmondom neki, addig nem „tegeződök össze” a tanítványaimmal. Mivel már amúgy is tegeződünk az angol miatt. Vagy eleve magázódunk?????
Krisztián másodszor ment a halboltba dolgozni, és bár egy órát szánt a fél órás útra, egy hatalmas baleset miatt elkésett. Esett az eső, és a Cityben egymást érték a balesetek, és ezért minden úton, mellékúton dugóban ült, és nagyon izgult. Ráadásul nem tudta az új főnökék telefonszámát, Lacit is felhívta érte, de ő sem tudta megmondani, így igen megkönnyebbült, mikor a főnöknő rátelefonált, hogy merre jár. Szerencsére megértette, hogy mi a helyzet, és a mintegy fél órás késés ellenére sem lett ideges. Nagyon kedvesen és aprólékosan magyarázta a teendőket Krisztiánnak, aki szerintem bár nem ez a munka volt szíve vágya, jól érzi ott magát.

Március 17. szerda
Krisztián Antony Gyurival kiment a nagybani piacra, ahova a nagyközönséget az kiskereskedők után, reggel 9-től engedik be, és hagyják válogatni, az akkorra már megcsappant kínálatból. Egy autó belépéséért 5 dollárt kell fizetni, és rendszerint minimum egy rekesz gyümölcsöt kell venni abból, amit szeretnél. Gyuri erről a lehetőségről a hétvégén tájékoztatott minket, és felajánlotta, hogy együtt vásároljunk pár dolgot. Ő amúgy is nagy mennyiségben vesz szilvát, mert lekvárt szeretne készíteni belőle. Krisztián hazahozott egy halom gyümölcsöt, szilvából néhány szemet, banánt, narancsot, nektarint, sárgadinnyét. Mindezért 14 dollárt fizetett, ami a bolti ár fele, harmada, néhol negyede. (Egy darab sárgadinnyéért a boltban elkérnek 2.50, 3 dollárt, itt 70 cent körül vehettük meg.) Persze nyilván úgy éri meg vásárolni, ha összefogunk valakivel, és együtt veszünk egy-egy rekeszt, mert még mindig elég meleg van ahhoz, hogy ez a sok gyümölcs pillanatok alatt megromoljon, ha nem tesszük hűvösre. Nekünk azonban a hűtőgépen kívül más hűvös hely nem nagyon van a lakásban. Esetleg a garázs????
A tanítás ma nagyon jól ment, Jennyvel megállapodtunk az óradíjban. Először James-től kértem tanácsot, hogy szerinte mennyit kérjek, ő simán 50-60 dollárt mondott, de én elhűltem az összegtől, aztán elmagyarázta, hogy miért. Mindegy, erre most nem térek ki, lényegtelen részlet. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy Jennynek 40 dollárt mondok, bár még azt is félve, mert bár nem tudtam, de sejtettem, hogy nem a leggazdagabb réteg gyermeke a lány. Beszéltem vele erről, és tényleg sokallta, azt mondta, ha tudna, szívesen fizetne még 50-60-at is, de nem bírná. Aztán mondta, hogy 30 dollárt tudna rászánni, és ebben megállapodtunk. Délutánra hozta a pénzt, a hatvan dollárt. Nekem valahogy igen rosszul megy ez a pénzzel való bánás. Mindig kellemetlenül érzem magam, ha valamiért, amit ingyen, sőt jószívvel tudnék átadni, pénzt kell kérjek. Igazából én már attól boldog tudok lenni, ha látom, hogy érdekli a másikat, amit mondok, amire tanítom, és örülök, ha észreveszem, hogy valamennyivel többet tud, mint korábban. Lehet, hogy egyedül simán belehalnék az életbe? (Csak egy igen gyenge vicc volt.)
A kórusmódszertan óra után James-szel közösen megtartottam életem első haladó-szolfézs csoportját, ami nem órarendi óra, és azok járnak ide, akik már végeztek, de szeretnék tudásukat továbbfejleszteni vagy épp szinten tartani. James kezdett, majd én vettem szárnyaim alá az akkorra kórussá alakult kis csoportot, elkezdtük velük Orbán György Ave verum c. művét. Nagyon élvezték, és igen gyorsan vették a nehéz harmóniamenetek „agybadöngölését”. Amit ott és utána kaptam, sosem felejtem el. Ezek a többnyire muzsikusok, iskolai, gimnáziumi ének tanárok mind hálásan, kedvesen néztek, mikor magyaráztam a hibás angolságommal, lelkesen énekeltek, és biztattak a tekintetükkel. Utána sokan odajöttek, megköszönték, és biztosítottak, hogy legközelebb is jönnek, mert már most várják a folytatást. James még két nappal utána is a szerda estét emlegette, pedig tényleg nem tettem mást, mint amit otthon a leghétköznapibb hétköznapjainkon szoktunk, betanítottam egy mű részletét.

Március 18. csütörtök
Reggel még a suli előtt Krisztiánnal bevásároltunk, szülinapi ajándékot nézegettünk… Utána Krisztián engem letett az egyetemen, majd elment Toowongba, a postára, hogy feladja az ajándékot édesapjának. Így járt: Bement a postára, feladta a dolgokat, kijött a postáról, és észrevette, hogy a kocsikulcs, a lakáskulcs bennragadtak a zárt autóban. Visszament a postára, ott segítettek neki, tanácsokat adtak, de ő csak annyit kért, hogy nézzenek az autóra, amíg vissza nem ér, mert egy 15 perces parkolóban hagyta az épület előtt. A postás fiúk mondták, hogy rendben, nem lesz vele semmi gond. Otthon volt a pótkulcs, de mert a lakáskulcs is az autóban hevert, meg kellett látogatnia az egyetemen engem.
Krisztián megjelent az egyetemen ¾ 12-kor, hogy adjam neki oda a kulcsomat, és előadta a történetét. Aztán mondta, hogy a postások úgyis vigyáznak a kocsira, így mielőtt visszamegy, meghallgatja a fél egykor kezdődő koncertet. Szerencsére. Mert Jazz volt. Amióta itt vagyunk jazz zenét keresünk, és most végre itt az egyetemen ingyen kapunk egyet. Dél-amerikai, leginkább brazil számokat játszott egy együttes, egy énekes lány, egy vibrafonos és egy nagybőgős fiú. Kiváló zenészek voltak, és Krisztián nagyon örült, hogy bezárta a kocsiba a kulcsot.
Aztán elindult, hogy megtegye a még hátralévő köreit. Én meg elindultam a 458-as terem felé (vagy 460-as), hogy megtartsam a kezdő karvezetés órámat. Ausztrál népdalokat, kánonokat és könnyű kétszólamúságokat énekeltünk, és vezényeltünk. Nagyon látni rajtuk, hogy igyekeznek, és gyakorolnak. Szinte mindenki jobb lett az előző órához viszonyítva. A kezdők után van egy óra pihenőm, de most ez az egy óra egy pillanatnak tűnt, mert nagyon fáradt voltam. Talán azért is, mert tegnap este az egyik kórusmódszertanos tanítványom, Paul kölcsönadott egy dvd-t, a ’Dancer in the Dark’-ot, Lars von Trier, dán rendező filmjét, és lelkemre kötötte, hogy gyorsan nézzem meg. Mi persze még szerda este elkezdtük nézni, és annyira lenyűgözött bennünket, hogy közvetlen utána megnéztük a rendezőről és a film készítéséről szóló egy órás dokumentumfilmet, így fél kettő körül kerültünk ágyba.
Csütörtökön tehát még hátravolt egy háromórás karvezetés foglalkozás öttől fél nyolcig, de a diákok ebben a csoportban is lelkeseknek és szorgalmasaknak tűntek, így viszonylag gyorsan eltelt ez a két és fél óra is. Néha ugyan hirtelen magyarul szólaltam meg, ami nem volt nagy baj, mert Jenny egy évet tanult Kecskeméten, s jókat nevet rajtam, de így legalább néhány szót már ők is értenek magyarul, mint például: jó, tovább, még, igen. A végén még elköszönni is megtanultak: „Viszontlátásra.”

Március 19. péntek
Az egyetemre menet elkészítettem a képtár újabb részét, az ’Út a UQ-ra’ címmel.
Krisztián első teljes értékű munkanapja, bár csak két és fél óra, de már valami. Időközben átküldtük Antony Gyurinak az életrajzát, hátha tud vele valamit kezdeni, és a hét közepe felé beszélgettem Denis-szel, a zenei tanszék IT emberével is Krisztiánról, akiben annyira azért nem bízom még, mert még a nyomtatómról is elfeledkezett, amiről két perccel azelőtt beszéltünk. Egyébként kedves ember, angol származású, Németországban is dolgozott húsz évet, és eredetileg másfél évre jött ki Brisbane-be dolgozni. Jót nevetett, mikor megtudta, hogy mi is másfél évre jöttünk. „Majd meglátjátok…” mondta sokat sejtetően. Hogy mit is? Azt nem tudom.
Paul bejött a dvd-ért, és korábban írt egy emailt, hogy szeretne a filmről beszélgetni velem. Így arra készültem, hogy kimegyünk, és leülünk valahol a tóparton dumálni. Így is lett, majd meghívtam egy kávéra. A filmen kívül sok mindenről beszéltünk, az itteni képzésről, az utazásról, a származásáról, a családjáról, az ausztrál emberekről, az irodalom tanításról, mert angol-zene szakos tanár. Amikor a zenéről próbáltam vele részletekbe menően beszélni, rájöttem, hogy jobb, ha nem feszegetem a kérdést, mert kezdte magát kellemetlenül érezni, amikor Bartókot orosz zeneszerzőként emlegette, és én meglepetésemben percekig nem kaptam levegőt. Hanyagoltuk a témát, és másra tértünk át. Mindemellett igen jól éreztem magam vele, és beszélgetésünk után emailben küldtem neki pár angolra lefordított magyar novellának a linkjét. Móricz, Kosztolányi, Karinthy, Csáth, ezeket találtam hirtelen az interneten. Kíváncsi vagyok, egyáltalán elolvassa-e, és ha igen, mi lesz a véleménye róluk.
Valamivel öt után siettem hazafelé, hogy még világosban kelljen megtennem az utat a házunkig. Itthonra vendégeket vártunk egy kis vacsorára, játékra. Elsőként Laci érkezett, aki jelenlétével segítette a gyümölcssaláta készítést. Tök jót beszélgettünk közben. Ezek után Lilla és Balázs toppant be, akik mivel csak egyszer voltak itt, keresgéltek egy keveset a házban, mielőtt bejöttek. Fél kilenc felé hazajött Krisztián és hozta Levit, az olasz-magyar barátság szimbólumát, aki először járt nálunk.
Hatalmas beszélgetés alakult ki a társaságban a finom vacsora közben. Nem csak én dicsértem a kajámat, hanem mindenki. Levente, mivel kollégista, nemigen eszik ilyesmit, mióta itt van. Ő azt mondta, hogy ’Végre rántott hús…” De nem rántott hús volt, hanem sajtos sült hús, de tényleg finom lett. Lacinak csendben megjegyeztem, hogy persze, hogy finom, csak ezt tudok csinálni. A gyümölcssaláta evése a nagy hahotázások miatt igen elhúzódott, és közben kaptunk egy telefont otthonról, a tesóm hívott fel, aki így élőben is hallotta a díszes társaságot. Neophonnal telefonált, amit először próbált ki, de azt mondta, hogy bár drágább, mint aminek hirdetik, még így is olcsóbb, mint mondjuk csúcsidőben vonalasról mobilt hívni. Nagyon meglepett bennünket, és teljesen el voltunk szállva, hogy már otthonról is olcsón hívhatnak minket.
Mikor letettem a telefont, már mindenki végzett a salátával, nekem viszont elolvadt a fagyim rajta, de még így is nagyon finom volt. A kis bulit Lilláék hazamenetele zárta éjfél felé, ami nagy teljesítmény tőlük, mert másnap 6.40-kor kelnek, és fél óra a hazaút. Levit Laci hazavitte a kollégiumba, de reméljük, hogy holnap sikerül lakást kivennie egyik barátjával, ahol végre nagyobb helye lesz, és kevésbé fog függni a többiektől. Lacinak még a hétvégén be kell fejeznie az esszét, aminek leadására kapott még három nap haladékot, így hétfőig kell befejeznie.
Legközelebb jövő szombaton megyünk filmet nézni, a ’Finding Nemo’-t, amit szabadtéren, a North Lakes lakóparkban fognak vetíteni. Oda meghívjuk Gyuriékat és Norbiékat is, mert a gyerekek biztosan élveznék, szólunk Andinak, Berciéknek, hátha összejön egyszer a nagy csapat.

Március 10-12.

2004-03-14T21:22:00.000+10:00

Március 10. szerda
Igazából semmi különös nem történt, csak a megszokott, munkás hétköznap volt ez is. Az egyetemre ahhoz képest korán beértem, hogy az első órámat 2-kor kezdtem. Tudtam, hogy most fogom azt a tárgyat folytatni, amivel egy hete úgy éreztem, kudarcot vallottam. Nagyon készültem egy amolyan könyvtárat és az abban való kutakodást bemutató órára. Gondolnom kellett Julee-annre, a vak tanítványomra, de a többieket is jól kellett informálnom. A könyvtár egyik szeminárium termét már korábban lefoglaltam, ahogy megszoktam már, ez a foglalás nem volt benne a rendszerben…, de mivel senki más nem használta épp, így enyém lehetett.
De menjünk sorban. Kettőre vártam a szobámba Jennyt, akinek összhangzatot tanítok magánban. Nagy kérdés, hogy mennyit kérjek érte, de még nem döntöttem el, így ezt az órát még ingyen adtam. Ő korábban Kecskeméten töltött egy évet, és ott kezdte az összhangzattant tanulni, így nagyjából tisztában van a szabályokkal, és én is azzal, hogy mit tud vagy mit tanítottak neki. De most előröl kezdtem vele mindent az esetleges hiányokat bepótolva. Voltak bőven, de nagyon gyors gondolkodású, így könnyen fog menni. Adtam neki egy 17. század eleji kéziratot, Peri Euridice c. operájából egy darabot, amivel szintén gyakorolhatja az összhangzattant, de élőben. Szerintem ez így izgalmasabb, mint szárazon csak akkordokat megtanulni. Hipp-hopp eltelt az első óra, észre sem vettük.
Még egy órám volt a következő megmérettetésig. Megebédeltem, fénymásoltam, majd elindultam lefelé a könyvtárba, hogy előkészüljek kicsit. A szeminárium terem üres volt, de csak egy elég kicsi asztal volt benne, és megkérdeztem, hogy nem tudunk-e még valahonnan legalább egy másikat behozni, de a könyvtáros bár segítőkész volt, nem talált egy erre alkalmasat sem, így elcseréltette a termet a mellette levőre, ahol egy nagyobb asztal állt középen. Összeszedtem a polcokról néhány kötet összkiadást, amit valószínű még sosem láttak azok, akiknek ezt megmutatom. Ezek hasznosságáról készültem pár szót szólni, és azt szemléltetni.
Közben kiraktam egy papírt az eredeti terem ajtóra, hogy hova jöjjenek a diákok, majd elindultunk lefelé immár Julee-ann-nel és a férjével, Thomas-szal, aki segíteni jött neki. Julee-ann lent megmutatta, hogy működik a note-bookja, és hogy milyen profin bánik vele. Azt mondta, hogy azok a vak gyerekek, akiket tanít, ennél sokkal ügyesebbek.
Az óra igen jól sikerült, a célom, hogy felkeltsem az érdeklődésüket a kutatás iránt, megvalósult ebben az egy órában, amit a könyvtárban tölthettünk el. Sajnos a könyvtár szerdán korán, ötkor zár, így a két órás órát a teremben folytattuk. De mielőtt a teremben kényelmesen elhelyezkedtünk volna, megmutattam nekik a tanszék kottatárát, ami elég tetemes mennyiségű kotta egy-egy példányban, egy tekintélyes gyűjtemény. Ebbe a szobába a diákoknak nincs bejárásuk, mivel összesen négy tanárnak megengedett a bejárás. Az egyik én vagyok közülük, de én szerettem volna megengedni a kutatást ebben a gyűjteményben is, így kértem a diákokat, hogy amikor kíváncsiak valamire, szóljanak, és beengedem őket pár órára. Annál is inkább, mert vasárnap éjfél a beadási határideje az első vizsgadolgozatuknak, amelyben egy repertoárt kell összeszedniük egy kórustípusra.
A kottatár megtekintése után elénekeltük a szemléltetés céljából általam összeválogatott kórusműveket, s legnagyobb meglepetésemre Thomas is besegített az éneklésbe, és kiderült, hogy gyönyörű hangja van. Azt hiszem ez az óra nagyon hasznos és érdekes volt mind a diákok, mind az én számomra.
Hatkor beültem James haladó szolfézs órájára, amit következő héttől együtt szeretnénk tartani. Érzésem szerint, néha talán öncélú, bonyolult gyakorlatokat kellett az itt diákként szereplő egyébként zenészeknek, zenetanároknak végigcsinálniuk. Nekem korábban elárulta James, hogy egy modern kórusművet szeretne betanítani, amiben rengeteg disszonancia, súrlódás hallható, s ezt készítettük elő mindenféle hasonló hangzást produkáló gyakorlattal, viszont nem jutottunk el a kotta kézbe adásáig. Szóval igazából nem kezdtük el a művet tanulni.
Itthon Krisztián meglepetése fogadott, pogácsát sütött, valami különleges fajtát, hagymás tésztából. Nagyon nagy örömmel, és pont annyira lett finom, bár mivel épp akkor lett kész, még nem lehetett belőle enni. Mindenféle alakokat sütött, rendes pogácsaformát is, de készült perec-, súlyzó-??, csiga- és szív alakú süti is.

Március 11. csütörtök
Ma Krisztián nagymamájától újabb levelet kaptunk, amelyben minden más egyéb mellett Krisztián névnapjára is gratulál.
Az egyetemen ma csupa karvezetés órám volt, s rengeteg fénymásolnivaló gyűlt össze. A fénymásoló egy kicsike szobában van a titkárság mellett, amihez minden tanárnak van kulcsa. Ez a kulcs nyit minden osztálytermet is. A gép nagyon modern, mindenféle forgatásokat, kicsinyítéseket, nagyításokat, adagolást el tud végezni, néha magától is. A kezelését szerintem már nyolcvan százalékban értem, de még nem jöttem rá mindenre. Mindenkinek, tanárnak, talán diáknak is van egy fénymásoló kódja, amivel meghatározott mennyiséget másolhat. Ezt kell a munka megkezdése előtt beütni egy a falon elhelyezett szerkezetbe, majd megkezdeni a másolást. A második adag kotta másolása közben beragadt papírt jelzett a másoló, s még meg is mutatta, hogy az ember merre keresse a hibát, és leírta, mit kell kinyitni hozzá. Na, itt segítséget kellett kérnem, mert bár megtaláltam egy papírt, még kettő benne maradt. De csak azért, mert az egyik oldalon nem tudtam kinyitni a fedelet, aztán megoldották nekem. Most már fogom tudni.
A karvezetés óráim mindig igen változatosak, néha még beszélgetésre is jut idő, mint ma este negyed nyolc felé, amikor befejeztem az órát. Senki nem mozdult, eléggé elfáradtunk, és beszélgetni kezdtünk mindenféléről. Általában ének tanároknak tartom ezt az órát, így leginkább szakmai kérdésekről folyik eszmecsere, mint most is. Egyik tanítványom, Sara, hat évet tanított egy fiú-iskolában, ahol kilencven kisfiú énekelt a kórusában, most pedig egy lány-gimnáziumban tanít, ahol öt, a különböző korosztályokból összeállított kórus működik. Megállapodtunk, hogy egyszer, egy óra után elmegyünk a csoporttal vacsorázni.
Krisztián bejött értem az óráim után, és hazafelé elárulta, hogy még egy meglepetése van számomra. Találgattam, de csak akkor tudtam meg, mit készített, mikor beléptem az ajtón. Rájöttem, hogy narancslekvárt főzött. Ez azért érdekes, mert még Antony Gyuritól kaptunk egy üveggel, és én azóta azt emlegetem, hogy meg kéne tanulni narancslekvárt készíteni. Három kisebb üveg állt a konyhaszekrényen, és csillogott benne a narancssárga lé. Kissé meleg volt még, így frissiben nem tudtuk megkóstolni, pedig nagyon izgatott a dolog.
A nappaliban a földön, rögtön a bejárattal szemben volt öt virágláda, meg egy csomag virágföld. Krisztián elhatározta, hogy konyhanövényeket fog ültetni és nevelni az erkélyen, hiszen elég nagy hozzá. (Az erkély is és Krisztián is.) Beszerezte a szükséges dolgokat, a növénymagokat, így holnap nekiláthat az ültetéshez. Mindketten nagyon fel voltunk dobva, hiszen lesz saját céklánk, paradicsomunk, répánk, meg még sok egyéb növényünk.

Március 12. péntek
Bementem a suliba rendbe tenni a papírjaimat, hiszen a hét során végig a tanításra koncentráltam, és ahogy kijöttem az óráról, csak leraktam a kottákat, könyveket, és nekiláttam a következő anyag előkészületének. A pénteket erre találták ki, hogy elrendezzek mindent. Persze, hogy nem sikerült annyira gyorsan, mint szerettem volna. Folyton jöttek, kopogtak, telefonáltak, kerestek, hogy segítsek nekik a vasárnapig beadandó dolgozat elkészítésében. Természetesen segítettem, mert én is azt szeretném, hogy mire készen lesznek, jó érzésük legyen, hogy sokat dolgoztak, és persze rengeteg ismeretre tettek szert közben.
Az egyik ilyen kopogáskor a titkárságról jött valaki, és hozott egy fiút, aki engem keresett. Nagyon ismerős volt, gondoltam, az egyik tanítványom. Behívtam. De akkor esett le, hogy őt nem az osztályteremből ismerem, hanem a még a repülőről. Ő volt az a magyar fiú, aki Kuala Lumpurban, a visszaszálláskor keveredett valahogy mellénk, és mikor meghallotta, hogy magyarok vagyunk, megszólított bennünket. Milánóban él a szüleivel már 15 éve, vagyis három éves kora óta, de persze kiválóan beszél magyarul, mivel magyar, és a tanulása után, ma úgy gondolja, haza akar menni. A szülei már nagyon hazavágynak, mivel fél életüket külföldön töltötték.
Szóval bejött Levi, Varga Levente, és igazán annyira örültem neki. Fogalmam sem volt, hogyan talált rám, mivel semmiféle elérhetőséget nem tudtunk megadni egymásnak, mivel mindhárman szinte végigaludtuk a Kuala Lumpur-Melbourne utat, Melbourne-ben pedig nem láttuk egymást a repülőtéren. Csomót beszéltünk, majd egy-másfél órát. Kiderült, hogy arra emlékezett, hogy zenét fogok tanítani a UQ-n. Ő is erre az egyetemre jár, de egyelőre valami alapozó évet kell elvégeznie, mielőtt belekezd a közgazdaságtanba, mivel nemzetközi diák. Így az első évet valahol a Cityben végzi, és egyelőre lakást keres a közelben, mert még kollégiumban lakik, ami elég drága, és lepusztult. Szóval ennyit tudott rólam, és elindult megkeresni. Azt sem tudta, hogy a St. Lucia-ban dolgozom, csak gondolta, hogy ez a fő része az egyetemnek, így nagyobb valószínűséggel itt talál. A péntek délelőtti órái után felszállt a Cityből induló, UQ-sokat a St. Lucia-ba szállító, ingyenes buszra, és eljött vele ide. Itt kérdezősködött, mert térképe még nem volt, hogy merre van a zenei tanszék, aztán valahogy idekeveredett. Mindössze fél óra alatt megtalált. Azért ez elég szép teljesítmény, ha azt vesszük, milyen nagy területen kellett keresnie. Mivel a nevemet nem tudta, a titkárságon azt kérdezte, hogy tanít-e itt egy magyar, aki februárban érkezett. Aztán bekopogtak hozzám. Zseniális. Nem gondoltam volna akkor, amikor rájöttem, hogy nem cseréltünk címet, hogy valaha még találkozunk.
Leviről még annyit, hogy rögtön érettségi után jött ki, és négy évet szándékszik itt tölteni. Megbeszéltük, hogy bemutatom őt Lacinak, Lilláéknak meg a többieknek. Amikor elváltunk, a UQ sportot kereste még meg, mert vízilabdázik, és szeretne csatlakozni valamilyen csapatba.
Ezalatt Krisztián otthon elkezdte a kertészkedő munkáját. Elkezdte, de nem fejezte rögtön be, mert vizsgái végeztével jött Laci, akivel olajat cseréltek a kocsiban, meg néhány apró dolgot megnéztek még Laci kocsiján is. Nekem igazából fogalmam sincs, mit csináltak, csak gondolom, apró dolgok lehettek, mert mikor hazamentem, mindkét kocsi nagyjából egyben volt. Eljöttek értem a sulihoz, és mikor kimentem az épületből, a két fiú gallyakat gyűjtött a földről. Mi lesz itt, tábortűz????? De csak az ültetéshez kerestek karókat, amire rá lehet tűzni, hogy hova mit tettek, és milyen ápolás kell hozzá. Tettek, mert mint megtudtam, Laci és Krisztián együtt ültettek, és legfontosabb terméküket, a Moneymaker (pénzhozó) paradicsomot többször a figyelmembe ajánlották.
Már igen éhes voltam, és ők is, de mivel félbehagyták miattam az ültetést, és kaja előtt be akarták fejezni azt, homokoztak, magokat szórtak az edényekbe, locsoltak, mint a rendes óvodások a Balaton parton. Annyira lelkesek voltak, hogy miután megfelelően elhelyezték a ládákat az erkélyen, még összehoztak egy madárijesztőt gereblyéből és felmosórongyból, és szigetelőszalaggal hozzáerősítették a korláthoz, majd szájat és szemet ragasztottak neki. Csinos kis madárijesztő lett, remélem, az oposszumok is megijednek majd tőle.
Kinn ettünk az erkélyen, miközben besötétedett, és jöttek a szúnyogok. Az én étkeim között a finom házi készítésű narancslekvár is szerepelt, ami bár igen hígra sikerült, nagyon jó ízű lett.
Vacsora után elmentünk megnézni egy olyan helyet, ahol az internetes reklám szerint ír szett-táncot lehet tanulni és táncolni. Ez egy templom színházterme volt, közel a Cityhez. Mikor odaértünk, teljesen sötét volt minden, és azt gondoltuk, hogy nem lesz semmi. Már éppen indulni akartunk hazafelé, mikor egy arra sétáló lány megkérdezte tőlünk angolul, hogy magyarul beszéltünk-e az előbb. Kiderült, hogy magyar volt, ő is a táncházba jött, de ő úgy tudta, hogy valami balkán táncház lesz. Nagyon megörültünk egymásnak, Rózsa Andinak hívják a lányt, és itt tanul, október óta van kinn, de már tavaly itt töltött három-négy hónapot. Aztán jött még egy nő, aki ausztrál volt, Julee, aki szokott járni, és megerősített bennünket, hogy balkán táncház lesz, de most nem értette, miért sötét minden. Aztán kiderült, hogy a másik bejáraton kellett volna bemenni. Miután így furfangosan bejutottunk, rögtön bekapcsolódtunk a táncba, amit egy középkorú nő tartott. Táncoltunk görög, bolgár, makedón, román táncokat, és a mi tiszteletünkre egy magyar karikázót is megtanított a társaságnak. Szerintem mindenkinek tetszett az este, jókat táncoltunk, könnyebbeket, nehezebbeket, és közben megtudtuk, hogy áprilisban kezdődnek az ír táncórák, amiket Brendhan tart, akivel volt szerencsénk találkozni. Megígértük, hogy jövünk még, és csatlakozunk a csoportjához. Julee rámtelefonált, miközben hazafelé tartottunk, hogy következő hétvégén három napos rendezvény lesz táncházakkal, és hogy 30 dollár az egész kajával együtt. Megkértem, hogy küldje el emailben a részleteket, mert épp nem tudtam felírni semmit.
Andit hazavittük, aki meginvitált minket egy pohár italra magához, de már nem volt nyitva semmilyen bolt, ahol ilyesmiket lehetett volna venni, így inkább elhalasztottuk egy másik alkalomra. Andi egyébként a Kangaroo Pointon lakik, és már megismerkedett Bercivel és Timivel egy közös ismerősük kapcsán.
Laci ma nem akart nálunk aludni, de még mielőtt hazaindult, dinnyéztünk egy jót, megnézték Krisztiánnal a vetést, és konstatálták, hogy még nincs paradicsom, de ez valószínű velejár. Ha bármi történik az ágyásokban, ő lesz az első, akit felhívunk telefonon a hírrel, hiszen gyakorlatilag Krisztiánnal felesben megy az üzlet.

