11-re mentünk Lilláékhoz az új csodaautókánkkal, hogy Gold Coastra menjünk fürödni. 25 perc alatt odaértünk hozzájuk, ami kb. 25 km-re van tőlünk. (60 km/h-s átlagsebesség, hmm :) Lilláéknál letettük az autónkat, és az ő Mazdájukkal mentünk közösen tovább.
Utunkat a Super Cheap autósboltnál kezdtük, ahol vettünk gumiszőnyeget (ami univerzális és ollóval testreszabható, azaz autóra) és légfrissítőt (olyan kis parfümös, légbefúvóra applikálhatót, amit később jól otthagytunk Náluk) amihez ingyenes autósampon járt. Innen elég hamar elértük a Sunshine Coastnál jóval közelebbi strandolási területet. Átöltöztünk, hoztuk a kislabdákat, boogie (body) boardokat és belevetettük magunkat a 1-1,5 méteres hullámokba. Nagyon szép rész ez is, kicsit a széle zavarosabb volt, mint Sunshine Coast-on. Néhol húslevesre hasonlított. Az íze meg a húslevesbe szórt sós chips íze.
Hazafelé a Domino’s Pizza pizzázóban vettünk ebédet, pizzákat. Nagyon fincsik voltak. Volt újdonság is, olyan tésztájú pizza, amiben két tésztaréteg között sajtréteg is van, és erre jön rá a feltét… Feltétlenül próbáljátok ki különböző feltétekkel.
Tovább a hazaúton, már Lilláéktól hazafelé egész jól jöttünk, de a City közelében dugóba keveredtünk, ami nem volt vészes. Toowongban lefordultunk a bevásárlóközpontba, hogy autós bevásárlást tehessünk, igaz csak a legszükségesebbeket vettük, mert az autóvásárlás igen-igen megcsapolta pénzkeretünket. (Erről természetesen már gondoskodtunk azóta.) Hazasiettünk, mert Karen jött hozzánk 7-re, hogy elvigyen minket a Brisbane Chorale kóruspróbájára, ami 1/2 8-kor kezdődött. A South Bank-re mentünk, ahol egy autóparkoló után rövid 5 perces sétával a szemerkélő esőben elértük az épületet, a konzervatóriumot ahol a kórus próbál.
Bementünk, ahol már nagyban gyülekeztek a kórustagok. A próbateremben megismerkedtünk Emily Cox-szal, aki kedvesen fogadott minket, és üdvözölt a kórusban. Lementünk a kottatárhoz, hogy eredeti kottákat kaphassunk az aktuális műből (Fauré: Requiem). Engem beültettek egy profi tenorbácsi mellé, Réka meg Karennel ült be a szopránba. Rövid beéneklés az angol személyes névmások éneklésével. (vi-vi-vivi…, si-hi-hi..si-hihihihi, stb.) Emily nagyon tehetséges, jófej karvezető. Réka majd kifejti az extrákat :) 9 körül rövidke szünet volt, amikor szinte mindenki felvonult a büfébe, hogy igyon-egyen… Mi is ittunk finom passionfruit italt, Pasito-t. Ez a passionfruit nekem nagyon izlik, otthon nem találkoztam még vele, még a nevével sem, szótárban megnéztük és golgotavirág névre hallgat. Ha valaki talál ilyet, ne hagyja ki! Sőt lehetne termeszteni, annyira fincsi.
Próba után hazakerültünk, és más különös nem történt velünk. Többet nem tudok elmondani. Kérem, kapcsolja ki.
szombat, február 28
csütörtök, február 26
Február 22-24.
Február 22. vasárnap, Krisztián szülinapja
Ahhoz képest, hogy vasárnap volt, korán ébresztettem Krisztiánt, mert mielőtt elmentünk a koalaparkba, még néhány dolognak utána kellett nézni az interneten. Például annak, hogy hogyan jutunk el az állatkertbe.
Felcsatlakoztunk a netre, s Tibi rögtön bejelentkezett hanggal, köszönt, majd mikor elhallgatott, jött a kórus: „BOLDOG SZÜLINAPOT, KRISZTIÁN!” Krisztián nagyon örült a meglepetésnek, a meglepetés bulinak, amit a többiek otthon az ő tiszteletére tartottak. Bár az összejövetel Juditnál volt, aki 24-én ünnepli születésnapját. A bulin ott voltak a barátaink, Szilvi, Péter, Juca, Judit, Tibi, Andi, Zsófi, A. Balázs, Cs. Balázs, K. Balázs, akikkel kamerával is kapcsolatot tartottunk. Teljesen úgy éreztük, hogy velük vagyunk, mintha otthon lettünk volna. Énekeltek nekünk, vagyis inkább Krisztiánnak, ami még nem volt cd-felvétel minőségű, de azért nagyon jólesett. Egy csomó sütit hoztak, és megmutatták nekünk, hogyan eszik meg. Ez nem esett olyan jól, mintha hoztak volna belőle. Hajnali két óra körül elbúcsúztunk egymástól, és mi elmentünk az állatkertbe.
A hőség miatt két vizes palackot is vittünk magunkkal, amit ha elfogyott, fel tudtunk tölteni. Egyszer kellett átszállnunk a 412-es buszról Toowongban, de majdnem fél óránk volt a két busz csatlakozásáig, s ezt az időt a légkondicionált bevásárlóközpontban töltöttük. Ott rengetegen voltak, akik nem csináltak semmit, csak ugyanúgy lézengtek, a fotelekben ültek, sőt a felső szinteken, mivel padlószőnyeg van, a földön ültek, feküdtek, zenét hallgattak, olvasgattak a fiatalok. Rengetegen menekültek ide a forróság elől.
Mikor letelt a várakozási időnk, kimentünk a fülledt melegbe, s megvártuk a 430-as buszt, ami pont a ’Lone Pine Koala Sanctuary’-hoz vitt minket. Ha lett volna autónk kb. 10 perc alatt odaértünk volna, így másfél órát utaztunk az átszállási idővel együtt. Egy fontos dolog az utazással kapcsolatban, amire most jöttem rá. A koalapark a szomszédos busz-zónában van, ami ugye azt jelenti, hogy a kétzónás jeggyel lehet oda menni. Átszállásnál, mivel az első érvényesítéstől számítva két órán belül maradunk, a jegyre automatikusan csak a busz számát írja rá, és nem vesz le újabb egységet. Tehát bár átszálltunk, nem kellett elpazarolni az egyzónás jegyünket, míg elmegyünk Toowongig, hanem eleve a kétzónással szálltunk fel az első buszra is. Remélem, akit érint, azok számára érthető voltam.
A koalaparkba belépésünkkor egy olyan prospektust nyomtak a kezünkbe, amin igen részletes információkat olvashattunk az állatkertben zajló eseményekről, úgy mint etetések, előadások az állatokról, amik szinte minden fél órában bemutatásra kerültek. Egy színes, szépen megrajzolt térkép igazított el minket a területen. Ennek a másik oldalán egy részletes buszmenetrend a Citybe, hajó- és taxi lehetőségek, továbbá képekkel ábrázolt oktatás arról, hogy melyik állatot szabad etetni, és arról, hogy hogyan kell etetni a kengurukat. Mindenképpen le kell guggolni, mert így az állat nem fog hozzád érni, és ezáltal nem okozhat sérülést.
Az állatok között láttunk olyat, amit otthon is csak állatkertben lehet látni, bár itt rengeteg volt belőlük. A koalák tették ki becslésem szerint a park 40%-át. A kenguruk rengetegen voltak, egy nagy területen szabadon mászkáltak, ahova a látogatók kettős kapun keresztül mehettek be. Szegény állatok az árnyékban hűsöltek, még arra sem voltak kiváncsiak, ha a napon szórófejes locsolókat állítottak fel nekik. Egyébként az állatokat folyamtosan locsolták. Írigyeltük őket alaposan, annyira rosszul viseltük a hőséget még az árnyékban is. Az állatok, a dingó, a denevér, az oposszum, a tasmán ördög, a különféle papagájok, a kenguruk, koalák felett gondos kezek örködtek. Néha mi is beálltunk egy-egy vízsugár alá, vagy arra vettük azirányt, ahonnan a vizecseppek hullását hallottuk. A gondozók ránk is figyeltek, és szívesen lelocsoltak. Otthon éreztük magunkat.
Érdekes volt, hogy a koalákat koruk szerint különítették el. A fiatalok az oviban (Kindyben) voltak, a kamaszok nemek szerint voltak elválasztva, a kismamák gyermekükkel azok egy éves koráig egy ketrecben, és külön az öregeknek egy idősek otthona részben.
Miután meguzsonnáztunk, a kijárat felé vettük az irányt, és ott megvártuk a buszt. Krisztián szerencsére meglátott egy csapot, ahol majdhogynem lezuhanyoztunk, de mire a busz 20 perc múlva megérkezett, már ismét szárazak lettünk volna, ha nem vizezzük be ismét magunkat.
Nagyon elfáradtunk, mire visszaértünk az egyetemre, ahol Krisztiánt interneten keresztül a szülei, és telefonon a nagymamája köszöntötte föl. Rengeteg sms, email érkezett, sokan gondoltak rá. Köszönöjük szépen. Nagyon szép születésnapja volt Krisztiánnak.
Hazafelé betértünk Samhez, és elvittük tőle az asztallapot, és azokat a holmiainkat, amik ottmaradtak nála. Aztán harmadik éjjelünket töltöttük ideiglenes, de mégis hosszútávú otthonunkban.
Február 23. hétfő
Réka iskolában kezdett, én később mentem utána. Egy hét és Réka elkezdi angol pályafutásának éles, gyakorlati oldalát. Nagyon drukkolok Neki! Miután beértem az egyetemre nekiláttam, hogy új otthonunkba telefonálási lehetőséget, valamint internet-kapcsolatot keressek a neten. Végigböngésztem pár lehetőséget, és a legjobbnak számunkra a Telstra telefonszolgáltató tűnt. Abból is a többféle csomag közül a legolcsóbb havidíjasat választottuk, aminek havidíja $17.50, és ezen felül hívásonként 30 centet kell fizetni. Az internetet a Zebrainternet (www.zebrainternet.com.au) szolgáltatótól tervezzük előfizetni, miután szélessávú ADSL kapcsolatot szeretnénk az otthonnal való kapcsolattartás végett, és ez így (miután Metro minősítést kapunk a lakhelyünk szerint) $59.90 havonta, ezzel korlátlan letöltésű 512/128kbit/s-os kapcsolatot kapunk. A telefont már délután 6-ra bekötötték, az internetet viszont nem tudtam előfizetni, mert egyedül egy online chat-alkalmazás segítségével tudtam a vevőszolgálattal kommunikálni, viszont mire meglett a telefonszámunk már nem volt online ügyfeles. Az online megrendelési lapot kezdtem el kitölteni, viszont megakadtam a credit card számának megadásánál, miután nekünk csak normál bankkártyánk van.
A koalaparkban vásárolt kártyánkkal szerettünk volna játszani, így az új telefonvonalunkról megbeszéltük Lilláékkal, hogy átjönnek. Átjöttek, hoztak chips-et, végül nem játszottunk, csak beszélgettünk egy jót, chips-et majd dinnyét ettünk, hideg folyadékokat ittunk.
Összekészítettem a másnapi autóvásárláshoz a nemzetközi jogosítványt, valamint az otthonit, és fordítását és nagy izgalommal néztem elébe a másnapi ébredésnek, mert tudtam, hogy autót vásárlunk…
Február 24. kedd
Réka iskolába ment, én autót vásárolni. Azért nem jött velünk Lacival, mert már régóta halogatta kedves könyvtáros hölgy ajánlatát, hogy megtanítja a könyvtár számítógépes részét használni, szán Rékára egy órát, és miután előbb még úgy tudtuk, hogy Lacinak nem hétfőn, hanem ma, azaz kedden lesz a vizsgája, ezért nyugodtan megbeszélte a hölggyel a mai napot délután kettőre. Jó is, hogy nem jött velünk, mert biztosan nem ért volna vissza kettőre.
Szóval, fél kilencre mentem Lacihoz a Bite Express Café-ba, hogy együtt útnak eredjünk autóvásárlásra. Mentem volna fél kilencre, ha nem indultam volna el nagy irammal az ellenkező irányba – mondván ez biztos odavezet, hiszen a múltkor pont erről jöttünk. Háromnegyed után másfél perccel lesütött szemekkel léptem be a Bite Express ajtajának helyén, mert nyitott volt. Laci sehol. Erre kissé kétségbe estem, hogy megharagudott, és fuccs az autónézésnek. Szerencsémre, beljebb lépve megpillantottam, majd ő is engem, kijött a hátsó előkészítő részből, hogy kezet rázzon velem, és pár szóban megbeszéltük, hogy kilencig dolgozik, kicsit tovább mint szokott, és addig üljek le az egyik ablak melletti kávécsürcsölős székre. 9-kor végzett is, és kaptam tőle egy kicsi muffin-t, amit nem volt túl kicsi, de állítólag már nem lehetne eladni, szerintem semmi baja nem volt, megettem útközben az autóhoz. Elindultunk nézni. Annyira néztem, hogy egyszer a visszaszállásnál lefejeltem a kocsiajtót. Néztünk-néztünk, majd addig néztük, mire Sunshine Coaston a mooloolabai beach mellett jártunk már. Ott is néztünk, hangya is megcsípte a lábamat. Teljesen leépítettem magamat. Volt, hogy annyira hogy mezítláb jártam körbe az autókat. Egy autó megtetszett, felirtuk a címet, mert nem akartuk az első helyen megvenni. Jöttünk visszafelé, beszélgettünk. Laci szerint a Likom kártya mégsem 3 centet vesz le percenként a kedvezményes időszakban, hanem szerinte 9 centet… Álmosodtunk, jeges kávéztunk, megszomjaztunk vizet ittunk, ahol vettük autós újságot találtunk. Jöttünk tovább. Láttunk egy gyönyörű, jó állapotban lévő Mazdát, igaz, mint kiderült a $6000 felirat nem jó, mert $6999, csak már lekoptak a kilencesek szárai… mind a háromnak! sőt a mögötte lévő autón is $8999 a helyes a $8000 helyett. Aj-ha. Kinéztünk az autósújságból egy autót, odamentünk és megtetszett az egyik autó, amit nem az újságból néztünk ki. Holden Barina, otthon Opel Corsa-nak hívják. Kék. 95-ös… nem rossz. Megnézte Laci a motorházat, kipróbáltuk, ment vele teszt utat, szervizes szemmel, érzékkel megállapította, hogy ok. Alkudozás után, és miután elrohantunk kivenni a megfelelő pénzösszeget, mert a kártyát az nem szeretik, megkötöttük az üzletet. Nagyon örültünk, annyira, hogy megbeszéltem Lacival, hogy aznap – miután úgyis terveztük Rékával – jöjjön velünk egy ír pubba, ahol karaoke is lesz, és kedvezményes (minden kedden) akciós kaja és italok, és elmegyünk majd érte, hogy ihasson a kocsink egészségére.
A Cityben kettéváltunk, hazamentem, Réka nem volt otthon, ezért bementem érte a Uni-ra (egyetemre). Maree-vel jött ki, és mondta, hogy csütörtökön kávézunk majd vele. Réka meglátta és megszerette az új autónkat. Hazamentünk átöltöztünk, elmentünk Laciért, majd vissza a Citybe az ír pubba. Nagyon jól érteztük magunkat. (127 Charlotte Street) Jókat nevettünk a bátor karaoke előadókon. Minden alkoholos kiszolgálásnál megbizonyosodnak arról, hogy elmúltál-e 18 éves. Laci készíttetett egy igazolókártyát, amit kb. $8-ért kaphatunk. Ez egy fényképes igazolókártya, hogy 18 éves múlt az ember. Mert olyan fiataloknak nézünk ki…
Hazavittük Lacit, majd mi is haza és nyugovóra tértünk. Az autónk is a garázsban aludt immár.
Ahhoz képest, hogy vasárnap volt, korán ébresztettem Krisztiánt, mert mielőtt elmentünk a koalaparkba, még néhány dolognak utána kellett nézni az interneten. Például annak, hogy hogyan jutunk el az állatkertbe.
Felcsatlakoztunk a netre, s Tibi rögtön bejelentkezett hanggal, köszönt, majd mikor elhallgatott, jött a kórus: „BOLDOG SZÜLINAPOT, KRISZTIÁN!” Krisztián nagyon örült a meglepetésnek, a meglepetés bulinak, amit a többiek otthon az ő tiszteletére tartottak. Bár az összejövetel Juditnál volt, aki 24-én ünnepli születésnapját. A bulin ott voltak a barátaink, Szilvi, Péter, Juca, Judit, Tibi, Andi, Zsófi, A. Balázs, Cs. Balázs, K. Balázs, akikkel kamerával is kapcsolatot tartottunk. Teljesen úgy éreztük, hogy velük vagyunk, mintha otthon lettünk volna. Énekeltek nekünk, vagyis inkább Krisztiánnak, ami még nem volt cd-felvétel minőségű, de azért nagyon jólesett. Egy csomó sütit hoztak, és megmutatták nekünk, hogyan eszik meg. Ez nem esett olyan jól, mintha hoztak volna belőle. Hajnali két óra körül elbúcsúztunk egymástól, és mi elmentünk az állatkertbe.
A hőség miatt két vizes palackot is vittünk magunkkal, amit ha elfogyott, fel tudtunk tölteni. Egyszer kellett átszállnunk a 412-es buszról Toowongban, de majdnem fél óránk volt a két busz csatlakozásáig, s ezt az időt a légkondicionált bevásárlóközpontban töltöttük. Ott rengetegen voltak, akik nem csináltak semmit, csak ugyanúgy lézengtek, a fotelekben ültek, sőt a felső szinteken, mivel padlószőnyeg van, a földön ültek, feküdtek, zenét hallgattak, olvasgattak a fiatalok. Rengetegen menekültek ide a forróság elől.
Mikor letelt a várakozási időnk, kimentünk a fülledt melegbe, s megvártuk a 430-as buszt, ami pont a ’Lone Pine Koala Sanctuary’-hoz vitt minket. Ha lett volna autónk kb. 10 perc alatt odaértünk volna, így másfél órát utaztunk az átszállási idővel együtt. Egy fontos dolog az utazással kapcsolatban, amire most jöttem rá. A koalapark a szomszédos busz-zónában van, ami ugye azt jelenti, hogy a kétzónás jeggyel lehet oda menni. Átszállásnál, mivel az első érvényesítéstől számítva két órán belül maradunk, a jegyre automatikusan csak a busz számát írja rá, és nem vesz le újabb egységet. Tehát bár átszálltunk, nem kellett elpazarolni az egyzónás jegyünket, míg elmegyünk Toowongig, hanem eleve a kétzónással szálltunk fel az első buszra is. Remélem, akit érint, azok számára érthető voltam.
A koalaparkba belépésünkkor egy olyan prospektust nyomtak a kezünkbe, amin igen részletes információkat olvashattunk az állatkertben zajló eseményekről, úgy mint etetések, előadások az állatokról, amik szinte minden fél órában bemutatásra kerültek. Egy színes, szépen megrajzolt térkép igazított el minket a területen. Ennek a másik oldalán egy részletes buszmenetrend a Citybe, hajó- és taxi lehetőségek, továbbá képekkel ábrázolt oktatás arról, hogy melyik állatot szabad etetni, és arról, hogy hogyan kell etetni a kengurukat. Mindenképpen le kell guggolni, mert így az állat nem fog hozzád érni, és ezáltal nem okozhat sérülést.
Az állatok között láttunk olyat, amit otthon is csak állatkertben lehet látni, bár itt rengeteg volt belőlük. A koalák tették ki becslésem szerint a park 40%-át. A kenguruk rengetegen voltak, egy nagy területen szabadon mászkáltak, ahova a látogatók kettős kapun keresztül mehettek be. Szegény állatok az árnyékban hűsöltek, még arra sem voltak kiváncsiak, ha a napon szórófejes locsolókat állítottak fel nekik. Egyébként az állatokat folyamtosan locsolták. Írigyeltük őket alaposan, annyira rosszul viseltük a hőséget még az árnyékban is. Az állatok, a dingó, a denevér, az oposszum, a tasmán ördög, a különféle papagájok, a kenguruk, koalák felett gondos kezek örködtek. Néha mi is beálltunk egy-egy vízsugár alá, vagy arra vettük azirányt, ahonnan a vizecseppek hullását hallottuk. A gondozók ránk is figyeltek, és szívesen lelocsoltak. Otthon éreztük magunkat.
Érdekes volt, hogy a koalákat koruk szerint különítették el. A fiatalok az oviban (Kindyben) voltak, a kamaszok nemek szerint voltak elválasztva, a kismamák gyermekükkel azok egy éves koráig egy ketrecben, és külön az öregeknek egy idősek otthona részben.
Miután meguzsonnáztunk, a kijárat felé vettük az irányt, és ott megvártuk a buszt. Krisztián szerencsére meglátott egy csapot, ahol majdhogynem lezuhanyoztunk, de mire a busz 20 perc múlva megérkezett, már ismét szárazak lettünk volna, ha nem vizezzük be ismét magunkat.