Március 8-9. hétfő, kedd

2004-03-11T19:47:00.000+10:00

Március 8. hétfő

Reggel Réka ébresztett, hogy segítsek bevinni az egyetemre, mert fél órával tovább aludt, és igaz még sehonnan sem késett volna el, még készülni szeretne az óráira. Miután hazajöttem, Lillával beszéltem az IKEA állásról, aki furcsálotta, hogy még nem hívtak. Elmondta, hogy szinte biztos, hogy behívnak, és majd egy csoportos interjún fogok elsőként bekerülni, ahol azt figyelik, hogy ki mennyire aranyos (?), és hogy mennyire tudja kielégíteni a munkakör követelményeit.
Ma besétáltam az egyetemre, hogy ne kelljen sorban állnom az állásközvetítőnél a számítógépre, hanem Réka órái alatt használhatom az internetet. Az egyetem területén még a legkülsőbb területen is $2,50 a napi parkolás. Úgyhogy általában vagy bemegyek az épület mellé és 5 perc alatt fordulok is, vagy leteszem a kocsit, és begyalogolok. (Ez utóbbi a sok dimbes-domb miatt notebook-kal a vállon nem annyira kellemes kirándulás… De már látom, hogy talán a jövő héten meglesz az itthoni internet-elérésünk.
Miután Réka végzett elmesélte, hogy volt egy idősebb fickó az osztályban, aki teljesen kiborította, mert állandóan belekérdezett, és harmadszor is, negyedszer is. Szerencsére megtudta Daviddel való beszélgetésének köszönhetően, hogy másoknál is ezt csinálta, és nem kifejezetten Rékának célozta… Hazajöttünk, vacsoráztunk, és elterveztük, hogy elmegyünk lekvárért a Woolworthba, majd miután végeztünk, a Mt Coot-tha kilátóra, ami egy elég magas pont és szinte egész Brisbanet belátni. Kellemes volt.
Hazajöttünk, folytattuk a kanasztapartit.

Március 9. kedd

Ismét a Sarina Russo állásközvetítőnél kezdtem, igaz most 1 perc után géphez kerültem, és nagyon sikeresen elküldtem vagy 4-5 helyre az önéletrajzom, szinte mindegyik olyan hely, ahol az elvártnál 2x annyi tapasztalatom volt az adott munkakörben, és szinte mind megfelelne számomra.
Ezután felmentem a postára, hogy befizessem a bírságot, vásároltam bélyegeket (képeslapra 1$-os bélyeg kell, borítékra $1.65 Magyarországra – biztos van akit érdekel), megvettem az új előfizetett mobilkártyánkat, amit már előző héten kinéztem és ugyanúgy az Optus mobilszolgáltató leánykája, így az Optus hálózatát használó Boost kártyát. Most akciósan $39.95 egy induló csomag, amiben $60 lebeszélhető kredit van. Azért jobb, mert délután 3-tól este 10-ig a beszélgetések első 10 percében 20c-es percdíjak vannak. (Plusz 25c kapcsolási díj hívásonként), különben ugyanazt tudja, mint az előző Optus, ami 37c perc 30 másodperc. Igaz ott volt egy olyan lehetőség, hogy este 8 után 25c-ért lehetett 10 percet beszélni, de általában ezt nem használtuk ki. Hanem többnyire napközben merítettük a kártyánkat.
Ezután a What’s Hot boltban kérdeztem késélező után, amit megmutattak és $3,50 volt, nem vettem meg elsőre, hanem átmentem a KMartba és ott is megnéztem, ott $11 körül volt egy kicsit jobban kinéző. Visszamentem és megvettem az olcsóbbat. Otthon kipróbáltam, működött, igaz nem voltam vele teljesen elégedett, de a két késünk megélezéséhez tökéletes volt, most éppen konyharuhatartóként funkciónál, mert ilyet is tud ám. :)
Hazamentem, Rékát is elhoztam az iskolából, majd pihengettünk. Este elmentünk a P.J.O’Brian’s pubba, ahová nem kellett volna, mert megint őrült karaoke-t nyomtak, és végül sem Laci, sem Lilláék nem tudtak eljönni, úgyhogy ketten maradtunk. Ráadásul valahogy elkavarták az asztalunkról - a szomszédék feltehetően, amikor a karaoke-dallistát kérdés nélkül elemelték – az 5 italos rendelésre jogosító $15-os kártyánkat, amiből kettőt használtunk csak el. Így $9-ral ismét károsultunk. Szerencsére autónkat ezen alkalommal nem büntették meg. Volt Elvis-Beatles verseny is… amin a srác aki nyert szinte tökbéna volt, csak a haverjai tapsolták be a nyerésbe, mert azzal mérték le, hogy ki a legjobb, hogy kinek mennyire tapsolnak… A legutolsóként éneklő nem ausztrál srác volt a legjobb, aki az eredményhirdetésre ki sem jött…
Innen hazagurultunk, majd ágyba borultunk.

Március 7. vasárnap

2004-03-10T19:21:00.000+10:00

Reggel nem mentünk templomba, hanem helyette a pihenést választottuk. Mikor felébredtem Réka már fent volt és az elmúlt napok naplóit írta éppen, amit este teszünk majd fel. Ma van Réka Édesanyjának születésnapja, akit majd az egyetemről tervezünk felköszönteni este 9 körül. Itt is kívánjuk boldogságát, jó egészségét!
Kora délután 4-re terveztük, hogy bemegyünk a Citybe egy ír pubba, ahol élőzenét hallgathatunk, de még előtte besurrantunk az egyetemre, hogy feltegyük a naplót, valamint megnézzük leveleinket, és talán Réka keresett valamit még az interneten. Az egyetemről egyenesen a belvárosba autókáztunk, ahová fél 5 körül érkeztünk, majd parkoltunk le az Elizabeth utcán. Gondosan megtekintettük a parkolóórát, hogy nehogy fizetős helyre álljunk, szerencsénkre csak hétfőtől péntekig üzemel. Majd átnyargaltunk a sétálóutcára (Mall) a bevásárlóközponton keresztül, és elsétáltunk az ír ivóig. Furfangosan nem a felszínre tervezték, hanem egy szinttel lejjebb, és nehéz is észrevenni, mert ugyanazon a lépcsőn kell lesétálni, amely az üzletekig vezet, csakhogy vissza kell kanyarodni a sétálóutca alá, majd ott egy kis ajtón, folyosón át lehet megkörnyékezni a helyet. Beültünk, rendeltünk. A zenét két férfi szolgáltatta, amely többnyire erős gitározásból, írnek mondott balladákból állt. A baloldali főénekes, hangos gitározós, a jobboldali kellemesebb gitáraláfestő, furulyás, szájharmonikás volt. Sajnos nem tetszett. Egyrészt erőfitoktatás-szagú volt a bal gitáros részéről, valamint túl unalmas darabokat játszottak, melyek mind egy kaptafára szólaltak meg. Hamar kijöttünk. Szépen visszabattyogtunk az autókánkhoz, amikor is látjuk, hogy valami szórólapféle van az ablaktörlőnk alá helyezve. Közelebbről szemügyre véve a papírdarabot észleltük, hogy komoly dologról van szó, bírságról. Megsértettük a szabályt, mert autónk a megengedett 1 óránál hosszabb időt töltött el az aszfaltjukon. Úgy csúszott ki $50 a zsebünkből, mint szappan a kezünkből. Furcsa, mai napig nem értem, hogy miként működik a parkolás, hiszen vasárnap voltunk ott, a parkolási díj csak hétfőtől-péntekig vonatkozik. Természetesen megnéztük utólag, hogy oda van írva, hogy maximum 1 órát parkírozhatunk. Nahát! Vasárnap is? Ennek még utána kell járjunk.
Réka elfuvarozta magunkat az egyetemre, ahol kapcsolatba kerültünk szüleinkkel, sikeresen felköszöntöttük Réka Édesanyját, valamint az interneten levő ismerőseinkkel váltottunk hogylétről szavakat.
Hazarévedtünk későn, majd pihenésre adtuk fejünket.

Március 5-6.

2004-03-07T19:47:00.000+10:00

Március 5. péntek
Ma nem keltünk korán, mivel sehova sem kellett mennünk délelőtt, csak egy kis bevásárlásra gondoltunk. Jó sokáig aludtunk, én megírtam a naplót, Krisztián átaludta a délelőttöt, Laci meg hajnalban távozott. A közeli bevásárlóközpontban vettünk néhány apróságot, többek közt a régóta óhajtott párnákat. A KMart üzletben leértékelés volt, így a kettesével csomagolt párnák közül vettünk négyet összesen 42 dollárért.
Délután bementem az egyetemre, mert a szerdai órámra készülvén a könyvtárban kellett utánanéznem pár dolognak, továbbá fél öttől James egy eligazító értekezletet tartott a zenei tanárképzős kollégáknak.
Közben találkoztam Daviddel, a szomszédommal, aki phD hallgató, és azért a szomszédom, mert a folyosón mellettem van a szobája. Ő segített Julee-ann-nek, a vak diáknak a szerdai órán jegyzetelni. David a csütörtöki koncert előtt meglátogatott Barnabyval, egy másik zenetudós előadóval, és elhívtak péntek estére vacsorázni. Ekkor tudtam meg, hogy David 18. századi spanyol zenét kutat, ezért ismerte rögtön fel Jordi Savall-t az órán. A korábbi meghívást most a folyosón megerősítette, én meg megkértem, hogy segítsen nekem a könyvtárban eligazodni. Megmutatta az összkiadásos polcokat, ami nagyon fontos információ a szerdai órámat tekintve.
Este 7-re szólt a meghívás egy általunk eddig nem ismert Thai étterembe. David foglalta le az asztalt nyolc főre, ott volt Sam, akinek a lakásában laktunk korábban, David, a szomszédom, Barnaby és a barátnője, Ayako, aki japán, és csembaló-szakos az egyetemen, továbbá egy házaspár, akik közül a nő, Rose a zenei tanszéken előadó, a férje pedig egy kórházban számítógépes, és mi ketten Krisztiánnal. Nagyon jól éreztük magunkat, sokat nevettünk például azon, hogy kinek milyen akcentusa van, ugyanis Sam új-zélandi, David szülei a Golf Coast-on laknak, Barnaby pedig, aki mindegyiküket kiválóan utánozta, angol- ausztrál kettős állampolgár. Barnabyról még annyit, hogy van néhány magyar barátja, mert Bécsben töltött egy tanévet (2002/2003-at), és ott ismerkedett meg velük. A vacsora után hazavittük Samet és Davidet. David az egyetem területén lakik, hihetetlenül közel, kb. 2 percre a School of Music-tól, ahol dolgozunk, egy kollégium-szerű épületben. Samnek átadtuk az otthonról küldött ajándékokat, egy Jókai: Arany embert, egy Madách: Ember tragédiáját angolul és egy Esterházy: Harmonia Caelestis cd-t. Nagyon örült neki, és folyton azt emlegette, hogy olyan ’naugty’-k vagyunk. Gondolom, jó értelemben gondolta.
Este tíz körül értünk haza, de megvártuk az éjfélt, hogy hazatelefonáljunk a 3 cent/perces Likom kártyával. Felhívtam édesapámat, és megköszöntem neki a csomagot, amiben ezek az ajándékkönyvek és cd voltak. Aztán gondoltam egyet, és betelefonáltam a Sylvester gimibe, ahol tanítok, tanítottam, mielőtt kijöttem, (és tanítani fogok, miután hazamegyek). Ott épp egy péntek délutáni, esti programra készültek, így sokakkal, tanárokkal, diákokkal tudtam beszélni. Eléggé megleptem őket azzal, hogy Ausztrália van a vonal túlsó végén, és én is nagyon örültem, hogy hallom a hangjukat… Vicces volt az időeltolódás, hogy nálunk hajnali három körül ott még javában folyik az élet, és koncertre készülnek. Megtudtam, hogy ők is olvassák a naplót, ezúton üdvözlet és puszi minden Sylvesteresnek! Ígérem, írok emailt is, csak hát ez így egyelőre könnyebb.
Hajnalban aludni tértünk, de egyáltalán nem éreztük magunkat fáradtnak, bár hosszú napot hagytunk magunk mögött.

Március 6. szombat
A mai napot sem kezdtük korán. Csak nehogy visszaálljunk a magyar időszámításra, mert az néha kellemetlen tud lenni a Föld túlsó oldalán.
Elhatároztuk, hogy elmegyünk, szétnézünk egy másik bevásárlóközpontban, mert a toowongit már kívülről ismerjük. Indooroopillybe indultunk, ami kocsival 5-10 perc a hátsó utakon. Ez egy nagyobb épület, tele olcsó boltokkal, amit helyismeretünk bővítése céljából látogattunk meg. És valóban rengeteg leértékelés, vagy eleve olcsóbb árak várják a vásárlókat. Sok eszköz, amit az elmúlt héten szereztünk be, itt olcsóbb lett volna. Na, nem baj, most már legalább tudjuk, hogy legközelebb, hova menjünk. Fontos információ, hogy a legkisebb kártyával fizethető összeg 5 dollár, és mi ezt nem tudtuk, így a Crazy Clark’s nevű elég olcsó üzletben vissza kellett mennünk, keresni valami 2 dolláros dolgot, amit úgyis vettünk volna, ez pedig egy tubus fogkrém lett.
Sétálgattunk, és memorizáltuk az üzleteket. Közben megebédeltünk a Subway nevű gyorsétteremben, majd megpróbáltuk kideríteni, hogy az eddigi Optus mobil kártyánkat vajon le tudjuk-e cserélni a Krisztián szerint olcsóbb Boostra. Alig tudtak valamit róla az eladók, volt, aki nem is hallott arról a lehetőségről, hogy létezik egy Boost-time, délután 3-tól este 10-ig, amikor 10 perces időtartamban 20 centért lehet percenként telefonálni.
Krisztián még hazaindulásunk előtt benézett a Woolworthba, hogy csirkemájat és zsírt vegyen, amivel szakácsmesterségbeli tudását gyarapíthatja. Ott találkozott Antony Gyurival és Zsófival, a kisebbik lányával, akik hétvégi bevásárlásukat intézték. Lekísértük őket az autójukig, elköszöntünk tőlük, majd miután bolyongtunk egy sort a kocsik között, mert nem találtuk az autónkat, felmentünk ismét a bevásárlóközpontba, hogy jobban eligazodjunk. Aztán még benéztünk egy játékboltba, hogy megnézzük, tartanak-e pár jó játékot, mint például az Activity, de nem találtunk. Volt viszont Cluedo, Scrabble, Rizikó, Monopoly, Tabu, Leggyengébb láncszem társasjáték, és olyanok, amiket nem ismerünk.
Szombat délutánra, estére egy sétát terveztünk Lilláékkal a Kangaroo Pointra, de ez a fáradtság, s egyéb okok miatt elmaradt, majd egy későbbi alkalommal megtartjuk. Igazából nem történt semmi említésre méltó, amit a napló olvasói érdeklődéssel olvasnának, játszottunk, olvastunk, ettünk, kártyáztunk, beszélgettünk, elaludtunk. Dióhéjban ennyi. Azt azért megemlítem, hogy a vacsora alkalmával Krisztián svédgomba-salátájából ettük, ami nagyon ízletes volt, és külön érdekessége, hogy olasz ízek is érezhetőek benne. Egészen nemzetköziek lettünk egy pár percre.

Március 2-4.

2004-03-06T11:48:00.000+10:00

Március 2. kedd
Ismét itt vagyok, Krisztiánnak megígértem, hogy az első tanítási hét elteltével írom tovább a naplót. Eltelt, de erről később.
Hétfőn tanítottam először, és egy hetven fős szolfézscsoportot kaptam, akik második évüket kezdik itt az egyetemen. Állítólag anyagi okok vezetnek ahhoz, hogy az egyébként inkább gyakorlati oktatást igénylő szolfézs és zeneelmélet órákat ilyen hatalmas csoportoknak tartják. A társaság szolfézsos múltjáról annyit, hogy előző évben James tanította őket. Viszonylag jól olvasnak kottát, ügyesen szolmizálnak, elméletet tudják, bár ismétlésként a hangközökkel kezdtem, s az elég könnyű. Ami feltűnő volt, hogy nem mindegyikük hozott magával ötvonalas füzetet, így elég nehéz volt rendesen kottázniuk diktáláskor, memorizáláskor. Majd megoldják, ő dolguk, lassan felnőttek, hiszen 19-20 évesek.
A névsoruk előzetes átböngészésekor feltűnt, hogy egy Frank Fodor nevű fiú is van köztük. Nem kérdeztem rá rögtön az elején, melyikük az, de hamar kiderült, mert akik szerepeltek, azoknak a nevét is kértem, és Frank volt az első. Igen tehetséges zenész, rengeteg mindent ért, tud, és elég aktív. Édesapja magyar, a fiú még nem volt Magyarországon, de nagyon szeretné megismerni, viszont egyelőre alig-alig ért magyarul.
Az óra első pár perce után, amikor kiderült, hogy jóindulattal állnak hozzám, és segítőkészek a nyelvi nehézségek leküzdésében, én is teljesen feloldódtam, és már úgy csináltam mindent, ahogy elterveztem felhőtlenül. A két órás szolfézs végén, nem tudom, hogy szokásból-e vagy mert komolyan gondolták, tapsot kaptam. Hihetelenül jól esett. Az eygetlen problémám, hogy a 71 emberből mindössze hármat-négynek tudtam a nevét megjegyezni, ami elég rossz arány. Ekkor még azt gondoltam, hogy a felmondásokkor majd név szerint is megismerem őket, de szerdán beszéltem James-szel, hogy Mary mégis elvállalja a ’tutor’-ságot, így ő fogja a kikérdezést végezni és jegyeket adni rá. Viszont még egy könnyebséget kaptam James jóvoltából, hogy a csoportot két kisebb csoportra bontják, így ugyan két időpontban kell tanítanom, viszont jobban át fogom látni a haladásukat, a tudásukat.
Szóval kedden még ugyanilyen euforikus khangulatban kezdtem neki a szerdai kórusmódszertan órára való készülésnek. Annától kaptam jegyzeteket Katanics Mária néni óráiról, amit Tomi scannelt be, és küldött el nekem. Egyelőre úgy terveztem, hogy az első órán bevezetésképpen végigfutunk a kóruséneklés történetén, majd a következőkben áttérünk a gyakorlati részre, mikor kutatunk, módszereket keresünk arra, hogyan végezzük hatékonyan dolgunkat a próbákon, koncerteken. De ez így már túl részletes, inkább nem írom tovább szakmai szemmel, mert akit érdekel, úgyis rákérdez. Annyit azért elmondok, hogy kitaláltam, hogy zenékkel, példákkal szemléltetem az egyes korszakok tendenciáját, így este kilenctől, mikor már ingyenes a parkolás az egyetemen, Krisztiánnal és interneten keresztül Tibivel zenékre és kottákra vadásztunk az órámhoz. Hajnali egy körül értünk haza, de ekkora már minden együtt volt a szerdai órámhoz.

Március 3. szerda
Magam részéről elég korán keltem, hiszen ha azt vesszük, hogy csak 4-kor kezdődött az órám, már 11-kor benn voltam az egyetemen. Kipróbáltam a teremben az írt cd-t, végighallgattam, és minden remekül működött. A kottákból, tanmenetekből fénymásoltam néhányat, hogy esetleg még szemléletesebb legyen a dolog. A Grove Lexikonból másoltam, és adtam a kezükbe a ’choral’ szócikket, amit legközelebbre el kell olvasniuk. Egyébként remekül összeszedett történelmi áttekintés a kórsuéneklés alakulásáról. Sajnos én nem éreztem eléggé jónak az órát, és talán a fáradtság, talán a rengeteg lelkes készülés, és az ezt követő kevésbé lelkes fogadtatás miatt, a nap végére elkedvetlenedtem, és elkeseredtem. Még beültem James órájára, amit felnőtteknek, zenészeknek, lelkes amatőröknek tart, és amit tervezek átadni nekem két hét múlva. Kellemes csoportosulás, szép hangokkal, és komoly érdeklődéssel. Talán ők lesznek a kórusom? Nagyon örülnék neki.
Az óra előtt, az elődásom után megkeresett egy lány, Jennifer, aki Magyarországon tanult egy évig, és szeretné folytatni összhangzattan tanulmányait. Megbeszéltem vele egy időpontot a következő hét szerdájára, amikor megnézem, mit tud, és merre haladjunk tovább.
Végül is, bár a nap végére el voltam kámpicsorodva, sokat tanultam a történtekből, és tudom, hogy itt mások az elvárások, kevesebb anyaggal is alig bírkóznak meg az emberek. Ráadásul tudnom kell, hogy a szerdai csoport minden tagja már dolgozik valahol, tanár vagy kórusvezető, felnőtt, talán családja van, így jó, ha jut ideje a kiszabott feladatokra, amiknek az ellenőrzését itt elég komolyan veszik.

Krisztián szerdája:
Ma bent töltöttem időm nagy részét Toowongban, hogy állásra vadásszak az állásközvetítő irodában, valamint bevásároljak. Az állásközvetítőben sajnos hibásak voltak az álláskereső gépek, a rendes gépekre meg több is vártak, hogy felszabaduljon. Elindultam bevásárolni. Leértékelés volt a KMartban, így vettem edény szettet, porszívót ($79) , toastert $(10), szendvicssütőt ($10), tároló edényeket, konzervnyitót, élelmiszert a Colesban. Utána siettem Rékához az egyetemre, mert csomagot kaptunk és az Ő nevére jött, így alá kellett íratnom vele. Sajnos 7 perccel később értem a postára zárás után, pedig az értesítőn 5 után volt, és már fél 6-kor bezárt… Utána visszavittem a kottákat Karen-nek, mert ma nem megyünk kórusra, miután Réka tanít, én pedig úgy döntöttem, hogy inkább Réka kórusában fogok énekelni majd.

Március 4. csütörtök

Krisztián:
Miután bevittem Rékát az egyetemre, elmentem a postára felvenni a csomagot, ami rendben megjött, valamint befizettem az első telefonszámlát, ami tartalmazta a bekötési díjat is. Igaz már a falban volt a vonal…
Fél 10-re mentem Lacihoz, hogy megnézzem az otthont adó családjának lelassult számítógépét, de sajnos fizikai hibája van, úgy véltem felfedezni, hogy a winchester ment tönkre benne, és miután még garanciális, ezért majd ők viszik vissza cserére. Utána Lacival elmentünk az autóhoz alkatrészeket venni. Laci szerint pár dolgot jó kicserélni, így hosszabb életű lesz. Ő az autószerelő, nem én, úgyhogy biztos. Vettünk olajszűrőt, légszűrőt, olajat, és autóbontóban is jártunk, ahol a csomagtartó ajtót tartó teleszkópos rúdrögzítőhöz kerestünk egy apró alkatrészt, ami sajnos még az előző tulaj által letörött… Majd megoldjuk. Utána visszavittem Lacit, és megbeszéltük, hogy este nyolcra jön hozzánk.
Ezután Toowongban vásároltam még pár dolgot, majd hazajöttem.

Réka:
Hamar túltettem magam a szerdai kiábrándultságon, újult erővel indítottam a napot. Vártam a karvezetés órákat, vártam a déli koncertet, ahol az egyik kedvenc művemet, Stravinsky A katona történetét is játszották. Elég színvonalas előadás volt kisebb hibákkal, de ez nagyon nehéz és igen technikás darab, bár csak három hangszer játszotta, hegedű, klarinét, zongora az eredetileg hét hangszerre írt darabot.
A koncert után két csoport karvezetés óra következett, az egyikben, a kezdő csoportban 24-en voltak, a másikban, a másoddiplomásban pedig kilencen. Azt gondolom, hogy itt nem voltak nehézségek, esetleg a diákoknak, de minden szépen, és a tervezett ütemben ment, és látható volt a lelkesedés, az érdeklődés az arcokon, a megnyilvánulásokban.
Piszkosul elfáradtam a nap végére, és este nyolc óra körül, mikor Krisztián értem jött, kezdődött a hét megünneplése. Laci megint nálunk aludt, és előtte bementünk a Citybe, hogy kipróbáljuk a múltkor elszalasztott palacsintázót. A City tömve volt fiatalokkal, akik mulatni jöttek be a csütörtök esti Brisbane-be. Egy busszal is találkoztunk, ami az egyetemről hozott be egy nagy csoportot. Az étteremben, ami korábban templom volt, hatalmas palacsintának nevezett, kisebb tortákat tettek elénk. (Lőttek a böjtömnek…) Az árak elég magasak voltak, de akkor lepődtünk meg igazán, mikor a kasszánál, a fizetéskor 65 dollárt fizettettek ki velünk. Gyorsan átszámoltuk, és két perc múlva visszamentünk, hogy valami nem stimmel. Pár perc vizsgálódás után kiderült, hogy valóban ráírtak még valamit a számlánkra, amit el sem fogyasztottunk. Visszakaptuk a 28 dollárt, amivel többet fizettünk, és hazafelé vettük az irányt.

Február 26 - Március 1

2004-03-02T21:12:00.000+10:00

Február 26. (csütörtök)

Réka ismét iskolában kezdett, mint ahogy a következő napokon is hasonlóképpen fog cselekedni, miután az angol óravázlatait és tanmeneteit kell csiszolnia. Olyan érdekes kérdéseknek kell utánanéznie, utánanéznünk, hogy mik az elvárt feladati követelmények a gyerekekkel szemben. Nagyon pontosan le kell írnia, hogy mi jelenti a 7 fokú osztályzási rendszer egyes jegyeit, mert itt ezt nagyon komolyan veszik, erre James is figyelmeztette Rékát, hogy az osztályzásnál erre nagyon ügyeljen.
James nagyon kedves tanártársa Rékának, aki szintén szolfézstanár, és testközeli élményeit leginkább Réka tudná elmeséni, de addig is néhány szót hagy szóljak. Amit Réka elkészített tanterveket, kórusdarabokat, azt mind teljesen megfelelőnek találta, nagyon segítőkész volt. Segített Rékának átnézni azokat, amik nem voltak egyértelműek.
Délután Maree-vel volt randevúnk az iskolánál fél ötkor, mert megbeszélték Rékával, hogy együtt kávézunk, beszélgetünk. Az iskola területén egy kis kávézónál ültünk le capucinora, kávéra teasüteményekkel, jómagam áfonyás muffint választottam. A beszélgetés témája főleg szakmai volt, mint baráti beszélgetés, de Rékának most inkább a tanulmányok előkészítéséhez volt szüksége információra, amit Maree megválaszolt. Sajnos Maree nem tudja elvállalni Rékának a tanársegédséget, mert nem ér rá, így majd Rékának kell kikérdeznie a feladott leckéket, ami plusz munka, plusz idő. Szervez James egy külön előadást, amire megkérte Rékát, hogy tartsa. Igaz ezért nem kaphat plusz pénz, de azt mondta James, hogy nagyon jó lenne, ha tartaná. Erre még ő is be fog ülni, meg Maree is. Ezekről majd Réka fog részletekkel gyönyörködtetni bennünket.
Sokáig az egyetemen voltunk, majd későn értünk haza. Talán még nem említettem, hogy Sam hazaérkezett, ő az akinél előzőleg laktunk 3 héten át, és nagyon örült, hogy szép rendben hagytuk ott a lakását, és az ajándék yucca-nak is örült, amit mi otthon jukkának mondunk, de ők ’jáká’-nak ejtenek. Réka jót nevetett rajta, gondolom, nem előtte… :)

Február 27. (péntek)

Egyetemisták évnyitó bulija volt ma. Sajnos, egész nap dübörgő, agydöngető zenét hallattak a színpadok felől, ami kedves már így is fáradt Rékámat nem sokban segítette a munkájában. James is jött, hogy szörnyű, szörnyű. Még mikor hazamentünk este tíz óra tájt, a lakásból is hallottuk. Olyan volt, mint otthon a Sziget fesztivál.
Vártam ma, hogy hívnak az IKEA-ból, miután a hölgy akinek az asztalára került a jelentkezési lapom állítólag ma láthatta meg elsőre, aztán ki tudja mi lesz.
Gondoltuk este elmehetnénk valahová kikapcsolódni, találtunk egy Jazz klubot a telefonkönyvben, oda gondoltuk, hogy elhívjuk Lacit, vagy Lilláékat. Laci fáradt volt, és másnap holnap korán kel, mert megy ismerőseivel Gold Coastra szörfdeszkát keresni. Megbeszéltük vele, hogy majd ha végez, akkor felhív, hogy esetleg a mai estét áttesszük holnapra. Lillákat elértük, de kiderült, hogy Lilla nem érzi jól magát, valószínű lázas, és még dolgozott amikor telefonáltunk, úgyhogy neki is jobbulást kívántunk.
Így végül mi is itthon maradtunk, pihentünk.

Február 28. (szombat)

Reggel együtt ébredtünk, Réka elvitt a boltba autóval, majd hazahozott és autóval ment az egyetemre, szerencsére hétvégén nincs parkolási díj. Máskor sajnos különböző zónák szerinti díj ellenében lehet csak parkolni, és a tanároknak sem kedveznek. Esetleg, ha valaki már 15 éve dolgozik ott, akkor egy kicsit közelebb parkolhat, és talán kicsivel kevesebbet kell fizetnie. Úgyhogy a hétvégi parkolás szinte luxusnak tűnik.
Réka hívott, hogy beszélt Lacival, és hogy majd jön hozzánk, és megbeszélték, hogy nálunk alszik. Így is történt, egyszer csak megjelent Laci, hozott párnát, és elmesélte, hogy a Gold Coaston, ahol voltak nem nagyon találtak szörfdeszkát, pedig hát az a legnagyobb szörföző hely, úgy is hívják, hogy surfers’ paradise (szörfösök paradicsoma). Úgyhogy amit találtak is deszkát, az is 500 dollár lett volna, így nem vettek végül. Ráadásul Laci a nyakát is elaludta, fáradt is volt, talán még a lába is fájt… Réka is jött kisvártatva, így közösen vacsoráztunk, mert már esteledett ekkor. Beszélgettünk, pihentünk, megszavaztuk, hogy nem mozdulunk ki, úgyhogy Réka is beállt végül a garázsba, ami előtt pont elfér még Laci autója is.
Megnéztünk számítógépről a Johnny English c. filmet, melynek főszereplője a Mr. Bean sorozatokból híres Rowan Atkinson, és a népszerű 007-es ügynök James Bond filmek paródiája. Réka mondta, hogy mutassunk Lacinak olyan filmet, melyet kórustársunk Avarkeszi Péter készített, pontosabban vágott, és a Viva Voce kórusról és a Sylvester János Protestáns Gimnázium kórusáról készített videofelvételek, videoklipek. Végül aludni tértünk.

Február 29. (vasárnap)

Igaz előző este még úgy feküdtünk le, hogy ma nem megyünk templomba, Réka azért mégis meggondolta magát, így mindannyian kb. negyed 9 körül keltünk, megreggeliztünk, majd elhagytuk otthonunkat. Laci nem jött velünk, így elköszöntünk Tőle is, mi meg 5 perc alatt a templomba értünk, oda ahol már korábban sétáltunk, a Szt. Péter evangélikus templomba.
Kaptunk lapot, amin figyelemmel kísérhettük, hogy éppen melyik rész következik, de szinte nem is volt rá szükség, mert minden ki volt vetítve kétoldalt elől, amin az énekeket, szövegeket, aktuális részeket követhettük nyomon. Az énekek elég modern darabok voltak. A prédikáció elején volt olyan, hogy a lelkész kihívta a gyerekeket magához, amikor minden gyerek kiment az oltárhoz, és a lelkésszel együtt leültek köré, majd beszélgetett velük 5 percet, és utána kimentek gyerek istentiszteletre.
Szerencsére az úrvacsora körül már ismert dallamokat énekeltünk, igaz most angol szöveggel. Itt minden vasárnap vesznek úrvacsorát, valamint nemcsak a lelkész osztja, hanem pár segítő is van, akik szerintem nem lelkészek. A hirdetéseket nemcsak a pap, hanem a gyülekezeti tagok is hirdetik.
Az istentisztelet után kisebb megvendégelés volt, ahol teát, sütemény kaptunk, valamint egy kedves idősebb úr - talán ő is Krisztián, ha jól emlékszem - a szárnyai alá vett bennünket, és körbevitt bemutatott bennünket. Nagyon kedves volt, mert állásomat is segítette azzal, hogy bemutatott informatikai érdekeltségű embereknek, akik nagyon kedvesek voltak, elkérték a telefonszámomat, és ígérték, hogy visszahívnak. Megismerkedtünk egy finn (majdnem hollandot írtam) bácsival is, akinek ősei szintén az Ural lábaitól jöttek Európába. Ő is énekel kórusban, és hívott minket, hogy menjünk és énekeljünk mi is. Ez már a második a héten. Ez is szerdán van, ugyanakkor szinte. A kedves idősebb házaspár, akik körbevezettek minket, meghívtak ebédelni magukhoz, ahová sajnos nem tudtunk elmenni, mert Rékának még sok dolga volt a munkája előkészítésével.
Délután mindketten beszélgettünk szüleinkkel, Réka szerencsére, meglepetésére most nemcsak hallhatta, hanem láthatta Édesanyját, aminek nagyon örültünk. Megbeszéltük, hogy éjfélkor telefonálni is fog Réka, és akkor a Nagyszüleivel is tud beszélni, akiket Édesanyja átvisz addigra a telefonhoz.
Réka elaludt már este 11-kor, mondta, hogy keltsem fel éjfélkor, mert akkortól olcsóbb ezzel a Likom kártyával a beszélgetés. Felkeltettem, beszélt Nagyszüleivel, majd én is felköszöntöttem Kereszanyukám lányát, Andit akinek a héten volt a szülinapja.

Március 1. (hétfő)

Itt a március, itt az első tanítási nap az iskolában, reggel együtt ébredtünk, bevittem Rékát, aki nagyon-nagyon izgult. Délután 2-től volt az első órája. Azt gondoltam, hogy ezt már tényleg Neki kell leírnia, mert úgy az igazi. Most már alszik, de majd holnap reggel…

… (felteszem e nélkül, mert nem ért rá Réka megírni, majd később pótolja) …

Délután hívott minket Norbi, érdeklődött, hogy mi újság velünk. Mondtuk, hogy vettünk autót, és hogy Rékának jól sikerült az első tanítási nap. Nagyon örült, megbeszéltük, hogy majd valamikor összehozunk közös programot, csak mostanság eléggé elfoglaltak.
Úgy gondoltuk elmegyünk és megünnepeljük e szép napot, így autóba ültünk, és Réka beletaposott a pedálba, aminek az lett az eredménye, hogy a Kangoroo Point-nál találtuk magunkat, ahogy terveztük, mert úgy emlékeztünk, hogy a telefonkönyvben azt olvastuk, hogy ott van egy jó kis Jazz klub, ami nem volt ott. Szerencsére, szépet sétáltunk a folyóparton, amíg el nem értünk egy kivilágított falrészhez, ahol sziklamászók gyakoroltak falat mászni. Nagyon sokan voltak, voltak vagy ötvenen. Bizonyára valamilyen oktatás része is volt, és valószínű volt, aki csak kijött mászni, mert már korábbról van gyakorlata.
Ezután visszasétáltunk az autóhoz, amivel a belváros felé vettük az irányt, és kerestünk valami kellemes helyet, ahová később esetleg többedmagunkkal is beülhetünk majd. Találtunk egy ír pubot, ahol vasárnaponként délután négytől élő zene van. Majd megnézzük pontosan milyen. Találtunk egy palacsintázót is, amit csak kívülről tekintettünk meg, mert már vacsoráztunk, na majd legközelebb.
Irány haza, örültünk, pihentünk, megírtam az elmaradt 5 nap naplóját. Veszélyes ennyit kihagyni, úgyhogy legközelebb jobban vigyázunk.

Február 25. (szerda)

2004-02-28T12:38:00.000+10:00

11-re mentünk Lilláékhoz az új csodaautókánkkal, hogy Gold Coastra menjünk fürödni. 25 perc alatt odaértünk hozzájuk, ami kb. 25 km-re van tőlünk. (60 km/h-s átlagsebesség, hmm :) Lilláéknál letettük az autónkat, és az ő Mazdájukkal mentünk közösen tovább.
Utunkat a Super Cheap autósboltnál kezdtük, ahol vettünk gumiszőnyeget (ami univerzális és ollóval testreszabható, azaz autóra) és légfrissítőt (olyan kis parfümös, légbefúvóra applikálhatót, amit később jól otthagytunk Náluk) amihez ingyenes autósampon járt. Innen elég hamar elértük a Sunshine Coastnál jóval közelebbi strandolási területet. Átöltöztünk, hoztuk a kislabdákat, boogie (body) boardokat és belevetettük magunkat a 1-1,5 méteres hullámokba. Nagyon szép rész ez is, kicsit a széle zavarosabb volt, mint Sunshine Coast-on. Néhol húslevesre hasonlított. Az íze meg a húslevesbe szórt sós chips íze.
Hazafelé a Domino’s Pizza pizzázóban vettünk ebédet, pizzákat. Nagyon fincsik voltak. Volt újdonság is, olyan tésztájú pizza, amiben két tésztaréteg között sajtréteg is van, és erre jön rá a feltét… Feltétlenül próbáljátok ki különböző feltétekkel.
Tovább a hazaúton, már Lilláéktól hazafelé egész jól jöttünk, de a City közelében dugóba keveredtünk, ami nem volt vészes. Toowongban lefordultunk a bevásárlóközpontba, hogy autós bevásárlást tehessünk, igaz csak a legszükségesebbeket vettük, mert az autóvásárlás igen-igen megcsapolta pénzkeretünket. (Erről természetesen már gondoskodtunk azóta.) Hazasiettünk, mert Karen jött hozzánk 7-re, hogy elvigyen minket a Brisbane Chorale kóruspróbájára, ami 1/2 8-kor kezdődött. A South Bank-re mentünk, ahol egy autóparkoló után rövid 5 perces sétával a szemerkélő esőben elértük az épületet, a konzervatóriumot ahol a kórus próbál.
Bementünk, ahol már nagyban gyülekeztek a kórustagok. A próbateremben megismerkedtünk Emily Cox-szal, aki kedvesen fogadott minket, és üdvözölt a kórusban. Lementünk a kottatárhoz, hogy eredeti kottákat kaphassunk az aktuális műből (Fauré: Requiem). Engem beültettek egy profi tenorbácsi mellé, Réka meg Karennel ült be a szopránba. Rövid beéneklés az angol személyes névmások éneklésével. (vi-vi-vivi…, si-hi-hi..si-hihihihi, stb.) Emily nagyon tehetséges, jófej karvezető. Réka majd kifejti az extrákat :) 9 körül rövidke szünet volt, amikor szinte mindenki felvonult a büfébe, hogy igyon-egyen… Mi is ittunk finom passionfruit italt, Pasito-t. Ez a passionfruit nekem nagyon izlik, otthon nem találkoztam még vele, még a nevével sem, szótárban megnéztük és golgotavirág névre hallgat. Ha valaki talál ilyet, ne hagyja ki! Sőt lehetne termeszteni, annyira fincsi.
Próba után hazakerültünk, és más különös nem történt velünk. Többet nem tudok elmondani. Kérem, kapcsolja ki.

Február 22-24.

2004-02-26T08:17:00.000+10:00

Február 22. vasárnap, Krisztián szülinapja
Ahhoz képest, hogy vasárnap volt, korán ébresztettem Krisztiánt, mert mielőtt elmentünk a koalaparkba, még néhány dolognak utána kellett nézni az interneten. Például annak, hogy hogyan jutunk el az állatkertbe.
Felcsatlakoztunk a netre, s Tibi rögtön bejelentkezett hanggal, köszönt, majd mikor elhallgatott, jött a kórus: „BOLDOG SZÜLINAPOT, KRISZTIÁN!” Krisztián nagyon örült a meglepetésnek, a meglepetés bulinak, amit a többiek otthon az ő tiszteletére tartottak. Bár az összejövetel Juditnál volt, aki 24-én ünnepli születésnapját. A bulin ott voltak a barátaink, Szilvi, Péter, Juca, Judit, Tibi, Andi, Zsófi, A. Balázs, Cs. Balázs, K. Balázs, akikkel kamerával is kapcsolatot tartottunk. Teljesen úgy éreztük, hogy velük vagyunk, mintha otthon lettünk volna. Énekeltek nekünk, vagyis inkább Krisztiánnak, ami még nem volt cd-felvétel minőségű, de azért nagyon jólesett. Egy csomó sütit hoztak, és megmutatták nekünk, hogyan eszik meg. Ez nem esett olyan jól, mintha hoztak volna belőle. Hajnali két óra körül elbúcsúztunk egymástól, és mi elmentünk az állatkertbe.
A hőség miatt két vizes palackot is vittünk magunkkal, amit ha elfogyott, fel tudtunk tölteni. Egyszer kellett átszállnunk a 412-es buszról Toowongban, de majdnem fél óránk volt a két busz csatlakozásáig, s ezt az időt a légkondicionált bevásárlóközpontban töltöttük. Ott rengetegen voltak, akik nem csináltak semmit, csak ugyanúgy lézengtek, a fotelekben ültek, sőt a felső szinteken, mivel padlószőnyeg van, a földön ültek, feküdtek, zenét hallgattak, olvasgattak a fiatalok. Rengetegen menekültek ide a forróság elől.
Mikor letelt a várakozási időnk, kimentünk a fülledt melegbe, s megvártuk a 430-as buszt, ami pont a ’Lone Pine Koala Sanctuary’-hoz vitt minket. Ha lett volna autónk kb. 10 perc alatt odaértünk volna, így másfél órát utaztunk az átszállási idővel együtt. Egy fontos dolog az utazással kapcsolatban, amire most jöttem rá. A koalapark a szomszédos busz-zónában van, ami ugye azt jelenti, hogy a kétzónás jeggyel lehet oda menni. Átszállásnál, mivel az első érvényesítéstől számítva két órán belül maradunk, a jegyre automatikusan csak a busz számát írja rá, és nem vesz le újabb egységet. Tehát bár átszálltunk, nem kellett elpazarolni az egyzónás jegyünket, míg elmegyünk Toowongig, hanem eleve a kétzónással szálltunk fel az első buszra is. Remélem, akit érint, azok számára érthető voltam.
A koalaparkba belépésünkkor egy olyan prospektust nyomtak a kezünkbe, amin igen részletes információkat olvashattunk az állatkertben zajló eseményekről, úgy mint etetések, előadások az állatokról, amik szinte minden fél órában bemutatásra kerültek. Egy színes, szépen megrajzolt térkép igazított el minket a területen. Ennek a másik oldalán egy részletes buszmenetrend a Citybe, hajó- és taxi lehetőségek, továbbá képekkel ábrázolt oktatás arról, hogy melyik állatot szabad etetni, és arról, hogy hogyan kell etetni a kengurukat. Mindenképpen le kell guggolni, mert így az állat nem fog hozzád érni, és ezáltal nem okozhat sérülést.
Az állatok között láttunk olyat, amit otthon is csak állatkertben lehet látni, bár itt rengeteg volt belőlük. A koalák tették ki becslésem szerint a park 40%-át. A kenguruk rengetegen voltak, egy nagy területen szabadon mászkáltak, ahova a látogatók kettős kapun keresztül mehettek be. Szegény állatok az árnyékban hűsöltek, még arra sem voltak kiváncsiak, ha a napon szórófejes locsolókat állítottak fel nekik. Egyébként az állatokat folyamtosan locsolták. Írigyeltük őket alaposan, annyira rosszul viseltük a hőséget még az árnyékban is. Az állatok, a dingó, a denevér, az oposszum, a tasmán ördög, a különféle papagájok, a kenguruk, koalák felett gondos kezek örködtek. Néha mi is beálltunk egy-egy vízsugár alá, vagy arra vettük azirányt, ahonnan a vizecseppek hullását hallottuk. A gondozók ránk is figyeltek, és szívesen lelocsoltak. Otthon éreztük magunkat.
Érdekes volt, hogy a koalákat koruk szerint különítették el. A fiatalok az oviban (Kindyben) voltak, a kamaszok nemek szerint voltak elválasztva, a kismamák gyermekükkel azok egy éves koráig egy ketrecben, és külön az öregeknek egy idősek otthona részben.
Miután meguzsonnáztunk, a kijárat felé vettük az irányt, és ott megvártuk a buszt. Krisztián szerencsére meglátott egy csapot, ahol majdhogynem lezuhanyoztunk, de mire a busz 20 perc múlva megérkezett, már ismét szárazak lettünk volna, ha nem vizezzük be ismét magunkat.
Nagyon elfáradtunk, mire visszaértünk az egyetemre, ahol Krisztiánt interneten keresztül a szülei, és telefonon a nagymamája köszöntötte föl. Rengeteg sms, email érkezett, sokan gondoltak rá. Köszönöjük szépen. Nagyon szép születésnapja volt Krisztiánnak.
Hazafelé betértünk Samhez, és elvittük tőle az asztallapot, és azokat a holmiainkat, amik ottmaradtak nála. Aztán harmadik éjjelünket töltöttük ideiglenes, de mégis hosszútávú otthonunkban.

Február 23. hétfő

Réka iskolában kezdett, én később mentem utána. Egy hét és Réka elkezdi angol pályafutásának éles, gyakorlati oldalát. Nagyon drukkolok Neki! Miután beértem az egyetemre nekiláttam, hogy új otthonunkba telefonálási lehetőséget, valamint internet-kapcsolatot keressek a neten. Végigböngésztem pár lehetőséget, és a legjobbnak számunkra a Telstra telefonszolgáltató tűnt. Abból is a többféle csomag közül a legolcsóbb havidíjasat választottuk, aminek havidíja $17.50, és ezen felül hívásonként 30 centet kell fizetni. Az internetet a Zebrainternet (www.zebrainternet.com.au) szolgáltatótól tervezzük előfizetni, miután szélessávú ADSL kapcsolatot szeretnénk az otthonnal való kapcsolattartás végett, és ez így (miután Metro minősítést kapunk a lakhelyünk szerint) $59.90 havonta, ezzel korlátlan letöltésű 512/128kbit/s-os kapcsolatot kapunk. A telefont már délután 6-ra bekötötték, az internetet viszont nem tudtam előfizetni, mert egyedül egy online chat-alkalmazás segítségével tudtam a vevőszolgálattal kommunikálni, viszont mire meglett a telefonszámunk már nem volt online ügyfeles. Az online megrendelési lapot kezdtem el kitölteni, viszont megakadtam a credit card számának megadásánál, miután nekünk csak normál bankkártyánk van.
A koalaparkban vásárolt kártyánkkal szerettünk volna játszani, így az új telefonvonalunkról megbeszéltük Lilláékkal, hogy átjönnek. Átjöttek, hoztak chips-et, végül nem játszottunk, csak beszélgettünk egy jót, chips-et majd dinnyét ettünk, hideg folyadékokat ittunk.
Összekészítettem a másnapi autóvásárláshoz a nemzetközi jogosítványt, valamint az otthonit, és fordítását és nagy izgalommal néztem elébe a másnapi ébredésnek, mert tudtam, hogy autót vásárlunk…

Február 24. kedd

Réka iskolába ment, én autót vásárolni. Azért nem jött velünk Lacival, mert már régóta halogatta kedves könyvtáros hölgy ajánlatát, hogy megtanítja a könyvtár számítógépes részét használni, szán Rékára egy órát, és miután előbb még úgy tudtuk, hogy Lacinak nem hétfőn, hanem ma, azaz kedden lesz a vizsgája, ezért nyugodtan megbeszélte a hölggyel a mai napot délután kettőre. Jó is, hogy nem jött velünk, mert biztosan nem ért volna vissza kettőre.
Szóval, fél kilencre mentem Lacihoz a Bite Express Café-ba, hogy együtt útnak eredjünk autóvásárlásra. Mentem volna fél kilencre, ha nem indultam volna el nagy irammal az ellenkező irányba – mondván ez biztos odavezet, hiszen a múltkor pont erről jöttünk. Háromnegyed után másfél perccel lesütött szemekkel léptem be a Bite Express ajtajának helyén, mert nyitott volt. Laci sehol. Erre kissé kétségbe estem, hogy megharagudott, és fuccs az autónézésnek. Szerencsémre, beljebb lépve megpillantottam, majd ő is engem, kijött a hátsó előkészítő részből, hogy kezet rázzon velem, és pár szóban megbeszéltük, hogy kilencig dolgozik, kicsit tovább mint szokott, és addig üljek le az egyik ablak melletti kávécsürcsölős székre. 9-kor végzett is, és kaptam tőle egy kicsi muffin-t, amit nem volt túl kicsi, de állítólag már nem lehetne eladni, szerintem semmi baja nem volt, megettem útközben az autóhoz. Elindultunk nézni. Annyira néztem, hogy egyszer a visszaszállásnál lefejeltem a kocsiajtót. Néztünk-néztünk, majd addig néztük, mire Sunshine Coaston a mooloolabai beach mellett jártunk már. Ott is néztünk, hangya is megcsípte a lábamat. Teljesen leépítettem magamat. Volt, hogy annyira hogy mezítláb jártam körbe az autókat. Egy autó megtetszett, felirtuk a címet, mert nem akartuk az első helyen megvenni. Jöttünk visszafelé, beszélgettünk. Laci szerint a Likom kártya mégsem 3 centet vesz le percenként a kedvezményes időszakban, hanem szerinte 9 centet… Álmosodtunk, jeges kávéztunk, megszomjaztunk vizet ittunk, ahol vettük autós újságot találtunk. Jöttünk tovább. Láttunk egy gyönyörű, jó állapotban lévő Mazdát, igaz, mint kiderült a $6000 felirat nem jó, mert $6999, csak már lekoptak a kilencesek szárai… mind a háromnak! sőt a mögötte lévő autón is $8999 a helyes a $8000 helyett. Aj-ha. Kinéztünk az autósújságból egy autót, odamentünk és megtetszett az egyik autó, amit nem az újságból néztünk ki. Holden Barina, otthon Opel Corsa-nak hívják. Kék. 95-ös… nem rossz. Megnézte Laci a motorházat, kipróbáltuk, ment vele teszt utat, szervizes szemmel, érzékkel megállapította, hogy ok. Alkudozás után, és miután elrohantunk kivenni a megfelelő pénzösszeget, mert a kártyát az nem szeretik, megkötöttük az üzletet. Nagyon örültünk, annyira, hogy megbeszéltem Lacival, hogy aznap – miután úgyis terveztük Rékával – jöjjön velünk egy ír pubba, ahol karaoke is lesz, és kedvezményes (minden kedden) akciós kaja és italok, és elmegyünk majd érte, hogy ihasson a kocsink egészségére.
A Cityben kettéváltunk, hazamentem, Réka nem volt otthon, ezért bementem érte a Uni-ra (egyetemre). Maree-vel jött ki, és mondta, hogy csütörtökön kávézunk majd vele. Réka meglátta és megszerette az új autónkat. Hazamentünk átöltöztünk, elmentünk Laciért, majd vissza a Citybe az ír pubba. Nagyon jól érteztük magunkat. (127 Charlotte Street) Jókat nevettünk a bátor karaoke előadókon. Minden alkoholos kiszolgálásnál megbizonyosodnak arról, hogy elmúltál-e 18 éves. Laci készíttetett egy igazolókártyát, amit kb. $8-ért kaphatunk. Ez egy fényképes igazolókártya, hogy 18 éves múlt az ember. Mert olyan fiataloknak nézünk ki…
Hazavittük Lacit, majd mi is haza és nyugovóra tértünk. Az autónk is a garázsban aludt immár.