Nagyon elfáradtunk, mire visszaértünk az egyetemre, ahol Krisztiánt interneten keresztül a szülei, és telefonon a nagymamája köszöntötte föl. Rengeteg sms, email érkezett, sokan gondoltak rá. Köszönöjük szépen. Nagyon szép születésnapja volt Krisztiánnak.
Hazafelé betértünk Samhez, és elvittük tőle az asztallapot, és azokat a holmiainkat, amik ottmaradtak nála. Aztán harmadik éjjelünket töltöttük ideiglenes, de mégis hosszútávú otthonunkban.
Február 23. hétfő
Réka iskolában kezdett, én később mentem utána. Egy hét és Réka elkezdi angol pályafutásának éles, gyakorlati oldalát. Nagyon drukkolok Neki! Miután beértem az egyetemre nekiláttam, hogy új otthonunkba telefonálási lehetőséget, valamint internet-kapcsolatot keressek a neten. Végigböngésztem pár lehetőséget, és a legjobbnak számunkra a Telstra telefonszolgáltató tűnt. Abból is a többféle csomag közül a legolcsóbb havidíjasat választottuk, aminek havidíja $17.50, és ezen felül hívásonként 30 centet kell fizetni. Az internetet a Zebrainternet (www.zebrainternet.com.au) szolgáltatótól tervezzük előfizetni, miután szélessávú ADSL kapcsolatot szeretnénk az otthonnal való kapcsolattartás végett, és ez így (miután Metro minősítést kapunk a lakhelyünk szerint) $59.90 havonta, ezzel korlátlan letöltésű 512/128kbit/s-os kapcsolatot kapunk. A telefont már délután 6-ra bekötötték, az internetet viszont nem tudtam előfizetni, mert egyedül egy online chat-alkalmazás segítségével tudtam a vevőszolgálattal kommunikálni, viszont mire meglett a telefonszámunk már nem volt online ügyfeles. Az online megrendelési lapot kezdtem el kitölteni, viszont megakadtam a credit card számának megadásánál, miután nekünk csak normál bankkártyánk van.
A koalaparkban vásárolt kártyánkkal szerettünk volna játszani, így az új telefonvonalunkról megbeszéltük Lilláékkal, hogy átjönnek. Átjöttek, hoztak chips-et, végül nem játszottunk, csak beszélgettünk egy jót, chips-et majd dinnyét ettünk, hideg folyadékokat ittunk.
Összekészítettem a másnapi autóvásárláshoz a nemzetközi jogosítványt, valamint az otthonit, és fordítását és nagy izgalommal néztem elébe a másnapi ébredésnek, mert tudtam, hogy autót vásárlunk…
Február 24. kedd
Réka iskolába ment, én autót vásárolni. Azért nem jött velünk Lacival, mert már régóta halogatta kedves könyvtáros hölgy ajánlatát, hogy megtanítja a könyvtár számítógépes részét használni, szán Rékára egy órát, és miután előbb még úgy tudtuk, hogy Lacinak nem hétfőn, hanem ma, azaz kedden lesz a vizsgája, ezért nyugodtan megbeszélte a hölggyel a mai napot délután kettőre. Jó is, hogy nem jött velünk, mert biztosan nem ért volna vissza kettőre.
Szóval, fél kilencre mentem Lacihoz a Bite Express Café-ba, hogy együtt útnak eredjünk autóvásárlásra. Mentem volna fél kilencre, ha nem indultam volna el nagy irammal az ellenkező irányba – mondván ez biztos odavezet, hiszen a múltkor pont erről jöttünk. Háromnegyed után másfél perccel lesütött szemekkel léptem be a Bite Express ajtajának helyén, mert nyitott volt. Laci sehol. Erre kissé kétségbe estem, hogy megharagudott, és fuccs az autónézésnek. Szerencsémre, beljebb lépve megpillantottam, majd ő is engem, kijött a hátsó előkészítő részből, hogy kezet rázzon velem, és pár szóban megbeszéltük, hogy kilencig dolgozik, kicsit tovább mint szokott, és addig üljek le az egyik ablak melletti kávécsürcsölős székre. 9-kor végzett is, és kaptam tőle egy kicsi muffin-t, amit nem volt túl kicsi, de állítólag már nem lehetne eladni, szerintem semmi baja nem volt, megettem útközben az autóhoz. Elindultunk nézni. Annyira néztem, hogy egyszer a visszaszállásnál lefejeltem a kocsiajtót. Néztünk-néztünk, majd addig néztük, mire Sunshine Coaston a mooloolabai beach mellett jártunk már. Ott is néztünk, hangya is megcsípte a lábamat. Teljesen leépítettem magamat. Volt, hogy annyira hogy mezítláb jártam körbe az autókat. Egy autó megtetszett, felirtuk a címet, mert nem akartuk az első helyen megvenni. Jöttünk visszafelé, beszélgettünk. Laci szerint a Likom kártya mégsem 3 centet vesz le percenként a kedvezményes időszakban, hanem szerinte 9 centet… Álmosodtunk, jeges kávéztunk, megszomjaztunk vizet ittunk, ahol vettük autós újságot találtunk. Jöttünk tovább. Láttunk egy gyönyörű, jó állapotban lévő Mazdát, igaz, mint kiderült a $6000 felirat nem jó, mert $6999, csak már lekoptak a kilencesek szárai… mind a háromnak! sőt a mögötte lévő autón is $8999 a helyes a $8000 helyett. Aj-ha. Kinéztünk az autósújságból egy autót, odamentünk és megtetszett az egyik autó, amit nem az újságból néztünk ki. Holden Barina, otthon Opel Corsa-nak hívják. Kék. 95-ös… nem rossz. Megnézte Laci a motorházat, kipróbáltuk, ment vele teszt utat, szervizes szemmel, érzékkel megállapította, hogy ok. Alkudozás után, és miután elrohantunk kivenni a megfelelő pénzösszeget, mert a kártyát az nem szeretik, megkötöttük az üzletet. Nagyon örültünk, annyira, hogy megbeszéltem Lacival, hogy aznap – miután úgyis terveztük Rékával – jöjjön velünk egy ír pubba, ahol karaoke is lesz, és kedvezményes (minden kedden) akciós kaja és italok, és elmegyünk majd érte, hogy ihasson a kocsink egészségére.
A Cityben kettéváltunk, hazamentem, Réka nem volt otthon, ezért bementem érte a Uni-ra (egyetemre). Maree-vel jött ki, és mondta, hogy csütörtökön kávézunk majd vele. Réka meglátta és megszerette az új autónkat. Hazamentünk átöltöztünk, elmentünk Laciért, majd vissza a Citybe az ír pubba. Nagyon jól érteztük magunkat. (127 Charlotte Street) Jókat nevettünk a bátor karaoke előadókon. Minden alkoholos kiszolgálásnál megbizonyosodnak arról, hogy elmúltál-e 18 éves. Laci készíttetett egy igazolókártyát, amit kb. $8-ért kaphatunk. Ez egy fényképes igazolókártya, hogy 18 éves múlt az ember. Mert olyan fiataloknak nézünk ki…
Hazavittük Lacit, majd mi is haza és nyugovóra tértünk. Az autónk is a garázsban aludt immár.
vasárnap, február 22
Február 21. szombat
A délelőtt folyamán elkezdtünk berendezkedni a lakásban. Bár a mostani hálószobánkban sokáig tudunk aludni, mert nem süt be a nap, és sötétítő függöny is van minden ablakon. Ettől a hőséget ugyan nem érezzük kevésbé, de talán egy kissé elviselhetőbb, mint Samnél, mikor épp ránk tűzött a nap első sugara.
Antony Gyurit dél körülre vártuk, s valóban 12 után pár perccel megérkezett. Most a felesége légkondicionált kocsijával, egy Subaruval jött. Nagyon közel laknak hozzánk, kocsival alig volt több 5 percnél, amíg odaértünk. Felesége, Karen, aki Angliából származik, és két kislányuk, Cloe és Zsófi már vártak nagyon minket. A kinti forróságból igne kellemes volt a légkondicionált lakásba bemennünk. Cloe 8 éves, Zsófi 6 mindketten zongoráznak, szeretnek énekelni, ahogy édesanyjuk is. Karen egy olyan kórusban énekel, ahol évente meghallgatással lehet megtartani a kórustagságot, és 150-en vannak. Megkérdeztem, hogy nem vinne-e el bennünket, hogy megnézhessük, esetleg énekeljünk ott. Szerdán este lesz az első próbánk. Azt, hogy Krisztián tenor, szinte kitörő örömmel fogadta. Úgy tűnik a tenorokat mindenhol szeretik…
Az ebédet Gyuri készítette. Hideg gyümölcslevessel indítottunk, majd bárányból készült főétel és egy külöleges krémes desszert következett. Annyira finom volt minden!!!! Gyuri nagyon szeret sütni-főzni, és mint tapasztaltuk, tehetsége is van hozzá. A CSIRO-ban kutató, ahol közgaszdászként az ausztrál cukornádtermeléssel foglalkozik.
Érdekes volt megfigyelni, hogy a két kislány édesapjával szinte alig beszél magyarul, ugyanakkor szinte mindent megértenek, mert Gyuri a legtöbbször anyanyelvén szól hozzájuk, amire egy-egy szóval válaszolnak. Nekem szerencsém volt Cloéval úgy kettesben maradni, hogy bár szégyenlősen, de használta a magyar nyelvet. Néhány éve három hetet töltöttek Magyarországon, s amíg szüleik konferenciákon voltak, Karen Angliában, Gyuri Debrecenben, a lányok óvodába jártak. A magyar környezetbe pár hét alatt beilleszkedtek társaik közé, az óvónők szerint még három hét kellett volna, hogy folyékonyan beszéljék a nyelvet.
Gyuri körbevezetett a kis kertjükben, ami tele van különleges növényekkel, pl. kávéfákkal, amik ugyan még kicsik, de az évek során három méteresre nőnek. Található ott banánfa, mangófa, gyömbérbokor, és még sok-sok minden. Cloe és Zsófi paprikát nevelgetnek a kert egyik csücskében, és Karen epret is mutatott nekem.
Karen talán a mi tiszteletünkre sokszor használta az általuk kitalált Hunglish (Hungarian-English), magyar-angol keveréknyelvet, amit Gyuri a mindennapi beszédében igyekszik elkerülni. Karen kiválóan ért magyarul, és egy keveset beszél is igen jó kiejtéssel. Például amíg ott voltunk sokszor szólt a civakodó lányokra magyarul: „Elég, köszönöm!” vagy „Nem, nem, köszönöm”. Az ebéd után Cloe bejelentette: „Swimming time” („Úszás-idő”), vagyis mehettünk hűsölni. A család medencéje egy föld fölötti építmény, amit akkor szednek le, vagy állítanak fel, amikor akarnak. A hideg víz 33 fokos volt, a levegő valahol 40 fok felett lehetett. Jót beszélgettünk Karennel is, majd Gyurival a hűsítő vízben. A lányok nagyon élvezték a pancsolást, mindketten elég jól úsznak ahhoz, hogy lassan felügyelet nélkül is használhassák a medencét. Karen említette, hogy pénteken olyan meleg volt, hogy iskola előtt beengedte őket a vízbe, így kissé lehűlt testtel kezdték a tanítást. Az állami iskolákban általában nincs légkondicionálás, s a gyerekek permetezővel locsolják magukat, ha melegük van. Mindkét kislány osztálykeretben tanulja a nagyothalló jelket és kötelező úszásoktatásban részesül.
A finom ázás után bementünk elfogyasztani a speciális ausztrál karácsonyi süteményt. Ez olyan, mint a karácsonyi kenyér, csak fagylalatba vannak beletéve a szárított gyümölcsdarabok, dió, mogyoró.
Közben Balázs és Lilla telefonáltak, hogy végeztek a munkával, és jönnek értünk ½ 6 körül. A bemutatkozás után ők is megnézték a kis csoda-kertet, aztán elindultunk a szabadtéri moziba.
Az út szerencsére elég hosszú votl ahhoz, hogy minden dolgunkat igen részletesen kitárgyaljunk. A legfőbb attrakció, ami történt négyünkkel, az az, hoyg Balázsnak felajánlottak az Ikeában egy fél IT-állást, aminek úúúgy örültünk, hiszen erre vártak, amióta kijöttek. Minket annyiban érint a dolog, hogy Balázsnak így elveszik az eddigi raktáros munkájából egy fél, és beajánlotta Krisztiánt maga helyett. Már tervezegettük, hogy milyen partikat fogunk csapni esténként, mikor végeztek a munkával, csak majd az én odaszállításomat kell valahogy elnitézni.
Az ingyenes moziban, ami mindössze egy vetítővászon volt a szabad ég alatt rengetegen voltak főleg családok, gyerekek. Pokrócokon,műanyag vagy kempingszékeken foglaltak helyet, és a már ismert piknik-kosarakból előkerültek a szendvicsek, italok. Lilláék piknik-hátizsákkal érkeztek, amit az Ikeától kaptak karácsonyi ajándékként. Hoztak szendvicseket, és mivel mi nem gondoltunk rá, az egyiket nekünk adták. A Szörny Rt. Című PIXAR produkciót láttuk, ami a ’Finding Nemo’ előtti nagy sikere a cégnek. Nem tudom, valakinek feltűnt-e, de egy pillanatra megjelenik benne Nemo, a bohóchal. Nagyon élveztük a filmet, bár otthon már kétszer láttuk.
A film után hazamentünk, és beüzemeltük a ventillátort, amit Gyuriék adtak nekünk kölcsön, mivel ők megvették, de nem használják. Második éjjelünk az új lakásban, és már nem izzadunk úgy a melegben.
Antony Gyurit dél körülre vártuk, s valóban 12 után pár perccel megérkezett. Most a felesége légkondicionált kocsijával, egy Subaruval jött. Nagyon közel laknak hozzánk, kocsival alig volt több 5 percnél, amíg odaértünk. Felesége, Karen, aki Angliából származik, és két kislányuk, Cloe és Zsófi már vártak nagyon minket. A kinti forróságból igne kellemes volt a légkondicionált lakásba bemennünk. Cloe 8 éves, Zsófi 6 mindketten zongoráznak, szeretnek énekelni, ahogy édesanyjuk is. Karen egy olyan kórusban énekel, ahol évente meghallgatással lehet megtartani a kórustagságot, és 150-en vannak. Megkérdeztem, hogy nem vinne-e el bennünket, hogy megnézhessük, esetleg énekeljünk ott. Szerdán este lesz az első próbánk. Azt, hogy Krisztián tenor, szinte kitörő örömmel fogadta. Úgy tűnik a tenorokat mindenhol szeretik…
Az ebédet Gyuri készítette. Hideg gyümölcslevessel indítottunk, majd bárányból készült főétel és egy külöleges krémes desszert következett. Annyira finom volt minden!!!! Gyuri nagyon szeret sütni-főzni, és mint tapasztaltuk, tehetsége is van hozzá. A CSIRO-ban kutató, ahol közgaszdászként az ausztrál cukornádtermeléssel foglalkozik.
Érdekes volt megfigyelni, hogy a két kislány édesapjával szinte alig beszél magyarul, ugyanakkor szinte mindent megértenek, mert Gyuri a legtöbbször anyanyelvén szól hozzájuk, amire egy-egy szóval válaszolnak. Nekem szerencsém volt Cloéval úgy kettesben maradni, hogy bár szégyenlősen, de használta a magyar nyelvet. Néhány éve három hetet töltöttek Magyarországon, s amíg szüleik konferenciákon voltak, Karen Angliában, Gyuri Debrecenben, a lányok óvodába jártak. A magyar környezetbe pár hét alatt beilleszkedtek társaik közé, az óvónők szerint még három hét kellett volna, hogy folyékonyan beszéljék a nyelvet.
Gyuri körbevezetett a kis kertjükben, ami tele van különleges növényekkel, pl. kávéfákkal, amik ugyan még kicsik, de az évek során három méteresre nőnek. Található ott banánfa, mangófa, gyömbérbokor, és még sok-sok minden. Cloe és Zsófi paprikát nevelgetnek a kert egyik csücskében, és Karen epret is mutatott nekem.
Karen talán a mi tiszteletünkre sokszor használta az általuk kitalált Hunglish (Hungarian-English), magyar-angol keveréknyelvet, amit Gyuri a mindennapi beszédében igyekszik elkerülni. Karen kiválóan ért magyarul, és egy keveset beszél is igen jó kiejtéssel. Például amíg ott voltunk sokszor szólt a civakodó lányokra magyarul: „Elég, köszönöm!” vagy „Nem, nem, köszönöm”. Az ebéd után Cloe bejelentette: „Swimming time” („Úszás-idő”), vagyis mehettünk hűsölni. A család medencéje egy föld fölötti építmény, amit akkor szednek le, vagy állítanak fel, amikor akarnak. A hideg víz 33 fokos volt, a levegő valahol 40 fok felett lehetett. Jót beszélgettünk Karennel is, majd Gyurival a hűsítő vízben. A lányok nagyon élvezték a pancsolást, mindketten elég jól úsznak ahhoz, hogy lassan felügyelet nélkül is használhassák a medencét. Karen említette, hogy pénteken olyan meleg volt, hogy iskola előtt beengedte őket a vízbe, így kissé lehűlt testtel kezdték a tanítást. Az állami iskolákban általában nincs légkondicionálás, s a gyerekek permetezővel locsolják magukat, ha melegük van. Mindkét kislány osztálykeretben tanulja a nagyothalló jelket és kötelező úszásoktatásban részesül.
A finom ázás után bementünk elfogyasztani a speciális ausztrál karácsonyi süteményt. Ez olyan, mint a karácsonyi kenyér, csak fagylalatba vannak beletéve a szárított gyümölcsdarabok, dió, mogyoró.
Közben Balázs és Lilla telefonáltak, hogy végeztek a munkával, és jönnek értünk ½ 6 körül. A bemutatkozás után ők is megnézték a kis csoda-kertet, aztán elindultunk a szabadtéri moziba.
Az út szerencsére elég hosszú votl ahhoz, hogy minden dolgunkat igen részletesen kitárgyaljunk. A legfőbb attrakció, ami történt négyünkkel, az az, hoyg Balázsnak felajánlottak az Ikeában egy fél IT-állást, aminek úúúgy örültünk, hiszen erre vártak, amióta kijöttek. Minket annyiban érint a dolog, hogy Balázsnak így elveszik az eddigi raktáros munkájából egy fél, és beajánlotta Krisztiánt maga helyett. Már tervezegettük, hogy milyen partikat fogunk csapni esténként, mikor végeztek a munkával, csak majd az én odaszállításomat kell valahogy elnitézni.
Az ingyenes moziban, ami mindössze egy vetítővászon volt a szabad ég alatt rengetegen voltak főleg családok, gyerekek. Pokrócokon,műanyag vagy kempingszékeken foglaltak helyet, és a már ismert piknik-kosarakból előkerültek a szendvicsek, italok. Lilláék piknik-hátizsákkal érkeztek, amit az Ikeától kaptak karácsonyi ajándékként. Hoztak szendvicseket, és mivel mi nem gondoltunk rá, az egyiket nekünk adták. A Szörny Rt. Című PIXAR produkciót láttuk, ami a ’Finding Nemo’ előtti nagy sikere a cégnek. Nem tudom, valakinek feltűnt-e, de egy pillanatra megjelenik benne Nemo, a bohóchal. Nagyon élveztük a filmet, bár otthon már kétszer láttuk.
A film után hazamentünk, és beüzemeltük a ventillátort, amit Gyuriék adtak nekünk kölcsön, mivel ők megvették, de nem használják. Második éjjelünk az új lakásban, és már nem izzadunk úgy a melegben.
Február 19-20. csütörtök, péntek
A csütörtököt teljes egészében az iskolában töltöttük, csak késő este mentünk haza, bár tudtuk, hogy másnap költözködés. De mindketten belelendültünk a munkába, Krisztián cégeket keresett a neten, én pedig a kórusmódszertan tanmenettel foglalkoztam. Vajon sok lesz-e a 12-14 alkalomra a 6 házi dolgozat vagy inkább házi feladat?
Pénteken korán keltünk, hogy összeszedjük a cuccunkat Sam lakásában, de viszonylag hamar kész lettünk vele. A mosógépet teletöltöttem törölközőkkel, ágyneművel és a saját ruháinkkal, mindent elmosogattam, Krisztiánnal az ajtó mellé készítettük a bőröndöket, hátizsákokat és a Judytól kapott holmikat. Laci ¾ 9 körül ért hozzánk, és Krisztiánnal úgy döntöttek, hogy először megreggeliznek. Az evés után bepakoltunk a kocsiba egy adag csomagot, majd a két fiú elvitte azokat az új lakásba. Miután visszaértek, pihenésre szorultak, mert a hőség már ilyen korán is elviselhetetlen volt. A kisebb pihenő után a maradék pakkokkal elkocsikáztunk a Durham Streetre, és felvittük azokat a 2-es számú lakásba. Ez lesz mostantól a mi új szállásunk. Egyelőre csak a hűtésre szoruló dolgokat pakoltuk ki, mert indultunk vásárolni.
Az új háztartás indításához vettünk néhány dolgot, mint például mosópor, víztisztító berendezés, ami tulajdonképpen egy tartály is, amit a hűtőben lehet tárolni (vízzel együtt), szalvéta, és egyéb apróságok. Vásároltunk 15 db cd-t, hogy a saját részre! másolt anyag egy részét azon tudjuk tárolni.