Február 21. szombat

2004-02-22T10:17:00.000+10:00

A délelőtt folyamán elkezdtünk berendezkedni a lakásban. Bár a mostani hálószobánkban sokáig tudunk aludni, mert nem süt be a nap, és sötétítő függöny is van minden ablakon. Ettől a hőséget ugyan nem érezzük kevésbé, de talán egy kissé elviselhetőbb, mint Samnél, mikor épp ránk tűzött a nap első sugara.
Antony Gyurit dél körülre vártuk, s valóban 12 után pár perccel megérkezett. Most a felesége légkondicionált kocsijával, egy Subaruval jött. Nagyon közel laknak hozzánk, kocsival alig volt több 5 percnél, amíg odaértünk. Felesége, Karen, aki Angliából származik, és két kislányuk, Cloe és Zsófi már vártak nagyon minket. A kinti forróságból igne kellemes volt a légkondicionált lakásba bemennünk. Cloe 8 éves, Zsófi 6 mindketten zongoráznak, szeretnek énekelni, ahogy édesanyjuk is. Karen egy olyan kórusban énekel, ahol évente meghallgatással lehet megtartani a kórustagságot, és 150-en vannak. Megkérdeztem, hogy nem vinne-e el bennünket, hogy megnézhessük, esetleg énekeljünk ott. Szerdán este lesz az első próbánk. Azt, hogy Krisztián tenor, szinte kitörő örömmel fogadta. Úgy tűnik a tenorokat mindenhol szeretik…
Az ebédet Gyuri készítette. Hideg gyümölcslevessel indítottunk, majd bárányból készült főétel és egy külöleges krémes desszert következett. Annyira finom volt minden!!!! Gyuri nagyon szeret sütni-főzni, és mint tapasztaltuk, tehetsége is van hozzá. A CSIRO-ban kutató, ahol közgaszdászként az ausztrál cukornádtermeléssel foglalkozik.
Érdekes volt megfigyelni, hogy a két kislány édesapjával szinte alig beszél magyarul, ugyanakkor szinte mindent megértenek, mert Gyuri a legtöbbször anyanyelvén szól hozzájuk, amire egy-egy szóval válaszolnak. Nekem szerencsém volt Cloéval úgy kettesben maradni, hogy bár szégyenlősen, de használta a magyar nyelvet. Néhány éve három hetet töltöttek Magyarországon, s amíg szüleik konferenciákon voltak, Karen Angliában, Gyuri Debrecenben, a lányok óvodába jártak. A magyar környezetbe pár hét alatt beilleszkedtek társaik közé, az óvónők szerint még három hét kellett volna, hogy folyékonyan beszéljék a nyelvet.
Gyuri körbevezetett a kis kertjükben, ami tele van különleges növényekkel, pl. kávéfákkal, amik ugyan még kicsik, de az évek során három méteresre nőnek. Található ott banánfa, mangófa, gyömbérbokor, és még sok-sok minden. Cloe és Zsófi paprikát nevelgetnek a kert egyik csücskében, és Karen epret is mutatott nekem.
Karen talán a mi tiszteletünkre sokszor használta az általuk kitalált Hunglish (Hungarian-English), magyar-angol keveréknyelvet, amit Gyuri a mindennapi beszédében igyekszik elkerülni. Karen kiválóan ért magyarul, és egy keveset beszél is igen jó kiejtéssel. Például amíg ott voltunk sokszor szólt a civakodó lányokra magyarul: „Elég, köszönöm!” vagy „Nem, nem, köszönöm”. Az ebéd után Cloe bejelentette: „Swimming time” („Úszás-idő”), vagyis mehettünk hűsölni. A család medencéje egy föld fölötti építmény, amit akkor szednek le, vagy állítanak fel, amikor akarnak. A hideg víz 33 fokos volt, a levegő valahol 40 fok felett lehetett. Jót beszélgettünk Karennel is, majd Gyurival a hűsítő vízben. A lányok nagyon élvezték a pancsolást, mindketten elég jól úsznak ahhoz, hogy lassan felügyelet nélkül is használhassák a medencét. Karen említette, hogy pénteken olyan meleg volt, hogy iskola előtt beengedte őket a vízbe, így kissé lehűlt testtel kezdték a tanítást. Az állami iskolákban általában nincs légkondicionálás, s a gyerekek permetezővel locsolják magukat, ha melegük van. Mindkét kislány osztálykeretben tanulja a nagyothalló jelket és kötelező úszásoktatásban részesül.
A finom ázás után bementünk elfogyasztani a speciális ausztrál karácsonyi süteményt. Ez olyan, mint a karácsonyi kenyér, csak fagylalatba vannak beletéve a szárított gyümölcsdarabok, dió, mogyoró.
Közben Balázs és Lilla telefonáltak, hogy végeztek a munkával, és jönnek értünk ½ 6 körül. A bemutatkozás után ők is megnézték a kis csoda-kertet, aztán elindultunk a szabadtéri moziba.
Az út szerencsére elég hosszú votl ahhoz, hogy minden dolgunkat igen részletesen kitárgyaljunk. A legfőbb attrakció, ami történt négyünkkel, az az, hoyg Balázsnak felajánlottak az Ikeában egy fél IT-állást, aminek úúúgy örültünk, hiszen erre vártak, amióta kijöttek. Minket annyiban érint a dolog, hogy Balázsnak így elveszik az eddigi raktáros munkájából egy fél, és beajánlotta Krisztiánt maga helyett. Már tervezegettük, hogy milyen partikat fogunk csapni esténként, mikor végeztek a munkával, csak majd az én odaszállításomat kell valahogy elnitézni.
Az ingyenes moziban, ami mindössze egy vetítővászon volt a szabad ég alatt rengetegen voltak főleg családok, gyerekek. Pokrócokon,műanyag vagy kempingszékeken foglaltak helyet, és a már ismert piknik-kosarakból előkerültek a szendvicsek, italok. Lilláék piknik-hátizsákkal érkeztek, amit az Ikeától kaptak karácsonyi ajándékként. Hoztak szendvicseket, és mivel mi nem gondoltunk rá, az egyiket nekünk adták. A Szörny Rt. Című PIXAR produkciót láttuk, ami a ’Finding Nemo’ előtti nagy sikere a cégnek. Nem tudom, valakinek feltűnt-e, de egy pillanatra megjelenik benne Nemo, a bohóchal. Nagyon élveztük a filmet, bár otthon már kétszer láttuk.
A film után hazamentünk, és beüzemeltük a ventillátort, amit Gyuriék adtak nekünk kölcsön, mivel ők megvették, de nem használják. Második éjjelünk az új lakásban, és már nem izzadunk úgy a melegben.

Február 19-20. csütörtök, péntek

2004-02-22T10:15:00.000+10:00

A csütörtököt teljes egészében az iskolában töltöttük, csak késő este mentünk haza, bár tudtuk, hogy másnap költözködés. De mindketten belelendültünk a munkába, Krisztián cégeket keresett a neten, én pedig a kórusmódszertan tanmenettel foglalkoztam. Vajon sok lesz-e a 12-14 alkalomra a 6 házi dolgozat vagy inkább házi feladat?
Pénteken korán keltünk, hogy összeszedjük a cuccunkat Sam lakásában, de viszonylag hamar kész lettünk vele. A mosógépet teletöltöttem törölközőkkel, ágyneművel és a saját ruháinkkal, mindent elmosogattam, Krisztiánnal az ajtó mellé készítettük a bőröndöket, hátizsákokat és a Judytól kapott holmikat. Laci ¾ 9 körül ért hozzánk, és Krisztiánnal úgy döntöttek, hogy először megreggeliznek. Az evés után bepakoltunk a kocsiba egy adag csomagot, majd a két fiú elvitte azokat az új lakásba. Miután visszaértek, pihenésre szorultak, mert a hőség már ilyen korán is elviselhetetlen volt. A kisebb pihenő után a maradék pakkokkal elkocsikáztunk a Durham Streetre, és felvittük azokat a 2-es számú lakásba. Ez lesz mostantól a mi új szállásunk. Egyelőre csak a hűtésre szoruló dolgokat pakoltuk ki, mert indultunk vásárolni.
Az új háztartás indításához vettünk néhány dolgot, mint például mosópor, víztisztító berendezés, ami tulajdonképpen egy tartály is, amit a hűtőben lehet tárolni (vízzel együtt), szalvéta, és egyéb apróságok. Vásároltunk 15 db cd-t, hogy a saját részre! másolt anyag egy részét azon tudjuk tárolni.
Samnek vettünk egy formás kis yucca-t (szobanövény) kaspóval, és egy „Thank you” képeslapot. Otthonról hozatunk neki angol nyelvű magyar könyveket, az Arany embert és az Ember Tragédiáját, és egy Esterházy: Harmonia Caelestis cd-t. A könyv és cd-gyűjteménye alapján ízlésének megfelelő ajándékokkal szeretnénk megköszönni, hogy három hétig ingyen lakhattunk nála.
Laci a bevásárlást követően hazahozott bennünket, mert biztos megsajnált, hogy ennyi cuccal kéne buszoznunk. Aztán hazafelé vette útját, mert elálmosodott, hiszen ma is hajnalban kelt. Egyébként hétfőn délután lesz vizsgája, amire elmondása szerint még nem készült. Reméljük, azért sikerülni fog neki, mert akkor kedden jó szívvel raboljuk az idejét a kocsivásárlással. Sajnos holnap nem fog tudni eljönni a szabadtéri mozizásra North Lakes-be, ahova Lilláék hívtak meg bennünket.
A nagy melegben egy feladatunk még hátravolt, ki kellett takarítanunk Sam lakását. Ez annyira nem volt nehéz, bár minden egyes feladat után egy alapos zuhanyzás ránk fért volna. Először port töröltem, mert bár kevés, de volt a polcokon. (Közben ledöntöttem egy polc könyvet a legjobb íróktól.) Aztán felporszívóztunk, felmostunk, rendet tettünk a konyhában, stb. A reggel száradni kitett ruhák teljesen megszáradtak, így azokat eltettem. A takarítás után, ¼ 7 körül bementünk az egyetemre, ahol kipróbáltuk a Skype internetes telefonprogramot otthonnal, majd Sydneyvel. Végre elértük egymást Bertók Zolival, aki bevándorlási ügynök, és már eddig is rengeteg dologban segített nekünk. Egyébként ő az ’Australia’ levelező lista egyik aktív tagja, akit bármikor lehet kérdésekkel bombázni. Nem szokta zaklatásnak venni. (A honlapján a naplónk linkje is fenn van, a www.zoltan.bertok.com címen.) Most Krisztiánnak adott tanácsokat a CV-jével és a munkalehetőségeivel kapcsolatban. Meglátjuk, mit tudunk kihozni belőle.
Az egyetemről jó későn, 11 után tértünk haza, és gondoltuk, egy rövidebb úton közelítjük meg új lakásunkat. A térképről tudtuk, hogy kábé merre kell mennünk. Közben volt egy építkezés még az egyetem területén, de amellett, hogy útelterelések voltak, megpróbáltuk tartani az irányt. Mikor már úgy gondoltuk, hogy valahol vagyunk, és jönnie kell annak a körforgalomnak, ahol a buszmegállók vannak, lassan rájöttünk, hogy egészen másfelé járunk, és teljesen elveszettnek éreztük magunkat. Aztán egyszer csak kivilágosodott, de csak az agyunkban, hogy pont ott vagyunk, ahol mindig eljöttünk, mikor Sam lakásához mentünk. Ez egyrészt jó hír, mert tudjuk már az utat, de rossz is, mert egészen rosszul tájékozódtunk, és tökéletesen ellentétes helyre lyukadtunk ki.
Otthon még mindig nagy felfordulás volt, nem nagyon tudtuk, hogy mit hol keressünk, és egyelőre csak a legfontosabb dolgoknak kerestük meg a helyét. Megágyaztunk Judy ágyneműjével, majd párnát még kell vennünk hozzá. Kipakoltuk a törölközőket, és úgy tértünk aludni, hogy minden ablakot kinyitottunk, hogy valamennyire lehűtsük a lakást.

Február 18. szerda

2004-02-19T09:28:00.000+10:00

Első dolgom lett volna, hogy feltegyem a napló újabb részét, de mikor beértem az iskolába 8 óra körül, akkor vettem észre, hogy nem vittem magammal a fekete kislemezt, amire elmentettem. Elég rosszul éreztem magam, hogy bár megírtam, mégsem leszünk naprakészek.
Az egyetemen találkoztam a zenekarvezetővel, aki felajánlotta segítségét a tanmenet megírásában, és egy találkozót ajánlott a jövő hétre, ahol megbeszélhetünk néhány részletet az együttesekkel kapcsolatban.
Aztán Lilla telefonált, hogy kivinnének megmutatni az épülő házukat, ami most még csak a telek és néhány bemutatóház, melyet egy kis fürdőzés követhetne. Nagyon kedvemre való lett volna a dolog, azonban épp ma találkoztunk Antony Gyurival, aki felajánlotta segítségét a csappal kapcsolatban. Végül is mindkét dolgot sikerült véghez vinnünk. Gyurival telefonon megbeszéltem, hogy hol és mikor találkozunk. A legnehezebb talán Krisztián felébresztése volt, aki éjjel szinte semmit sem aludt a telefonkártya kipróbálása miatt. Négyszer telefonáltam neki, és csak utoljára vette fel, pedig az ágya mellett csörgött a telefon. Mire Gyurival hazaértem, Krisztián felöltözött, és együtt mentünk csapot nézni. A csapnak mindössze egy alkatrésze kopott el, egy gyűrű, ami a kinyitóban van benne. Ezt Taringában vettük meg, ahol a ’Cheescake’ boltban egy finom diótortát is vásároltunk. Gyuri hazavitt minket, és megbeszéltük, hogy szombaton elmegyünk hozzájuk látogatóba.
Otthonról felhívtuk Lilláékat, hogy akár indulhatunk is, és Lacit, hogy mit szólna egy kis fürdőzéshez. Egy óra múlva már öten ültük körbe az asztalt, amin a torta díszlett. Gondoltam, hogy Krisztián szülinapját kissé előrehozván, megünnepelhetjük azt. Mindenkinek nagyon ízlett a kinek meglepetés, kinek nem-meglepetés torta, amiről képek is készültek.
Ezek után telket és házakat néztünk Balázsékkal. A telek egy lakóparkban épül, és az ügyek intézése nagyon profi és már szinte le sem kell írnom, mert természetes, hogy minden ügyintéző nagyon kedves. North Lake, ahol a lakópark épül, egy nyugodt, tavaktól és kisebb domboktól tarka, viszonylag beépítetlen környék. A belvárostól 30 km-re északra fekszik, de ez itt, mint már korábban említettem, nem számít igazán nagy távolságnak. A hely gyönyörű, és az pedig irigylésre méltó, hogy Lilláék másfél év után belevágtak ebbe a vállalkozásba. Reménység szerint októberre meglesz a házuk. Mutattak nekünk olyan, vagy inkább hasonló házakat, amilyen az övék lesz, mivel a lakópark szélére direkt azért, hogy az érdeklődők meg tudják nézni, építettek fel néhány bemutató házat. Ezek a házak egytől-egyig szépen be vannak rendezve, és a belépőnek le kell vennie a cipőjét, mint otthon. Általában mindben van három-négy hálószoba, hozzájuk fürdőszoba, egy nagy nappali konyhával és a bejárathoz közel egy kisebb iroda.
A bemutató után a Sunshine Coast felé vettük az irányt, de előtte bekaptunk valamit a bevásárlóközpontban. Megbeszéltük, hogy oda megyünk tengerpartra, ahol már jártunk Berciékkel, mert az van a legközelebb. A tengerpart nem változott előző látogatásunk óta, csak a hullámok voltak kisebbek, a víz talán egy kicsivel melegebb volt, és szűkebb területen lehetett fürdeni. A parton néhány zászló bele volt szúrva a talajba, ami azt jelezte nekünk, hogy attól kijjebb ne menjünk. Ezt a szabályt is minden fürdőző betartotta. Sőt Balázs egyszer még szólt is nekünk, hogy figyeljünk, és jöjjünk beljebb, mert nagyon kisodródtunk. Ekkor épp Lillával beszélgettem valami rendkívül fontos dologról úgy, hogy közben rengetegszer mosta el arcunkat a hullám. Néhány eszetlen megjegyzést hallottunk a „régi brisbane-iektől”, Lacitól és Balázstól a Balatonra vonatkozólag, és ettől máris még jobban éreztük magunkat. Egyébként a fürdőzés és az egész kirándulás nagyon jó hangulatban telt el, rengeteget röhögtünk, mert többek között angol vagy magyar vagy, angol-magyar szóviccel szórakoztattuk egymást.
A hazafelé út is kalandos volt, mert Lillának ma volt az első órája abban az iskolában, ami lehet, hogy a karrierjét alapozza meg. A bííícsről egyenesen hozzájuk mentünk, ahol ő három-négy perc alatt olyan „üzleties” kinézetet öltött, és száguldottunk a suliba. Mint egy évnyitó, amire a kisdiákot az egész család elkíséri. Csak itt a család négy sötét szemüveges, strandos kinézetű alakból állt. Ezzel is elviccelődtünk egy darabon.
A hatkor kezdődő sulinál ¾ 6-kor, mikor odaértünk, még senki sem volt. Aztán megérkezett egy hasonlóan felöltözött nő, akinek kulcsa is volt, így elkezdődött Lilla első napja az iskolában.
Mi, a napszemüvegesek elmentünk bevásárolni, majd Balázs hazahozott bennünket. Sietnie kellett haza, mert lassan a Sydneyből érkezett vendégeik visszaértek kirándulásukból, de nem volt náluk kulcs. Így itthon már csak hárman voltunk. Laci és Krisztián hagymás, szalonnás tojást sütött magának, de annyira jól nézett ki, és olyan finom illata volt, hogy nem hagyhattam ki, megkóstoltam, bár nem voltam éhes. Mit mondjak, nagyon jó lett. Dicséret érte nekik. A dinnyézés után már mindhárman éreztük, hogy fáradtak vagyunk, bár én voltam leginkább elpilledve. Szinte azonnal elaludtam, amint Laci kilépett az ajtón. Nem tudom, mi történt utána. Valószínű, semmi.

Február 16-17.

2004-02-19T09:27:00.000+10:00

Február 16. hétfő és 17. kedd
Az előző rész tartalmából… Kezdhetném írni, mivel kihagytam majdnem két napot, s a kedves olvasók már biztosan izgatottan várják, hogyan sikerült a sajtos csirkemell. Nos az nagyon finom volt, aminek különösen örülök, mert életem első sajtos bundában sütött csirkemelléről van szó. A krumpli specialitással ugyan várnunk kell a következő hasonló rendezvényig, helyette mirelit sült krumplit ettünk. Sokkal nagyobbak voltak a hasábok, mint itthon bármelyik hasonló fagyasztott termékben. A saláta is jól sikerült, de azt aztán nehéz elrontani. Bár nekem biztosan sikerülne.
Elfogyasztottuk a vacsorát, elég későn, de megérte. Egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy Laci hétfőn hajnalban 4 órakor kezd a munkahelyén, és biztos nagyon kimerült lesz. Ráadásul az iskolájába le kell adni mindenféle esszéket az indiai úttal kapcsolatban, úgyhogy nap közben meg azt fogja írni.
Hétfőn reggel azt vettem észre, hogy nem tudom kinyitni a mosogató hideg vizes csapját, így levelet hagytam Krisztiánnak az asztalon, hogy mikor felkel, nézze meg.
Nagyon meleg volt egész nap. Ez különösen rosszul érintett bennünket, mikor bementünk az egyetemre gondolván, hogy ott működik a légkondicionáló. De ki volt írva, hogy ezen a napon sajnos egész nap nem lesz légkondicionálás. Beüzemeltem a szobában található ventillátort, de egy idő után olyan volt, mintha ott sem lett volna, semmit sem használt. A könyvtárban, ahol végre megkaptam a több, mint egy hete félretetetett könyvet, valamivel hűvösebb volt, így az internetes katalógus böngészésével töltöttem egy jó fél órát. A karvezetéssel kapcsolatos irodalmat néztem át, de amit találtam szinte kivétel nélkül Európán kívüli íróktól származó írások. Úgy tervezem, jó párba belenézek, mielőtt elkezdődik a félév. De valószínű, egyik sem lesz a kurzus kötelező irodalom listáján.
Kedden az egyetemen még mindig nem működött a légkondicionáló berendezés, így Judy, aki dolgozni jött be, hazament, és mindenki felháborodásának adott hangot, mindezt persze szép csendesen, és „halál nyugodtan”. Átéltem egy tűzriadót, ami feltehetőleg téves riasztás volt. Arra lettem figyelmes, hogy valahol egy autóriasztó jellegű hang szól, de különösebben nem izgatott. Aztán kb. 3-4 perc múlva bekopogtak a szobám ajtaján, de senki nem jött be azon, így ajtót nyitottam. Akkor hallom, hogy ez a riasztó a folyosón szól, és gondoltam, hogy el kell hagyni az épületet. Összepakoltam, és kimentem. Már rengetegen álltak a bejárat előtt, és nyugodtan beszélgettek. A tűzoltók (sisakban és élénkzöld ruhában) szép lassan közeledtek a riasztás helyszíne felé. Nyilván már tudták, hogy nincs olyan igazi, filmekből ismert dolguk, csak papírmunka. Mindössze öt perc várakozás után folytathattuk munkánkat az épületben.
A csapot, úgy tűnik saját magunk is meg tudjuk szerelni, csak vennünk kell hozzá valamiféle alkatrészt. Ezt a hírt rögtön több éppen aktuális email-be is belecsempésztem, így délutánra jött a megoldás. Írtam egy levelet Antony Gyurinak, aki több éve él Brisbane-ben, és valamikor május táján ő volt az első, akivel elkezdtem levelezni arról, hogy idejövünk. Délután felhívott, hogy esetleg átjönne, megnézné a csapot, és segítene alkatrészt szerezni hozzá. Az időpont ugyan nem volt alkalmas, de megbeszéltük, hogy szerdán eljön a munkahelyéről, és nyélbe ütjük az üzletet. Nagyon rendes. Már lassan nem is csodálkozom ezeken az embereken, hisz természetes, hogy ahol tudnak, ott segítenek…
A dolog azért nem volt keresztülvihető kedden, mert épp Norbi kocsijában ültünk, aki elvitt minket egy olyan helyre, ahol elég olcsón tudtunk napszemüveget vásárolni. Norbiék jól vannak, csak Dóri aludt a Gap-ben, mert az új házukban még nincs légkondicionáló, és ezt a hőséget, mint kismama, nem bírta. Így Zsófival odaköltöztek egy-két éjszakára. Mint megtudtuk, az üzenetről nem tudtak, amit a rögzítőjükön hagytunk a koncertről, mert a hétvégét is a Gap-ben töltötték.
A napszemüveg-nagykereskedés mellett egy csomó olyan bolt volt, ahol olcsó árukat lehetett venni, egy diszkontnegyed-szerű valami Kelvin Grove-ban. Ez a kerület viszonylag közel van a Cityhez, és viszonylag hamar rájöttünk a térkép és a buszmegálló táblájának segítségével, hogy hogy jutunk vissza a Citybe. Alig vártunk öt percet, már jött is a mi buszunk, de amikor felszálltunk, teljesen üres volt. Kilyukasztottuk, illetve nem kell lyukasztani, hanem érvényesítettük az egy-zónás jegyünket. A vezető szólt, hogy ő ezzel a busszal mielőtt bemegy a Citybe, még kanyarog ide-oda, de mondtuk, hogy ez nekünk nem számít. Elindultunk kertváros-néző buszunkkal, amelyen csak mi ültünk, és elgondolkodtunk, hogy vajon miért szólt a vezető. Talán nem elég az egy-zónás jegy? Ezt ugyan pontosan nem tudtuk meg, csak annyit láttunk, hogy egy bácsi három-zónás jegyet érvényesített jóval utánunk. Hmm.
A busz már megközelítette a Cityt, talán már benne is volt, és az utcákon láttuk, hogy lehet, hogy elértük Chinatown-t, a kínai vagy keleti negyedet. Ez azért volt érdekes számunkra, mert Lilla szerint a Likom telefonkártyát legnagyobb valószínűséggel itt kaphattuk meg. És így is volt. Már visszautasítottak legalább 10 boltban, hogy ők nem is hallottak ilyen kártyáról, mikor Lillát hívtam, és ezzel egyidőben Krisztián megtalálta a boltunkat. Igaz, hogy csak tízdolláros kártyát lehetett kapni, és mi legalább húszast szerettünk volna, de végre hozzájutottunk. Lacinak is vettünk kettőt meg magunknak is. A Likom kártyával éjfél és hét óra között percenként 3 centért lehet Budapestet, 4 centért Magyarországot hívni. A többi időben pedig 9 cent egy perc. Ez még annál is olcsóbb, mint amennyiért otthon telefonáltunk.
Hazafelé még betértünk az egyetemre cd-másolás ügyben, mert Krisztiánnal nagy munkába kezdtünk. Sam cd-i közül másolunk magunknak jópárat. Ez úgy kb. az állomány fele, ami szerintem 100-110 darab cd lesz. Már elkészültünk 30-40-nel.
Krisztián éjjel hazatelefonált a szüleinek, nagyszüleinek, és néhány barátjának, közben pedig megírt pár cd-t. Hajnalban négykor váltottuk egymást. Én akkor kezdtem telefonálni édesanyámnak, majd kipróbáltam édesapámmal is az új telefonkártyánkat. Aztán leültem naplót írni. Közben kivilágosodott, felkeltek a madarak, és az autók fél hat óta folyamatosan érkeznek az egyetemre. Lassan én is elindulok, és első dolgom lesz feltenni a napló újabb részét.

Február 15. vasárnap

2004-02-15T19:03:00.000+10:00

Reggel 7-kor ébresztett a telefonom, és gondoltam, visszaalszom még, de akkor bevillant, hogy ma vasárnap van, és kezdődnek a magyar hírek az SBS-en. Megnéztem. Ezek a hírek már legalább egy hetesek voltak, hallottam róluk korábban. De azért nagyon jó volt magyar tv-adást hallgatni, még ha ilyen korán is volt.
Judyék 10 körül jöttek az ággyal. Des, a férje és Adrian, a fiuk jött vele Adrian platós kisteherautójával. Nagyon kedvesek voltak, jó volt őket újra látni. Amikor a lakáshoz értünk, annak az ajtaját nyitva találtuk... A tulajdonosok takarítottak épp, így Judyék személyesen megismerkedhettek velük. A sikeres ágyátvitel után hazamentünk, és megbeszéltük az Indiából hazaérkezett Lacival, hogy este átjön, és kiheveri nálunk az utazás fáradalmait.
Most az egyetemen vagyunk mind a hárman, és Laci apukájával beszélgetünk webcamerával és mikrofonnal. Olyan jóóóóó!!!! Az egész családot felkeltettük, hogy láthassák a kisfiukat, aki már két éve nem volt otthon. Épp most akarják rábeszélni, hogy menjen haza. Ő szívesen menne, de nem küldik otthonról a repjegyet neki. Mindenféle információt tudok meg itt róluk, de ezt most nem írom le. Ezek között például azt, hogy Laci 28 éves.
A beszélgetések után hazamegyünk, és a múltkori, a vihar miatt elmaradt vacsorát bepótoljuk. A múltkor 25 órán keresztül nem volt áram, és így ki kellett dobni sok, a hűtőben megromlott ételt. Ma finom csirkemellet sütünk ki sajtos bundában, hozzá Krisztián héjába sült krumpli specialitásával és salátával töltjük az estét. Reméljük, tényleg finom lesz.

Február 14. szombat – Valentine’s Day

2004-02-15T19:02:00.000+10:00

Ma Bálint nap van, amit otthon sosem ünnepeltünk meg, itt valamilyen hagyománya létezik, ezért megemlékezünk róla egy koncert erejéig.
Timi az angol nyelvtanfolyamon hallott róla, hogy lesz, és ezt a tudását közzétette, mi pedig szívesen elmentünk meghallgatni. A Botanikus Kerten keresztül vezetett az utunk, ahol a különleges növények egy helyen voltak láthatók. A koncertet a River Stage-en, szabadtéren rendezték úgy, hogy a nézők a füvön ülve hallgathatták a zenét. Mindenki hozott magával pokrócot, néhányan ülőkét, piknikes kosarakat, gyertyákat. Szóval minden együtt volt a kellemes hangulathoz. A közönség öt órától gyülekezett, mi szerencsénkre elég korán odaértünk, és így elég jó helyet kaptunk. A fűre fel volt rajzolva, hogy hova lehet ülni, és hol lesznek a járó ösvények. Mi pont egy ilyen ösvény mögött ültünk, így senki nem került elénk.
Timiék nem csak nekünk szóltak, hanem más magyar barátaiknak is, akiket itt ismertek meg. Szilvi és Misi a kislányukkal, Noémivel érkezett, ők már több éve itt élnek, Dia és Imre pedig november óta laknak Brisbane-ben. Balázs és Lilla már régi ismerősöknek számítanak, Timiék meg ugye pont 10 nappal korábban értek ide, mint mi. Szóval majdnem hiánytalanul együtt volt a brisbane-i banda. A hiányzók közül Norbiéknak üzenetet hagytunk, de valószínű, valamiért nem tudtak eljönni, Laci pedig épp ekkor jött haza Indiából.
A koncert egy tipikus ünnepi hangverseny volt népszerű komolyzenei és musical-részletekkel, a végén tűzijátékkal. Egy énekes házaspár és a karmester konferáltak a számok között, néha vicceket meséltek, néha énekeltek, néha vezényeltek. Ki-ki a maga szakmájának megfelelően.
A koncert után megbeszélte a magyar kommuna, hogy találkozunk még, és ennyiben maradtunk. Lilláék hazafuvaroztak bennünket, majd rohantak haza hozzájuk, mert másnap kora reggel kezdenek az Ikeában. Mi pedig jóízűen elfogyasztottuk a maradék görögdinnyénket, majd aludni tértünk.

Február 13. (péntek)

2004-02-14T15:18:00.000+10:00

Február 13. péntek
A mai nap teljesen úgy indult, mint bármelyik másik a környéken. Hőség, egyetem, ebéd…
De az egyetemen voltam, mikor csörgött a mobilom, és jelentkezett az Ikea Vevőszolgálat. Balázs volt az, Lilla férje. Az jutott eszükbe, hogy értünk jönnek, és elvisznek az Ikeába, hogy megnézzük, és esetleg megvegyük azt a 30 dollárra leértékelt asztallapot, amiről korábban beszéltünk velük. Balázzsal tehát megbeszéltük, hogy értünk jön kb. ½ 5-re, mert 4-ig dolgoznak, és utána elvisz minket az Ikeába, hogy körülnézzünk. Nagyon örültem neki, és annak is, hogy szombaton is fognak tudni jönni a koncertre a Botanic Gardenbe, mert akkor is csak négyig dolgoznak.
Hazafelé Berci is felhívott, hogy nincs-e kedvünk valamit csinálni délután, este. Elmeséltem neki a Balázzsal megbeszélt tervünket, és úgy döntött, hogy ők is csatlakoznak hozzánk, eljönnek az Ikeába velünk, sőt nem sokára értünk jönnek kocsival. Krisztiánnal szélsebesen megebédeltünk, majd beszálltunk Berci és Timi kocsijába, mert igen hamar ideértek hozzánk. Az Ikeás látogatás meglepetés volt, drukkoltam, hogy hamarabb odaérjünk, mint hogy Balázsék befejezzék a munkát, de kb. ¼ 4-kor már ott voltunk.
Amíg befejezték a munkát, mi Timiékkel körülnéztünk az áruházban. Aztán segítségükkel megvettük a sérülés miatt 30 dollárra leértékelt asztallapot Lilláék kedvezményét felhasználva 15 dollárért. Balázs mondta, hogy majd megpróbál lábat is szerezni hozzá, és majd jövő héten, mikor költözünk, elhozzák nekünk. Nem győzöm állandóan hangsúlyozni, hogy mindenki milyen kedves és segítőkész.
A ráadás csak most következik. Lilláék meglepetéssel készültek, Barbecque-zni hívtak magukhoz, és hogy Berciék is ott voltak, vettek még két kerti széket, mert csak négy volt nekik otthon. A sütéshez húsokat, hagymát, ilyenekt vettünk, valamint dinnyét meg csokit.
Lilláék bérlik a lakásukat, ami szerintem nagyon nagy. Három hálószoba és egy fürdőszoba van az emeleten, lent nappali konyhával, wc, mosókonyha, kis kert, garázs és az ágyuk. Dupla ágymatrac, ami nem fért föl a lépcsőn… A lakás egy lakóparkban van, ami igen barátságosan néz ki, és ami nekik nagyon kedvező, mindez, ha sétálnak, kb. 5 percre van az Ikeától, ahol mindketten dolgoznak. Innen remélhetőleg karácsony körül költöznek az épülő házukba. Ezekben a hetekben nagyon ráálltak a házzal kapcsolatos dolgok intézésére, tervek, hitel, stb. Majd nekünk is megmutatják a mintaházat, ami olyan, mint amilyen az ő házuk lesz, és azt, hogy hol fog felépülni.
A Barbecque-party kiváló hangultaban telt el leszámítva, hogy vakuval rávillantottam egy gekkóra, mikor lefotóztam. Ezzel frusztráltam, és nem ehette meg a vacsoráját, amire épp vadászott. Nagy lelkiismeret-furdalásom van azóta is. A másik probléma, ami foglalkoztatta a társaságot, hogy hogyan lehet egy tortát felosztani két és fél részre. Balázs váltig állította, hogy egyszerűen, és belerajzolta a zsíros tálba a megoldást. Berci a jégkrémek pálcikájával próbálta világossá tenni számunkra, hogy mindez hogyan lehetséges. A többiek, miután beleásták magukat a témába, kijelentették, hogy marhaság az egész, Lilla meg én Balázs kockafejűségével magyaráztuk, hogy egyáltalán előkerülhetett ez a téma. Timi bemutatta, hogy a két és félszeres részre osztás mennyi tortát eredményez. Jó volt elképzelni a két és fél finom magyar tortát. Krisztián pedig hol megpróbálta Balázs eszmefuttatását követni, és már-már elfogadni, mikor belátta, hogy ez így nem megy. Ekkorra már teleettük magunkat mindennel, és lassan tíz óra volt, hazajött a szomszéd.
Elindultunk hazafelé, de előtte még megvizsgáltunk közelről egy picike gekkót az ajtón, és beszélgetésünkkel kísértük Balázs kertlocsolását. Berciék hazafuvaroztak bennünket, és közben a csodálatosan kivlágított Brisbane-ről meséltek nekünk. Timi megmutatta a Story Bridge-et, amit a Lánchídhoz hasonlított, és amin a legegyszerűbb őket megközelíteni.
Hazaérve én szinte azonnal elaludtam, mert nagyon fáradt voltam. Krisztián megírt pár levelet, majd ő is aludni tért.

Február 12. csütörtök

2004-02-13T08:41:00.000+10:00

Ma nagyon meleg volt, az ember csak beragacsozódik ettől a kíméletlen párás hőségtől. De ez Queensland, ez Brisbane. Miután magamhoz tértem, fogtam magam és kijöttem a nappaliba, hogy az itteni hűsebb árnyékban még tovább pihentessem gondolataimat. Nem sokáig volt eredményes a kísérletem.
Mielőtt rávettem volna magam, hogy a tikkasztó párás egyetemi utat végignyargalásszam a notebook-kal a vállamon, gondoltam összeállítok a tegnapi képekből egy csokorra valót, hogy a kedves érdeklődők megtekintgethessék azokat jól. Így is volt. Megtekinthető most már a következő zárójelek között található webcímen: (http://host.epgep.bme.hu/neverend/brisbane/beachparty/) Ha ugyanezt a címet csak a brisbane szóig írjátok be, akkor ott meglelhettek még mást is. A későbbiekben ott lesznek majd még képek, egyéb érdekességek. Feltettem az idáig írt naplóinkat is.
Kerestünk az interneten telefonkártyát, amivel olcsón hazatelefonálhatunk, és sikeresen találtunk is. (http://www.phonecardselector.com.au) A Likom kártya, melyet Lilla ajánlott ezen a kártyaválasztó oldalon csak úgy szerepelt, hogy Sydney-ből kezdeményezhetőek vele hívások, viszont találtunk egy Click telefonkártyát, mellyel Brisbaneből Budapestre csak 9 cent/perc díjjal telefonálhatunk, kapcsolási díj nélkül. Van $10, $20 és $50 kártya, az $50-os éri meg legjobban, aki fél év alatt elhasználja, mert ahhoz $5 plusz ajándékbeszélgetés is jár, ami esetünkben 55,5 perc, ami elég jó. Úgy tűnt, hogy nem csak Budapestet lehet 9 centért hívni, hanem bármilyen vonalas telefont, de ez még nem biztos. Mobilt hívni 49 cent/perc, ami kicsit magasabb percdíj, de az sem vészes. Megbeszéltük, hogy utánajárunk, és beszerzünk egyet.
Az egyetemről bementünk Toowongba, és megejtettük az esedékes bevásárlásunkat, amit ezen alkalommal a Woolworth-ben tettünk. Hazajöttünk, megvacsoráltunk, lepihentünk, filmet néztünk, filmen elszunyókáltunk, majd én megírtam a naplót, és most mit írjak, hisz a mondat végére értem. Ja, próbáltuk hívni Norbiékat a szombati koncertekre, de Réka csak az üzenetrögzítővel beszélt.
Kitaláltam valamit… Feldobhatnánk a naplót… például úgy, hogy aki kíváncsi valamire, az megküldhetné emailben, mi meg igyekszünk utánajárni, vagy a témát érintő tapasztalatainkat megosztani Veletek. Pl. hogy a Woolworthben hányféle sajtot lehet kapni? Lehet, hogy mégsem jó ötlet… Na, de ha nem jó, majd Réka jól kihúzza reggel, persze ha elolvassa… puszi.
Réka elolvasta reggel, de nem azért, hogy lektorálja, és javítgassa, hanem mert érdekelte, hogy a tegnapról Krisztián mi mindent tudott összeszedni.
Ha megengeditek / megengedik, néhány velem történt dolgot is megosztok Veletek / Önökkel. Szokásomhoz híven kora reggel mentem be az egyetemre néhány tanmenetet összeállítani, előkészülni. Dolgozgattam, mikor megszólalt a telefon, s felvettem. Először majdnem egy kukkot sem értettem abból, hogy ki az, és mit akar. Aztán kicsit lelassított, s kiderült, hogy elődömet kereste Sydney-ből egy zenei társaságtól valaki. Mondtam neki, hogy legjobb lesz, ha újra telefonál, mert én sajnos nem tudok segíteni, de még kapcsolni sem tudom. Ebben maradtunk.
Nem sokkal később újra csörgött a telefon, s egy leendő tanítványom jelentkezett, hogy szeretne egy időpontot kérni tőlem. Fél óra múlva ott volt. Elmondta, kicsoda, micsoda, és hogy azon gondolkodik, hogy felvegye-e a tantárgyaimat, csak tudnom kell, hogy ő zeneileg alig-alig képzett, viszont kórust vezet egy általános iskolában. Kérte, hogy James-szel beszéljek róla, amint február végén hazaérkezik Európából, mert nem mindegy, hogy tudja-e teljesíteni a követelményeket, ugyanis otthon egy másfél éves kisgyereke van, és éppen babát vár. Mintegy fél órát beszélgettünk, és nagyon jó benyomást tett rám lelkesedésével, de elgondolkodtatott, hogy vajon nem túl magas követelményeket irkálok-e bele a tanmenetekbe. Azért lehet, hogy Andrea nem tipikus eset, erre vall, hogy bejött hozzám. Beszélgetésünk alatt kiderült, hogy a diploma utáni kurzusok felvétele egy félévre 2000 dollár kurzusokként. Egy ausztrálnak… Lilla múltkor említette, hogy ezen az egyetemen, a UQ-n sokkal drágábban tanulhatnak a külföldiek, mint az ausztrál állampolgárok. Hmmm..

Február 11. szerda

2004-02-12T08:54:00.000+10:00

Sziasztok kedves olvasók! Remélem, kellemesen elhelyezkedtetek, és kissé megfeledkezve a mindennapokról most teljes figyelemmel reánk tekintetek. Jó étvágyat az étkezőknek, kellemes lazítást a munkából olvasóknak, vidám pillanatokat mindenkinek, nem utolsósorban az elalvás előtt olvasónak: szép álmokat!
Nem internetezők és vv-oldalon olvasók ezt a bekezdést átugorják… Szeretném a blogspot oldalon naplót olvasókat megnyugtatni, hogy hozzászólást itt nem alkalmazhatnak, mert az csak a Viva Voce kórus oldalára regisztrált belső oldalon elhelyezett naplót olvasók kiváltsága. Ha valaki ezzel kívánna élni, látogasson el a http://www.vivavoce.civilport.hu/ oldalra, majd ott a legalsó menüpontban regisztrálódjon.
Még tegnap történt, de miután fürkész szemekkel átolvastam a naplónk utolsó napjait, láttam, hogy kimaradt pár dolog. Tehát tegnap… miután felébredtem (nem volt nehéz, mert Réka itthon hagyta kulcsait és ahhoz, hogy beengedjem, némi testmozgásra volt szükség, ezzel a reggeli torna mozdulatait letudván nem dőltem vissza napsütötte ágyikónkba), eszembe ötlött, hogy a bérelt lakáshoz regisztrálnunk kell a helyi energiatársaságnál, ellenkező esetben megszüntetik a lakás energiaellátását, és azt Ti sem szeretnétek kedves olvasók, ugye? Így vettem a telefont, és felhívtam az Energex telefonközpontját, aminek a számát Hooleyéktól kaptuk, ahol kb. 49 másodperc után sikeresen bemutatkozott egy kedves hölgy, aki felvette adatainkat, megkérdezte, milyen fizetési módozatot választunk, és miután már nagyon sok kérdést feltett, már együtt nevettünk, hogy mennyi „buta kis” kérdése van. Volt kedves, és ajánlotta, hogy úgy intézzük, hogy havonta fizessünk, hó közepén, valamint egy első $80 biztonsági letétet kell, elhelyezzünk az elején, amit remélem, visszakapunk egyszer. Örültem, mert megdicsérte angol tudásomat, és mondta, hogy biztos jól fogjuk érezni magunkat, és ne aggódjunk. (Mindenki mindig ezt mondja: no worries…) Ezenkívül február 20-án, amikor beköltözünk, jön valaki, és leolvassa a mérőórát, amit majd negyedévente megismétel, és a havi kb. $40-os összegek levonása melletti eltérést majd rendezik a bankkal. Elég jó, hogy nekem semmit nem kell a bankkal intézni, miután a paramétereink megadása után mindent az Energex-esek intéznek. Még a telefont és internetet kell elintéznünk, és megvagyunk.
Állással kapcsolatban: végigböngésztem két álláskereső oldal összes olyan állását, melyet el tudnék látni, valamint az újságokban lévőket is végignéztem, elküldtem számos helyre a jelentkezésemet, és most várok és keresek tovább… Igen, ahogy Réka említette, még pizza-futárnak is jelentkeztem, igaz még nincs autónk, de megírtam Nekik, hogy ha kellek, azonnal lesz.
Na és akkor a mai nap. Kihagytam az egyetemi utat, mert Réka használja az internetet, és kora 2-re jöttek értünk Berciék, akikről még nem meséltünk sokat, igaz én nem is tudtam volna, mert Réka ismerte őket jobban, miután egy internetes levelezőlistán ismerkedett meg velük is és Lilláékkal. Tanulva az előző napon sülésünkből, most minden ízünk 60+-os naptejtől fénylett, mikor Berciék telefonáltak, hogy indulhatunk. Timi és Berci 5 hete érkeztek Brisbane-be, hogy letelepedjenek. Kedvesek voltak, és eljöttek értünk, de utunk során kiderült, hogy nem csak ezért kedvesek. Timi kozmetikus, jelenleg angolt tanul, mert kötelezték rá, miután nem beszélte a nyelvet. Berci fogtechnikus, aki sokat tudna mesélni, milyen nehéz egy más országból hozott tudást elismertetni. Miután nagyon jó szakember, a kötelező vizsgán nagyon jól mutatkozott be, aminek köszönhetően talán elismeri a bizottság szaktudását, és eltekintenek az írásbeli bizonyítás hiányától, mely a szaknyelv ismerete hiányában meghiúsult. Nagyon úgy tűnik, hogy mindenképpen bizonyítani kell valamit, mielőtt elfogadják, alkalmazzák itt az embert, legyen bármilyen előélete, magas kvalifikáltsága. Szinte mindenhol azt nézik, hogy milyen referenciát hoz az ember, kit ismer itt! Ezért is jó, ha kezdésnek bármilyen munkát elvállal az ember, már csak azért is, hogy ezzel egy olyan referenst szerez magának, akit későbbi munkáltatói megkérdezhetnek a megbízhatóságunk, képességeinket illetően. Itt csak ez számít.
Egy bevásárlóközpontnál találkoztunk Lillával és Balázzsal, majd egy kisebb szigetre mentünk észak felé a Sunshine Coast egyik tengerpartjára. Lányok beszélgettek, mi fiúk pedig boogie board-dal kaptuk el a nagyobb hullámokat, hogy szörfözzünk. Ez a boogie board nem igazi surfdeszka, hanem csak egy kezdetlegesebb eszköz, de segítségével, fél testtel ráfeküdve, kisebb karmozdulatokkal elég hosszú úton viszi az embert a hullám ereje. Tetszett, csak a hétvégén megpirított arcomnak, orromnak nem tetszett a sós tengervíz, úgyhogy csak módjával örültem a hullámoknak. Legközelebb már csak a szememet fogja csípni, dejó! Ja, a boogie deszkát csak Lillától kaptam kölcsön, aki ezen alkalommal inkább a lányokkal volt, így én használhattam. (Lilla állítása szerint összesen egyszer használta ezt a szerzeményt, mióta megvették Balázs legnagyobb sajnálatára. – Réka megjegyzése) Majd biztosan mi is beszerzünk ilyet később. Vagy ki tudja…
Csináltunk pár fényképet, sétáltunk, rendeztünk szandál és papucs messzire dobó versenyt, rajzoltunk a homokba meglepetést, és kellemesen eltelt a délután. Visszafelé már Lilláékkal jöttünk, mert elmondásuk alapján Nekik inkább útjukba estünk hazafelé. Az órás-másfélórás út után kellemes hűvös dinnyével csábítottuk otthonunkba kedves barátainkat, akik elfogadták meghívásunkat. (Kiderült, hogy Balázs nagyon szereti a csokit, de a hűtőjükben állnak, miután megveszik, így sokszor csirke- és hagymaízű csokoládékat is tartanak. – Réka) Lilláék már másfél éve élnek Ausztráliában. Kezdetben Sydneyben, majd később átjöttek Brisbane-be ők is letelepedni. Lilla közgazdász, Balázs programozó, mégis mindketten az IKEA áruházban dolgoznak jelenleg. Balázs emellett egy magyar srácnál számítógépes munkát lát el, igaz csak félállásban, miután a kölcsönök felvételénél előnyt jelent a teljes állás, valamint az tűnik biztosabb választásnak. Mondta Balázs, hogy keres a magyar srác szervizest, és majd rákérdez, hogy elfogadná-e az én munkásságomat. Bárcsak adná ég!
Lilla ajánlott egy $20-os telefonkártyát, mellyel 600+ percet beszélhetünk magyar vonalas telefonnal, vonalas telefonról kezdeményezett hívással. Rengeteg azonosító kódot, meg hasonlót bebillentyűzve. Ez több mint nagyon jó! Állítólag, kínai üzletekben lehet megtalálni, és valami „licon” kártyát kell keresni. Hát kipróbáljuk!
Szombaton Valentine’s Day alkalmából 5-től koncertek lesznek a Botanikus Kertben, a Cityben, és megbeszéltük Berciékkel, hogy megyünk és szórakozunk. Balázs dolgozik, Lilla esetleg eljön. Az is kiderült, hogy mind a négyük érdekelt kóruséneklésben, Lilla nagyon szeret szervezkedni, és Rékával megbeszélték, hogy összehozzák valahogy. (Lilla az Óbudai Kamarakórusban énekelt, mielőtt kijöttek. – Réka) Azt is beszéltük, hogy később Norbiékkal és Lacival is összeismertetjük őket, amit nagyon szívesen fogadtak.
Laci a hétvége körül érkezik majd Indiából. Esetleg ő is el tud jönni a koncertekre szombaton. Elég mozgalmas hétvégének nézünk elébe, miután lesz ez az ágyszállítás is. :) A tévében a hírolvasó hölgy tüsszentett egy hatalmasat, ami kábé 6 másodpercre megszakította a monoton hírolvasását, ezzel figyelmemet is magára vonva. Rengeteg reklámot nyomnak a tévében. Az jó, hogy mindent pontosan kezdenek, két műsor között nincs átvezető reklám, de a filmek, műsorok, sorozatok közben kb. 10 percenként 1-2 perces reklámot kénytelen az ember végighallgatni, vagy addig átkapcsolhat másik csatornákra, ahol egy esetleges figyelem-elragadó információforrásnak köszönhetően esetleg lemarad az előző műsor folytatásának első percéről. Mekkora dolgok ezek. Mindenkinek kellemes pillanatokat!

2004-02-11T08:48:00.000+10:00

Február 9. hétfő
Tegnap, vasárnap igazából semmi említésre méltó nem történt, viszont egész este az interneten keresztül otthonnal beszélgettünk az irodámból. Reggel folytattuk.
Innen Toowongba buszoztunk, s ott bevásároltunk. Persze a buszjegyünk otthon maradt, így a buszon vettünk jegyet fejenként 1.80-ért. Ez így jóval drágább volt, mint a tízes gyűjtőjegyben. A bevásárlóközpontban vettünk két újabb tízes csomagot, darabját 13.80-ért, amit valószínű itt tartózkodásunk alatt fel tudunk még használni.
Ma a KMart üzletlánc boltjában voltunk, ahol szinte mindent lehet kapni, talán csak élelmiszert és alkoholt nem. Körbesétáltuk az egészet, s elhatároztuk, hogy majdan, ha szükségünk lesz valamire, először itt keressük. (Két hete a vasalónkat is itt vettük.) Szinte minden cikkből van olyan, ami le van értékelve, és nem biztos, hogy azért, mert rossz a minősége. Egyébként a ruhák többsége kínai áru, de a minősége talán jobb, mint otthon. Majd még tapasztalok… Csokit is vettünk, két hatalmas tábla Cadbury-t kb. olyan áron, mint Magyarországon. (Nagyon finom. Az egyik csak volt, mert megettük.)
A bevásárlóközpont alsó szintjén, az egyik pékségben beszélgettünk egy keveset a korábban megismert lánykával, aki a nyáron (itt télen) Írországba készül. Mikor meglátott, már messziről integetett nekünk, mert megismert.
Az ANZ Bankban elintéztük, hogy a számlánkról bármelyikünk fel tudjon venni, át tudjon utalni a másik aláírása nélkül. Erre azért és akkor került sor, mikor a lakás első bérleti díját szerettük volna átutalni a tulajdonosok National Australian Banknál vezetett számlájukra. Megpróbáltuk az interneten keresztül, de ott csak egy öt munkanapon belüli regisztrációval lehetséges a dolog. Ekkor Krisztián megpróbálta elintézni az egyetem területén működő bankfiókban, hogy személyesen utaljuk át a pénzt, de akkor kiderült, hogy bankközi utalásról lévén szó, 5 dollárba került volna. Krisztián úgy döntött, hogy akkor inkább kiveszi a pénzt, és befizeti a NAB-ba készpénzben, mert úgy ingyenes. De ekkor meg az derült ki, hogy mindkettőnk aláírása szükséges a pénzfelvételhez. Ezt ugyan nem értem, hiszen külön kártyánk van a számlához. Amikor eddig eljutottunk, akkor a hölgy sűrű elnézéskérések közepette elküldött minket a Toowongban található bankfiókba. Ezt azért kellett megtennie, mert a számlánkat nem St. Luciában nyitottuk (az egyetemen), hanem még Toombulban, és valamiért nem tudta előkeresni a toombuli fiók számát, hogy megbeszélje velük a részleteket. Toowongban viszont a bankos hölgy nem értette, hogy miért kellett mindezen a procedúrán átesnünk, miért kellett ezért átjönnünk hozzájuk, így ő is elnézést kért a kellemetlenségekért, és két perc alatt elintézte az ügyünket.
Este Krisztián bement az egyetemre, ahol hozzáférhet az internethez, hogy munkát keressen. Több órát töltött el e tevékenységével, küldözgette az önéletrajzát, és olvasgatta a lehetőségeket. Lehet, hogy pizza-futár lesz? Én örülnék neki…

Február 10. kedd
Reggel egyetem, séta, kulcsot itthon hagytam, így visszafordultam. Pedig pont ma határoztam el, hogy lemérem, hány perc alatt érek be Sam lakásából kényelmes sétával az irodába. Nos, a jogi tanszék 11 percnyire van a lépcsőházunktól, majd onnan hazafelé egy másik úton, kissé mérgesen csak nyolc perc a lépcsőházig. Itt Krisztián odaadta a kulcsomat, és úgy éreztem magam, mint egy szaunában, ahonnan épp ki akarok már jönni, mert nem bírom tovább, olyan ma az idő. A lépcsőháztól vissza a jogi tanszékig a második útvonalon, a forróságtól, a melegtől elcsigázva 9 perc. (Több, mert itt egy kicsit felfelé kell menni, ezért sem akarok biciklivel járni, inkább motoros rollerrel, mint amilyen a Tinó Krisztinának van.) Mindent összevetve a második utam épp 15 perces lett, de elviselhetetlenül melegem volt, hiszen már 30-35 percet gyalogoltam a hőségben. És mindez reggel 8 óra körül… Még jó, hogy bekentem magam reggel a 60-as napvédő krémmel.
Krisztiánnal váltottuk egymást az irodában, mert délután ő szeretett volna az internet közelében lenni. Hazajöttem ebédelni, de útközben bevittem Cathynek az adószámomat, amit Judy adott át nekünk a suliban. Cathy nem volt az irodájában, de a kolléganője, Rebecca segített, hogy ne kelljen többet bemennem, és odatette a fénymásolatot a dossziémba.
Judyval sikerült megbeszélnem néhány a tanítással kapcsolatos dolgot, és azt, hogy a fiával, Adriannel időpontot fog egyeztetni, hogy mikor tudja átszállítani a duplaágyat az új lakásunkba.
Az egyetemen van valami, ami egyelőre nem hagy nyugodni. Pénteken megcsináltattam az ID Cardom, az egyetemi személyi kártyámat, de azóta mindennap próbálkoztam vele kölcsönözni, és nem működik. A könyvtárosok szerint még nem vagyok a rendszerben, amit nem értek, illetve nehezen tudom elhinni. (Ezt ajánlom Balou figyelmébe, aki hiányolta a negatívumokat.) Bár a könyvtárosok megengednék, hogy kikölcsönözzem az adott könyveket, és ez ügyben már szinte minddel meg is ismerkedtem, nem találják azt a könyvet, amit szeretnék, mert nincs a polcon. Egyszerűen nem találják sehol. Hogy lehet ez? És miért nem tesznek semmit? Abban maradtunk, hogy emailben fognak értesíteni, ha meglesznek a könyvek.
Hazaértem, a melegtől szenvedtem, majd elaludtam. Krisztián hazaérkezett, majd este vacsorát főztünk, és telefonon megbeszéltünk az „au levlistás” Bercivel, hogy holnap délután ők, Lilláék és mi tengerpartra megyünk időt tölteni. Berci azt találta ki, hogy értünk jön kocsival, ami nekünk hatalmas segítség, mert nekünk egyelőre nincsen, és így, nélküle elég nehézkesen mozgunk. Majd jó alaposan bekenjük magunkat a 60-as krémmel, de úgy, hogy egyetlen négyzetcentiméter se maradjon ki, mert már tudjuk, hogy az mivel jár.
Most Krisztián egy valószínűleg nagyon vicces filmet néz a tv-ben, mert elég sűrűn hatalmasakat kacag. A tv-ről annyit, hogy nyelvgyakorlás miatt sokat nézzük, ha nincs más tennivalónk. Öt adót lehet elég jó minőségben fogni a lakásban. A jó filmek az SBS csatornán vannak általában eredeti nyelven angol felirattal. Na, nem ezzel gyakorlunk nyelvet. A többi csatornán rengeteg valóság-show megy a legkülönbözőbb helyszíneken és feladatokkal. Jó pár már otthon is megjelent belőlük. Tényleg profi vagyok már bennük, mert két napja nézem őket. Van olyan, ahol tizennégy pár házat épít, de csak az egyiké lesz, van olyan, ahol egy hotelben luxuskörülmények között vannak, de van Survivor, sőt ez valami különleges, mert ’Survivor All Star’ a címe, és három csapat küzd a túlélésért. A magyar Megasztár megfelelője az ’American’ illetve ’Australian Idol’ című műsor, amelyikben jobbnál jobb fiatal énekeseket láthatunk, hallhatunk. Állítólag az amerikaiak most kezdi a harmadik sorozatot, az ausztrál meg most fejezi be az elsőt vagy a másodikat. Épp ma volt egy nagy koncertjük, ahol sajnos elég hamiskásak voltak, viszont nagyon jó hangulatban telt az egész rendezvény. Ennyit ezekről. Ha valakit érdekel, akkor a hozzászólásokban jelezze!
Most aludni térek, mert holnap is dolgoznom kell, és még tengerpart is lesz. UJJÉ!!!