Samnek vettünk egy formás kis yucca-t (szobanövény) kaspóval, és egy „Thank you” képeslapot. Otthonról hozatunk neki angol nyelvű magyar könyveket, az Arany embert és az Ember Tragédiáját, és egy Esterházy: Harmonia Caelestis cd-t. A könyv és cd-gyűjteménye alapján ízlésének megfelelő ajándékokkal szeretnénk megköszönni, hogy három hétig ingyen lakhattunk nála.
Laci a bevásárlást követően hazahozott bennünket, mert biztos megsajnált, hogy ennyi cuccal kéne buszoznunk. Aztán hazafelé vette útját, mert elálmosodott, hiszen ma is hajnalban kelt. Egyébként hétfőn délután lesz vizsgája, amire elmondása szerint még nem készült. Reméljük, azért sikerülni fog neki, mert akkor kedden jó szívvel raboljuk az idejét a kocsivásárlással. Sajnos holnap nem fog tudni eljönni a szabadtéri mozizásra North Lakes-be, ahova Lilláék hívtak meg bennünket.
A nagy melegben egy feladatunk még hátravolt, ki kellett takarítanunk Sam lakását. Ez annyira nem volt nehéz, bár minden egyes feladat után egy alapos zuhanyzás ránk fért volna. Először port töröltem, mert bár kevés, de volt a polcokon. (Közben ledöntöttem egy polc könyvet a legjobb íróktól.) Aztán felporszívóztunk, felmostunk, rendet tettünk a konyhában, stb. A reggel száradni kitett ruhák teljesen megszáradtak, így azokat eltettem. A takarítás után, ¼ 7 körül bementünk az egyetemre, ahol kipróbáltuk a Skype internetes telefonprogramot otthonnal, majd Sydneyvel. Végre elértük egymást Bertók Zolival, aki bevándorlási ügynök, és már eddig is rengeteg dologban segített nekünk. Egyébként ő az ’Australia’ levelező lista egyik aktív tagja, akit bármikor lehet kérdésekkel bombázni. Nem szokta zaklatásnak venni. (A honlapján a naplónk linkje is fenn van, a www.zoltan.bertok.com címen.) Most Krisztiánnak adott tanácsokat a CV-jével és a munkalehetőségeivel kapcsolatban. Meglátjuk, mit tudunk kihozni belőle.
Az egyetemről jó későn, 11 után tértünk haza, és gondoltuk, egy rövidebb úton közelítjük meg új lakásunkat. A térképről tudtuk, hogy kábé merre kell mennünk. Közben volt egy építkezés még az egyetem területén, de amellett, hogy útelterelések voltak, megpróbáltuk tartani az irányt. Mikor már úgy gondoltuk, hogy valahol vagyunk, és jönnie kell annak a körforgalomnak, ahol a buszmegállók vannak, lassan rájöttünk, hogy egészen másfelé járunk, és teljesen elveszettnek éreztük magunkat. Aztán egyszer csak kivilágosodott, de csak az agyunkban, hogy pont ott vagyunk, ahol mindig eljöttünk, mikor Sam lakásához mentünk. Ez egyrészt jó hír, mert tudjuk már az utat, de rossz is, mert egészen rosszul tájékozódtunk, és tökéletesen ellentétes helyre lyukadtunk ki.
Otthon még mindig nagy felfordulás volt, nem nagyon tudtuk, hogy mit hol keressünk, és egyelőre csak a legfontosabb dolgoknak kerestük meg a helyét. Megágyaztunk Judy ágyneműjével, majd párnát még kell vennünk hozzá. Kipakoltuk a törölközőket, és úgy tértünk aludni, hogy minden ablakot kinyitottunk, hogy valamennyire lehűtsük a lakást.
Pénteken korán keltünk, hogy összeszedjük a cuccunkat Sam lakásában, de viszonylag hamar kész lettünk vele. A mosógépet teletöltöttem törölközőkkel, ágyneművel és a saját ruháinkkal, mindent elmosogattam, Krisztiánnal az ajtó mellé készítettük a bőröndöket, hátizsákokat és a Judytól kapott holmikat. Laci ¾ 9 körül ért hozzánk, és Krisztiánnal úgy döntöttek, hogy először megreggeliznek. Az evés után bepakoltunk a kocsiba egy adag csomagot, majd a két fiú elvitte azokat az új lakásba. Miután visszaértek, pihenésre szorultak, mert a hőség már ilyen korán is elviselhetetlen volt. A kisebb pihenő után a maradék pakkokkal elkocsikáztunk a Durham Streetre, és felvittük azokat a 2-es számú lakásba. Ez lesz mostantól a mi új szállásunk. Egyelőre csak a hűtésre szoruló dolgokat pakoltuk ki, mert indultunk vásárolni.
Az új háztartás indításához vettünk néhány dolgot, mint például mosópor, víztisztító berendezés, ami tulajdonképpen egy tartály is, amit a hűtőben lehet tárolni (vízzel együtt), szalvéta, és egyéb apróságok. Vásároltunk 15 db cd-t, hogy a saját részre! másolt anyag egy részét azon tudjuk tárolni.
Samnek vettünk egy formás kis yucca-t (szobanövény) kaspóval, és egy „Thank you” képeslapot. Otthonról hozatunk neki angol nyelvű magyar könyveket, az Arany embert és az Ember Tragédiáját, és egy Esterházy: Harmonia Caelestis cd-t. A könyv és cd-gyűjteménye alapján ízlésének megfelelő ajándékokkal szeretnénk megköszönni, hogy három hétig ingyen lakhattunk nála.
Laci a bevásárlást követően hazahozott bennünket, mert biztos megsajnált, hogy ennyi cuccal kéne buszoznunk. Aztán hazafelé vette útját, mert elálmosodott, hiszen ma is hajnalban kelt. Egyébként hétfőn délután lesz vizsgája, amire elmondása szerint még nem készült. Reméljük, azért sikerülni fog neki, mert akkor kedden jó szívvel raboljuk az idejét a kocsivásárlással. Sajnos holnap nem fog tudni eljönni a szabadtéri mozizásra North Lakes-be, ahova Lilláék hívtak meg bennünket.
A nagy melegben egy feladatunk még hátravolt, ki kellett takarítanunk Sam lakását. Ez annyira nem volt nehéz, bár minden egyes feladat után egy alapos zuhanyzás ránk fért volna. Először port töröltem, mert bár kevés, de volt a polcokon. (Közben ledöntöttem egy polc könyvet a legjobb íróktól.) Aztán felporszívóztunk, felmostunk, rendet tettünk a konyhában, stb. A reggel száradni kitett ruhák teljesen megszáradtak, így azokat eltettem. A takarítás után, ¼ 7 körül bementünk az egyetemre, ahol kipróbáltuk a Skype internetes telefonprogramot otthonnal, majd Sydneyvel. Végre elértük egymást Bertók Zolival, aki bevándorlási ügynök, és már eddig is rengeteg dologban segített nekünk. Egyébként ő az ’Australia’ levelező lista egyik aktív tagja, akit bármikor lehet kérdésekkel bombázni. Nem szokta zaklatásnak venni. (A honlapján a naplónk linkje is fenn van, a www.zoltan.bertok.com címen.) Most Krisztiánnak adott tanácsokat a CV-jével és a munkalehetőségeivel kapcsolatban. Meglátjuk, mit tudunk kihozni belőle.
Az egyetemről jó későn, 11 után tértünk haza, és gondoltuk, egy rövidebb úton közelítjük meg új lakásunkat. A térképről tudtuk, hogy kábé merre kell mennünk. Közben volt egy építkezés még az egyetem területén, de amellett, hogy útelterelések voltak, megpróbáltuk tartani az irányt. Mikor már úgy gondoltuk, hogy valahol vagyunk, és jönnie kell annak a körforgalomnak, ahol a buszmegállók vannak, lassan rájöttünk, hogy egészen másfelé járunk, és teljesen elveszettnek éreztük magunkat. Aztán egyszer csak kivilágosodott, de csak az agyunkban, hogy pont ott vagyunk, ahol mindig eljöttünk, mikor Sam lakásához mentünk. Ez egyrészt jó hír, mert tudjuk már az utat, de rossz is, mert egészen rosszul tájékozódtunk, és tökéletesen ellentétes helyre lyukadtunk ki.
Otthon még mindig nagy felfordulás volt, nem nagyon tudtuk, hogy mit hol keressünk, és egyelőre csak a legfontosabb dolgoknak kerestük meg a helyét. Megágyaztunk Judy ágyneműjével, majd párnát még kell vennünk hozzá. Kipakoltuk a törölközőket, és úgy tértünk aludni, hogy minden ablakot kinyitottunk, hogy valamennyire lehűtsük a lakást.
csütörtök, február 19
Február 18. szerda
Első dolgom lett volna, hogy feltegyem a napló újabb részét, de mikor beértem az iskolába 8 óra körül, akkor vettem észre, hogy nem vittem magammal a fekete kislemezt, amire elmentettem. Elég rosszul éreztem magam, hogy bár megírtam, mégsem leszünk naprakészek.
Az egyetemen találkoztam a zenekarvezetővel, aki felajánlotta segítségét a tanmenet megírásában, és egy találkozót ajánlott a jövő hétre, ahol megbeszélhetünk néhány részletet az együttesekkel kapcsolatban.
Aztán Lilla telefonált, hogy kivinnének megmutatni az épülő házukat, ami most még csak a telek és néhány bemutatóház, melyet egy kis fürdőzés követhetne. Nagyon kedvemre való lett volna a dolog, azonban épp ma találkoztunk Antony Gyurival, aki felajánlotta segítségét a csappal kapcsolatban. Végül is mindkét dolgot sikerült véghez vinnünk. Gyurival telefonon megbeszéltem, hogy hol és mikor találkozunk. A legnehezebb talán Krisztián felébresztése volt, aki éjjel szinte semmit sem aludt a telefonkártya kipróbálása miatt. Négyszer telefonáltam neki, és csak utoljára vette fel, pedig az ágya mellett csörgött a telefon. Mire Gyurival hazaértem, Krisztián felöltözött, és együtt mentünk csapot nézni. A csapnak mindössze egy alkatrésze kopott el, egy gyűrű, ami a kinyitóban van benne. Ezt Taringában vettük meg, ahol a ’Cheescake’ boltban egy finom diótortát is vásároltunk. Gyuri hazavitt minket, és megbeszéltük, hogy szombaton elmegyünk hozzájuk látogatóba.
Otthonról felhívtuk Lilláékat, hogy akár indulhatunk is, és Lacit, hogy mit szólna egy kis fürdőzéshez. Egy óra múlva már öten ültük körbe az asztalt, amin a torta díszlett. Gondoltam, hogy Krisztián szülinapját kissé előrehozván, megünnepelhetjük azt. Mindenkinek nagyon ízlett a kinek meglepetés, kinek nem-meglepetés torta, amiről képek is készültek.
Ezek után telket és házakat néztünk Balázsékkal. A telek egy lakóparkban épül, és az ügyek intézése nagyon profi és már szinte le sem kell írnom, mert természetes, hogy minden ügyintéző nagyon kedves. North Lake, ahol a lakópark épül, egy nyugodt, tavaktól és kisebb domboktól tarka, viszonylag beépítetlen környék. A belvárostól 30 km-re északra fekszik, de ez itt, mint már korábban említettem, nem számít igazán nagy távolságnak. A hely gyönyörű, és az pedig irigylésre méltó, hogy Lilláék másfél év után belevágtak ebbe a vállalkozásba. Reménység szerint októberre meglesz a házuk. Mutattak nekünk olyan, vagy inkább hasonló házakat, amilyen az övék lesz, mivel a lakópark szélére direkt azért, hogy az érdeklődők meg tudják nézni, építettek fel néhány bemutató házat. Ezek a házak egytől-egyig szépen be vannak rendezve, és a belépőnek le kell vennie a cipőjét, mint otthon. Általában mindben van három-négy hálószoba, hozzájuk fürdőszoba, egy nagy nappali konyhával és a bejárathoz közel egy kisebb iroda.
A bemutató után a Sunshine Coast felé vettük az irányt, de előtte bekaptunk valamit a bevásárlóközpontban. Megbeszéltük, hogy oda megyünk tengerpartra, ahol már jártunk Berciékkel, mert az van a legközelebb. A tengerpart nem változott előző látogatásunk óta, csak a hullámok voltak kisebbek, a víz talán egy kicsivel melegebb volt, és szűkebb területen lehetett fürdeni. A parton néhány zászló bele volt szúrva a talajba, ami azt jelezte nekünk, hogy attól kijjebb ne menjünk. Ezt a szabályt is minden fürdőző betartotta. Sőt Balázs egyszer még szólt is nekünk, hogy figyeljünk, és jöjjünk beljebb, mert nagyon kisodródtunk. Ekkor épp Lillával beszélgettem valami rendkívül fontos dologról úgy, hogy közben rengetegszer mosta el arcunkat a hullám. Néhány eszetlen megjegyzést hallottunk a „régi brisbane-iektől”, Lacitól és Balázstól a Balatonra vonatkozólag, és ettől máris még jobban éreztük magunkat. Egyébként a fürdőzés és az egész kirándulás nagyon jó hangulatban telt el, rengeteget röhögtünk, mert többek között angol vagy magyar vagy, angol-magyar szóviccel szórakoztattuk egymást.
A hazafelé út is kalandos volt, mert Lillának ma volt az első órája abban az iskolában, ami lehet, hogy a karrierjét alapozza meg. A bííícsről egyenesen hozzájuk mentünk, ahol ő három-négy perc alatt olyan „üzleties” kinézetet öltött, és száguldottunk a suliba. Mint egy évnyitó, amire a kisdiákot az egész család elkíséri. Csak itt a család négy sötét szemüveges, strandos kinézetű alakból állt. Ezzel is elviccelődtünk egy darabon.
A hatkor kezdődő sulinál ¾ 6-kor, mikor odaértünk, még senki sem volt. Aztán megérkezett egy hasonlóan felöltözött nő, akinek kulcsa is volt, így elkezdődött Lilla első napja az iskolában.
Mi, a napszemüvegesek elmentünk bevásárolni, majd Balázs hazahozott bennünket. Sietnie kellett haza, mert lassan a Sydneyből érkezett vendégeik visszaértek kirándulásukból, de nem volt náluk kulcs. Így itthon már csak hárman voltunk. Laci és Krisztián hagymás, szalonnás tojást sütött magának, de annyira jól nézett ki, és olyan finom illata volt, hogy nem hagyhattam ki, megkóstoltam, bár nem voltam éhes. Mit mondjak, nagyon jó lett. Dicséret érte nekik. A dinnyézés után már mindhárman éreztük, hogy fáradtak vagyunk, bár én voltam leginkább elpilledve. Szinte azonnal elaludtam, amint Laci kilépett az ajtón. Nem tudom, mi történt utána. Valószínű, semmi.
Az egyetemen találkoztam a zenekarvezetővel, aki felajánlotta segítségét a tanmenet megírásában, és egy találkozót ajánlott a jövő hétre, ahol megbeszélhetünk néhány részletet az együttesekkel kapcsolatban.
Aztán Lilla telefonált, hogy kivinnének megmutatni az épülő házukat, ami most még csak a telek és néhány bemutatóház, melyet egy kis fürdőzés követhetne. Nagyon kedvemre való lett volna a dolog, azonban épp ma találkoztunk Antony Gyurival, aki felajánlotta segítségét a csappal kapcsolatban. Végül is mindkét dolgot sikerült véghez vinnünk. Gyurival telefonon megbeszéltem, hogy hol és mikor találkozunk. A legnehezebb talán Krisztián felébresztése volt, aki éjjel szinte semmit sem aludt a telefonkártya kipróbálása miatt. Négyszer telefonáltam neki, és csak utoljára vette fel, pedig az ágya mellett csörgött a telefon. Mire Gyurival hazaértem, Krisztián felöltözött, és együtt mentünk csapot nézni. A csapnak mindössze egy alkatrésze kopott el, egy gyűrű, ami a kinyitóban van benne. Ezt Taringában vettük meg, ahol a ’Cheescake’ boltban egy finom diótortát is vásároltunk. Gyuri hazavitt minket, és megbeszéltük, hogy szombaton elmegyünk hozzájuk látogatóba.
Otthonról felhívtuk Lilláékat, hogy akár indulhatunk is, és Lacit, hogy mit szólna egy kis fürdőzéshez. Egy óra múlva már öten ültük körbe az asztalt, amin a torta díszlett. Gondoltam, hogy Krisztián szülinapját kissé előrehozván, megünnepelhetjük azt. Mindenkinek nagyon ízlett a kinek meglepetés, kinek nem-meglepetés torta, amiről képek is készültek.
Ezek után telket és házakat néztünk Balázsékkal. A telek egy lakóparkban épül, és az ügyek intézése nagyon profi és már szinte le sem kell írnom, mert természetes, hogy minden ügyintéző nagyon kedves. North Lake, ahol a lakópark épül, egy nyugodt, tavaktól és kisebb domboktól tarka, viszonylag beépítetlen környék. A belvárostól 30 km-re északra fekszik, de ez itt, mint már korábban említettem, nem számít igazán nagy távolságnak. A hely gyönyörű, és az pedig irigylésre méltó, hogy Lilláék másfél év után belevágtak ebbe a vállalkozásba. Reménység szerint októberre meglesz a házuk. Mutattak nekünk olyan, vagy inkább hasonló házakat, amilyen az övék lesz, mivel a lakópark szélére direkt azért, hogy az érdeklődők meg tudják nézni, építettek fel néhány bemutató házat. Ezek a házak egytől-egyig szépen be vannak rendezve, és a belépőnek le kell vennie a cipőjét, mint otthon. Általában mindben van három-négy hálószoba, hozzájuk fürdőszoba, egy nagy nappali konyhával és a bejárathoz közel egy kisebb iroda.
A bemutató után a Sunshine Coast felé vettük az irányt, de előtte bekaptunk valamit a bevásárlóközpontban. Megbeszéltük, hogy oda megyünk tengerpartra, ahol már jártunk Berciékkel, mert az van a legközelebb. A tengerpart nem változott előző látogatásunk óta, csak a hullámok voltak kisebbek, a víz talán egy kicsivel melegebb volt, és szűkebb területen lehetett fürdeni. A parton néhány zászló bele volt szúrva a talajba, ami azt jelezte nekünk, hogy attól kijjebb ne menjünk. Ezt a szabályt is minden fürdőző betartotta. Sőt Balázs egyszer még szólt is nekünk, hogy figyeljünk, és jöjjünk beljebb, mert nagyon kisodródtunk. Ekkor épp Lillával beszélgettem valami rendkívül fontos dologról úgy, hogy közben rengetegszer mosta el arcunkat a hullám. Néhány eszetlen megjegyzést hallottunk a „régi brisbane-iektől”, Lacitól és Balázstól a Balatonra vonatkozólag, és ettől máris még jobban éreztük magunkat. Egyébként a fürdőzés és az egész kirándulás nagyon jó hangulatban telt el, rengeteget röhögtünk, mert többek között angol vagy magyar vagy, angol-magyar szóviccel szórakoztattuk egymást.
A hazafelé út is kalandos volt, mert Lillának ma volt az első órája abban az iskolában, ami lehet, hogy a karrierjét alapozza meg. A bííícsről egyenesen hozzájuk mentünk, ahol ő három-négy perc alatt olyan „üzleties” kinézetet öltött, és száguldottunk a suliba. Mint egy évnyitó, amire a kisdiákot az egész család elkíséri. Csak itt a család négy sötét szemüveges, strandos kinézetű alakból állt. Ezzel is elviccelődtünk egy darabon.
A hatkor kezdődő sulinál ¾ 6-kor, mikor odaértünk, még senki sem volt. Aztán megérkezett egy hasonlóan felöltözött nő, akinek kulcsa is volt, így elkezdődött Lilla első napja az iskolában.
Mi, a napszemüvegesek elmentünk bevásárolni, majd Balázs hazahozott bennünket. Sietnie kellett haza, mert lassan a Sydneyből érkezett vendégeik visszaértek kirándulásukból, de nem volt náluk kulcs. Így itthon már csak hárman voltunk. Laci és Krisztián hagymás, szalonnás tojást sütött magának, de annyira jól nézett ki, és olyan finom illata volt, hogy nem hagyhattam ki, megkóstoltam, bár nem voltam éhes. Mit mondjak, nagyon jó lett. Dicséret érte nekik. A dinnyézés után már mindhárman éreztük, hogy fáradtak vagyunk, bár én voltam leginkább elpilledve. Szinte azonnal elaludtam, amint Laci kilépett az ajtón. Nem tudom, mi történt utána. Valószínű, semmi.
Február 16-17.
Február 16. hétfő és 17. kedd
Az előző rész tartalmából… Kezdhetném írni, mivel kihagytam majdnem két napot, s a kedves olvasók már biztosan izgatottan várják, hogyan sikerült a sajtos csirkemell. Nos az nagyon finom volt, aminek különösen örülök, mert életem első sajtos bundában sütött csirkemelléről van szó. A krumpli specialitással ugyan várnunk kell a következő hasonló rendezvényig, helyette mirelit sült krumplit ettünk. Sokkal nagyobbak voltak a hasábok, mint itthon bármelyik hasonló fagyasztott termékben. A saláta is jól sikerült, de azt aztán nehéz elrontani. Bár nekem biztosan sikerülne.