Február 7.

2004-02-08T16:36:00.000+10:00

Február 7. szombat
Reggel 9.20-ra Ferny Gorve-ba kellett érnünk, ahol Norbiékkal találkoztunk. Otthonról 8-kor indultunk, és mivel egy zónás gyűjtőjegyünk van, a 412-es busszal a 2. zóna határáig mentünk be, a Cribb Streetig. Innen 12-13 perc alatt begyalogoltunk a Roma Streetig, ahonnan vonattal utaztunk Ferny Gorve-ba. A Sunshine Coastra tartottunk, egy a Norbiék által jól ismert, és viszonylag gyakran látogatott beachre. A tengerparton elég kevés ember volt, gondoltuk azért, mert ma volt a queenslandi választás.
A Currimundi Lake (tó) és tengerpart találkozásánál voltunk. A tóban főként kisgyerekek játszottak, mert nyugodt és sekély volt a vize, ám aki a hullámokra vágyott, az pár lépést tett, és máris a nyílt óceánban fürödhetett. A nap hihetetlen erővel tűzött, és bár bekentük magunkat 60-as fényvédő krémmel, valószínűleg nem elég alaposan, mert estére testünk néhány helyen pirosan forrott. A tó mellett egy környezetvédelmi parkot találtunk, ahol az eredeti növényzet a fürdőzők által háborítatlanul mutatta be nekünk a vadont. Sajnos nem értek hozzá, hogy szakszerűen leírjam, milyen növényeket láttunk, csak annyit tudok, hogy mindkettőnket lenyűgözött a csodálatos növényvilág. Érdekes volt továbbá a víz ereje a tó és a tenger találkozásánál. A sodrásnak engedve elcsobogtunk a tóból az óceánig, de hihetetlen sebességgel tettük meg azt a nem sokkal több, mint 100 métert. Mikor ki akartunk szállni a sodrásból, bár alacsony volt a víz, mégis éktelen erőt kellett kifejtenünk, hogy talpon maradjunk, és a sodrásirányra merőlegesen kijussunk a partra. Érdekes volt, és többször kipróbáltuk. Aztán Norbi, Krisztián és én elsétáltunk jó darabon az óceánparton a környezetvédelmi park mellett, és közben Norbi megismertetett bennünket a partra vetett élőlényekkel, úgy mint csigákkal, kagylókkal, medúza- és növénydarabokkal.
A fürdőzés és tengerparti pihenést egy séta követte Mooloolabában, ami egy tipikus tengerparti kisváros beach-csel és mellette boltokkal, kávézókkal, fagylaltozókkal, étermekkel. Ezt a sétát Zsófi, a kislányuk már végigaludta a babakocsiban. Itt Norbinak eszébe jutott, hogy sütött nekünk pogácsát, amit elfelejtettünk eddig megkóstolni. Így az autóhoz visszaérve, bár az étkezés előtt voltunk, Krisztiánnal nem hagyhattuk ki, hogy megegyünk egy darabot belőle. Nekem nagyon ízlett, és Norbi nekünk adta az összeset. Most is abból falatozom.
Már ment le a nap, mire odaértünk Maroochydore-ba, ahol a már ismert, Sizzler nevű étteremben ettünk. Dóri és Norbi az első időben rengeteget járt ide, mert akkor még olcsóbb volt, és itt annyit ehettek, amennyi beléjük fért. Errefelé laktak akkoriban, mert Dórinak itt volt munkája, most már több éve Brisbane-ben dolgoznak mindketten. De fogorvoshoz még mindig visszajárnak ide, mert itt feleannyiba kerül, mint a városban. (Megkérdeztem, egy tömés kb. 45 dollár itt.)
A finom és laktató kaja után hazafelé vettük az irányt az autópályán. Zsófi az utazás alatt elaludt mellettem a gyerekülésben, mi pedig magyar slágereket hallgattunk Norbi cd-gyűjteményéből. Elvittek a Ferny Grove állomásig, de felajánlották, hogy nyugodtan aludjunk náluk, és majd reggel frissen hazamegyünk. Mi eléggé kimerültek voltunk, de úgy gondoltuk, hogy inkább otthon próbáljuk az égett bőrünket kúrálni.
A hazaút majdnem zökkenőmentes volt. A Central-nál 6 percünk volt átszállni a Toowong felé menő vonatra, ami 21.44-re ért menetrend szerint Toowongba. Ez így is történt, sőt korábban értünk be, csakhogy ott egy percünk volt, hogy elérjük a 412-es járatot. A vonattól futottunk a megálló felé, (szerencsére már jól ismertük az irányt) és láttuk, amint a buszunk, két perccel az adott idő előtt elhagyja a megállót. A megállóban álló interaktív tábla órája két percet sietett, s így a vezető úgy hihette, hogy el kell indulnia. Megvártuk a következő buszt, mert úgy számoltunk, hogy gyalog sem érnénk haza hamarabb, mint busszal. Tévedtünk, mert a következő busz viszont késett legalább 6-7 percet. Mindegy. Nem siettünk, csak éreztük, hogy nagyon jól esne bekenni már égő testrészeinket.

Február 6.

2004-02-08T16:34:00.000+10:00

Február 6. péntek
Reggel az egyetemről négy otthoni rokonnal, baráttal is összejött a szóbeli vagy képbeli beszélgetés az interneten. Olyan volt, mintha nagyon közel lennének… Eléggé meghatódtam, mikor élőben hallottam a hangjukat, vagy láttam őket. Péterrel és Szilvivel többszólamban is énekeltünk, amit Péter rögzített videón.
Délután megkötöttük az új lakásunk bérleti szerződését. Mindenféle, az állam által kibocsátott űrlapot kellett kitöltenünk, pedig nem is ingatlanirodán keresztül szereztük a lakást. A kauciót bár a bérbeadók kezébe adtuk, de mint megtudtuk tőlük, nem ők, hanem egy hivatal rendelkezik felette az esetben, ha bármi baj történne. A kaució összege 4 heti bérleti díj, ami egy rövidke alkudozás után 900 dollár lett. Vagyis heti 225-ért vettük ki a lakást az elkövetkező másfél évre. Mindig két hétre előre fogjuk átutalni a pénzt a számlájukra. Emellett a telefon- és az elektromos áram költsége terhel majd minket. Egy olcsó de gyors internetet is szeretnénk bevezettetni, amit egyelőre csak keresünk, ám még nem találtunk meg.
A tulajdonosok éppen szépítették a lakást, kifestették a szobákat, és rendbe hoztak néhány dolgot a konyhában, amikor rájuk törtünk. Meg volt beszélve, hogy jövünk, s röpke egy órás megbeszélésünk alatt eljutottunk addig, hogy meghívtak bennünket a Sunshine Coast-ra, a házukba. Mint korábban említettük, a tulajdonos házaspár Cathy Hooley szülei, akik pont annyira voltak kedvesek, mint lányuk az irodában.
A lakásnéző után elsétáltunk a térkép és telefonkönyv alapján a hozzánk legközelebb eső lutheránus templomba, ami az Indooroopilly-ben taláható Szt. Péter iskolához tartozó templom. Ez a kis séta kb. 45 percet vett igénybe, de közben gyönyörű házakban, kertekben és a kilátásban gyönyörködtünk. Azt hiszem, gyönyörködés nélkül 40 perc alatt is megjárjuk, amíg nincs kocsink. Tömegközlekedést egyelőre nem találtunk abba az irányba vasárnap. Úgy gondoljuk, hogy autóval legrosszabb esetben 10 perc alatt odaérünk majd. Amerre gyalogoltunk, szinte alig találkoztunk emberekkel, ez egy kertváros rész a hegyen, ahol a háza előtti pázsitot nyíró néni valószínűleg minden arrajáróra rámosolyog. Utunk alatt elhagytunk három templomot, két óvodát és két általános iskolát. Az egyik iskola udvarára beláttunk épp oda, ahol az úszómedencéjük volt. Az egyik templom gyülekezeti terméből ír zenét hallottunk, majd a nyitott ajtón benéztük, és láttuk, hogy ír step-et táncol rá egy kisebb csoport.
Az evangélikus iskolának az udvarára bementünk, majd a templom felé vettük az irányt. Az iskola területén a telefonkönyvből nyert információink alapján egy általános és egy középiskola működik, de mikor a kertjében voltuk, egy óvodát is láttunk. Gyerekek már alig voltak, mert 5 óra körül értünk oda. Akivel találkoztunk, mind kedvesen megkérdezte, hogy kit keresünk, legyen szó felnőttről vagy diákról. A diákok egyenruhában járnak szinte minden iskolában, amit eddig láttunk, itt is erről ismertük meg őket. Bordó pólóban és fehér rövidnadrágban voltak. Az iskola udvarán a templom mellett hatalmas ebédlő volt, de itt is láttunk úszómedencét lelátóval és több hatalmas füves sportpályát. Az egyik az utca túloldalán volt, nem az elkerített iskolakertben. Az iskolaépületeket egyelőre nem láttuk, de megint csak telefonkönyvből tudjuk, hogy van fiú és lány részlege a sulinak. Nagyon érdekes, hogy a telefonkönyvben az iskola alatt rengeteg szám van felsorolva, a szokásosak, mint pl. igazgatói iroda, gazdasági iroda, de a 32 mellékből az első helyen az a szám áll, ahol a hiányzásokat és késéseket egy üzenetrögzítő rögzíti. Akit érdekel a suli, az keresse fel a honlapjukat, a www.stpeters.qld.edu.au címen, én még nem tettem meg.
Este Krisztián nagyon fíííííííínom vacsorát készített, amíg aludtam. Virslit sütött, és gyönyörűen tálalta salátatálon. Annyira ízlett, bár akkor még azt hittem, hogy ez is az álmom része, amelyben Ausztráliába készültünk a kórusokkal, és nagyon fura volt, hogy szinte semmit sem készítettünk még össze, pedig másnap indult a repülő. De felébredtem, és itt voltam. (Ez a jobbik eset…)

Február 5.

2004-02-05T18:09:00.000+10:00

Február 5. (csütörtök)

Reggel 9-re mentem a Sarina Russo állásközvetítőhöz, ahová kedves feleségem is elkísért, azaz csak a központig, mert utána Ő a bevásárlóközpontba, én meg a 3 emeleti irodába mentem. Érkezésemet megelőzve kedves helyi buszsofőr bácsi 12 perces késése enyhén megemelte adrenalin-szintemet, ám ennek ellenére széles mosollyal érkeztem a kedves kishölgyhöz, aki készségesen adott egy űrlapot, amelyet másik 5 rokonlelkületű állásvadász-hajlamú társammal lázasan kezdtünk kitölteni. A lapon említést tettünk mindenféle személyes jellemzőinkről, tanulmányainkat, előző munkáinkat illető pontos adatok feltüntetésével, eredményeink csillogtatásával, annak reményében, hogy ez majd meghatja a munkáltatókat, és kiszúr minket majd a százhúszezerből. A kitöltést követően mindenki kapott egy kis kártyát, amin ID számot és PIN kódot nyerhettünk, hogy telefonon, interneten elérhessük az aktuális állásajánlatokat, melyeket a regisztráció nélkül nem tudnánk. Nagyon profik, mindenben segítik az embert, használhatjuk számítógépeiket, ahol segítenek akár megszerkeszteni a saját resumé-nkat, önéletrajzunkat, valamint az internetre elhelyeznek mindenkiről egy egységes oldalt, ahová a formanyomtatványon kitöltött adatainkat viszik fel. Használhatjuk a fénymásolóikat, telefonálhatunk, faxolhatunk, és használhatjuk a Touch-screenjüket, ahol ugyancsak az állások között nyílik lehetőség böngészni. Ha az egyéni munkakeresés nem sikerülne munkatalálással három hónap alatt, úgy egy képzést is biztosítanak, hogy miként álljunk helyt állásinterjúkon, hogyan fogalmazzunk kísérőlevelet, meg effélék… Nagyon-nagyon ajánlom őket, akik hasonló cipőben járnak… (http://www.sarinarusso.com.au)

Mindezek után most kivételesen nem a Coles-ban, hanem a Woolworth-ben vásároltunk zöldséget, gyümölcsöt, meg más élelmiszereket, ami úgy tűnt, hogy olcsóbb egy kevéssel a Coles-nál. Aztán ki tudja, biztos vannak mindkét üzletnek ügyeskedései, amin behozza az engedményt…

Hívott ma Norbi is, hogy ugyan még nem száz százalék, de szombatra kirándulást terveznek egy másik családdal a tengerpartra, valamelyik beach-re, és gondolták, hogy mi is velük tarthatnánk. Beleegyeztünk köszönettel.

Délután szundikáltam egy kicsit és a főiskolai angoltanárommal álmodtam… Mondta, hogy az angoltanárunk szombaton várt minket Toowongban, és hogy nem szép, hogy nem mentünk. Meg, hogy ő Brisbane-től 40 kilométerre lakik és a helyi jazz-zenekarban hegedül… Valami furát ehettem azt hiszem… :)

Kaptunk levelet Lacitól, hogy jól érzi magát Indiában, meg „kicsit más világ! Volt már pár előadásunk, aztán voltunk egy-két Pub-ban meg motorgyár látogatáson, szóval elég jól elvagyunk. A kaja is elég jó, amit kapunk, és a szállás sem rossz. Mindenkinek külön szobája van fürdőszobával. Marha jó idő van, hűvös, de napközben süt a nap, és jól fölmelegszik az idő. Este meg reggel viszont hűvös van. Nagyon sokan vannak az utakon, és a vezetési kultúra - mint olyan - nem igazan létezik. Mindenki nyomja a dudát és megy. Még a heten előadások vannak, aztán a jövő héten lesz kirándulás, meg városnézés, mert Delhi-ben még nem voltunk bent, mert az egyik külvárosban vagyunk kb. 30 percre a városközponttól.”

Február 4. szerda

2004-02-05T16:59:00.000+10:00

Korán felkeltem, hogy az egyetemen hamar felcsatlakozhassak az internetre, hogy élőben találkozhassak veletek. Krisztián még szundított egy kicsit, mert éjjel egyig nézte a ’Finding Nemo’ c. filmet. Itt kell elmondanom, hogy a Toowong központjában lévő bevásárlóközpontban láttam egy elég nagy akváriumot, ami a rajzfilmben található halakkal volt tele. Van benne bohóchal és olyan kék hal, amelyiket magyarul Szenillának hívnak.
Az egyetem egyik éttermében ebédeltünk ’Filos’-t, ami egy rétes-szerű tésztába göngyölt mangós csirke. Választani lehetett a tölteléket illetően az avokadós camamber és még valami között, de arra már nem emlékszem. Mindez kettőnknek 16 dollár volt, amihez vizet ittunk, de azt korlátlanul lehet fogyasztani.
Megérkeztek a bankkártyáink az egyetemi postaládámba. Az irodámban egy kicsit rendezkedtem, az itthonról kapott fotóknak és apró emlékeknek kerestem megfelelő helyet. Sőt már hamarabb kiraktam a falra azokat a rajzokat, amiket a tanítványaim küldtek emailben, és Krisztián kinyomtatott. Az egyik képen búcsúzó zsiráf-dinoszaurusz, a másikokon meg az Ausztráliában sanyarú sorsú, meghatározhatatlan állatfajták sírnak a tengerparton. (Ezeket fejből írtam, majd korrigálom, ha nem ezt rajzolták.)
Délután beszéltünk Cathyvel, hogy ki szeretnénk venni a lakást, s gyorsan telefonon összehozott a szüleivel egy pénteki találkozót.
Krisztián készül a holnapi interjúra, átolvasta a CV-jét, én pedig kivasaltam neki egy inget az új vasalónkkal. Úgy vettem észre, hogy akitől a lakást béreljük ritkán szokott vasalni. Ezt a következtetést abból vontam le, hogy a vasalóállvány egy viszonylag kis helyen van felállítva, és borzasztóan billeg. De billegett az máshol is, akárhova tettük. Szóval egyáltalán nem ideális az egyfolytában több órányi vagy a napi használtra.
Szorgalmasan vagdossuk a centiket. Ezt az apró figyelmességet Pati, egyik kedves kórustársunk készítette nekünk, aki otthon, a költözésünk utáni napon bedobott egy búcsúlevelet a postaládánkba. Ebben a levélben egy illetve több iskolai mérőszalagot találtunk, és hozzá egy részletes használati utasítás a centik eltávolításának módjáról. Mi pedig vagdossuk azt, igaz én vettem a bátorságot, és ráirogattam a dátumokat, így kijött, hogy a szalag december 18-ig elég. Akkorra tervezzük a hazalátogatást.
Egyébként ma már érezzük, hogy itthon napok óta nem csinálunk semmit, esténként unatkozni kezdünk, úgyhogy valószínű mától beindulnak az esti séták. A tv-t megint bekapcsoltuk, s én jól elaludtam rajta, de Krisztián tizenegy óra tájban felébresztett, hogy egy magyar filmre bukkant az egyik csatornán angol felirattal. A filmre mindketten emlékeztünk, de a címére nem.
Holnap lesz az interjú, azaz ma, mert már csütörtök reggel írom a tegnapi eseményeket. Drukkoljatok!!!

2004-02-04T09:53:00.000+10:00

Balázs nap
Ma egész nap esett. Reggel a kellemes és borús idő miatt nem keltünk olyan korán, mint szoktunk. Már kilenc is elmúlt, mikor először megnéztem az órám. Tegnap este sokáig voltunk fenn, mert találtunk egy filmet a lakásban, a ’ Pride and Prejudice’-t, (Büszkeség és balítéletet), aminek Krisz az első, én pedig három részét megnéztem. Ezt a filmet már otthon meg akartam nézni, csak valahogy ennyi időt nem tudtam áldozni rá, pedig még a 10.b-sek is nagyon ajánlották nekem.
Délelőtt a lakást takarítottuk ki, Krisztián porszívózott, én felmostam. Port nem kell törölgetni, mert gyakorlatilag nincs. Ez nagy örömömre szolgál, ugyanis nekem a takarítás mozzanatai közül az a legkevésbé szimpatikus. Lehet, hogy csak azért, mert otthon hiába törlöm át az egész lakást mindenféle por-ellenszerrel, mintha nem történt volna semmi, egy napon belül a porszemek újra megjelennek.
Krisz megnézte a film másik két részét, amíg én bementem az egyetemre. Onnan interneten üdvözöltem Balázs nevű, egyetlen tesómat. Aludt, de küldtem neki egy vicces képeslapot.
MINDEN KEDVES BALÁZSnak BOLDOG NÉVNAPOT!!!
Krisztián unokatesójának, aki nem rég tért haza egy olaszországi hangversenykörútról, meg a legjobb barátainknak, akiket Balázsnak hívnak.
Délután ötre kellett Cathy irodájába menni, aki munka után megmutatta nekünk szülei egyetemhez közeli, kiadó lakását. Sam lakásától nincs öt percre, egy többlakásos két szintes ház első emeletén található. Egy hatalmas nappali, egy kisebb és egy nagyobb hálószoba, amit bemutatott nekünk, és fontos, hogy hűtő, mosógép a rendelkezésünkre áll. Lesz mosogatógép is, ami ugyan még nincs beszerelve a konyhabútorba, de pénteken jönnek a szülei, akik még rendbe teszik a lakást. Egyébként velük kell majd az árról is beszélni, mert Cathy azt az üzenetet tolmácsolta felénk, hogy 230-ért akarják kiadni, nem 220-ért. Ez az ár még az előző lakóra vonatkozott. Mi nem örültünk a hírnek, mert azzal az elhatározással mentünk lakást nézni, hogy lealkudunk minimum 10 dollárt belőle. Egyébként egy csendes utcában található a ház, amihez zárható garázs is tartozik.
A háznézés után itthon megvacsoráztunk, majd végignéztük a filmet. JÓ kis nyelvgyakorlás volt. A felét nem értettük, de elhatároztuk, hogy ez lesz a nyelvgyakorló filmünk, és megnézzük még annyiszor, amennyiszer csak szeretnénk. Ehhez Sam DVD-jét át kell vennünk magunknak, de Krisztián könnyen megoldja az efféle problémákat.

Február 1-2.

2004-02-03T14:22:00.000+10:00

Február 1. vasárnap
A mai napot a pihenésre szántuk. Az időjárás nekünk dolgozott, izzasztó és alig elviselhető hőség uralkodott egész nap a megszokott délutáni, esti vihar nélkül.
Krisztián emlékezetes és nagyon ízletes vacsorát készített az áramszünetet túlélt kajáinkból. Telefonon elbúcsúztunk Lacitól, aki Indiába utazott két hétre. Judyt felhívtuk, hogy használhatjuk-e az internet-kapcsolatát, mert már nagyon hiányoznak az otthoniak, s nem bírjuk ki még egy napig. Természetesen megengedte, így Sam lakásából felcsatlakoztunk a netre, ki tudja, mennyiért. De nem bánjuk, hiszen már több mint három napja nem tudtunk híreket adni magunkról.

Február 2. hétfő
Ma Cathy Hooley-nál kezdtünk a személyzeti osztályon 9-kor, akit a ’staff number’ miatt kerestünk. Ez a regisztrációs szám a saját internet-kapcsolat beállításához volt szükséges. Kilencre nem készült el vele, így újra meglátogattuk őt 10 óra felé, amikorra már minden rendben volt. Sőt, kérdezett a lakás felől, és ajánlott egy lakást 220-ért az egyetemhez közel, amit a szülei adnának ki. Holnapra megbeszéltünk vele egy lakásnézést délután 5-re.
Az IT irodában adtak egy papírt a felhasználó nevemmel, jelszavammal és az új email címemmel (r.csernyik@uq.edu.au), amit majd Denis, az informatikus fog üzembe helyezni, de ha jól tudom, ő most nyaral.
Az internet Krisztián segítségével kiválóan működött, átböngésztem több mint 100 olvasatlan és kb. ugyanennyi „csak a címét olvasott” levelemet. Krisz megtette ugyanezt, amíg én a kottatárat tanulmányoztam. Rengeteg használható és kevésbé használható kotta áll rendelkezésemre a kórusvezetéshez illetve az ehhez kapcsolódó tantárgyakhoz.
Mindezzel délután fél kettőig végeztünk, majd újra meglátogattuk Cathyt, aki telefonált napközben, mert egy aláírásom hiányzott valami papíron.
Az ebéd után bementünk a legközelebbi bevásárlóközpontba, ahol elsődleges célunk Sarina Russo állásközvetítő irodájának meglátogatása volt. Felvették Krisztián adatait, majd időpontot egyeztettek vele csütörtök reggel 9-re egy ismerkedő beszélgetésre. Ezt az irodát még Judy ajánlotta, aki szerint ennek a nőnek a hálózata a leghíresebb, jól ismert és elég kiterjedt.
A bevásárlóközpontban és környékén érdeklődtünk még lakások iránt, de a már ismert apartmanokon, házakon kívül nem találtunk nagyon említésre méltót. Újabb csomagjainkat a Coles üzletben szereztük be, ahol 46 dollárt költöttünk. (Tegnap Krisztián megtalált néhány bankjegyet az irataink között, így mikor azt hittük, hogy nincs több készpénzünk, tévedtünk. Volt.) Ezeket a csomagokat már nem gyalog cipeltük haza a gyalog 20-25 perces úton, hanem felszálltunk a 412-es buszra, ami szinte hazáig vitt bennünket. Erre a buszra még induláskor egy 10-es gyűjtőjegyet vettünk fejenként 13.80-ért, ami egy zónára érvényes.
Ma egyébként egész nap borús az idő, s mióta kijöttünk a bevásárlóközpontból, azóta esik az eső. Már nem az a viharos, amit megszoktunk az előző napokban, hanem csendes záporszerű, csak jóval hosszabb ideig tart. Igen jólesett, mikor eláztunk hazafelé. Csurom vizek lettünk mindketten, de valahogy nem zavart, hogy csöpög a víz a szandálunkból, hogy ránk tapad a nedves ruha, mintha zuhanyoztunk volna.
Itthon nekiestünk a görögdinnyének, a tv-nek és a notebook-nak. Közben telefont kaptam az ANZ Bankból, hogy ellenőrizzenek, és megkérdezzék, hogy minden rendben van-e. A bankkártyáinkat már elküldték az egyetemre, de még nem érkeztek meg. Mindenesetre biztató, hogy érdeklődnek, és hogy a kártyák úton vannak.