Elfogyasztottuk a vacsorát, elég későn, de megérte. Egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy Laci hétfőn hajnalban 4 órakor kezd a munkahelyén, és biztos nagyon kimerült lesz. Ráadásul az iskolájába le kell adni mindenféle esszéket az indiai úttal kapcsolatban, úgyhogy nap közben meg azt fogja írni.
Hétfőn reggel azt vettem észre, hogy nem tudom kinyitni a mosogató hideg vizes csapját, így levelet hagytam Krisztiánnak az asztalon, hogy mikor felkel, nézze meg.
Nagyon meleg volt egész nap. Ez különösen rosszul érintett bennünket, mikor bementünk az egyetemre gondolván, hogy ott működik a légkondicionáló. De ki volt írva, hogy ezen a napon sajnos egész nap nem lesz légkondicionálás. Beüzemeltem a szobában található ventillátort, de egy idő után olyan volt, mintha ott sem lett volna, semmit sem használt. A könyvtárban, ahol végre megkaptam a több, mint egy hete félretetetett könyvet, valamivel hűvösebb volt, így az internetes katalógus böngészésével töltöttem egy jó fél órát. A karvezetéssel kapcsolatos irodalmat néztem át, de amit találtam szinte kivétel nélkül Európán kívüli íróktól származó írások. Úgy tervezem, jó párba belenézek, mielőtt elkezdődik a félév. De valószínű, egyik sem lesz a kurzus kötelező irodalom listáján.
Kedden az egyetemen még mindig nem működött a légkondicionáló berendezés, így Judy, aki dolgozni jött be, hazament, és mindenki felháborodásának adott hangot, mindezt persze szép csendesen, és „halál nyugodtan”. Átéltem egy tűzriadót, ami feltehetőleg téves riasztás volt. Arra lettem figyelmes, hogy valahol egy autóriasztó jellegű hang szól, de különösebben nem izgatott. Aztán kb. 3-4 perc múlva bekopogtak a szobám ajtaján, de senki nem jött be azon, így ajtót nyitottam. Akkor hallom, hogy ez a riasztó a folyosón szól, és gondoltam, hogy el kell hagyni az épületet. Összepakoltam, és kimentem. Már rengetegen álltak a bejárat előtt, és nyugodtan beszélgettek. A tűzoltók (sisakban és élénkzöld ruhában) szép lassan közeledtek a riasztás helyszíne felé. Nyilván már tudták, hogy nincs olyan igazi, filmekből ismert dolguk, csak papírmunka. Mindössze öt perc várakozás után folytathattuk munkánkat az épületben.
A csapot, úgy tűnik saját magunk is meg tudjuk szerelni, csak vennünk kell hozzá valamiféle alkatrészt. Ezt a hírt rögtön több éppen aktuális email-be is belecsempésztem, így délutánra jött a megoldás. Írtam egy levelet Antony Gyurinak, aki több éve él Brisbane-ben, és valamikor május táján ő volt az első, akivel elkezdtem levelezni arról, hogy idejövünk. Délután felhívott, hogy esetleg átjönne, megnézné a csapot, és segítene alkatrészt szerezni hozzá. Az időpont ugyan nem volt alkalmas, de megbeszéltük, hogy szerdán eljön a munkahelyéről, és nyélbe ütjük az üzletet. Nagyon rendes. Már lassan nem is csodálkozom ezeken az embereken, hisz természetes, hogy ahol tudnak, ott segítenek…
A dolog azért nem volt keresztülvihető kedden, mert épp Norbi kocsijában ültünk, aki elvitt minket egy olyan helyre, ahol elég olcsón tudtunk napszemüveget vásárolni. Norbiék jól vannak, csak Dóri aludt a Gap-ben, mert az új házukban még nincs légkondicionáló, és ezt a hőséget, mint kismama, nem bírta. Így Zsófival odaköltöztek egy-két éjszakára. Mint megtudtuk, az üzenetről nem tudtak, amit a rögzítőjükön hagytunk a koncertről, mert a hétvégét is a Gap-ben töltötték.
A napszemüveg-nagykereskedés mellett egy csomó olyan bolt volt, ahol olcsó árukat lehetett venni, egy diszkontnegyed-szerű valami Kelvin Grove-ban. Ez a kerület viszonylag közel van a Cityhez, és viszonylag hamar rájöttünk a térkép és a buszmegálló táblájának segítségével, hogy hogy jutunk vissza a Citybe. Alig vártunk öt percet, már jött is a mi buszunk, de amikor felszálltunk, teljesen üres volt. Kilyukasztottuk, illetve nem kell lyukasztani, hanem érvényesítettük az egy-zónás jegyünket. A vezető szólt, hogy ő ezzel a busszal mielőtt bemegy a Citybe, még kanyarog ide-oda, de mondtuk, hogy ez nekünk nem számít. Elindultunk kertváros-néző buszunkkal, amelyen csak mi ültünk, és elgondolkodtunk, hogy vajon miért szólt a vezető. Talán nem elég az egy-zónás jegy? Ezt ugyan pontosan nem tudtuk meg, csak annyit láttunk, hogy egy bácsi három-zónás jegyet érvényesített jóval utánunk. Hmm.
A busz már megközelítette a Cityt, talán már benne is volt, és az utcákon láttuk, hogy lehet, hogy elértük Chinatown-t, a kínai vagy keleti negyedet. Ez azért volt érdekes számunkra, mert Lilla szerint a Likom telefonkártyát legnagyobb valószínűséggel itt kaphattuk meg. És így is volt. Már visszautasítottak legalább 10 boltban, hogy ők nem is hallottak ilyen kártyáról, mikor Lillát hívtam, és ezzel egyidőben Krisztián megtalálta a boltunkat. Igaz, hogy csak tízdolláros kártyát lehetett kapni, és mi legalább húszast szerettünk volna, de végre hozzájutottunk. Lacinak is vettünk kettőt meg magunknak is. A Likom kártyával éjfél és hét óra között percenként 3 centért lehet Budapestet, 4 centért Magyarországot hívni. A többi időben pedig 9 cent egy perc. Ez még annál is olcsóbb, mint amennyiért otthon telefonáltunk.
Hazafelé még betértünk az egyetemre cd-másolás ügyben, mert Krisztiánnal nagy munkába kezdtünk. Sam cd-i közül másolunk magunknak jópárat. Ez úgy kb. az állomány fele, ami szerintem 100-110 darab cd lesz. Már elkészültünk 30-40-nel.
Krisztián éjjel hazatelefonált a szüleinek, nagyszüleinek, és néhány barátjának, közben pedig megírt pár cd-t. Hajnalban négykor váltottuk egymást. Én akkor kezdtem telefonálni édesanyámnak, majd kipróbáltam édesapámmal is az új telefonkártyánkat. Aztán leültem naplót írni. Közben kivilágosodott, felkeltek a madarak, és az autók fél hat óta folyamatosan érkeznek az egyetemre. Lassan én is elindulok, és első dolgom lesz feltenni a napló újabb részét.
Az előző rész tartalmából… Kezdhetném írni, mivel kihagytam majdnem két napot, s a kedves olvasók már biztosan izgatottan várják, hogyan sikerült a sajtos csirkemell. Nos az nagyon finom volt, aminek különösen örülök, mert életem első sajtos bundában sütött csirkemelléről van szó. A krumpli specialitással ugyan várnunk kell a következő hasonló rendezvényig, helyette mirelit sült krumplit ettünk. Sokkal nagyobbak voltak a hasábok, mint itthon bármelyik hasonló fagyasztott termékben. A saláta is jól sikerült, de azt aztán nehéz elrontani. Bár nekem biztosan sikerülne.
Elfogyasztottuk a vacsorát, elég későn, de megérte. Egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy Laci hétfőn hajnalban 4 órakor kezd a munkahelyén, és biztos nagyon kimerült lesz. Ráadásul az iskolájába le kell adni mindenféle esszéket az indiai úttal kapcsolatban, úgyhogy nap közben meg azt fogja írni.
Hétfőn reggel azt vettem észre, hogy nem tudom kinyitni a mosogató hideg vizes csapját, így levelet hagytam Krisztiánnak az asztalon, hogy mikor felkel, nézze meg.
Nagyon meleg volt egész nap. Ez különösen rosszul érintett bennünket, mikor bementünk az egyetemre gondolván, hogy ott működik a légkondicionáló. De ki volt írva, hogy ezen a napon sajnos egész nap nem lesz légkondicionálás. Beüzemeltem a szobában található ventillátort, de egy idő után olyan volt, mintha ott sem lett volna, semmit sem használt. A könyvtárban, ahol végre megkaptam a több, mint egy hete félretetetett könyvet, valamivel hűvösebb volt, így az internetes katalógus böngészésével töltöttem egy jó fél órát. A karvezetéssel kapcsolatos irodalmat néztem át, de amit találtam szinte kivétel nélkül Európán kívüli íróktól származó írások. Úgy tervezem, jó párba belenézek, mielőtt elkezdődik a félév. De valószínű, egyik sem lesz a kurzus kötelező irodalom listáján.
Kedden az egyetemen még mindig nem működött a légkondicionáló berendezés, így Judy, aki dolgozni jött be, hazament, és mindenki felháborodásának adott hangot, mindezt persze szép csendesen, és „halál nyugodtan”. Átéltem egy tűzriadót, ami feltehetőleg téves riasztás volt. Arra lettem figyelmes, hogy valahol egy autóriasztó jellegű hang szól, de különösebben nem izgatott. Aztán kb. 3-4 perc múlva bekopogtak a szobám ajtaján, de senki nem jött be azon, így ajtót nyitottam. Akkor hallom, hogy ez a riasztó a folyosón szól, és gondoltam, hogy el kell hagyni az épületet. Összepakoltam, és kimentem. Már rengetegen álltak a bejárat előtt, és nyugodtan beszélgettek. A tűzoltók (sisakban és élénkzöld ruhában) szép lassan közeledtek a riasztás helyszíne felé. Nyilván már tudták, hogy nincs olyan igazi, filmekből ismert dolguk, csak papírmunka. Mindössze öt perc várakozás után folytathattuk munkánkat az épületben.
A csapot, úgy tűnik saját magunk is meg tudjuk szerelni, csak vennünk kell hozzá valamiféle alkatrészt. Ezt a hírt rögtön több éppen aktuális email-be is belecsempésztem, így délutánra jött a megoldás. Írtam egy levelet Antony Gyurinak, aki több éve él Brisbane-ben, és valamikor május táján ő volt az első, akivel elkezdtem levelezni arról, hogy idejövünk. Délután felhívott, hogy esetleg átjönne, megnézné a csapot, és segítene alkatrészt szerezni hozzá. Az időpont ugyan nem volt alkalmas, de megbeszéltük, hogy szerdán eljön a munkahelyéről, és nyélbe ütjük az üzletet. Nagyon rendes. Már lassan nem is csodálkozom ezeken az embereken, hisz természetes, hogy ahol tudnak, ott segítenek…
A dolog azért nem volt keresztülvihető kedden, mert épp Norbi kocsijában ültünk, aki elvitt minket egy olyan helyre, ahol elég olcsón tudtunk napszemüveget vásárolni. Norbiék jól vannak, csak Dóri aludt a Gap-ben, mert az új házukban még nincs légkondicionáló, és ezt a hőséget, mint kismama, nem bírta. Így Zsófival odaköltöztek egy-két éjszakára. Mint megtudtuk, az üzenetről nem tudtak, amit a rögzítőjükön hagytunk a koncertről, mert a hétvégét is a Gap-ben töltötték.
A napszemüveg-nagykereskedés mellett egy csomó olyan bolt volt, ahol olcsó árukat lehetett venni, egy diszkontnegyed-szerű valami Kelvin Grove-ban. Ez a kerület viszonylag közel van a Cityhez, és viszonylag hamar rájöttünk a térkép és a buszmegálló táblájának segítségével, hogy hogy jutunk vissza a Citybe. Alig vártunk öt percet, már jött is a mi buszunk, de amikor felszálltunk, teljesen üres volt. Kilyukasztottuk, illetve nem kell lyukasztani, hanem érvényesítettük az egy-zónás jegyünket. A vezető szólt, hogy ő ezzel a busszal mielőtt bemegy a Citybe, még kanyarog ide-oda, de mondtuk, hogy ez nekünk nem számít. Elindultunk kertváros-néző buszunkkal, amelyen csak mi ültünk, és elgondolkodtunk, hogy vajon miért szólt a vezető. Talán nem elég az egy-zónás jegy? Ezt ugyan pontosan nem tudtuk meg, csak annyit láttunk, hogy egy bácsi három-zónás jegyet érvényesített jóval utánunk. Hmm.
A busz már megközelítette a Cityt, talán már benne is volt, és az utcákon láttuk, hogy lehet, hogy elértük Chinatown-t, a kínai vagy keleti negyedet. Ez azért volt érdekes számunkra, mert Lilla szerint a Likom telefonkártyát legnagyobb valószínűséggel itt kaphattuk meg. És így is volt. Már visszautasítottak legalább 10 boltban, hogy ők nem is hallottak ilyen kártyáról, mikor Lillát hívtam, és ezzel egyidőben Krisztián megtalálta a boltunkat. Igaz, hogy csak tízdolláros kártyát lehetett kapni, és mi legalább húszast szerettünk volna, de végre hozzájutottunk. Lacinak is vettünk kettőt meg magunknak is. A Likom kártyával éjfél és hét óra között percenként 3 centért lehet Budapestet, 4 centért Magyarországot hívni. A többi időben pedig 9 cent egy perc. Ez még annál is olcsóbb, mint amennyiért otthon telefonáltunk.
Hazafelé még betértünk az egyetemre cd-másolás ügyben, mert Krisztiánnal nagy munkába kezdtünk. Sam cd-i közül másolunk magunknak jópárat. Ez úgy kb. az állomány fele, ami szerintem 100-110 darab cd lesz. Már elkészültünk 30-40-nel.
Krisztián éjjel hazatelefonált a szüleinek, nagyszüleinek, és néhány barátjának, közben pedig megírt pár cd-t. Hajnalban négykor váltottuk egymást. Én akkor kezdtem telefonálni édesanyámnak, majd kipróbáltam édesapámmal is az új telefonkártyánkat. Aztán leültem naplót írni. Közben kivilágosodott, felkeltek a madarak, és az autók fél hat óta folyamatosan érkeznek az egyetemre. Lassan én is elindulok, és első dolgom lesz feltenni a napló újabb részét.
vasárnap, február 15
Február 15. vasárnap
Reggel 7-kor ébresztett a telefonom, és gondoltam, visszaalszom még, de akkor bevillant, hogy ma vasárnap van, és kezdődnek a magyar hírek az SBS-en. Megnéztem. Ezek a hírek már legalább egy hetesek voltak, hallottam róluk korábban. De azért nagyon jó volt magyar tv-adást hallgatni, még ha ilyen korán is volt.
Judyék 10 körül jöttek az ággyal. Des, a férje és Adrian, a fiuk jött vele Adrian platós kisteherautójával. Nagyon kedvesek voltak, jó volt őket újra látni. Amikor a lakáshoz értünk, annak az ajtaját nyitva találtuk... A tulajdonosok takarítottak épp, így Judyék személyesen megismerkedhettek velük. A sikeres ágyátvitel után hazamentünk, és megbeszéltük az Indiából hazaérkezett Lacival, hogy este átjön, és kiheveri nálunk az utazás fáradalmait.
Most az egyetemen vagyunk mind a hárman, és Laci apukájával beszélgetünk webcamerával és mikrofonnal. Olyan jóóóóó!!!! Az egész családot felkeltettük, hogy láthassák a kisfiukat, aki már két éve nem volt otthon. Épp most akarják rábeszélni, hogy menjen haza. Ő szívesen menne, de nem küldik otthonról a repjegyet neki. Mindenféle információt tudok meg itt róluk, de ezt most nem írom le. Ezek között például azt, hogy Laci 28 éves.
A beszélgetések után hazamegyünk, és a múltkori, a vihar miatt elmaradt vacsorát bepótoljuk. A múltkor 25 órán keresztül nem volt áram, és így ki kellett dobni sok, a hűtőben megromlott ételt. Ma finom csirkemellet sütünk ki sajtos bundában, hozzá Krisztián héjába sült krumpli specialitásával és salátával töltjük az estét. Reméljük, tényleg finom lesz.
Judyék 10 körül jöttek az ággyal. Des, a férje és Adrian, a fiuk jött vele Adrian platós kisteherautójával. Nagyon kedvesek voltak, jó volt őket újra látni. Amikor a lakáshoz értünk, annak az ajtaját nyitva találtuk... A tulajdonosok takarítottak épp, így Judyék személyesen megismerkedhettek velük. A sikeres ágyátvitel után hazamentünk, és megbeszéltük az Indiából hazaérkezett Lacival, hogy este átjön, és kiheveri nálunk az utazás fáradalmait.
Most az egyetemen vagyunk mind a hárman, és Laci apukájával beszélgetünk webcamerával és mikrofonnal. Olyan jóóóóó!!!! Az egész családot felkeltettük, hogy láthassák a kisfiukat, aki már két éve nem volt otthon. Épp most akarják rábeszélni, hogy menjen haza. Ő szívesen menne, de nem küldik otthonról a repjegyet neki. Mindenféle információt tudok meg itt róluk, de ezt most nem írom le. Ezek között például azt, hogy Laci 28 éves.
A beszélgetések után hazamegyünk, és a múltkori, a vihar miatt elmaradt vacsorát bepótoljuk. A múltkor 25 órán keresztül nem volt áram, és így ki kellett dobni sok, a hűtőben megromlott ételt. Ma finom csirkemellet sütünk ki sajtos bundában, hozzá Krisztián héjába sült krumpli specialitásával és salátával töltjük az estét. Reméljük, tényleg finom lesz.
Február 14. szombat – Valentine’s Day
Ma Bálint nap van, amit otthon sosem ünnepeltünk meg, itt valamilyen hagyománya létezik, ezért megemlékezünk róla egy koncert erejéig.
Timi az angol nyelvtanfolyamon hallott róla, hogy lesz, és ezt a tudását közzétette, mi pedig szívesen elmentünk meghallgatni. A Botanikus Kerten keresztül vezetett az utunk, ahol a különleges növények egy helyen voltak láthatók. A koncertet a River Stage-en, szabadtéren rendezték úgy, hogy a nézők a füvön ülve hallgathatták a zenét. Mindenki hozott magával pokrócot, néhányan ülőkét, piknikes kosarakat, gyertyákat. Szóval minden együtt volt a kellemes hangulathoz. A közönség öt órától gyülekezett, mi szerencsénkre elég korán odaértünk, és így elég jó helyet kaptunk. A fűre fel volt rajzolva, hogy hova lehet ülni, és hol lesznek a járó ösvények. Mi pont egy ilyen ösvény mögött ültünk, így senki nem került elénk.
Timiék nem csak nekünk szóltak, hanem más magyar barátaiknak is, akiket itt ismertek meg. Szilvi és Misi a kislányukkal, Noémivel érkezett, ők már több éve itt élnek, Dia és Imre pedig november óta laknak Brisbane-ben. Balázs és Lilla már régi ismerősöknek számítanak, Timiék meg ugye pont 10 nappal korábban értek ide, mint mi. Szóval majdnem hiánytalanul együtt volt a brisbane-i banda. A hiányzók közül Norbiéknak üzenetet hagytunk, de valószínű, valamiért nem tudtak eljönni, Laci pedig épp ekkor jött haza Indiából.
A koncert egy tipikus ünnepi hangverseny volt népszerű komolyzenei és musical-részletekkel, a végén tűzijátékkal. Egy énekes házaspár és a karmester konferáltak a számok között, néha vicceket meséltek, néha énekeltek, néha vezényeltek. Ki-ki a maga szakmájának megfelelően.
A koncert után megbeszélte a magyar kommuna, hogy találkozunk még, és ennyiben maradtunk. Lilláék hazafuvaroztak bennünket, majd rohantak haza hozzájuk, mert másnap kora reggel kezdenek az Ikeában. Mi pedig jóízűen elfogyasztottuk a maradék görögdinnyénket, majd aludni tértünk.
Timi az angol nyelvtanfolyamon hallott róla, hogy lesz, és ezt a tudását közzétette, mi pedig szívesen elmentünk meghallgatni. A Botanikus Kerten keresztül vezetett az utunk, ahol a különleges növények egy helyen voltak láthatók. A koncertet a River Stage-en, szabadtéren rendezték úgy, hogy a nézők a füvön ülve hallgathatták a zenét. Mindenki hozott magával pokrócot, néhányan ülőkét, piknikes kosarakat, gyertyákat. Szóval minden együtt volt a kellemes hangulathoz. A közönség öt órától gyülekezett, mi szerencsénkre elég korán odaértünk, és így elég jó helyet kaptunk. A fűre fel volt rajzolva, hogy hova lehet ülni, és hol lesznek a járó ösvények. Mi pont egy ilyen ösvény mögött ültünk, így senki nem került elénk.
Timiék nem csak nekünk szóltak, hanem más magyar barátaiknak is, akiket itt ismertek meg. Szilvi és Misi a kislányukkal, Noémivel érkezett, ők már több éve itt élnek, Dia és Imre pedig november óta laknak Brisbane-ben. Balázs és Lilla már régi ismerősöknek számítanak, Timiék meg ugye pont 10 nappal korábban értek ide, mint mi. Szóval majdnem hiánytalanul együtt volt a brisbane-i banda. A hiányzók közül Norbiéknak üzenetet hagytunk, de valószínű, valamiért nem tudtak eljönni, Laci pedig épp ekkor jött haza Indiából.
A koncert egy tipikus ünnepi hangverseny volt népszerű komolyzenei és musical-részletekkel, a végén tűzijátékkal. Egy énekes házaspár és a karmester konferáltak a számok között, néha vicceket meséltek, néha énekeltek, néha vezényeltek. Ki-ki a maga szakmájának megfelelően.
A koncert után megbeszélte a magyar kommuna, hogy találkozunk még, és ennyiben maradtunk. Lilláék hazafuvaroztak bennünket, majd rohantak haza hozzájuk, mert másnap kora reggel kezdenek az Ikeában. Mi pedig jóízűen elfogyasztottuk a maradék görögdinnyénket, majd aludni tértünk.
szombat, február 14
Február 13. (péntek)
Február 13. péntek
A mai nap teljesen úgy indult, mint bármelyik másik a környéken. Hőség, egyetem, ebéd…
De az egyetemen voltam, mikor csörgött a mobilom, és jelentkezett az Ikea Vevőszolgálat. Balázs volt az, Lilla férje. Az jutott eszükbe, hogy értünk jönnek, és elvisznek az Ikeába, hogy megnézzük, és esetleg megvegyük azt a 30 dollárra leértékelt asztallapot, amiről korábban beszéltünk velük. Balázzsal tehát megbeszéltük, hogy értünk jön kb. ½ 5-re, mert 4-ig dolgoznak, és utána elvisz minket az Ikeába, hogy körülnézzünk. Nagyon örültem neki, és annak is, hogy szombaton is fognak tudni jönni a koncertre a Botanic Gardenbe, mert akkor is csak négyig dolgoznak.
Hazafelé Berci is felhívott, hogy nincs-e kedvünk valamit csinálni délután, este. Elmeséltem neki a Balázzsal megbeszélt tervünket, és úgy döntött, hogy ők is csatlakoznak hozzánk, eljönnek az Ikeába velünk, sőt nem sokára értünk jönnek kocsival. Krisztiánnal szélsebesen megebédeltünk, majd beszálltunk Berci és Timi kocsijába, mert igen hamar ideértek hozzánk. Az Ikeás látogatás meglepetés volt, drukkoltam, hogy hamarabb odaérjünk, mint hogy Balázsék befejezzék a munkát, de kb. ¼ 4-kor már ott voltunk.
Amíg befejezték a munkát, mi Timiékkel körülnéztünk az áruházban. Aztán segítségükkel megvettük a sérülés miatt 30 dollárra leértékelt asztallapot Lilláék kedvezményét felhasználva 15 dollárért. Balázs mondta, hogy majd megpróbál lábat is szerezni hozzá, és majd jövő héten, mikor költözünk, elhozzák nekünk. Nem győzöm állandóan hangsúlyozni, hogy mindenki milyen kedves és segítőkész.
A ráadás csak most következik. Lilláék meglepetéssel készültek, Barbecque-zni hívtak magukhoz, és hogy Berciék is ott voltak, vettek még két kerti széket, mert csak négy volt nekik otthon. A sütéshez húsokat, hagymát, ilyenekt vettünk, valamint dinnyét meg csokit.
Lilláék bérlik a lakásukat, ami szerintem nagyon nagy. Három hálószoba és egy fürdőszoba van az emeleten, lent nappali konyhával, wc, mosókonyha, kis kert, garázs és az ágyuk. Dupla ágymatrac, ami nem fért föl a lépcsőn… A lakás egy lakóparkban van, ami igen barátságosan néz ki, és ami nekik nagyon kedvező, mindez, ha sétálnak, kb. 5 percre van az Ikeától, ahol mindketten dolgoznak. Innen remélhetőleg karácsony körül költöznek az épülő házukba. Ezekben a hetekben nagyon ráálltak a házzal kapcsolatos dolgok intézésére, tervek, hitel, stb. Majd nekünk is megmutatják a mintaházat, ami olyan, mint amilyen az ő házuk lesz, és azt, hogy hol fog felépülni.
A Barbecque-party kiváló hangultaban telt el leszámítva, hogy vakuval rávillantottam egy gekkóra, mikor lefotóztam. Ezzel frusztráltam, és nem ehette meg a vacsoráját, amire épp vadászott. Nagy lelkiismeret-furdalásom van azóta is. A másik probléma, ami foglalkoztatta a társaságot, hogy hogyan lehet egy tortát felosztani két és fél részre. Balázs váltig állította, hogy egyszerűen, és belerajzolta a zsíros tálba a megoldást. Berci a jégkrémek pálcikájával próbálta világossá tenni számunkra, hogy mindez hogyan lehetséges. A többiek, miután beleásták magukat a témába, kijelentették, hogy marhaság az egész, Lilla meg én Balázs kockafejűségével magyaráztuk, hogy egyáltalán előkerülhetett ez a téma. Timi bemutatta, hogy a két és félszeres részre osztás mennyi tortát eredményez. Jó volt elképzelni a két és fél finom magyar tortát. Krisztián pedig hol megpróbálta Balázs eszmefuttatását követni, és már-már elfogadni, mikor belátta, hogy ez így nem megy. Ekkorra már teleettük magunkat mindennel, és lassan tíz óra volt, hazajött a szomszéd.
Elindultunk hazafelé, de előtte még megvizsgáltunk közelről egy picike gekkót az ajtón, és beszélgetésünkkel kísértük Balázs kertlocsolását. Berciék hazafuvaroztak bennünket, és közben a csodálatosan kivlágított Brisbane-ről meséltek nekünk. Timi megmutatta a Story Bridge-et, amit a Lánchídhoz hasonlított, és amin a legegyszerűbb őket megközelíteni.
Hazaérve én szinte azonnal elaludtam, mert nagyon fáradt voltam. Krisztián megírt pár levelet, majd ő is aludni tért.
A mai nap teljesen úgy indult, mint bármelyik másik a környéken. Hőség, egyetem, ebéd…
De az egyetemen voltam, mikor csörgött a mobilom, és jelentkezett az Ikea Vevőszolgálat. Balázs volt az, Lilla férje. Az jutott eszükbe, hogy értünk jönnek, és elvisznek az Ikeába, hogy megnézzük, és esetleg megvegyük azt a 30 dollárra leértékelt asztallapot, amiről korábban beszéltünk velük. Balázzsal tehát megbeszéltük, hogy értünk jön kb. ½ 5-re, mert 4-ig dolgoznak, és utána elvisz minket az Ikeába, hogy körülnézzünk. Nagyon örültem neki, és annak is, hogy szombaton is fognak tudni jönni a koncertre a Botanic Gardenbe, mert akkor is csak négyig dolgoznak.
Hazafelé Berci is felhívott, hogy nincs-e kedvünk valamit csinálni délután, este. Elmeséltem neki a Balázzsal megbeszélt tervünket, és úgy döntött, hogy ők is csatlakoznak hozzánk, eljönnek az Ikeába velünk, sőt nem sokára értünk jönnek kocsival. Krisztiánnal szélsebesen megebédeltünk, majd beszálltunk Berci és Timi kocsijába, mert igen hamar ideértek hozzánk. Az Ikeás látogatás meglepetés volt, drukkoltam, hogy hamarabb odaérjünk, mint hogy Balázsék befejezzék a munkát, de kb. ¼ 4-kor már ott voltunk.
Amíg befejezték a munkát, mi Timiékkel körülnéztünk az áruházban. Aztán segítségükkel megvettük a sérülés miatt 30 dollárra leértékelt asztallapot Lilláék kedvezményét felhasználva 15 dollárért. Balázs mondta, hogy majd megpróbál lábat is szerezni hozzá, és majd jövő héten, mikor költözünk, elhozzák nekünk. Nem győzöm állandóan hangsúlyozni, hogy mindenki milyen kedves és segítőkész.
A ráadás csak most következik. Lilláék meglepetéssel készültek, Barbecque-zni hívtak magukhoz, és hogy Berciék is ott voltak, vettek még két kerti széket, mert csak négy volt nekik otthon. A sütéshez húsokat, hagymát, ilyenekt vettünk, valamint dinnyét meg csokit.
Lilláék bérlik a lakásukat, ami szerintem nagyon nagy. Három hálószoba és egy fürdőszoba van az emeleten, lent nappali konyhával, wc, mosókonyha, kis kert, garázs és az ágyuk. Dupla ágymatrac, ami nem fért föl a lépcsőn… A lakás egy lakóparkban van, ami igen barátságosan néz ki, és ami nekik nagyon kedvező, mindez, ha sétálnak, kb. 5 percre van az Ikeától, ahol mindketten dolgoznak. Innen remélhetőleg karácsony körül költöznek az épülő házukba. Ezekben a hetekben nagyon ráálltak a házzal kapcsolatos dolgok intézésére, tervek, hitel, stb. Majd nekünk is megmutatják a mintaházat, ami olyan, mint amilyen az ő házuk lesz, és azt, hogy hol fog felépülni.
A Barbecque-party kiváló hangultaban telt el leszámítva, hogy vakuval rávillantottam egy gekkóra, mikor lefotóztam. Ezzel frusztráltam, és nem ehette meg a vacsoráját, amire épp vadászott. Nagy lelkiismeret-furdalásom van azóta is. A másik probléma, ami foglalkoztatta a társaságot, hogy hogyan lehet egy tortát felosztani két és fél részre. Balázs váltig állította, hogy egyszerűen, és belerajzolta a zsíros tálba a megoldást. Berci a jégkrémek pálcikájával próbálta világossá tenni számunkra, hogy mindez hogyan lehetséges. A többiek, miután beleásták magukat a témába, kijelentették, hogy marhaság az egész, Lilla meg én Balázs kockafejűségével magyaráztuk, hogy egyáltalán előkerülhetett ez a téma. Timi bemutatta, hogy a két és félszeres részre osztás mennyi tortát eredményez. Jó volt elképzelni a két és fél finom magyar tortát. Krisztián pedig hol megpróbálta Balázs eszmefuttatását követni, és már-már elfogadni, mikor belátta, hogy ez így nem megy. Ekkorra már teleettük magunkat mindennel, és lassan tíz óra volt, hazajött a szomszéd.
Elindultunk hazafelé, de előtte még megvizsgáltunk közelről egy picike gekkót az ajtón, és beszélgetésünkkel kísértük Balázs kertlocsolását. Berciék hazafuvaroztak bennünket, és közben a csodálatosan kivlágított Brisbane-ről meséltek nekünk. Timi megmutatta a Story Bridge-et, amit a Lánchídhoz hasonlított, és amin a legegyszerűbb őket megközelíteni.
Hazaérve én szinte azonnal elaludtam, mert nagyon fáradt voltam. Krisztián megírt pár levelet, majd ő is aludni tért.
péntek, február 13
Február 12. csütörtök
Ma nagyon meleg volt, az ember csak beragacsozódik ettől a kíméletlen párás hőségtől. De ez Queensland, ez Brisbane. Miután magamhoz tértem, fogtam magam és kijöttem a nappaliba, hogy az itteni hűsebb árnyékban még tovább pihentessem gondolataimat. Nem sokáig volt eredményes a kísérletem.
Mielőtt rávettem volna magam, hogy a tikkasztó párás egyetemi utat végignyargalásszam a notebook-kal a vállamon, gondoltam összeállítok a tegnapi képekből egy csokorra valót, hogy a kedves érdeklődők megtekintgethessék azokat jól. Így is volt. Megtekinthető most már a következő zárójelek között található webcímen: (http://host.epgep.bme.hu/neverend/brisbane/beachparty/) Ha ugyanezt a címet csak a brisbane szóig írjátok be, akkor ott meglelhettek még mást is. A későbbiekben ott lesznek majd még képek, egyéb érdekességek. Feltettem az idáig írt naplóinkat is.
Kerestünk az interneten telefonkártyát, amivel olcsón hazatelefonálhatunk, és sikeresen találtunk is. (http://www.phonecardselector.com.au) A Likom kártya, melyet Lilla ajánlott ezen a kártyaválasztó oldalon csak úgy szerepelt, hogy Sydney-ből kezdeményezhetőek vele hívások, viszont találtunk egy Click telefonkártyát, mellyel Brisbaneből Budapestre csak 9 cent/perc díjjal telefonálhatunk, kapcsolási díj nélkül. Van $10, $20 és $50 kártya, az $50-os éri meg legjobban, aki fél év alatt elhasználja, mert ahhoz $5 plusz ajándékbeszélgetés is jár, ami esetünkben 55,5 perc, ami elég jó. Úgy tűnt, hogy nem csak Budapestet lehet 9 centért hívni, hanem bármilyen vonalas telefont, de ez még nem biztos. Mobilt hívni 49 cent/perc, ami kicsit magasabb percdíj, de az sem vészes. Megbeszéltük, hogy utánajárunk, és beszerzünk egyet.
Az egyetemről bementünk Toowongba, és megejtettük az esedékes bevásárlásunkat, amit ezen alkalommal a Woolworth-ben tettünk. Hazajöttünk, megvacsoráltunk, lepihentünk, filmet néztünk, filmen elszunyókáltunk, majd én megírtam a naplót, és most mit írjak, hisz a mondat végére értem. Ja, próbáltuk hívni Norbiékat a szombati koncertekre, de Réka csak az üzenetrögzítővel beszélt.
Kitaláltam valamit… Feldobhatnánk a naplót… például úgy, hogy aki kíváncsi valamire, az megküldhetné emailben, mi meg igyekszünk utánajárni, vagy a témát érintő tapasztalatainkat megosztani Veletek. Pl. hogy a Woolworthben hányféle sajtot lehet kapni? Lehet, hogy mégsem jó ötlet… Na, de ha nem jó, majd Réka jól kihúzza reggel, persze ha elolvassa… puszi.
Réka elolvasta reggel, de nem azért, hogy lektorálja, és javítgassa, hanem mert érdekelte, hogy a tegnapról Krisztián mi mindent tudott összeszedni.
Ha megengeditek / megengedik, néhány velem történt dolgot is megosztok Veletek / Önökkel. Szokásomhoz híven kora reggel mentem be az egyetemre néhány tanmenetet összeállítani, előkészülni. Dolgozgattam, mikor megszólalt a telefon, s felvettem. Először majdnem egy kukkot sem értettem abból, hogy ki az, és mit akar. Aztán kicsit lelassított, s kiderült, hogy elődömet kereste Sydney-ből egy zenei társaságtól valaki. Mondtam neki, hogy legjobb lesz, ha újra telefonál, mert én sajnos nem tudok segíteni, de még kapcsolni sem tudom. Ebben maradtunk.
Nem sokkal később újra csörgött a telefon, s egy leendő tanítványom jelentkezett, hogy szeretne egy időpontot kérni tőlem. Fél óra múlva ott volt. Elmondta, kicsoda, micsoda, és hogy azon gondolkodik, hogy felvegye-e a tantárgyaimat, csak tudnom kell, hogy ő zeneileg alig-alig képzett, viszont kórust vezet egy általános iskolában. Kérte, hogy James-szel beszéljek róla, amint február végén hazaérkezik Európából, mert nem mindegy, hogy tudja-e teljesíteni a követelményeket, ugyanis otthon egy másfél éves kisgyereke van, és éppen babát vár. Mintegy fél órát beszélgettünk, és nagyon jó benyomást tett rám lelkesedésével, de elgondolkodtatott, hogy vajon nem túl magas követelményeket irkálok-e bele a tanmenetekbe. Azért lehet, hogy Andrea nem tipikus eset, erre vall, hogy bejött hozzám. Beszélgetésünk alatt kiderült, hogy a diploma utáni kurzusok felvétele egy félévre 2000 dollár kurzusokként. Egy ausztrálnak… Lilla múltkor említette, hogy ezen az egyetemen, a UQ-n sokkal drágábban tanulhatnak a külföldiek, mint az ausztrál állampolgárok. Hmmm..
Mielőtt rávettem volna magam, hogy a tikkasztó párás egyetemi utat végignyargalásszam a notebook-kal a vállamon, gondoltam összeállítok a tegnapi képekből egy csokorra valót, hogy a kedves érdeklődők megtekintgethessék azokat jól. Így is volt. Megtekinthető most már a következő zárójelek között található webcímen: (http://host.epgep.bme.hu/neverend/brisbane/beachparty/) Ha ugyanezt a címet csak a brisbane szóig írjátok be, akkor ott meglelhettek még mást is. A későbbiekben ott lesznek majd még képek, egyéb érdekességek. Feltettem az idáig írt naplóinkat is.
Kerestünk az interneten telefonkártyát, amivel olcsón hazatelefonálhatunk, és sikeresen találtunk is. (http://www.phonecardselector.com.au) A Likom kártya, melyet Lilla ajánlott ezen a kártyaválasztó oldalon csak úgy szerepelt, hogy Sydney-ből kezdeményezhetőek vele hívások, viszont találtunk egy Click telefonkártyát, mellyel Brisbaneből Budapestre csak 9 cent/perc díjjal telefonálhatunk, kapcsolási díj nélkül. Van $10, $20 és $50 kártya, az $50-os éri meg legjobban, aki fél év alatt elhasználja, mert ahhoz $5 plusz ajándékbeszélgetés is jár, ami esetünkben 55,5 perc, ami elég jó. Úgy tűnt, hogy nem csak Budapestet lehet 9 centért hívni, hanem bármilyen vonalas telefont, de ez még nem biztos. Mobilt hívni 49 cent/perc, ami kicsit magasabb percdíj, de az sem vészes. Megbeszéltük, hogy utánajárunk, és beszerzünk egyet.
Az egyetemről bementünk Toowongba, és megejtettük az esedékes bevásárlásunkat, amit ezen alkalommal a Woolworth-ben tettünk. Hazajöttünk, megvacsoráltunk, lepihentünk, filmet néztünk, filmen elszunyókáltunk, majd én megírtam a naplót, és most mit írjak, hisz a mondat végére értem. Ja, próbáltuk hívni Norbiékat a szombati koncertekre, de Réka csak az üzenetrögzítővel beszélt.
Kitaláltam valamit… Feldobhatnánk a naplót… például úgy, hogy aki kíváncsi valamire, az megküldhetné emailben, mi meg igyekszünk utánajárni, vagy a témát érintő tapasztalatainkat megosztani Veletek. Pl. hogy a Woolworthben hányféle sajtot lehet kapni? Lehet, hogy mégsem jó ötlet… Na, de ha nem jó, majd Réka jól kihúzza reggel, persze ha elolvassa… puszi.
Réka elolvasta reggel, de nem azért, hogy lektorálja, és javítgassa, hanem mert érdekelte, hogy a tegnapról Krisztián mi mindent tudott összeszedni.
Ha megengeditek / megengedik, néhány velem történt dolgot is megosztok Veletek / Önökkel. Szokásomhoz híven kora reggel mentem be az egyetemre néhány tanmenetet összeállítani, előkészülni. Dolgozgattam, mikor megszólalt a telefon, s felvettem. Először majdnem egy kukkot sem értettem abból, hogy ki az, és mit akar. Aztán kicsit lelassított, s kiderült, hogy elődömet kereste Sydney-ből egy zenei társaságtól valaki. Mondtam neki, hogy legjobb lesz, ha újra telefonál, mert én sajnos nem tudok segíteni, de még kapcsolni sem tudom. Ebben maradtunk.
Nem sokkal később újra csörgött a telefon, s egy leendő tanítványom jelentkezett, hogy szeretne egy időpontot kérni tőlem. Fél óra múlva ott volt. Elmondta, kicsoda, micsoda, és hogy azon gondolkodik, hogy felvegye-e a tantárgyaimat, csak tudnom kell, hogy ő zeneileg alig-alig képzett, viszont kórust vezet egy általános iskolában. Kérte, hogy James-szel beszéljek róla, amint február végén hazaérkezik Európából, mert nem mindegy, hogy tudja-e teljesíteni a követelményeket, ugyanis otthon egy másfél éves kisgyereke van, és éppen babát vár. Mintegy fél órát beszélgettünk, és nagyon jó benyomást tett rám lelkesedésével, de elgondolkodtatott, hogy vajon nem túl magas követelményeket irkálok-e bele a tanmenetekbe. Azért lehet, hogy Andrea nem tipikus eset, erre vall, hogy bejött hozzám. Beszélgetésünk alatt kiderült, hogy a diploma utáni kurzusok felvétele egy félévre 2000 dollár kurzusokként. Egy ausztrálnak… Lilla múltkor említette, hogy ezen az egyetemen, a UQ-n sokkal drágábban tanulhatnak a külföldiek, mint az ausztrál állampolgárok. Hmmm..
csütörtök, február 12
Február 11. szerda
Sziasztok kedves olvasók! Remélem, kellemesen elhelyezkedtetek, és kissé megfeledkezve a mindennapokról most teljes figyelemmel reánk tekintetek. Jó étvágyat az étkezőknek, kellemes lazítást a munkából olvasóknak, vidám pillanatokat mindenkinek, nem utolsósorban az elalvás előtt olvasónak: szép álmokat!