Január 28-31.

2004-02-01T21:37:00.000+10:00

Január 28. (szerda este)

Norbit nem hívtam fel, viszont elmentünk a Toowong-i bevásárlóközpontba, ahol a Coles-ba bevásároltuk a csütörtöki ebédrevalót, valamint az egyéb fontosnak ítélt javakat. Ez a center kb. 25 perc gyaloglásra van tőlünk, viszont megspóroltunk vele oda-vissza kb. 4-5 dolcsit, amiért már akár 2 mangót, vagy 2 doboz papírzsepit, vagy 3 db szeletelt kenyeret is vehetünk.
Felhívtam viszont Maree-t, és megbeszéltük, hogy másnap délután 5 körül átjön értünk és sétálgatunk majd a folyóparton, esetleg megmutatja a várost. -gyk-

Január 29. (csütörtök)

Immáron az új lakban ébredtünk, majdhogynem a kelő nap fényével, miután a hálószobából lemaradt a függöny… Mielőtt nekiindultunk volna az iskolának, hogy Judy szobájából internetre léphessünk, még egy rövidke időre a nappaliba költöztünk az ottani árnyékos helyen elterülni, az alvást pótlólag.
9 körül elsétáltunk a Uni-ba (itt így becézgetik az egyetemet), amikor az utolsó 50 méter előtt egy szőke diáklányka toppant be elénk, a lejtős úton letipegve, befordulván az épületbe, majd a földszinti könyvtárba. Tervünk volt, hogy Réka szobájában rendet tegyünk, valamint, hogy leveleinkkel, naplónkkal foglalatoskodjunk.
16:30 körül eleredt a délutáni, már-már szokásosnak mondható eső, így Maree-vel tervezett kirándulásunk befuccsolt, viszont lássátok milyen előrelátó lány: hozott magával 4 doboz Guinness-t, merthogy gondolta megihatnánk. Megittunk hármat. Hallgattunk ír zenét, beszélgettünk, vele is nézegettünk otthoni képeket. Nagyon kedves, jófej lány. Kiderült, hogy testvérei IT területen (számítástechnikával) foglalkoznak, így megkértem, hogy vigyen el nekik egy-egy példányt a CV-mből, hátha… 8 körül indult haza, miután öccse főzött vacsorát, és miután Norbival megbeszéltük, hogy beugranánk hozzá a jelentkezési lapért, Maree elvitt minket a Hotelhez, a Citybe. Norbi nagyon kedves volt, kaptunk tőle szórólapokat, valamint útmutatást ahhoz, hogy miként érdemes kitölteni a jelentkezési lapot, hogy szinte minden jellegű munkát, minden munkabeosztással vállaljak el, mert nem nagyon osztogatják a jó helyeket.
A Cityből CityCat-tel jöttünk haza, ami a Brisbane folyón közlekedő katamarán – tömegközlekedési jármű. Hát eléggé húzós ára van. Ha nem vagy diák vagy nyugdíjas, és nincs gyűjtőjegyed, akkor annyiba fog kerülni 4 zónaátlépéssel történő utazásod, mint nekünk – $3.40 fejenként. Viszont tagadhatatlanul gyorsan hazaértünk.

Január 30. (péntek)

Judyval megbeszéltük, hogy segít lakást keresni, így bementünk hozzá reggel az egyetemre, amikor az utolsó 50 méter előtt a csütörtöki szőke diáklányka toppant be elénk, a lejtős úton letipegve, befordulván az épületbe, majd a földszinti könyvtárba. (dézsávü – avagy a Matrix… - csr) Volt rossz híre is, hogy Cathy Hooley személyzetistől kapott levelet, hogy mégsincs úgy ahogy előzőleg gondolta, így csak Réka repülőjegyét téríti az iskola… Én is térítek minnyá valamit… Készítettünk a vízumainkról másolatot: Rékáét Cathynek, enyémet meg Norbinak, hogy a jelentkezési laphoz csatolhassam.
Utunk a Toowong-i centerbe vezetett, ahol elsősorban jómagamról kellett igazolványképet készíttetnünk a hoteles jelentkezési laphoz. Az ismert négyképes fényképet kb. 10 dolcsiért 5 perc alatt elkészítették, később láttunk máshol 9-ért is. Vásároltunk még pár zöldséget, gyümölcsöt, meg kenyeret. A kenyereslány figyelmes lett az ír pólómra, és mondta, hogy ő is megy majd augusztusban 6 hónapra Dublinba és Corkba, és hogy mi miért is vagyunk itt, meg hasonlók…
Ezután vagy 3 ingatlan ügynökségénél néztünk körbe egyetemtől gyalogtávra lévő kiadó lakásokért. Akadt is pár számunkra érdekes. Az egyik ügynökségnél szombaton lesz lakásnéző túra, amiből két lakás minket is érdekel, így elmegyünk majd.
Judy hazahozott minket, kitöltöttem a hoteles jelentkezési lapot, majd elkezdtünk készülődni a vacsorával, mert nemsokára jön Laci, aki szombaton elvisz minket lángosozni. Réka zöldségsalátát, én gyümölcssalátát készítettem, elkészítettük a hús bundáját (sajtos mártás), meg a húst előklopfoltuk, mielőtt Laci megérkezett volna jött az eső, de hatalmas, meg szél, meg vihar, meg… áramszünet. :(
Ha áramszünet van, akkor nincs áram. Ha nincs áram, akkor nem megy a hűtő, a plafoni ventilátor, az elektromos sütő, tűzhely, este nincs fény, a notebook-ot korlátos ideig lehet csak használni, meg hát akkor a környéken sincs fény. Ez volt kb. délután 5-kor. Vártunk… egy ideig még volt hideg üditőnk… Játszottunk, amíg volt fény. Amikor már nem volt fény, akkor volt zseblámpa, viszont amivel készültünk az nem sült meg magától. Réka kérdezte kedvesen, hogy csináljon-e esetleg egy teát… No, de mégis hogyan forralja fel a vizet hozzá??? Vicc az egész. Elmentünk a közeli üzletbe gyertyát és szendvicsbe valót keresni. Gyertya elfogyott… Mentünk a Toowong-i centerbe, ahol volt gyertya, meg sok minden más. Áram nem. Nincs.
Gyertyafényes vacsoránkon szendvicseket ettünk, meg a már elkészített salátákat, és a még meg nem olvadt fagyit. Lacival nagyon jól ellegyenönismilliomosoztuk az időt, akárcsak a notebook-unk töltöttségét… Laci nálunk aludt.

Január 31. (szombat)

Laci reggel elkísért bennünket a lakásnéző túrára, ahol két lakást tekintettünk meg. Az első $220 per hét: bútorozatlan, koszos (a lakó még lakja és gusztustalan), hűtő marad, és esetleg 10 dolcsit engednek (úgy, mint a többi helyen is kábé). A második hely 270$ per hét szintén bútorozatlan, viszont gyönyörű, két hálószobás, két fürdőszobás, garázsos… Kettőnknek túl nagy.
Vettünk szombati újságot és mentünk lángosozni. Ennek a résznek a leírását meghagyom Rékának (aki igaz most már elszundított, mégis).

Már reggel van, február 1. vasárnap. Arra keltem, hogy nagyon melegem van, de ezt már majdnem megszoktam. Minden nap erre kelek. Viszont Krisztián igaz csak két percre, de arra ébredt, hogy valaki lelkes otthonról megengedett magának egy 5 mp-es hívást a telefonomra, amit a hálószobában felejtettem, és beleüvöltötte, hogy: SZIA!!!!!!!!!, majd letette. Bár csak tippem van, hogy ki lehetett, mert az otthoni számokat nem írja ki a telefonunk, azért jól esett.
Tegnap, szombaton tehát elindultunk kocsival a West End-re, Brisbane egyik kerületébe lángosozni. Ez a város egyik eléggé elhanyagolt része, ahogy láttam. De sokra nem emlékszem az útból, csak annyira, hogy átkocsikáztunk a görögök lakta városrészen, mivel az elején a szombati lapot böngésztem, így ahogy szoktam, rosszul lettem az úton. De hamar elmúlt, miután kiszálltunk az autóból. Egy szabadtéri piacra mentünk, ahol találkoztunk magyar emigránsokkal, akik a 70-es, 80-as években jöttek ki. Az első beszélgetés vegyes érzelmeket keltett bennünk. Mindhárman úgy öltöztek, mint Budapesten a hajléktalanok, és látszólag „semmit-tettek” a piac bejáratánál a köveken ülve. Az egyik jazz-tanár a konzervatóriumban, vele az itteni alacsony szintű zenei képzésről beszélgettem. A másik immár két éve él Brisbane-ben, de előtte húsz évet töltött Sydneyben, jelenleg IT állást keres, mint Krisztián. Mikor ezt megtudta, az első reakciója az volt, hogy úgysem fog semmit találni… Mi azért sok mindent meg fogunk próbálni, és ha nem lesz IT állás, akkor mással is megelégszünk. A harmadik figura pedig szobrászművész, aki a QUT-n tanul (egy másik egyetem Brisbane-ben), és most kezdi az utolsó évét. Névjegykártyát kaptunk tőle, rajta a honlapjának címét, ahol az alkotásai is megszemlélhetőek. (www.proartstudio.com – George Szerencsi)
A beszélgetés alatt Laci a lángososnál tett-vett, és hozott nekünk három jó nagy magyar lángost. A lángosost Gyurinak hívják, és Erdélyből települt ki. Ennél többet egyelőre nem sikerült megtudnunk róla, hiszen másokkal beszélgettünk.
Épp ezalatt volt nála egy magyar lány vásárolni, akinek bemutatta Lacit, és aki nekünk is bemutatkozott jól megrakott, és gondolom nehéz rekeszét cipelve a kezében. És lássunk együtt csodát! Mikor kiejtettem a nevem a bemutatkozásnál, nagyon örült, mert rajta van az australia primlistán, és olvassa ezt az irományt, amit most Ti / Önök is. Hááát ez csodálatos. Nekem is ismerős volt a neve, Cseh Erzsébet, hiszen már küldött néhány levelet a listára. (Most gyorsan – kb. egy óra alatt – átfutottam, és amióta tag vagyok egyet találtam.) Nagyon örültem, és elhatároztam, hogy bármi is történjék, össze fogok valahogy hozni egy „Brisbane-i au-levlistások és barátaik” találkozót. Egyelőre azonban lakást keresünk… ezerrel.
A piacról hazajöttünk, és az áram még sehol. A hűtőben a cuccok felmelegedtek, mindenhol a hőség és csak a hőség volt érezhető. Nehezen viseltük. Gyakorlatilag nem volt energiánk bármit is tenni, mind a hárman csak feküdtünk a földön, és megpróbáltuk elviselni a meleget. Még beszélni sem volt erőnk. Annyit tudtunk, hogy fél három körül el kell indulnunk a Citybe, ha el akarjuk érni azt a vonatot, amivel kimegyünk Ferry Grove-ba Norbiékhoz. Háromnegyed három körül ébredtük… Laci bevitt minket kocsival a Central-ba, a vonathoz, így elértük azt, sőt még volt időnk egy üveg bort venni valamelyik közeli üzletben. (Itt csak a kifejezetten alkoholt árusító üzletekben lehet alkoholt kapni, az élelmiszerboltokban nem.) Húsz dollárunk maradt a hétvégére készpénzben, a többi a számlánkon, de a kártya még nem érkezett meg hozzá.
A vonatállomáson megvettük a jegyeket (retúr 2.70 AUD/fő), majd felszálltunk a légkondicionált vonatra. Fél órát utaztunk Ferry Grove-ig, s onnan autóval vittek minket Norbiék a házukba, ami a Samford Valley-ben van. Gyönyörű helyen laknak, hegyekkel övezett környéken, kb. 20 perces autóútra a legközelebbi tömegközlekedéstől. A telek 7000 nm-es, füves terület, rajta különleges fák, pálmák és egy medence. Immár tíz éve élnek Ausztráliában, de csak másfél éve költöztek ide The Gap-ből. Rengeteget beszélgettünk mindenféléről. Zsófi, a három éves kislányuk nagyon barátságos, rögtön megvizsgált a műanyag orvosi felszerelésével, de szerencsére semmit nem talált, majd megmutatta az összes babáját. Beszédében a magyar és angol szavak teljesen természetesen elegyedtek, de egyáltalán nem volt zavaró. (Legújabb családi szállóige: Put your szemüveg on!)
Egy csodálatos barbecque-vacsora közben Krisztián apukája telefonhívásával lepett meg bennünket. Régóta nem adtunk hírt magunkról, már kb. 2 napja nem írtuk a naplót, nem ment levél. Megnyugtattuk, hogy csak hétfőtől tudunk internetezni, és hogy nincs áram, de jól vagyunk. Nagyon örültünk neki, hogy hívott.
A vacsorát rendesen elfogyasztottuk, Norbi vendéglátósként kiváló szakácsnak mutatkozott, igen ízletes volt minden. Mielőtt hazaindultunk, még megnézegettük a még otthon és a már itt készült fényképalbumaikat. Hazafelé ugyanazon az úton jöttünk, mint odafelé. Norbi visszavitt minket Ferry Grove-ig, ahol mivel pont elment az orrunk előtt a vonat, volt időnk még odaadni Krisztián CV-jét és jelentkezési lapját Norbinak. A következő vonat 30 perccel később indult. A Cityben 6 percünk volt átszállni egy másik vonalra, amire a jegyet még meg kellett venni (fejenként 1.90-ért), s ami elvitt bennünket a hozzánk legközelebb eső megállóig, Toowong-ba, innen még 20-25 percet kellett hazáig gyalogolni. A hazafelé úton már láttuk, hogy mintha világosak lennének a házak ablakai, és az utcák, így reménykedhettünk, hogy újra van áram. Mikor hazaértünk, az első dolog, amit meghallottunk, hogy a hűtőnk újra zenél, újra hűt, láttuk, hogy a fürdőszobában ég a villany, visszajött hozzánk az áram.
Na, ekkor ült le Krisztián naplót írni.

Január 28. szerda

2004-01-29T09:55:00.000+10:00

Ez a mi nagy napunk. Ma költöztünk át Judyéktól Sam Owens apartmanjába, ami az egyetem bejárata mellett van. Ma tettem első körömet az egyetem zenei tanszékén, megismerkedtem néhány kolléganőmmel, a titkársággal és a tanszék vezetőjével, Philippe-pel. Ma láttam először az irodámat, ahol másfél évet fogok eltölteni. Kipakoltam a kottáimat, zongoráztam, Krisztián beüzemelte a számítógépet, amit állítólag fél éve senki nem használt. Ma adtam oda az egyetem regisztrációján a számlákat, amiket vissza fognak téríteni. Nagy örömünkre mindkettőnk repülőjegyét térítik, ami Judy szerint egyáltalán nem megszokott errefelé. Ez körülbelül 3500 dollárt hoz majd a konyhánkra remélhetőleg február 6-án. Az összes többi számlát is odaadtam Cathy-nek az egyetem személyzeti osztályán. Nagyon kedvesek és segítőkészek voltak mindketten, mikor ki kellett töltenem valami adószámmal kapcsolatos nyomtatványt.
Az adószámunkat már Judy irodájából, interneten keresztül igényeltük, és mindösszesen 10 percet vett igénybe. A „Medicare” államilag támogatott betegbiztosítás nem jár a mi vízumosztályunkban, így két lehetőség közül választhatunk. Vagy egy méregdrága magánbiztosítást kötünk (Judynak és Desnek havi 300 AUD körül van), vagy ha megbetegszünk, kifizetjük az orvosi ellátást, ami 35 dollár körül van egy megfázás vagy hasonló kórházi ápolást nem igénylő ellátás esetében. Majd figyelünk, és vigyázunk magunkra, amennyire tőlünk telik, tőlünk függ.

A vihar lehűtötte a levegőt, hűvös dinnyét majszolgatok, szól a Hogyan kerülnek oda? című Emil.Rulez!, így mindezen kedvező körülmények mellett végre én is megszólalok… és most a szintén aktuális átlátszó Medúza szól…. Rékával készítettünk gyümölcssalátát egy nagyobb befőttes üvegbe, nyammm…. sárgadinnye, banán, papaya, görögdinnye… nyammm… Réka most a maradék görögdinnyével ’küzd’, ezért is volt alkalmas érkezésem a billentyűkre.
Megismerkedtünk ma Maree Hennessy-vel – ált.iskolai tanárnővel – az egyetemen, kinek ír ősei vannak, már meg is beszéltem vele, hogy elmegyünk ír pub-ba, meg keresünk valami élőzenét is… imádjuk Rékával a Céili-t táncolni, meg hallgatni, no meg pár pint Guinness-t is elpárologtatunk majd jól, gondolom. Nagyon szép Réka munkaterülete, már sétáltunk is egy kevést, meglátogattuk az egyetemisák által készített piciny esőerdőt, ahol a régebben említett gekko típusú állatból is megszemlélhettünk pár ékes példányt. Remélem hamarosan jómagamnak is akad valami hasonló állasféleség, mert akkor akad majd a zsebeimben zsé-zsé-zsé… Vajon a konyhamalac megeszi-e a dinnyehéjat? Ilyen hatalmas kérdésekbe botlunk… :)
Az egyetemről… kedvesek… végső soron kifizetik a repülőjegyemet!!! Hurrá!!! Az asszisztensek nem pattanásosak… tényleg nemtudom írta-e már Réka, de ez a meleg-párás klíma szépen kitisztította bőrünket… mint a babáké, tök király. Csiripelő madarak hozzák hírét, az amúgy is hallható gyönyörű ténynek: esőnk odébbállt. A’szem most egy kevés sétára adjuk fejünket… ja, és vettem egy Tai Chi könyvet 4$-ért, egy kiárusításon... (eredetileg 19.95$ volt) ugye, milyen érdekes :) majd jól megtanulok Tai Chi-zni és akkor majd jó lesz nekem. Ha valaki kíváncsi a 33. mozdulatra, ne habozzon emailt dobni a neverend_nospam@freemail.hu emailcímre… (ez felfogható persze önreklámnak is… node miért is ne, ugye? És este felhívom a Norbit, simán… mert Réka kérdezte… majd 8 után, mert akkor óccsó az előfizetett mobilkártyánkkal hívást kezdeményezni… 10 percen keresztül beszélünk még akkor is ha nincs mondanivalónk, mindezt 30 centért, még a koala-nak is megéri) Puszik.

2004-01-28T04:59:00.000+10:00

Január 27. kedd 20:35 (otthon 11:35)

Reggeli után azt terveztük, hogy Judyt elvisszük Des-szel a fodrászhoz, aztán nyitunk magunknak egy bankszámlát. Ám közben az az ötletünk támadt, hogy kipróbáljuk a buszos közlekedést, így az utcánkban járó 321-es járattal bementünk Toombul-ba, abba a bevásárlóközpontba, ahol vasárnap a templom után találkoztunk vendéglátóinkkal. A környék tehát nem volt ismeretlen számunkra, és a busszal is a végállomásig kellett menni. Mivel zónán belülre mentünk, ketten 3.20-ból úsztuk meg ezt a pár megállót. (Szerintem elég drága!)

A bevásárlóközpontban kicsit sétálgattunk, mielőtt a találkozóhelyre, a bank elé mentünk volna. A KMart üzletben kerestünk európai áramelosztót ausztrál fejjel, de csak a fordítottja volt. (Nem tudom, elég világosan fogalmaztam-e. Olyan átalakítót néztünk, ami a mi európai, magyar dugóinkat beveszi, és ugyanakkor az ausztrál hálózatba csatlakoztatható. Egyet hoztunk magunkkal otthonról, de gondoltuk, jól jön az ilyesmi.)

A folyószámlánkat az ANZ Banknál nyitottuk meg. Röpke negyed óra alatt elintéztünk ezzel kapcsolatban mindent. Kettőnk nevére, külön kártyával 5 AUD per hónap kezelési költséggel fog működni a számla. Ha az első számla megérkezik, fogjuk tudni, hogy ezen felül mi mindent vonnak még le. Egyelőre megpróbáljuk itt, mivel mindenki, akit megkérdeztünk elismerően nyilatkozott erről a bankról. (Persze nem tartottunk közvélemény-kutatást az ügyben.) A kártyáinkat az egyetem címére – egyelőre ez az egyetlen fix címünk – három-négy munkanapon belül postázzák.

A bankszámla megnyitása költekezési kedvet ébresztett bennünk, így bevásároltuk azokat a legfontosabb élelmiszereket, amelyekkel meg szeretnénk nyitni első háztartásunkat. Köztük görögdinnye, sárgadinnye és az átalakító, amit korábban kerestünk. Krisztián rögtön kettőt vett belőle. Alig kevesebb, mint 80 dollárt hagytunk ott az egyik nagy áruházban, a Coles-ban. Eközben telefont kaptunk Krisztián egyik otthoni kollégája (PéZSé) legjobb gyerekkori barátjától, Norbitól, hogy esetleg lenne egy kevés ideje, hogy megmutassa azt a házat, amit bérelhetnénk tőlük. Erről eddig nem írtam, pedig nagyon fontos dolog számunkra. Még otthon PéZsé és Krisztián megbeszélték, hogy Norbi talán tudna segíteni Krisztiánnak munkát találni. Krisztián ma reggel végre elérte telefonon, és megbeszélték, hogy van egy bútorozott, kiadó házuk a Gapben heti 200 dollárért. A munkáról akkor még alig esett szó.

Ma tehát találkoztunk Norbival a bevásárlóközpont parkolójában. Egy sötétkék Toyota Corollával érkezett. Tíz éve élnek itt feleségével, és a most három éves Zsófival, várhatóan áprilisra négyre bővül családjuk létszáma. Körülbelül másfél éve költöztek el a Gapből egy kis tanyára, ami onnan 15 perc kocsival. A gap-i ház alsó szintjén a feleség magánrendelője van berendezve – mozgássérült gyerekekkel foglakozik heti két napban privát rendelésen, a másik három napon az Oktatási Minisztériumban. A Pethő Intézetben végzett, majd kapott munkát először Sydneyben, majd a Sunshine Coaston, s végül itt, Brisbane-ben. A ház felső emeletén egyelőre senki sem lakik, talán júliustól a nagymama fog ideköltözni Magyarországról. Addig felajánlották nekünk a ház eme szintjét. A ház csodás kis helyen volt. Norbi folyamatosan szabadkozott a nagy fű, és a rendetlen kert miatt, de mi így is elbűvölőnek találtuk mind a kertet, mind a belső teret. Nagy részét Norbi saját kezűleg csinálta, és ahhoz képest, hogy vendéglátósként dolgozik, gyönyörű, sőt nem csak ahhoz képest. Amiért mégis gondolkodunk az odaköltözésen az a nagy távolság. Ez a Gap városrész kocsival kb. 10-15 perc, busszal kb. 20-25 perc a belvárostól (a City-től), ahonnan a St. Lucia Campus, ahol tanítani fogok még kb. fél óra busszal. Ha csak busszal kellene bejárni az egyetemre, az egy órát venne igénybe. A busz viszont nagyon drága errefelé, azonban a benzin nagyon olcsó (kevesebb mint 90 cent 1 liter). Ha autóval közlekedhetnénk, akkor nem kellene a City felé menni, hanem valamilyen hátsó úton lehetne könnyebben megközelíteni az egyetemet. Ezt az időt majd Judyval lemérjük a jövő
héten.

Norbi Krisztián álláskeresésével is foglalkozott, megígérte, hogy még ezen a héten hoz egy jelentkezési űrlapot, és azt kitöltve Krisztián életrajzával elviszi a Conrad Treasury Casino hoteljébe, ahol ő is dolgozik. Ez a Casino és hotel a City-ben van, már a repülőgépről is jól látszott, bár akkor még nem sejtettük, milyen épület is az.

Norbi munkába menet (délután 2-re ment dolgozni) bevitt minket a belvárosba, ahonnan a 321-es busszal jöttünk haza, két zónát ketten 5.20-ért tudtunk megtenni.
Itthon ebédeltünk, pihentünk az őrült hőségben, majd megvacsoráztunk, aminek alkalmából Des felbontott egy újabb üveg ausztrál csoda-bort, majd a szokásos fürdőzés következett, de az ég borús volt, és lógott az eső lába. Des, a vendéglátónk felkapcsolta a medence reflektorait, majd elmesélte a medence történetét és a tisztító működését. Miután kimásztunk a medencéből Des behívott bennünket a barlangjába, ami a ház alatt, a földszinten található. Ide rendezkedett be mindenféle gyűjteményével. Ezek bemutatása előtt meglepett bennünket egy-egy pohár Bundaberg Rum Coca-Colával. Nagyon ízlett ez az édes, füstös ausztrál specialitás. Az ital kortyolgatása közben megcsodáltuk zászlógyűjteményét, majd a falra kiragasztott világtérképet, amelyen kis zöldfejű gombostűkkel voltak megjelölve azok az országok, városok, amelyeket már meglátogatott. A legsűrűbb Európa, Ausztrália és az USA volt, de járt Indonéziában, Pápua Új-Guineában, Új-Zélandon, Hawaii-on, és néhány apróbb szigeten is. Mindenhonnan hozott zászlót és/vagy kitűzőt és/vagy poharat magával. Természetesen rengeteg souvenir is díszítette falát.
Utána bementünk a garázsba, ahol hatalmas kotta- és zenei könyvgyűjteményt találtunk, hiszen ezek nyomtatásával és terjesztésével is foglalkozik. Említette, hogy minden egyes kiadásból megtalálható egy példány az egyetem zenei könyvtárában.