Nem internetezők és vv-oldalon olvasók ezt a bekezdést átugorják… Szeretném a blogspot oldalon naplót olvasókat megnyugtatni, hogy hozzászólást itt nem alkalmazhatnak, mert az csak a Viva Voce kórus oldalára regisztrált belső oldalon elhelyezett naplót olvasók kiváltsága. Ha valaki ezzel kívánna élni, látogasson el a http://www.vivavoce.civilport.hu/ oldalra, majd ott a legalsó menüpontban regisztrálódjon.
Még tegnap történt, de miután fürkész szemekkel átolvastam a naplónk utolsó napjait, láttam, hogy kimaradt pár dolog. Tehát tegnap… miután felébredtem (nem volt nehéz, mert Réka itthon hagyta kulcsait és ahhoz, hogy beengedjem, némi testmozgásra volt szükség, ezzel a reggeli torna mozdulatait letudván nem dőltem vissza napsütötte ágyikónkba), eszembe ötlött, hogy a bérelt lakáshoz regisztrálnunk kell a helyi energiatársaságnál, ellenkező esetben megszüntetik a lakás energiaellátását, és azt Ti sem szeretnétek kedves olvasók, ugye? Így vettem a telefont, és felhívtam az Energex telefonközpontját, aminek a számát Hooleyéktól kaptuk, ahol kb. 49 másodperc után sikeresen bemutatkozott egy kedves hölgy, aki felvette adatainkat, megkérdezte, milyen fizetési módozatot választunk, és miután már nagyon sok kérdést feltett, már együtt nevettünk, hogy mennyi „buta kis” kérdése van. Volt kedves, és ajánlotta, hogy úgy intézzük, hogy havonta fizessünk, hó közepén, valamint egy első $80 biztonsági letétet kell, elhelyezzünk az elején, amit remélem, visszakapunk egyszer. Örültem, mert megdicsérte angol tudásomat, és mondta, hogy biztos jól fogjuk érezni magunkat, és ne aggódjunk. (Mindenki mindig ezt mondja: no worries…) Ezenkívül február 20-án, amikor beköltözünk, jön valaki, és leolvassa a mérőórát, amit majd negyedévente megismétel, és a havi kb. $40-os összegek levonása melletti eltérést majd rendezik a bankkal. Elég jó, hogy nekem semmit nem kell a bankkal intézni, miután a paramétereink megadása után mindent az Energex-esek intéznek. Még a telefont és internetet kell elintéznünk, és megvagyunk.
Állással kapcsolatban: végigböngésztem két álláskereső oldal összes olyan állását, melyet el tudnék látni, valamint az újságokban lévőket is végignéztem, elküldtem számos helyre a jelentkezésemet, és most várok és keresek tovább… Igen, ahogy Réka említette, még pizza-futárnak is jelentkeztem, igaz még nincs autónk, de megírtam Nekik, hogy ha kellek, azonnal lesz.
Na és akkor a mai nap. Kihagytam az egyetemi utat, mert Réka használja az internetet, és kora 2-re jöttek értünk Berciék, akikről még nem meséltünk sokat, igaz én nem is tudtam volna, mert Réka ismerte őket jobban, miután egy internetes levelezőlistán ismerkedett meg velük is és Lilláékkal. Tanulva az előző napon sülésünkből, most minden ízünk 60+-os naptejtől fénylett, mikor Berciék telefonáltak, hogy indulhatunk. Timi és Berci 5 hete érkeztek Brisbane-be, hogy letelepedjenek. Kedvesek voltak, és eljöttek értünk, de utunk során kiderült, hogy nem csak ezért kedvesek. Timi kozmetikus, jelenleg angolt tanul, mert kötelezték rá, miután nem beszélte a nyelvet. Berci fogtechnikus, aki sokat tudna mesélni, milyen nehéz egy más országból hozott tudást elismertetni. Miután nagyon jó szakember, a kötelező vizsgán nagyon jól mutatkozott be, aminek köszönhetően talán elismeri a bizottság szaktudását, és eltekintenek az írásbeli bizonyítás hiányától, mely a szaknyelv ismerete hiányában meghiúsult. Nagyon úgy tűnik, hogy mindenképpen bizonyítani kell valamit, mielőtt elfogadják, alkalmazzák itt az embert, legyen bármilyen előélete, magas kvalifikáltsága. Szinte mindenhol azt nézik, hogy milyen referenciát hoz az ember, kit ismer itt! Ezért is jó, ha kezdésnek bármilyen munkát elvállal az ember, már csak azért is, hogy ezzel egy olyan referenst szerez magának, akit későbbi munkáltatói megkérdezhetnek a megbízhatóságunk, képességeinket illetően. Itt csak ez számít.
Egy bevásárlóközpontnál találkoztunk Lillával és Balázzsal, majd egy kisebb szigetre mentünk észak felé a Sunshine Coast egyik tengerpartjára. Lányok beszélgettek, mi fiúk pedig boogie board-dal kaptuk el a nagyobb hullámokat, hogy szörfözzünk. Ez a boogie board nem igazi surfdeszka, hanem csak egy kezdetlegesebb eszköz, de segítségével, fél testtel ráfeküdve, kisebb karmozdulatokkal elég hosszú úton viszi az embert a hullám ereje. Tetszett, csak a hétvégén megpirított arcomnak, orromnak nem tetszett a sós tengervíz, úgyhogy csak módjával örültem a hullámoknak. Legközelebb már csak a szememet fogja csípni, dejó! Ja, a boogie deszkát csak Lillától kaptam kölcsön, aki ezen alkalommal inkább a lányokkal volt, így én használhattam. (Lilla állítása szerint összesen egyszer használta ezt a szerzeményt, mióta megvették Balázs legnagyobb sajnálatára. – Réka megjegyzése) Majd biztosan mi is beszerzünk ilyet később. Vagy ki tudja…
Csináltunk pár fényképet, sétáltunk, rendeztünk szandál és papucs messzire dobó versenyt, rajzoltunk a homokba meglepetést, és kellemesen eltelt a délután. Visszafelé már Lilláékkal jöttünk, mert elmondásuk alapján Nekik inkább útjukba estünk hazafelé. Az órás-másfélórás út után kellemes hűvös dinnyével csábítottuk otthonunkba kedves barátainkat, akik elfogadták meghívásunkat. (Kiderült, hogy Balázs nagyon szereti a csokit, de a hűtőjükben állnak, miután megveszik, így sokszor csirke- és hagymaízű csokoládékat is tartanak. – Réka) Lilláék már másfél éve élnek Ausztráliában. Kezdetben Sydneyben, majd később átjöttek Brisbane-be ők is letelepedni. Lilla közgazdász, Balázs programozó, mégis mindketten az IKEA áruházban dolgoznak jelenleg. Balázs emellett egy magyar srácnál számítógépes munkát lát el, igaz csak félállásban, miután a kölcsönök felvételénél előnyt jelent a teljes állás, valamint az tűnik biztosabb választásnak. Mondta Balázs, hogy keres a magyar srác szervizest, és majd rákérdez, hogy elfogadná-e az én munkásságomat. Bárcsak adná ég!
Lilla ajánlott egy $20-os telefonkártyát, mellyel 600+ percet beszélhetünk magyar vonalas telefonnal, vonalas telefonról kezdeményezett hívással. Rengeteg azonosító kódot, meg hasonlót bebillentyűzve. Ez több mint nagyon jó! Állítólag, kínai üzletekben lehet megtalálni, és valami „licon” kártyát kell keresni. Hát kipróbáljuk!
Szombaton Valentine’s Day alkalmából 5-től koncertek lesznek a Botanikus Kertben, a Cityben, és megbeszéltük Berciékkel, hogy megyünk és szórakozunk. Balázs dolgozik, Lilla esetleg eljön. Az is kiderült, hogy mind a négyük érdekelt kóruséneklésben, Lilla nagyon szeret szervezkedni, és Rékával megbeszélték, hogy összehozzák valahogy. (Lilla az Óbudai Kamarakórusban énekelt, mielőtt kijöttek. – Réka) Azt is beszéltük, hogy később Norbiékkal és Lacival is összeismertetjük őket, amit nagyon szívesen fogadtak.
Laci a hétvége körül érkezik majd Indiából. Esetleg ő is el tud jönni a koncertekre szombaton. Elég mozgalmas hétvégének nézünk elébe, miután lesz ez az ágyszállítás is. :) A tévében a hírolvasó hölgy tüsszentett egy hatalmasat, ami kábé 6 másodpercre megszakította a monoton hírolvasását, ezzel figyelmemet is magára vonva. Rengeteg reklámot nyomnak a tévében. Az jó, hogy mindent pontosan kezdenek, két műsor között nincs átvezető reklám, de a filmek, műsorok, sorozatok közben kb. 10 percenként 1-2 perces reklámot kénytelen az ember végighallgatni, vagy addig átkapcsolhat másik csatornákra, ahol egy esetleges figyelem-elragadó információforrásnak köszönhetően esetleg lemarad az előző műsor folytatásának első percéről. Mekkora dolgok ezek. Mindenkinek kellemes pillanatokat!
Nem internetezők és vv-oldalon olvasók ezt a bekezdést átugorják… Szeretném a blogspot oldalon naplót olvasókat megnyugtatni, hogy hozzászólást itt nem alkalmazhatnak, mert az csak a Viva Voce kórus oldalára regisztrált belső oldalon elhelyezett naplót olvasók kiváltsága. Ha valaki ezzel kívánna élni, látogasson el a http://www.vivavoce.civilport.hu/ oldalra, majd ott a legalsó menüpontban regisztrálódjon.
Még tegnap történt, de miután fürkész szemekkel átolvastam a naplónk utolsó napjait, láttam, hogy kimaradt pár dolog. Tehát tegnap… miután felébredtem (nem volt nehéz, mert Réka itthon hagyta kulcsait és ahhoz, hogy beengedjem, némi testmozgásra volt szükség, ezzel a reggeli torna mozdulatait letudván nem dőltem vissza napsütötte ágyikónkba), eszembe ötlött, hogy a bérelt lakáshoz regisztrálnunk kell a helyi energiatársaságnál, ellenkező esetben megszüntetik a lakás energiaellátását, és azt Ti sem szeretnétek kedves olvasók, ugye? Így vettem a telefont, és felhívtam az Energex telefonközpontját, aminek a számát Hooleyéktól kaptuk, ahol kb. 49 másodperc után sikeresen bemutatkozott egy kedves hölgy, aki felvette adatainkat, megkérdezte, milyen fizetési módozatot választunk, és miután már nagyon sok kérdést feltett, már együtt nevettünk, hogy mennyi „buta kis” kérdése van. Volt kedves, és ajánlotta, hogy úgy intézzük, hogy havonta fizessünk, hó közepén, valamint egy első $80 biztonsági letétet kell, elhelyezzünk az elején, amit remélem, visszakapunk egyszer. Örültem, mert megdicsérte angol tudásomat, és mondta, hogy biztos jól fogjuk érezni magunkat, és ne aggódjunk. (Mindenki mindig ezt mondja: no worries…) Ezenkívül február 20-án, amikor beköltözünk, jön valaki, és leolvassa a mérőórát, amit majd negyedévente megismétel, és a havi kb. $40-os összegek levonása melletti eltérést majd rendezik a bankkal. Elég jó, hogy nekem semmit nem kell a bankkal intézni, miután a paramétereink megadása után mindent az Energex-esek intéznek. Még a telefont és internetet kell elintéznünk, és megvagyunk.
Állással kapcsolatban: végigböngésztem két álláskereső oldal összes olyan állását, melyet el tudnék látni, valamint az újságokban lévőket is végignéztem, elküldtem számos helyre a jelentkezésemet, és most várok és keresek tovább… Igen, ahogy Réka említette, még pizza-futárnak is jelentkeztem, igaz még nincs autónk, de megírtam Nekik, hogy ha kellek, azonnal lesz.
Na és akkor a mai nap. Kihagytam az egyetemi utat, mert Réka használja az internetet, és kora 2-re jöttek értünk Berciék, akikről még nem meséltünk sokat, igaz én nem is tudtam volna, mert Réka ismerte őket jobban, miután egy internetes levelezőlistán ismerkedett meg velük is és Lilláékkal. Tanulva az előző napon sülésünkből, most minden ízünk 60+-os naptejtől fénylett, mikor Berciék telefonáltak, hogy indulhatunk. Timi és Berci 5 hete érkeztek Brisbane-be, hogy letelepedjenek. Kedvesek voltak, és eljöttek értünk, de utunk során kiderült, hogy nem csak ezért kedvesek. Timi kozmetikus, jelenleg angolt tanul, mert kötelezték rá, miután nem beszélte a nyelvet. Berci fogtechnikus, aki sokat tudna mesélni, milyen nehéz egy más országból hozott tudást elismertetni. Miután nagyon jó szakember, a kötelező vizsgán nagyon jól mutatkozott be, aminek köszönhetően talán elismeri a bizottság szaktudását, és eltekintenek az írásbeli bizonyítás hiányától, mely a szaknyelv ismerete hiányában meghiúsult. Nagyon úgy tűnik, hogy mindenképpen bizonyítani kell valamit, mielőtt elfogadják, alkalmazzák itt az embert, legyen bármilyen előélete, magas kvalifikáltsága. Szinte mindenhol azt nézik, hogy milyen referenciát hoz az ember, kit ismer itt! Ezért is jó, ha kezdésnek bármilyen munkát elvállal az ember, már csak azért is, hogy ezzel egy olyan referenst szerez magának, akit későbbi munkáltatói megkérdezhetnek a megbízhatóságunk, képességeinket illetően. Itt csak ez számít.
Egy bevásárlóközpontnál találkoztunk Lillával és Balázzsal, majd egy kisebb szigetre mentünk észak felé a Sunshine Coast egyik tengerpartjára. Lányok beszélgettek, mi fiúk pedig boogie board-dal kaptuk el a nagyobb hullámokat, hogy szörfözzünk. Ez a boogie board nem igazi surfdeszka, hanem csak egy kezdetlegesebb eszköz, de segítségével, fél testtel ráfeküdve, kisebb karmozdulatokkal elég hosszú úton viszi az embert a hullám ereje. Tetszett, csak a hétvégén megpirított arcomnak, orromnak nem tetszett a sós tengervíz, úgyhogy csak módjával örültem a hullámoknak. Legközelebb már csak a szememet fogja csípni, dejó! Ja, a boogie deszkát csak Lillától kaptam kölcsön, aki ezen alkalommal inkább a lányokkal volt, így én használhattam. (Lilla állítása szerint összesen egyszer használta ezt a szerzeményt, mióta megvették Balázs legnagyobb sajnálatára. – Réka megjegyzése) Majd biztosan mi is beszerzünk ilyet később. Vagy ki tudja…
Csináltunk pár fényképet, sétáltunk, rendeztünk szandál és papucs messzire dobó versenyt, rajzoltunk a homokba meglepetést, és kellemesen eltelt a délután. Visszafelé már Lilláékkal jöttünk, mert elmondásuk alapján Nekik inkább útjukba estünk hazafelé. Az órás-másfélórás út után kellemes hűvös dinnyével csábítottuk otthonunkba kedves barátainkat, akik elfogadták meghívásunkat. (Kiderült, hogy Balázs nagyon szereti a csokit, de a hűtőjükben állnak, miután megveszik, így sokszor csirke- és hagymaízű csokoládékat is tartanak. – Réka) Lilláék már másfél éve élnek Ausztráliában. Kezdetben Sydneyben, majd később átjöttek Brisbane-be ők is letelepedni. Lilla közgazdász, Balázs programozó, mégis mindketten az IKEA áruházban dolgoznak jelenleg. Balázs emellett egy magyar srácnál számítógépes munkát lát el, igaz csak félállásban, miután a kölcsönök felvételénél előnyt jelent a teljes állás, valamint az tűnik biztosabb választásnak. Mondta Balázs, hogy keres a magyar srác szervizest, és majd rákérdez, hogy elfogadná-e az én munkásságomat. Bárcsak adná ég!
Lilla ajánlott egy $20-os telefonkártyát, mellyel 600+ percet beszélhetünk magyar vonalas telefonnal, vonalas telefonról kezdeményezett hívással. Rengeteg azonosító kódot, meg hasonlót bebillentyűzve. Ez több mint nagyon jó! Állítólag, kínai üzletekben lehet megtalálni, és valami „licon” kártyát kell keresni. Hát kipróbáljuk!
Szombaton Valentine’s Day alkalmából 5-től koncertek lesznek a Botanikus Kertben, a Cityben, és megbeszéltük Berciékkel, hogy megyünk és szórakozunk. Balázs dolgozik, Lilla esetleg eljön. Az is kiderült, hogy mind a négyük érdekelt kóruséneklésben, Lilla nagyon szeret szervezkedni, és Rékával megbeszélték, hogy összehozzák valahogy. (Lilla az Óbudai Kamarakórusban énekelt, mielőtt kijöttek. – Réka) Azt is beszéltük, hogy később Norbiékkal és Lacival is összeismertetjük őket, amit nagyon szívesen fogadtak.
Laci a hétvége körül érkezik majd Indiából. Esetleg ő is el tud jönni a koncertekre szombaton. Elég mozgalmas hétvégének nézünk elébe, miután lesz ez az ágyszállítás is. :) A tévében a hírolvasó hölgy tüsszentett egy hatalmasat, ami kábé 6 másodpercre megszakította a monoton hírolvasását, ezzel figyelmemet is magára vonva. Rengeteg reklámot nyomnak a tévében. Az jó, hogy mindent pontosan kezdenek, két műsor között nincs átvezető reklám, de a filmek, műsorok, sorozatok közben kb. 10 percenként 1-2 perces reklámot kénytelen az ember végighallgatni, vagy addig átkapcsolhat másik csatornákra, ahol egy esetleges figyelem-elragadó információforrásnak köszönhetően esetleg lemarad az előző műsor folytatásának első percéről. Mekkora dolgok ezek. Mindenkinek kellemes pillanatokat!
szerda, február 11
Február 9. hétfő
Tegnap, vasárnap igazából semmi említésre méltó nem történt, viszont egész este az interneten keresztül otthonnal beszélgettünk az irodámból. Reggel folytattuk.
Innen Toowongba buszoztunk, s ott bevásároltunk. Persze a buszjegyünk otthon maradt, így a buszon vettünk jegyet fejenként 1.80-ért. Ez így jóval drágább volt, mint a tízes gyűjtőjegyben. A bevásárlóközpontban vettünk két újabb tízes csomagot, darabját 13.80-ért, amit valószínű itt tartózkodásunk alatt fel tudunk még használni.
Ma a KMart üzletlánc boltjában voltunk, ahol szinte mindent lehet kapni, talán csak élelmiszert és alkoholt nem. Körbesétáltuk az egészet, s elhatároztuk, hogy majdan, ha szükségünk lesz valamire, először itt keressük. (Két hete a vasalónkat is itt vettük.) Szinte minden cikkből van olyan, ami le van értékelve, és nem biztos, hogy azért, mert rossz a minősége. Egyébként a ruhák többsége kínai áru, de a minősége talán jobb, mint otthon. Majd még tapasztalok… Csokit is vettünk, két hatalmas tábla Cadbury-t kb. olyan áron, mint Magyarországon. (Nagyon finom. Az egyik csak volt, mert megettük.)
A bevásárlóközpont alsó szintjén, az egyik pékségben beszélgettünk egy keveset a korábban megismert lánykával, aki a nyáron (itt télen) Írországba készül. Mikor meglátott, már messziről integetett nekünk, mert megismert.
Az ANZ Bankban elintéztük, hogy a számlánkról bármelyikünk fel tudjon venni, át tudjon utalni a másik aláírása nélkül. Erre azért és akkor került sor, mikor a lakás első bérleti díját szerettük volna átutalni a tulajdonosok National Australian Banknál vezetett számlájukra. Megpróbáltuk az interneten keresztül, de ott csak egy öt munkanapon belüli regisztrációval lehetséges a dolog. Ekkor Krisztián megpróbálta elintézni az egyetem területén működő bankfiókban, hogy személyesen utaljuk át a pénzt, de akkor kiderült, hogy bankközi utalásról lévén szó, 5 dollárba került volna. Krisztián úgy döntött, hogy akkor inkább kiveszi a pénzt, és befizeti a NAB-ba készpénzben, mert úgy ingyenes. De ekkor meg az derült ki, hogy mindkettőnk aláírása szükséges a pénzfelvételhez. Ezt ugyan nem értem, hiszen külön kártyánk van a számlához. Amikor eddig eljutottunk, akkor a hölgy sűrű elnézéskérések közepette elküldött minket a Toowongban található bankfiókba. Ezt azért kellett megtennie, mert a számlánkat nem St. Luciában nyitottuk (az egyetemen), hanem még Toombulban, és valamiért nem tudta előkeresni a toombuli fiók számát, hogy megbeszélje velük a részleteket. Toowongban viszont a bankos hölgy nem értette, hogy miért kellett mindezen a procedúrán átesnünk, miért kellett ezért átjönnünk hozzájuk, így ő is elnézést kért a kellemetlenségekért, és két perc alatt elintézte az ügyünket.
Este Krisztián bement az egyetemre, ahol hozzáférhet az internethez, hogy munkát keressen. Több órát töltött el e tevékenységével, küldözgette az önéletrajzát, és olvasgatta a lehetőségeket. Lehet, hogy pizza-futár lesz? Én örülnék neki…
Február 10. kedd
Reggel egyetem, séta, kulcsot itthon hagytam, így visszafordultam. Pedig pont ma határoztam el, hogy lemérem, hány perc alatt érek be Sam lakásából kényelmes sétával az irodába. Nos, a jogi tanszék 11 percnyire van a lépcsőházunktól, majd onnan hazafelé egy másik úton, kissé mérgesen csak nyolc perc a lépcsőházig. Itt Krisztián odaadta a kulcsomat, és úgy éreztem magam, mint egy szaunában, ahonnan épp ki akarok már jönni, mert nem bírom tovább, olyan ma az idő. A lépcsőháztól vissza a jogi tanszékig a második útvonalon, a forróságtól, a melegtől elcsigázva 9 perc. (Több, mert itt egy kicsit felfelé kell menni, ezért sem akarok biciklivel járni, inkább motoros rollerrel, mint amilyen a Tinó Krisztinának van.) Mindent összevetve a második utam épp 15 perces lett, de elviselhetetlenül melegem volt, hiszen már 30-35 percet gyalogoltam a hőségben. És mindez reggel 8 óra körül… Még jó, hogy bekentem magam reggel a 60-as napvédő krémmel.
Krisztiánnal váltottuk egymást az irodában, mert délután ő szeretett volna az internet közelében lenni. Hazajöttem ebédelni, de útközben bevittem Cathynek az adószámomat, amit Judy adott át nekünk a suliban. Cathy nem volt az irodájában, de a kolléganője, Rebecca segített, hogy ne kelljen többet bemennem, és odatette a fénymásolatot a dossziémba.
Judyval sikerült megbeszélnem néhány a tanítással kapcsolatos dolgot, és azt, hogy a fiával, Adriannel időpontot fog egyeztetni, hogy mikor tudja átszállítani a duplaágyat az új lakásunkba.
Az egyetemen van valami, ami egyelőre nem hagy nyugodni. Pénteken megcsináltattam az ID Cardom, az egyetemi személyi kártyámat, de azóta mindennap próbálkoztam vele kölcsönözni, és nem működik. A könyvtárosok szerint még nem vagyok a rendszerben, amit nem értek, illetve nehezen tudom elhinni. (Ezt ajánlom Balou figyelmébe, aki hiányolta a negatívumokat.) Bár a könyvtárosok megengednék, hogy kikölcsönözzem az adott könyveket, és ez ügyben már szinte minddel meg is ismerkedtem, nem találják azt a könyvet, amit szeretnék, mert nincs a polcon. Egyszerűen nem találják sehol. Hogy lehet ez? És miért nem tesznek semmit? Abban maradtunk, hogy emailben fognak értesíteni, ha meglesznek a könyvek.
Hazaértem, a melegtől szenvedtem, majd elaludtam. Krisztián hazaérkezett, majd este vacsorát főztünk, és telefonon megbeszéltünk az „au levlistás” Bercivel, hogy holnap délután ők, Lilláék és mi tengerpartra megyünk időt tölteni. Berci azt találta ki, hogy értünk jön kocsival, ami nekünk hatalmas segítség, mert nekünk egyelőre nincsen, és így, nélküle elég nehézkesen mozgunk. Majd jó alaposan bekenjük magunkat a 60-as krémmel, de úgy, hogy egyetlen négyzetcentiméter se maradjon ki, mert már tudjuk, hogy az mivel jár.
Most Krisztián egy valószínűleg nagyon vicces filmet néz a tv-ben, mert elég sűrűn hatalmasakat kacag. A tv-ről annyit, hogy nyelvgyakorlás miatt sokat nézzük, ha nincs más tennivalónk. Öt adót lehet elég jó minőségben fogni a lakásban. A jó filmek az SBS csatornán vannak általában eredeti nyelven angol felirattal. Na, nem ezzel gyakorlunk nyelvet. A többi csatornán rengeteg valóság-show megy a legkülönbözőbb helyszíneken és feladatokkal. Jó pár már otthon is megjelent belőlük. Tényleg profi vagyok már bennük, mert két napja nézem őket. Van olyan, ahol tizennégy pár házat épít, de csak az egyiké lesz, van olyan, ahol egy hotelben luxuskörülmények között vannak, de van Survivor, sőt ez valami különleges, mert ’Survivor All Star’ a címe, és három csapat küzd a túlélésért. A magyar Megasztár megfelelője az ’American’ illetve ’Australian Idol’ című műsor, amelyikben jobbnál jobb fiatal énekeseket láthatunk, hallhatunk. Állítólag az amerikaiak most kezdi a harmadik sorozatot, az ausztrál meg most fejezi be az elsőt vagy a másodikat. Épp ma volt egy nagy koncertjük, ahol sajnos elég hamiskásak voltak, viszont nagyon jó hangulatban telt az egész rendezvény. Ennyit ezekről. Ha valakit érdekel, akkor a hozzászólásokban jelezze!
Most aludni térek, mert holnap is dolgoznom kell, és még tengerpart is lesz. UJJÉ!!!
Tegnap, vasárnap igazából semmi említésre méltó nem történt, viszont egész este az interneten keresztül otthonnal beszélgettünk az irodámból. Reggel folytattuk.
Innen Toowongba buszoztunk, s ott bevásároltunk. Persze a buszjegyünk otthon maradt, így a buszon vettünk jegyet fejenként 1.80-ért. Ez így jóval drágább volt, mint a tízes gyűjtőjegyben. A bevásárlóközpontban vettünk két újabb tízes csomagot, darabját 13.80-ért, amit valószínű itt tartózkodásunk alatt fel tudunk még használni.
Ma a KMart üzletlánc boltjában voltunk, ahol szinte mindent lehet kapni, talán csak élelmiszert és alkoholt nem. Körbesétáltuk az egészet, s elhatároztuk, hogy majdan, ha szükségünk lesz valamire, először itt keressük. (Két hete a vasalónkat is itt vettük.) Szinte minden cikkből van olyan, ami le van értékelve, és nem biztos, hogy azért, mert rossz a minősége. Egyébként a ruhák többsége kínai áru, de a minősége talán jobb, mint otthon. Majd még tapasztalok… Csokit is vettünk, két hatalmas tábla Cadbury-t kb. olyan áron, mint Magyarországon. (Nagyon finom. Az egyik csak volt, mert megettük.)
A bevásárlóközpont alsó szintjén, az egyik pékségben beszélgettünk egy keveset a korábban megismert lánykával, aki a nyáron (itt télen) Írországba készül. Mikor meglátott, már messziről integetett nekünk, mert megismert.
Az ANZ Bankban elintéztük, hogy a számlánkról bármelyikünk fel tudjon venni, át tudjon utalni a másik aláírása nélkül. Erre azért és akkor került sor, mikor a lakás első bérleti díját szerettük volna átutalni a tulajdonosok National Australian Banknál vezetett számlájukra. Megpróbáltuk az interneten keresztül, de ott csak egy öt munkanapon belüli regisztrációval lehetséges a dolog. Ekkor Krisztián megpróbálta elintézni az egyetem területén működő bankfiókban, hogy személyesen utaljuk át a pénzt, de akkor kiderült, hogy bankközi utalásról lévén szó, 5 dollárba került volna. Krisztián úgy döntött, hogy akkor inkább kiveszi a pénzt, és befizeti a NAB-ba készpénzben, mert úgy ingyenes. De ekkor meg az derült ki, hogy mindkettőnk aláírása szükséges a pénzfelvételhez. Ezt ugyan nem értem, hiszen külön kártyánk van a számlához. Amikor eddig eljutottunk, akkor a hölgy sűrű elnézéskérések közepette elküldött minket a Toowongban található bankfiókba. Ezt azért kellett megtennie, mert a számlánkat nem St. Luciában nyitottuk (az egyetemen), hanem még Toombulban, és valamiért nem tudta előkeresni a toombuli fiók számát, hogy megbeszélje velük a részleteket. Toowongban viszont a bankos hölgy nem értette, hogy miért kellett mindezen a procedúrán átesnünk, miért kellett ezért átjönnünk hozzájuk, így ő is elnézést kért a kellemetlenségekért, és két perc alatt elintézte az ügyünket.
Este Krisztián bement az egyetemre, ahol hozzáférhet az internethez, hogy munkát keressen. Több órát töltött el e tevékenységével, küldözgette az önéletrajzát, és olvasgatta a lehetőségeket. Lehet, hogy pizza-futár lesz? Én örülnék neki…
Február 10. kedd
Reggel egyetem, séta, kulcsot itthon hagytam, így visszafordultam. Pedig pont ma határoztam el, hogy lemérem, hány perc alatt érek be Sam lakásából kényelmes sétával az irodába. Nos, a jogi tanszék 11 percnyire van a lépcsőházunktól, majd onnan hazafelé egy másik úton, kissé mérgesen csak nyolc perc a lépcsőházig. Itt Krisztián odaadta a kulcsomat, és úgy éreztem magam, mint egy szaunában, ahonnan épp ki akarok már jönni, mert nem bírom tovább, olyan ma az idő. A lépcsőháztól vissza a jogi tanszékig a második útvonalon, a forróságtól, a melegtől elcsigázva 9 perc. (Több, mert itt egy kicsit felfelé kell menni, ezért sem akarok biciklivel járni, inkább motoros rollerrel, mint amilyen a Tinó Krisztinának van.) Mindent összevetve a második utam épp 15 perces lett, de elviselhetetlenül melegem volt, hiszen már 30-35 percet gyalogoltam a hőségben. És mindez reggel 8 óra körül… Még jó, hogy bekentem magam reggel a 60-as napvédő krémmel.
Krisztiánnal váltottuk egymást az irodában, mert délután ő szeretett volna az internet közelében lenni. Hazajöttem ebédelni, de útközben bevittem Cathynek az adószámomat, amit Judy adott át nekünk a suliban. Cathy nem volt az irodájában, de a kolléganője, Rebecca segített, hogy ne kelljen többet bemennem, és odatette a fénymásolatot a dossziémba.
Judyval sikerült megbeszélnem néhány a tanítással kapcsolatos dolgot, és azt, hogy a fiával, Adriannel időpontot fog egyeztetni, hogy mikor tudja átszállítani a duplaágyat az új lakásunkba.
Az egyetemen van valami, ami egyelőre nem hagy nyugodni. Pénteken megcsináltattam az ID Cardom, az egyetemi személyi kártyámat, de azóta mindennap próbálkoztam vele kölcsönözni, és nem működik. A könyvtárosok szerint még nem vagyok a rendszerben, amit nem értek, illetve nehezen tudom elhinni. (Ezt ajánlom Balou figyelmébe, aki hiányolta a negatívumokat.) Bár a könyvtárosok megengednék, hogy kikölcsönözzem az adott könyveket, és ez ügyben már szinte minddel meg is ismerkedtem, nem találják azt a könyvet, amit szeretnék, mert nincs a polcon. Egyszerűen nem találják sehol. Hogy lehet ez? És miért nem tesznek semmit? Abban maradtunk, hogy emailben fognak értesíteni, ha meglesznek a könyvek.
Hazaértem, a melegtől szenvedtem, majd elaludtam. Krisztián hazaérkezett, majd este vacsorát főztünk, és telefonon megbeszéltünk az „au levlistás” Bercivel, hogy holnap délután ők, Lilláék és mi tengerpartra megyünk időt tölteni. Berci azt találta ki, hogy értünk jön kocsival, ami nekünk hatalmas segítség, mert nekünk egyelőre nincsen, és így, nélküle elég nehézkesen mozgunk. Majd jó alaposan bekenjük magunkat a 60-as krémmel, de úgy, hogy egyetlen négyzetcentiméter se maradjon ki, mert már tudjuk, hogy az mivel jár.
Most Krisztián egy valószínűleg nagyon vicces filmet néz a tv-ben, mert elég sűrűn hatalmasakat kacag. A tv-ről annyit, hogy nyelvgyakorlás miatt sokat nézzük, ha nincs más tennivalónk. Öt adót lehet elég jó minőségben fogni a lakásban. A jó filmek az SBS csatornán vannak általában eredeti nyelven angol felirattal. Na, nem ezzel gyakorlunk nyelvet. A többi csatornán rengeteg valóság-show megy a legkülönbözőbb helyszíneken és feladatokkal. Jó pár már otthon is megjelent belőlük. Tényleg profi vagyok már bennük, mert két napja nézem őket. Van olyan, ahol tizennégy pár házat épít, de csak az egyiké lesz, van olyan, ahol egy hotelben luxuskörülmények között vannak, de van Survivor, sőt ez valami különleges, mert ’Survivor All Star’ a címe, és három csapat küzd a túlélésért. A magyar Megasztár megfelelője az ’American’ illetve ’Australian Idol’ című műsor, amelyikben jobbnál jobb fiatal énekeseket láthatunk, hallhatunk. Állítólag az amerikaiak most kezdi a harmadik sorozatot, az ausztrál meg most fejezi be az elsőt vagy a másodikat. Épp ma volt egy nagy koncertjük, ahol sajnos elég hamiskásak voltak, viszont nagyon jó hangulatban telt az egész rendezvény. Ennyit ezekről. Ha valakit érdekel, akkor a hozzászólásokban jelezze!
Most aludni térek, mert holnap is dolgoznom kell, és még tengerpart is lesz. UJJÉ!!!
vasárnap, február 8
Február 7.
Február 7. szombat
Reggel 9.20-ra Ferny Gorve-ba kellett érnünk, ahol Norbiékkal találkoztunk. Otthonról 8-kor indultunk, és mivel egy zónás gyűjtőjegyünk van, a 412-es busszal a 2. zóna határáig mentünk be, a Cribb Streetig. Innen 12-13 perc alatt begyalogoltunk a Roma Streetig, ahonnan vonattal utaztunk Ferny Gorve-ba. A Sunshine Coastra tartottunk, egy a Norbiék által jól ismert, és viszonylag gyakran látogatott beachre. A tengerparton elég kevés ember volt, gondoltuk azért, mert ma volt a queenslandi választás.
A Currimundi Lake (tó) és tengerpart találkozásánál voltunk. A tóban főként kisgyerekek játszottak, mert nyugodt és sekély volt a vize, ám aki a hullámokra vágyott, az pár lépést tett, és máris a nyílt óceánban fürödhetett. A nap hihetetlen erővel tűzött, és bár bekentük magunkat 60-as fényvédő krémmel, valószínűleg nem elég alaposan, mert estére testünk néhány helyen pirosan forrott. A tó mellett egy környezetvédelmi parkot találtunk, ahol az eredeti növényzet a fürdőzők által háborítatlanul mutatta be nekünk a vadont. Sajnos nem értek hozzá, hogy szakszerűen leírjam, milyen növényeket láttunk, csak annyit tudok, hogy mindkettőnket lenyűgözött a csodálatos növényvilág. Érdekes volt továbbá a víz ereje a tó és a tenger találkozásánál. A sodrásnak engedve elcsobogtunk a tóból az óceánig, de hihetetlen sebességgel tettük meg azt a nem sokkal több, mint 100 métert. Mikor ki akartunk szállni a sodrásból, bár alacsony volt a víz, mégis éktelen erőt kellett kifejtenünk, hogy talpon maradjunk, és a sodrásirányra merőlegesen kijussunk a partra. Érdekes volt, és többször kipróbáltuk. Aztán Norbi, Krisztián és én elsétáltunk jó darabon az óceánparton a környezetvédelmi park mellett, és közben Norbi megismertetett bennünket a partra vetett élőlényekkel, úgy mint csigákkal, kagylókkal, medúza- és növénydarabokkal.
A fürdőzés és tengerparti pihenést egy séta követte Mooloolabában, ami egy tipikus tengerparti kisváros beach-csel és mellette boltokkal, kávézókkal, fagylaltozókkal, étermekkel. Ezt a sétát Zsófi, a kislányuk már végigaludta a babakocsiban. Itt Norbinak eszébe jutott, hogy sütött nekünk pogácsát, amit elfelejtettünk eddig megkóstolni. Így az autóhoz visszaérve, bár az étkezés előtt voltunk, Krisztiánnal nem hagyhattuk ki, hogy megegyünk egy darabot belőle. Nekem nagyon ízlett, és Norbi nekünk adta az összeset. Most is abból falatozom.
Már ment le a nap, mire odaértünk Maroochydore-ba, ahol a már ismert, Sizzler nevű étteremben ettünk. Dóri és Norbi az első időben rengeteget járt ide, mert akkor még olcsóbb volt, és itt annyit ehettek, amennyi beléjük fért. Errefelé laktak akkoriban, mert Dórinak itt volt munkája, most már több éve Brisbane-ben dolgoznak mindketten. De fogorvoshoz még mindig visszajárnak ide, mert itt feleannyiba kerül, mint a városban. (Megkérdeztem, egy tömés kb. 45 dollár itt.)
A finom és laktató kaja után hazafelé vettük az irányt az autópályán. Zsófi az utazás alatt elaludt mellettem a gyerekülésben, mi pedig magyar slágereket hallgattunk Norbi cd-gyűjteményéből. Elvittek a Ferny Grove állomásig, de felajánlották, hogy nyugodtan aludjunk náluk, és majd reggel frissen hazamegyünk. Mi eléggé kimerültek voltunk, de úgy gondoltuk, hogy inkább otthon próbáljuk az égett bőrünket kúrálni.
A hazaút majdnem zökkenőmentes volt. A Central-nál 6 percünk volt átszállni a Toowong felé menő vonatra, ami 21.44-re ért menetrend szerint Toowongba. Ez így is történt, sőt korábban értünk be, csakhogy ott egy percünk volt, hogy elérjük a 412-es járatot. A vonattól futottunk a megálló felé, (szerencsére már jól ismertük az irányt) és láttuk, amint a buszunk, két perccel az adott idő előtt elhagyja a megállót. A megállóban álló interaktív tábla órája két percet sietett, s így a vezető úgy hihette, hogy el kell indulnia. Megvártuk a következő buszt, mert úgy számoltunk, hogy gyalog sem érnénk haza hamarabb, mint busszal. Tévedtünk, mert a következő busz viszont késett legalább 6-7 percet. Mindegy. Nem siettünk, csak éreztük, hogy nagyon jól esne bekenni már égő testrészeinket.
Reggel 9.20-ra Ferny Gorve-ba kellett érnünk, ahol Norbiékkal találkoztunk. Otthonról 8-kor indultunk, és mivel egy zónás gyűjtőjegyünk van, a 412-es busszal a 2. zóna határáig mentünk be, a Cribb Streetig. Innen 12-13 perc alatt begyalogoltunk a Roma Streetig, ahonnan vonattal utaztunk Ferny Gorve-ba. A Sunshine Coastra tartottunk, egy a Norbiék által jól ismert, és viszonylag gyakran látogatott beachre. A tengerparton elég kevés ember volt, gondoltuk azért, mert ma volt a queenslandi választás.
A Currimundi Lake (tó) és tengerpart találkozásánál voltunk. A tóban főként kisgyerekek játszottak, mert nyugodt és sekély volt a vize, ám aki a hullámokra vágyott, az pár lépést tett, és máris a nyílt óceánban fürödhetett. A nap hihetetlen erővel tűzött, és bár bekentük magunkat 60-as fényvédő krémmel, valószínűleg nem elég alaposan, mert estére testünk néhány helyen pirosan forrott. A tó mellett egy környezetvédelmi parkot találtunk, ahol az eredeti növényzet a fürdőzők által háborítatlanul mutatta be nekünk a vadont. Sajnos nem értek hozzá, hogy szakszerűen leírjam, milyen növényeket láttunk, csak annyit tudok, hogy mindkettőnket lenyűgözött a csodálatos növényvilág. Érdekes volt továbbá a víz ereje a tó és a tenger találkozásánál. A sodrásnak engedve elcsobogtunk a tóból az óceánig, de hihetetlen sebességgel tettük meg azt a nem sokkal több, mint 100 métert. Mikor ki akartunk szállni a sodrásból, bár alacsony volt a víz, mégis éktelen erőt kellett kifejtenünk, hogy talpon maradjunk, és a sodrásirányra merőlegesen kijussunk a partra. Érdekes volt, és többször kipróbáltuk. Aztán Norbi, Krisztián és én elsétáltunk jó darabon az óceánparton a környezetvédelmi park mellett, és közben Norbi megismertetett bennünket a partra vetett élőlényekkel, úgy mint csigákkal, kagylókkal, medúza- és növénydarabokkal.
A fürdőzés és tengerparti pihenést egy séta követte Mooloolabában, ami egy tipikus tengerparti kisváros beach-csel és mellette boltokkal, kávézókkal, fagylaltozókkal, étermekkel. Ezt a sétát Zsófi, a kislányuk már végigaludta a babakocsiban. Itt Norbinak eszébe jutott, hogy sütött nekünk pogácsát, amit elfelejtettünk eddig megkóstolni. Így az autóhoz visszaérve, bár az étkezés előtt voltunk, Krisztiánnal nem hagyhattuk ki, hogy megegyünk egy darabot belőle. Nekem nagyon ízlett, és Norbi nekünk adta az összeset. Most is abból falatozom.