Hosszú barátkozásunkat a zuhanyzás követte, majd mindannyian nyugovóra tértünk. Ekkor kaptunk egy sms-t Sz. Lacitól, aki meghívott minket lángosozni szombat reggelre. Ez nagyon szép tőle tekintve, hogy másnap utazik Indiába. Ezen felbuzdulva meghívtuk magunkhoz péntek estére (péntek délután ad le valamilyen dolgozatot). Szóval beindul lassan a társadalmi életünk.
/Sorry, hogy mindig ilyen sokat írok. Krisztián szerint azért, mert nem látom a lényegét a dolgoknak. Lehet, hogy ez is benne van. Én viszont úgy gondolom, hogy minden számomra fontos dolgot szeretnék megosztani VELETEK, hátha egy-egy apróság felkelti valakinek az érdeklődését./

2004-01-27T16:30:00.000+10:00

Január 26. hétfő AUSTRALIA DAY
Tehát ma ünneplik az első partraszállást az ausztrálok.
Vendéglátóink ugyanúgy pihentek, mint előző napjaikban, talán egyetlen furcsaság, hogy én továbbaludtam, mint Krisztián, fél 11-kor keltem. (Talán most álltam át igazán, bár eddig sem voltak különösebb nehézségek, csak mindig felébredtem éjjelente.)
Reggel itt járt Deby, a klínin lájdi, aki kitakarította az egész házat, vele volt a kislánya, ki holnap kezdi a gimnáziumot. Mindketten nagyon kedvesek voltak. Felmosták az erkélyen összegyűlt hangyákat, akik valószínű ünnepelni jöttek hozzánk, na nem az Australia Day-t, inkább a tegnapi trópusi vihart.
Ezután kicsit nosztalgiáztunk Krisszel. Megmutattuk Judyéknak a kórus cd-felvételéről készült werkfilmet, és az olmützi versenyről készített film felét. Ezután megebédeltünk. Nem esznek túl sokat. Ez még nem is lenne baj, csak azt nem értjük, miért nem éhesek pár óra múlva, mikor mi már elcsigázva szédelgünk üres gyomrunk miatt.
Ebéd után a mára már szokássá vált levélolvasás és medencelátogatás után ma Sam Owens elémentünk ki a reptérre, aki Új-Zélandból jött vissza. Ez a hölgy, aki egyébként a kollegám lesz, kölcsönadja nekünk az apartmanját németországi tartózkodása idejére. Február 23-án érkezik haza, addig nekünk keresnünk kell magunknak egy, az egyetemhez közel eső lakást, és addig teljesen ingyen használhatjuk a lakását. A ház, amiben az apartmant bérli, az egyetem bejáratától kb. 87 méterre van. Szerdán költözünk át, ám előtte mindenféle adminisztrációs munkát kell elvégeznem az egyetem titkárságán. Erről majd külön beszámolok. Számítunk visszajáró pénzre, bár Judy szerint az a legvalószínűbb, hogy ezeket az első fizetésemmel a bankszámlámra fogják utalni. Az pedig február 20. körül lesz esedékes.
Kedden, azaz holnap fogjuk megnyitni bankszámlánkat minden reménység szerint az ANZ Banknál. Az egyetem területén is van fiókja, és általában ezt választják az egyetem oktatói. Ez a bank állítólag az első négy legkedveltebb bank között van. Bár mielőtt elindultunk otthonról, az ING Bankos hölgynél érdeklődtünk, hogy melyik bankkal van közvetlen kapcsolatban pénzintézetük. Ő egy másikat ajánlott, a Sydney központú Westpac-ot, ami szintén benne van a legjobb négyben. Holnap fényt derítünk rá, hogy járunk jobban. Ha meg mégsem, akkor nyitunk egy számlát az ANZ-nél.
Amikor Sam-et vittük haza a reptérről, megnéztük a lakását, amelyik gyönyörű, és azt hiszem, bármikor elfogadnám otthon rövidebb távra. (Otthon másfél évig panellakásban laktunk.) Majd mikor beköltöztünk, leírom részletesebben, ez csak az első benyomásom volt. A „háztűznéző” után bejártuk autóval az egyetem területét, a St. Lucia Campust. Hatalmas zöld területen fekszik, a Brisbane folyó határolja két oldalról is, mert pont egy kanyarban van. Hajóval is megközelíthető (Ferry-vel és City Cat-tel), és közel van a belvároshoz. No nem gyalog. Gyalog nem mérnek semmit errefelé. Autóval kb. tíz perc, ahogy ma tapasztaltuk.
Most csak az autóúton mentünk körbe, de Judy így is végigmutogatta, melyik épületben melyik kar található. Mi közben bámultuk a sok fát, a krikett-, a foci-pályákat, a strand-röplabda pályát, a tenisz-pályát, a tavat sok íbisszel meg kacsával, a trópusi esőerdőt, amit a biológia tanszék hallgatói használnak terepgyakorlatra, a színháztermet, koncerttermet, a nyitott uszodát, persze mindet kívülről, a kocsiból. Szerdán majd mindent belülről is megnézhetek már. (Judy már két napja ezt mondogatja nekem: váncdájz jo biddáj – szerda lesz a te nagy napod.) Azt hiszem, meghatódtam, mikor végiggurultunk a területen. Itt fogok dolgozni másfél évig. Hmmm. Mikor mutathatom meg ezt nektek?????
Hazafelé beugrottunk egy csirkefalatos helyre, a nevére nem emlékszem. Itt vettük meg a vacsorát, sült csirkét krumplival. Itthon salátával tálaltuk magunknak. Des, a papa mindent szendvicsbe készít el magának. A csirkedarabokat is betette két szelet egyébként nagyon finom kenyér közé, vastagon rakott bele hagymát, rengeteg sóval és borssal szórta meg. Aztán vidáman ette az étkezőasztalnál, miközben a krikett-meccsre pislogott fél szemével. Állandóan krikettet néznek. Még nem ismerem a szabályokat, de Krisztiánnal elhatároztuk, hogy utánaolvasunk az interneten.
Krisztián egyébként rákérdezett a Quantas légitársaság nevének az eredetére. Szépen el is mondta nekem, mit jelent, annyit tudtam megjegyezni belőle, hogy a ’Q’ a Qeensland-ra utal (az egyik állam, Brisbane a fővárosa). Most már Krisztián alszik, de holnap, ha nem felejtem el, újra megkérdezem tőle, hogy újabb információval szolgálhassak. (Már akinek.)

.oO:[ Krisztián ]:Oo.
QUANTAS - Queensland and Northern Territories Air Services
Puszi mindenkinek ;)

2004-01-25T21:55:00.000+10:00

(otthon 12:56)
Tegnap a vihar előtt hagytam abba. Abból a kis szellőből óriási vihar kerekedett, amely Brisbane egyes részeiben árvizet okozott, míg máshol tetőket szaggatott le a házakról. Az itteniek elmondása alapján egy tipikus trópusi viharnak voltunk tanúi, de az utóbbi 10-12 évben nem volt ilyesmire példa, mindig száraz nyarakat éltek át. Judy, akinek legfiatalabb unokája 18 éves, azt mondta, hogy amikor régen a gyerekek iskolába mentek (a nyári szünet után) mindig esett az eső, és rendesen az Australia Day idején is vihar volt. Az Australia Day holnap lesz, amikor mindenki az első fehér ember 1778-ban Sydney-ben történt partra szállását ünnepli Ausztrália-szerte. Nagy ünnepségek, rendezvények és természetesen tűzijáték a méltó megemlékezés erről az eseményről. (Ma például azt láttuk a tv-ben, hogy Canberrában, a fővárosban megválasztották Ausztrália hősét, seniorját, fiatalját ... tovább nem néztem, de még sok mindenkit.)
Ma reggel vasárnap lévén Krisztiánnal templomba mentünk, ahova vendéglátóink elvittek, majd értünk jöttek. Közben a Kodály-társaságos nénit kivitték a repülőtérre, mert hazarepült Melbourne-be. Lutheránus templomba mentünk, így nagyjából követni tudtuk, hogy mi is történik, hiszen otthon is evangélikus gyülekezetbe járunk. A St. Paul templom esett hozzánk a legközelebb, amit előző este vendéglátónk nézett ki a telefonkönyvből. Sőt még azt is meg tudták nekünk mondani, hogy mikor van az istentisztelet.
Reggel 8:30-kor a beszerelt ventillátorokkal hűtött templomban elkezdődött a szertartás. (Ebben a részben kicsit jobban kifejtem a liturgiával kapcsolatos dolgokat, akit nem érdekel, ugorjon a következő bekezdésre!) Vízkereszt utáni 3. vasárnap lévén, oltárterítő és lelkész ruhája zöld, ez stimmel az otthoniakkal. A lekcióból kiválasztott szakaszok voltak a bevezetőben, amelyek a lelkész prózamondásával szólaltak meg, és amelyekre a gyülekezet versenként válaszolt. A pontos szöveget magammal hoztam. Érdekesség, hogy ilyen prózamondásos felelgetés végig jellemző az istentiszteletre. A népénekek katasztrofálisak voltak, csupa modern, huszadik századi könnyűzene, kivéve a záróéneket, ami a „The Church’s one foundation” – magyarul „Az egyháznak a Jézus a fundamentuma” szöveggel szólalt meg. A liturgiában három olvasmány volt köztük egy szintén olvasott 19. zsoltár parafrázisával (szövegidézet: „…Keen as an athlete at the Olympics, he strides from Brisbane to Perth…” ), illetve a lekció és evangélium rögtön, megszakítás nélkül követte egymást. Ezután elénekeltük a Hitvallást 17. századi szöveggel és valami hihetetlenül nyálas dallammal. A prédikáció igen érdekesen szólt, látszott, szaglott, ízlett. Merthogy szemléltetés volt ám, meg kérdések, meg só (SHOW). Egy lábast tett az oltárkerítés elé egy állványon, amibe egyesével bepakolta a hozzávalókat egy jó bárányleveshez. A krumpli, a megfontoltakat szimbolizálta, a fehérrépa az öregeket, akik ragaszkodnak hagyományaikhoz. Egy számomra ismeretlen zöldség a meghúzódókat jelképezte, akik inkább nem szeretnek a közösségben lenni, és a hagyma a sírást, a fájdalmat, a keservet. Ezután következett a vegeta, amelyik az újat, a modern eszközöket reprezentálta. Bárányt nem hozott be. Nagyon szemléletes volt. Nem tudom, hogy a show nélkül megértette volna a gyülekezet, vagy nem, vagy ki tudja, lehet, hogy még így sem esett le nekik. Nekem úgy tűnt, mintha a lelkész is jó értelemben kifigurázná kicsit azokat, akik hallgatják. Ezt nem tudom biztosan megmondani, ehhez többször el kellene ide menni, de valószínű legközelebb már az egyetemhez közelebb eső lutheránus templomba megyünk.
A templom után egy bevásárlóközpontban találkoztunk Judyval és férjével, Des-szel. Megvettük első ausztrál vasalónkat kevesebb, mint 10 dollárért. Szerencsére 1 év garancia van rá, így bármikor gondunk van vele, visszavihetjük.
Itthon megtámadtak bennünket a gyerekek, unokák, nagymamát látogatni jöttek-e vagy a medencében fürdőzni, ez nem derült ki. Talán mindkettő belefér életükbe ily módon. Ebédre mindössze szendvicseket ettünk, ami ugye fura egy tipikus magyar vasárnapi ebédhez képest, ám ennyivel is jól tudtunk lakni. Ebéd után levélolvasgatás majd fürdőzés volt a programunk, miközben vendéglátó papánk lenyírta a füvet.
Az égen sötét felhők adták egy következő esőzésnek előjelét. Bejött. Hatalmas vihar kerekedett. A mai kisebb volt, mint a tegnapi, de Judy lányáék házában nem volt áram, teljes sötétség borult az utcájukra, mire elhatározták, hogyha nem tudnak főzni, elmennek, és esznek valahol valamit. Igen ám, de a garázsajtó, ami mögött a kocsi áll szintén elektromos zárral nyitható. Így jártak. Judy jót nevetett a történteken, mikor nekünk előadta… Aztán jött még egy telefon, egyik barátnőjénél sincs áram. Ez történt ma Brisbane-ben velünk és körülöttünk.

2004-01-25T14:32:00.001+10:00

Január 24. szombat 18.14. Brisbane (otthon 11.14)
Tegnap éjjel próbálgattuk a netet az otthonról hozott notebook-unkról Judy internet elérési lehetőségén keresztül (ami iszonyú lassú). Azt már tudtuk, hogy a kórusoldalra és a freemail oldalra fel tudunk menni, de egyetlen chat-program sem működött eddig. Éjjel sem hagytuk abba a kísérletezést. Fél egy után egy kicsivel mondtam Krisztiánnak, hogy még tíz percet adjunk magunknak, s ha addig nem tudunk semmilyen eredményt felmutatni, menjünk aludni. (Muszáj megszoknunk, hogy amikor sötét van, akkor van éjjel, és nem akkor, mikor álmosak vagyunk.) A gép, vagy az internet-kapcsolat mintha erre várt volna, megjelent az msn-es szimbólum, és egy csomó név, amikre vártunk, a barátaink. Nagy izgalom lett úrrá mindkettőnkön. Krisztián beszélt a kollegáival, akik irigykedve mondták, hogy inkább ne beszéljünk arról, hogy medence van a ház udvarán. Aztán Andival is váltottunk volna néhány szót, ha láttuk volna, amit ír. Csak a hangulatjeleket láttuk (síró, nevető arc stb.), így kommunikáltunk. Aztán kaptunk tőle egy emailt, hogy nem Andi volt, akivel beszéltünk, hanem a testvére, Lívia. Nem baj, gondoltuk, talán eljut azokhoz az információ, akiket érint, miszerint otthoni idő szerint éjfél körül megpróbálunk netre jönni. Elaludtunk, és az ébredés majd egy gyors reggeli után felmentünk a netre, ahol barátok, ismerősök tömkelege várt már tárt karokkal. Nagyon furcsa volt látni a neveket mind zölden világítani (ez jelenti, hogy online vannak, ha piros, akkor offline), és tudtuk, hogy mind velünk akarnak beszélni.
Ott volt Andi, balaggio, Balou, Ferkó, Luca (megjelent néha), petyko, stibi. Köszönjük nekik, kimondhatatlanul jó érzés volt velük találkozni, és ők megvártak, pedig több mint fél órát késtünk éjfélhez képest, mert épp reggeliztünk.
A reggeli-éjszakai légyott után kivittek minket a Beach-re ebédelni. A Redcliffe nevű üdülőhelyre mentünk, ahol sirályok, pelikánok és valami tipikus ausztrál madárfaj képviselői társaságában egy kikötőben ettünk. Az ebédünk friss hal, rák, polipkar volt chips-szel (sült krumplival).
Ebédünk után beszálltunk légkondicionált autóba, amit szerintem ők, mint az őrültek lehűtenek. Szóval fáztam. Nyári ruhában kifejezetten hideg volt az autóban, és ezt már tegnap is megjegyeztem Krisztiánnak, hogy minden helyiséget (bevásárlóközpont, étterem, living room – nappali szoba) túlhűtenek. De ők jól bírják, senkit nem láttam dideregni, csak magamat.
Ezzel a belül hideg, kívül meleg autóval végigkocsikáztunk Redclifftől hazafelé a tengerparton. Persze fogalmam sincs, merre jöttünk, csak gondolom, hogy addig jöttünk a tengerparton, amíg el nem értünk lakóhelyünk magasságába, mert hazafelé sokkal hosszabbnak tűnt a tengerparti szakasz, mint odafelé. Rengeteg kis strandot láttunk, bár az emberek nem voltak ott tömegestül, vendéglátóink szerint azért, mert véget ért az iskolai szünet (szkulhálidáj). Elhaladtunk egy kis templomocska mellett, ahol Judy esküvője volt, mint megtudtuk az első. Innentől kezdve nem mertünk erről többet kérdezni.  Majd egyszer.
Itthon a forróság és fáradtság keveréke elaltatott engem, amíg Krisztián az interneten böngészte az állásajánlatokat. Aztán egyszer csak bejött a forró szobába, és a swimming pool-ba invitált. Hát már hogyne mennék fürdeni!!! Fürdőruha, törölköző, a Judytól kapott leégés elleni naptej (a mienket egyelőre nem találjuk, lehet, hogy Balázsnál hagytuk), és már ugrottunk is a kellemesen hűsítő vízbe. A medencéből kimentettünk egy darázsféle és egy gyíkféle állatot. A kicsi gyíkocska miután kimentette, nem akarta Krisztián kezét elhagyni, ezért kénytelen voltam lefotózni. Lehet, hogy megtaláltuk az első ausztrál háziállatunkat?
A medencében, pancsolás közben eszünkbe jutottak az otthoniak. Hogy lehet, hogy ott esik a hó??? Ez egyelőre nem fér a fejünkbe.
Jelenleg a teraszon ücsörgök, kinn vihar készülődik, Krisztián elaludt már másfél órája, még vacsorázni sem kelt fel. (Hopp, egy soványka hangya a monitoron.) A vihar jelei a villámlás, erősödő, de még szélnek nem mondható szellő ugyanazok, mint amit otthon megszoktunk. A végeredményt majd később leírom.
A jövő heti programunkról annyit már tudunk, hogy szerdán költözünk egy lakásba, ahol kb. egy hónapig lakhatunk, előtte bevisszük az egyetemre a tanításhoz szükséges dolgaimat, amit hétfő este, kóruspróba előtt adtunk fel Pesten DHL-lel. Ez így iszonyú drága volt, de tudtuk, hogy számla ellenében kifizeti az egyetem, mint ahogy az én repülőjegyemet és a túlsúlyos csomagunkat is. (Azért leírom az árakat, hátha valakinek hasznos lesz: DHL 23 kg-os csomag 160ezer Ft ÁFÁ-val, túlsúly 7 kg – kettőnknek úgy, hogy már 10 kilót elengedtek – kb. 70 ezer Ft. Nekünk ez is irreálisan magas árnak tűnik.)
A feladott csomag tehát itt volt csütörtökre, hamarabb, mint mi. Ezt visszük be szerdán az egyetemre. Hétfőn és kedden intézkedünk a bankszámlánk és a saját bérelt lakásunk ügyében.

2004-01-25T14:32:00.000+10:00

Január 23. péntek 23.16 Brisbane (14.16 otthon)
A kihagyott idő alatt megismerkedtünk egy kedves, rendes magyar fiúval, Szentirmai Lacival, aki itt él már több mint három éve, és akivel elmentünk kajálni és városnézésre. Húúúú…
Első benyomásaink alapján Brisbane hatalmas. A belvárosa kicsi, autóval háromszor-négyszer végigfutottunk rajta mindössze tíz perc alatt. Voltunk a tengerparton, ahol fürdeni ugyan nem lehetett, de érezni a nyarat, a meleg tengervizet igen. Fújt a langyos szellő, sütött a nap, a sós víz illata csapta meg orromat. Ennél több nem kellett, hogy tudjam, egy időre elfelejthetem a havat, a hideget. Elmentünk vacsorázni egy gyorsétkezdébe, ha jól emlékszem a nevére, Sizzler’s, de nem volt annyira gyors, mint itthon a gyorséttermek. Mire végeztünk, besötétedett. Ha menüt rendelünk, és mi azt tettük, a menü mellé lehet válogatni salátát, gyümölcsöt, tésztát, desszertet. Az üdítőt külön kellett fizetnünk. Én egy sajtos-sonkás csirkeszeletet kértem sült krumplival és üdítővel, ami 20.45 AUD-ba került, Krisztián pedig fokhagymás steaket evett kis gombákkal és sült krumplival, hozzá üdítőt kért, s így kb. 24 AUD jött ki neki a számlán. Nagyon jóllaktunk, fagylaltot is ettünk a görögdinnye, sárgadinnye és ananász mellé.
A kiadós vacsora után autóztunk egyet a városban, majd többször eltévedtünk, mire végre elértük célunkat, a Mont Koot-tha kilátót. Innen láthattuk szinte az egész fényárban úszó Brisbane-t, amint messze elnyúlva úgy tetszett, mint mikor a kialudni készülő tábortűz parazsába belemereng az ember. Gyönyörű volt, és hatalmas. No persze a repülőről tegnap este ugyanezt vagy ehhez hasonlót nézegettünk leszállás közben.  Már egy teljes napja Ausztráliában élünk. Fura.

2004-01-25T14:30:00.000+10:00

Január 23. 13.55 Brisbane (4.55 Budapest)
Megérkeztünk… Hihetetlen, hogy ennyire messze vagyunk otthonról. Első benyomások: fülledt hőség, rengeteg hangos madár, kedves, szimpatikus vendéglátók és két picike „elemes” kutya.

Előzmények szerves folytatásaként azért leírom, hogy Kuala Lumpur-ban egy rövid, mindössze húsz perces kiszállásra volt lehetőség, utána rögtön vissza kellett szállnunk a kitakarított gépre. Az érdekessége a dolognak, hogy nagyon hosszú út volt mögöttünk, hiszen átutaztuk a napot. Otthoni idő szerint este tíz körül érkeztünk meg Malájziába, s mikor visszaszálltunk egy gyors mellékhelyiség-látogatás után, a stewardessek így köszöntöttek: „Good morning!” Elképedtünk, de tényleg reggel volt. Életünk legrövidebb éjszakáját éltük át: egy wc és egy hazatelefonálás fért bele. 
A továbbutazásra nagyon készültünk, de szerencsére valamiért sokkal rövidebbnek tűnt az út Melbourne-ig, mint gondoltuk korábban. Valószínű azért éreztük így, mert mindketten aludtunk valamicskét, és csak reggelizni és ebédelni keltünk fel. Mint a csecsemők… A lábunk pihentetése céljából néha bóklásztunk, sétálgattunk, és beszélgettünk Ágival, aki Melbourne-be utazott, ahol a testvérééket látogatta meg. Megismerkedtünk Christopherrel, Kristóffal, aki a nyári szünetben Debrecenben volt, ahol szülei rokonaival töltött el két hónapot, és mivel a suli náluk január végén kezdődik, haza kellett jönnie Melbourne-be. A malájziai reptéren beszédbe elegyedtünk egy magyar fiúval, aki februártól Brisbane-ben fog tanulni, addig azonban Melbourne-ben tölt egy hónapot rokonoknál. A nevét és email címét a rövid utazás alatt nem kérdeztük meg, mivel mikor ő aludt, akkor voltunk mi ébren, és fordítva. Csak annyit tudunk róla, hogy egyébként Milánóban él a szüleivel. Talán összefutunk vele is valahol, még nem tudom, mennyi esélyünk van rá.
Melbourne-ben kiszálltunk a hatalmas repülőből, és elindultunk arra, amerre a többi utas. Először az útlevélellenőrzésen estünk át, majd felvettük a három befóliázott poggyászunkat, aztán pedig a rettegett vámvizsgálat felé vettük utunkat. Mikor sorra kerültünk, rátettük az összes csomagunkat egy rövid futószalagra, ami átvilágító berendezésen ment keresztül. Volt nálunk három tábla csoki is felbontatlanul… (Az egyetlen felbontottat odaadtuk egy mosolygós stewardessnek a repülőről való távozáskor.) A csomagjaink mentek az átvilágítón, akkor váratlanul rámszólt a sapkás vámos, hogy: „Keszenem.” ¬– és fülig érő szájjal vigyorgott. Mit mondjak, megkönnyebbültem, hogy nem kell a fóliákat lefejteni a bőröndjeinkről, és visszamosolyogtam. Aztán elmondta, hogy volt egy magyar barátja, akitől valamelyest tanult magyarul, de több szó most nem jut eszébe. És már mentünk is ki a kapun, ahol rengeteg ember várta a tengerentúlról érkezőket.
Itt balra kanyarodtunk, és követtük a feliratot: Domestic flights (belföldi járatok). Találkoztunk egy fiatal magyar orvossal (dr. Gulyás Károly), aki egy évre jött dolgozni Tasmániába, Hobartba, és akit már a gépen is láttunk, de csak messziről. Most beszédbe elegyedtünk vele, és mivel volt időnk a gépek indulásáig, megtanított néhány tipikus osszi (aussie - ausztrál) kifejezést, pl. Gdájmájt (Good day, mate), Gdfojöszelf (Good for yourself).
Itt újra be kellett csekkolnunk a belföldi reptéren, de ismét minden rendben ment. Már nagyon fáradtak voltunk mindketten, szinte elaludtunk a váróban is, hát még a gépen. A napsütötte Melbourne-ből, ahol ugyan a meleg nyarat még nem éreztük bőrünkön, elindult a gépünk. Alig egy órája szálltunk fel, amikor viharfelhőket, villámokat láttunk alattunk, és nagyon sötét lett. A sötétséget még értettük, hiszen észak felé vettük utunkat, de a vihar nem fért a képbe. Mire Brisbane-be értünk este 8 után (otthoni idő szerint 11.10-re), fülledt meleg vett körül bennünket, és hiretelen elviselhetetlen volt az eddig szinte mindvégig magunkon viselt pulóvert hordani. A reptér légkondicionált belsejéből a szabad levegőre való kilépés hatalmas meglepetés és rémes megpróbáltatás volt számunkra. Még azt a száz méteres utat sem tudtuk megtenni pulóverben, ami az autóig vezetett. Meg kellett állni a sok csomaggal, és levenni magunkról a „felesleget”. 
Judy, a vendéglátónk, és melbourne-i vendége, egy hölgy, aki az ausztrál Kodály-társaság képviselője jöttek elénk egy felirattal: „Réka és Krisztián”. A fáradtságtól alig tudtunk velük pár szót váltani. Otthonról hazatelefonáltunk (0011 36), illetve megpróbáltuk elérni szüleinket, de mivel mind dolgozott, vagy épp ebédszünetét töltötte, kissé nehézkes volt megtalálni őket. Hatalmas meglepetésükben legelőször egy örömkiáltásra futotta tőlük. Megmondom őszintén, engem ez nagyon érzékenyen érintett a reptéri búcsú után, és alig bírtam megszólalni a folytogató sírástól. (Réka) Krisztián jól bírta, mikor anyukájával beszélt, no crying at all. Aztán utána megpróbáltunk felcsatlakozni a netre Judy gépével, ami az egyetemre van bekötve. Háááát, elég nehéz volt. A freemail-es oldalt és a kórus honlapját szerencsére el tudtuk érni, de ahogy előre gondoltuk, a csetelés még nem jött össze sem msn-nel, sem icq-val, sem irc-vel.
A VV-oldal látogatása megint nagyon felkavart engem. A vendégkönyv tele fájdalmas, búcsúzós szövegekkel, aztán tesóm reptéri on-line jelentése arról, hogy leszállt a gépünk Brisbane-ben… Még most is alig bírom leírni elérzékenyülés nélkül. Erre mi is írtunk egy kis jelentést magunkról, hátha olvassák. Persze itt már sötét volt, meg este 10, otthon még csak koradélután. Lefeküdtünk aludni, és sajnáltam nagyon, hogy a kórus este 7-kor keződő koncertjét átalusszuk, de hát mi már nem otthon vagyunk, itt kell alkalmazkodnunk mindenhez.
Alvás előtt még megkértük vendéglátónkat, hogy esetleg felmehetnénk-e a netre reggel 9 körül, ugyanis az otthoniak várnak minket a gépek előtt éjféltájban. Megengedte, és mi ezzel a tudattal aludtunk el, hogy reggel, ha felébredünk kilencig, talákozhatunk Magyarországgal.
Hamar elaludtunk, mindössze egy ausztrál hangyával találkoztunk lefekvés előtt. Azt is kiraktuk a meleg éjszakába, hadd császkáljon. Jobb, mintha alattunk lelné meg örök nyugalmát.
Az első ausztrál éjszakámat nem bírtam végigaludni teljes egészében. Egyszer felkeltem éjjel, még jó sötét volt. Sajnos, nem tudjuk még, hogy mennyi az idő, mert nincs óránk, csak a telefonban, amihez egyelőre nem szereztünk be kártyát. Így azt gondolom, hogy pont abban az időpontban keltem fel, és mentem wc-re, mikor a koncert volt.  Éreztem… Reggel madárcsiripelére, mit csiripelére, inkább hangos rikácsolásra, koncertre ébredtem. Azt gondoltam, hogy direkt a mi tiszteletünkre esetleg beszereztek különféle színes papagájokat, ás egyéb különlegességeket, amik zenélnek nekünk. És persze hét ágra sütött a nap, úgy hittem, biztos már rég dél van. De nem, még csak ¾ 6 volt…