Már ment le a nap, mire odaértünk Maroochydore-ba, ahol a már ismert, Sizzler nevű étteremben ettünk. Dóri és Norbi az első időben rengeteget járt ide, mert akkor még olcsóbb volt, és itt annyit ehettek, amennyi beléjük fért. Errefelé laktak akkoriban, mert Dórinak itt volt munkája, most már több éve Brisbane-ben dolgoznak mindketten. De fogorvoshoz még mindig visszajárnak ide, mert itt feleannyiba kerül, mint a városban. (Megkérdeztem, egy tömés kb. 45 dollár itt.)
A finom és laktató kaja után hazafelé vettük az irányt az autópályán. Zsófi az utazás alatt elaludt mellettem a gyerekülésben, mi pedig magyar slágereket hallgattunk Norbi cd-gyűjteményéből. Elvittek a Ferny Grove állomásig, de felajánlották, hogy nyugodtan aludjunk náluk, és majd reggel frissen hazamegyünk. Mi eléggé kimerültek voltunk, de úgy gondoltuk, hogy inkább otthon próbáljuk az égett bőrünket kúrálni.
A hazaút majdnem zökkenőmentes volt. A Central-nál 6 percünk volt átszállni a Toowong felé menő vonatra, ami 21.44-re ért menetrend szerint Toowongba. Ez így is történt, sőt korábban értünk be, csakhogy ott egy percünk volt, hogy elérjük a 412-es járatot. A vonattól futottunk a megálló felé, (szerencsére már jól ismertük az irányt) és láttuk, amint a buszunk, két perccel az adott idő előtt elhagyja a megállót. A megállóban álló interaktív tábla órája két percet sietett, s így a vezető úgy hihette, hogy el kell indulnia. Megvártuk a következő buszt, mert úgy számoltunk, hogy gyalog sem érnénk haza hamarabb, mint busszal. Tévedtünk, mert a következő busz viszont késett legalább 6-7 percet. Mindegy. Nem siettünk, csak éreztük, hogy nagyon jól esne bekenni már égő testrészeinket.
Február 6.
Február 6. péntek
Reggel az egyetemről négy otthoni rokonnal, baráttal is összejött a szóbeli vagy képbeli beszélgetés az interneten. Olyan volt, mintha nagyon közel lennének… Eléggé meghatódtam, mikor élőben hallottam a hangjukat, vagy láttam őket. Péterrel és Szilvivel többszólamban is énekeltünk, amit Péter rögzített videón.
Délután megkötöttük az új lakásunk bérleti szerződését. Mindenféle, az állam által kibocsátott űrlapot kellett kitöltenünk, pedig nem is ingatlanirodán keresztül szereztük a lakást. A kauciót bár a bérbeadók kezébe adtuk, de mint megtudtuk tőlük, nem ők, hanem egy hivatal rendelkezik felette az esetben, ha bármi baj történne. A kaució összege 4 heti bérleti díj, ami egy rövidke alkudozás után 900 dollár lett. Vagyis heti 225-ért vettük ki a lakást az elkövetkező másfél évre. Mindig két hétre előre fogjuk átutalni a pénzt a számlájukra. Emellett a telefon- és az elektromos áram költsége terhel majd minket. Egy olcsó de gyors internetet is szeretnénk bevezettetni, amit egyelőre csak keresünk, ám még nem találtunk meg.
A tulajdonosok éppen szépítették a lakást, kifestették a szobákat, és rendbe hoztak néhány dolgot a konyhában, amikor rájuk törtünk. Meg volt beszélve, hogy jövünk, s röpke egy órás megbeszélésünk alatt eljutottunk addig, hogy meghívtak bennünket a Sunshine Coast-ra, a házukba. Mint korábban említettük, a tulajdonos házaspár Cathy Hooley szülei, akik pont annyira voltak kedvesek, mint lányuk az irodában.
A lakásnéző után elsétáltunk a térkép és telefonkönyv alapján a hozzánk legközelebb eső lutheránus templomba, ami az Indooroopilly-ben taláható Szt. Péter iskolához tartozó templom. Ez a kis séta kb. 45 percet vett igénybe, de közben gyönyörű házakban, kertekben és a kilátásban gyönyörködtünk. Azt hiszem, gyönyörködés nélkül 40 perc alatt is megjárjuk, amíg nincs kocsink. Tömegközlekedést egyelőre nem találtunk abba az irányba vasárnap. Úgy gondoljuk, hogy autóval legrosszabb esetben 10 perc alatt odaérünk majd. Amerre gyalogoltunk, szinte alig találkoztunk emberekkel, ez egy kertváros rész a hegyen, ahol a háza előtti pázsitot nyíró néni valószínűleg minden arrajáróra rámosolyog. Utunk alatt elhagytunk három templomot, két óvodát és két általános iskolát. Az egyik iskola udvarára beláttunk épp oda, ahol az úszómedencéjük volt. Az egyik templom gyülekezeti terméből ír zenét hallottunk, majd a nyitott ajtón benéztük, és láttuk, hogy ír step-et táncol rá egy kisebb csoport.
Az evangélikus iskolának az udvarára bementünk, majd a templom felé vettük az irányt. Az iskola területén a telefonkönyvből nyert információink alapján egy általános és egy középiskola működik, de mikor a kertjében voltuk, egy óvodát is láttunk. Gyerekek már alig voltak, mert 5 óra körül értünk oda. Akivel találkoztunk, mind kedvesen megkérdezte, hogy kit keresünk, legyen szó felnőttről vagy diákról. A diákok egyenruhában járnak szinte minden iskolában, amit eddig láttunk, itt is erről ismertük meg őket. Bordó pólóban és fehér rövidnadrágban voltak. Az iskola udvarán a templom mellett hatalmas ebédlő volt, de itt is láttunk úszómedencét lelátóval és több hatalmas füves sportpályát. Az egyik az utca túloldalán volt, nem az elkerített iskolakertben. Az iskolaépületeket egyelőre nem láttuk, de megint csak telefonkönyvből tudjuk, hogy van fiú és lány részlege a sulinak. Nagyon érdekes, hogy a telefonkönyvben az iskola alatt rengeteg szám van felsorolva, a szokásosak, mint pl. igazgatói iroda, gazdasági iroda, de a 32 mellékből az első helyen az a szám áll, ahol a hiányzásokat és késéseket egy üzenetrögzítő rögzíti. Akit érdekel a suli, az keresse fel a honlapjukat, a www.stpeters.qld.edu.au címen, én még nem tettem meg.
Este Krisztián nagyon fíííííííínom vacsorát készített, amíg aludtam. Virslit sütött, és gyönyörűen tálalta salátatálon. Annyira ízlett, bár akkor még azt hittem, hogy ez is az álmom része, amelyben Ausztráliába készültünk a kórusokkal, és nagyon fura volt, hogy szinte semmit sem készítettünk még össze, pedig másnap indult a repülő. De felébredtem, és itt voltam. (Ez a jobbik eset…)
Reggel az egyetemről négy otthoni rokonnal, baráttal is összejött a szóbeli vagy képbeli beszélgetés az interneten. Olyan volt, mintha nagyon közel lennének… Eléggé meghatódtam, mikor élőben hallottam a hangjukat, vagy láttam őket. Péterrel és Szilvivel többszólamban is énekeltünk, amit Péter rögzített videón.
Délután megkötöttük az új lakásunk bérleti szerződését. Mindenféle, az állam által kibocsátott űrlapot kellett kitöltenünk, pedig nem is ingatlanirodán keresztül szereztük a lakást. A kauciót bár a bérbeadók kezébe adtuk, de mint megtudtuk tőlük, nem ők, hanem egy hivatal rendelkezik felette az esetben, ha bármi baj történne. A kaució összege 4 heti bérleti díj, ami egy rövidke alkudozás után 900 dollár lett. Vagyis heti 225-ért vettük ki a lakást az elkövetkező másfél évre. Mindig két hétre előre fogjuk átutalni a pénzt a számlájukra. Emellett a telefon- és az elektromos áram költsége terhel majd minket. Egy olcsó de gyors internetet is szeretnénk bevezettetni, amit egyelőre csak keresünk, ám még nem találtunk meg.
A tulajdonosok éppen szépítették a lakást, kifestették a szobákat, és rendbe hoztak néhány dolgot a konyhában, amikor rájuk törtünk. Meg volt beszélve, hogy jövünk, s röpke egy órás megbeszélésünk alatt eljutottunk addig, hogy meghívtak bennünket a Sunshine Coast-ra, a házukba. Mint korábban említettük, a tulajdonos házaspár Cathy Hooley szülei, akik pont annyira voltak kedvesek, mint lányuk az irodában.
A lakásnéző után elsétáltunk a térkép és telefonkönyv alapján a hozzánk legközelebb eső lutheránus templomba, ami az Indooroopilly-ben taláható Szt. Péter iskolához tartozó templom. Ez a kis séta kb. 45 percet vett igénybe, de közben gyönyörű házakban, kertekben és a kilátásban gyönyörködtünk. Azt hiszem, gyönyörködés nélkül 40 perc alatt is megjárjuk, amíg nincs kocsink. Tömegközlekedést egyelőre nem találtunk abba az irányba vasárnap. Úgy gondoljuk, hogy autóval legrosszabb esetben 10 perc alatt odaérünk majd. Amerre gyalogoltunk, szinte alig találkoztunk emberekkel, ez egy kertváros rész a hegyen, ahol a háza előtti pázsitot nyíró néni valószínűleg minden arrajáróra rámosolyog. Utunk alatt elhagytunk három templomot, két óvodát és két általános iskolát. Az egyik iskola udvarára beláttunk épp oda, ahol az úszómedencéjük volt. Az egyik templom gyülekezeti terméből ír zenét hallottunk, majd a nyitott ajtón benéztük, és láttuk, hogy ír step-et táncol rá egy kisebb csoport.
Az evangélikus iskolának az udvarára bementünk, majd a templom felé vettük az irányt. Az iskola területén a telefonkönyvből nyert információink alapján egy általános és egy középiskola működik, de mikor a kertjében voltuk, egy óvodát is láttunk. Gyerekek már alig voltak, mert 5 óra körül értünk oda. Akivel találkoztunk, mind kedvesen megkérdezte, hogy kit keresünk, legyen szó felnőttről vagy diákról. A diákok egyenruhában járnak szinte minden iskolában, amit eddig láttunk, itt is erről ismertük meg őket. Bordó pólóban és fehér rövidnadrágban voltak. Az iskola udvarán a templom mellett hatalmas ebédlő volt, de itt is láttunk úszómedencét lelátóval és több hatalmas füves sportpályát. Az egyik az utca túloldalán volt, nem az elkerített iskolakertben. Az iskolaépületeket egyelőre nem láttuk, de megint csak telefonkönyvből tudjuk, hogy van fiú és lány részlege a sulinak. Nagyon érdekes, hogy a telefonkönyvben az iskola alatt rengeteg szám van felsorolva, a szokásosak, mint pl. igazgatói iroda, gazdasági iroda, de a 32 mellékből az első helyen az a szám áll, ahol a hiányzásokat és késéseket egy üzenetrögzítő rögzíti. Akit érdekel a suli, az keresse fel a honlapjukat, a www.stpeters.qld.edu.au címen, én még nem tettem meg.
Este Krisztián nagyon fíííííííínom vacsorát készített, amíg aludtam. Virslit sütött, és gyönyörűen tálalta salátatálon. Annyira ízlett, bár akkor még azt hittem, hogy ez is az álmom része, amelyben Ausztráliába készültünk a kórusokkal, és nagyon fura volt, hogy szinte semmit sem készítettünk még össze, pedig másnap indult a repülő. De felébredtem, és itt voltam. (Ez a jobbik eset…)
csütörtök, február 5
Február 5.
Február 5. (csütörtök)
Reggel 9-re mentem a Sarina Russo állásközvetítőhöz, ahová kedves feleségem is elkísért, azaz csak a központig, mert utána Ő a bevásárlóközpontba, én meg a 3 emeleti irodába mentem. Érkezésemet megelőzve kedves helyi buszsofőr bácsi 12 perces késése enyhén megemelte adrenalin-szintemet, ám ennek ellenére széles mosollyal érkeztem a kedves kishölgyhöz, aki készségesen adott egy űrlapot, amelyet másik 5 rokonlelkületű állásvadász-hajlamú társammal lázasan kezdtünk kitölteni. A lapon említést tettünk mindenféle személyes jellemzőinkről, tanulmányainkat, előző munkáinkat illető pontos adatok feltüntetésével, eredményeink csillogtatásával, annak reményében, hogy ez majd meghatja a munkáltatókat, és kiszúr minket majd a százhúszezerből. A kitöltést követően mindenki kapott egy kis kártyát, amin ID számot és PIN kódot nyerhettünk, hogy telefonon, interneten elérhessük az aktuális állásajánlatokat, melyeket a regisztráció nélkül nem tudnánk. Nagyon profik, mindenben segítik az embert, használhatjuk számítógépeiket, ahol segítenek akár megszerkeszteni a saját resumé-nkat, önéletrajzunkat, valamint az internetre elhelyeznek mindenkiről egy egységes oldalt, ahová a formanyomtatványon kitöltött adatainkat viszik fel. Használhatjuk a fénymásolóikat, telefonálhatunk, faxolhatunk, és használhatjuk a Touch-screenjüket, ahol ugyancsak az állások között nyílik lehetőség böngészni. Ha az egyéni munkakeresés nem sikerülne munkatalálással három hónap alatt, úgy egy képzést is biztosítanak, hogy miként álljunk helyt állásinterjúkon, hogyan fogalmazzunk kísérőlevelet, meg effélék… Nagyon-nagyon ajánlom őket, akik hasonló cipőben járnak… (http://www.sarinarusso.com.au)
Mindezek után most kivételesen nem a Coles-ban, hanem a Woolworth-ben vásároltunk zöldséget, gyümölcsöt, meg más élelmiszereket, ami úgy tűnt, hogy olcsóbb egy kevéssel a Coles-nál. Aztán ki tudja, biztos vannak mindkét üzletnek ügyeskedései, amin behozza az engedményt…
Hívott ma Norbi is, hogy ugyan még nem száz százalék, de szombatra kirándulást terveznek egy másik családdal a tengerpartra, valamelyik beach-re, és gondolták, hogy mi is velük tarthatnánk. Beleegyeztünk köszönettel.
Délután szundikáltam egy kicsit és a főiskolai angoltanárommal álmodtam… Mondta, hogy az angoltanárunk szombaton várt minket Toowongban, és hogy nem szép, hogy nem mentünk. Meg, hogy ő Brisbane-től 40 kilométerre lakik és a helyi jazz-zenekarban hegedül… Valami furát ehettem azt hiszem… :)
Kaptunk levelet Lacitól, hogy jól érzi magát Indiában, meg „kicsit más világ! Volt már pár előadásunk, aztán voltunk egy-két Pub-ban meg motorgyár látogatáson, szóval elég jól elvagyunk. A kaja is elég jó, amit kapunk, és a szállás sem rossz. Mindenkinek külön szobája van fürdőszobával. Marha jó idő van, hűvös, de napközben süt a nap, és jól fölmelegszik az idő. Este meg reggel viszont hűvös van. Nagyon sokan vannak az utakon, és a vezetési kultúra - mint olyan - nem igazan létezik. Mindenki nyomja a dudát és megy. Még a heten előadások vannak, aztán a jövő héten lesz kirándulás, meg városnézés, mert Delhi-ben még nem voltunk bent, mert az egyik külvárosban vagyunk kb. 30 percre a városközponttól.”
Reggel 9-re mentem a Sarina Russo állásközvetítőhöz, ahová kedves feleségem is elkísért, azaz csak a központig, mert utána Ő a bevásárlóközpontba, én meg a 3 emeleti irodába mentem. Érkezésemet megelőzve kedves helyi buszsofőr bácsi 12 perces késése enyhén megemelte adrenalin-szintemet, ám ennek ellenére széles mosollyal érkeztem a kedves kishölgyhöz, aki készségesen adott egy űrlapot, amelyet másik 5 rokonlelkületű állásvadász-hajlamú társammal lázasan kezdtünk kitölteni. A lapon említést tettünk mindenféle személyes jellemzőinkről, tanulmányainkat, előző munkáinkat illető pontos adatok feltüntetésével, eredményeink csillogtatásával, annak reményében, hogy ez majd meghatja a munkáltatókat, és kiszúr minket majd a százhúszezerből. A kitöltést követően mindenki kapott egy kis kártyát, amin ID számot és PIN kódot nyerhettünk, hogy telefonon, interneten elérhessük az aktuális állásajánlatokat, melyeket a regisztráció nélkül nem tudnánk. Nagyon profik, mindenben segítik az embert, használhatjuk számítógépeiket, ahol segítenek akár megszerkeszteni a saját resumé-nkat, önéletrajzunkat, valamint az internetre elhelyeznek mindenkiről egy egységes oldalt, ahová a formanyomtatványon kitöltött adatainkat viszik fel. Használhatjuk a fénymásolóikat, telefonálhatunk, faxolhatunk, és használhatjuk a Touch-screenjüket, ahol ugyancsak az állások között nyílik lehetőség böngészni. Ha az egyéni munkakeresés nem sikerülne munkatalálással három hónap alatt, úgy egy képzést is biztosítanak, hogy miként álljunk helyt állásinterjúkon, hogyan fogalmazzunk kísérőlevelet, meg effélék… Nagyon-nagyon ajánlom őket, akik hasonló cipőben járnak… (http://www.sarinarusso.com.au)
Mindezek után most kivételesen nem a Coles-ban, hanem a Woolworth-ben vásároltunk zöldséget, gyümölcsöt, meg más élelmiszereket, ami úgy tűnt, hogy olcsóbb egy kevéssel a Coles-nál. Aztán ki tudja, biztos vannak mindkét üzletnek ügyeskedései, amin behozza az engedményt…
Hívott ma Norbi is, hogy ugyan még nem száz százalék, de szombatra kirándulást terveznek egy másik családdal a tengerpartra, valamelyik beach-re, és gondolták, hogy mi is velük tarthatnánk. Beleegyeztünk köszönettel.
Délután szundikáltam egy kicsit és a főiskolai angoltanárommal álmodtam… Mondta, hogy az angoltanárunk szombaton várt minket Toowongban, és hogy nem szép, hogy nem mentünk. Meg, hogy ő Brisbane-től 40 kilométerre lakik és a helyi jazz-zenekarban hegedül… Valami furát ehettem azt hiszem… :)
Kaptunk levelet Lacitól, hogy jól érzi magát Indiában, meg „kicsit más világ! Volt már pár előadásunk, aztán voltunk egy-két Pub-ban meg motorgyár látogatáson, szóval elég jól elvagyunk. A kaja is elég jó, amit kapunk, és a szállás sem rossz. Mindenkinek külön szobája van fürdőszobával. Marha jó idő van, hűvös, de napközben süt a nap, és jól fölmelegszik az idő. Este meg reggel viszont hűvös van. Nagyon sokan vannak az utakon, és a vezetési kultúra - mint olyan - nem igazan létezik. Mindenki nyomja a dudát és megy. Még a heten előadások vannak, aztán a jövő héten lesz kirándulás, meg városnézés, mert Delhi-ben még nem voltunk bent, mert az egyik külvárosban vagyunk kb. 30 percre a városközponttól.”
Február 4. szerda
Korán felkeltem, hogy az egyetemen hamar felcsatlakozhassak az internetre, hogy élőben találkozhassak veletek. Krisztián még szundított egy kicsit, mert éjjel egyig nézte a ’Finding Nemo’ c. filmet. Itt kell elmondanom, hogy a Toowong központjában lévő bevásárlóközpontban láttam egy elég nagy akváriumot, ami a rajzfilmben található halakkal volt tele. Van benne bohóchal és olyan kék hal, amelyiket magyarul Szenillának hívnak.
Az egyetem egyik éttermében ebédeltünk ’Filos’-t, ami egy rétes-szerű tésztába göngyölt mangós csirke. Választani lehetett a tölteléket illetően az avokadós camamber és még valami között, de arra már nem emlékszem. Mindez kettőnknek 16 dollár volt, amihez vizet ittunk, de azt korlátlanul lehet fogyasztani.
Megérkeztek a bankkártyáink az egyetemi postaládámba. Az irodámban egy kicsit rendezkedtem, az itthonról kapott fotóknak és apró emlékeknek kerestem megfelelő helyet. Sőt már hamarabb kiraktam a falra azokat a rajzokat, amiket a tanítványaim küldtek emailben, és Krisztián kinyomtatott. Az egyik képen búcsúzó zsiráf-dinoszaurusz, a másikokon meg az Ausztráliában sanyarú sorsú, meghatározhatatlan állatfajták sírnak a tengerparton. (Ezeket fejből írtam, majd korrigálom, ha nem ezt rajzolták.)
Délután beszéltünk Cathyvel, hogy ki szeretnénk venni a lakást, s gyorsan telefonon összehozott a szüleivel egy pénteki találkozót.
Krisztián készül a holnapi interjúra, átolvasta a CV-jét, én pedig kivasaltam neki egy inget az új vasalónkkal. Úgy vettem észre, hogy akitől a lakást béreljük ritkán szokott vasalni. Ezt a következtetést abból vontam le, hogy a vasalóállvány egy viszonylag kis helyen van felállítva, és borzasztóan billeg. De billegett az máshol is, akárhova tettük. Szóval egyáltalán nem ideális az egyfolytában több órányi vagy a napi használtra.
Szorgalmasan vagdossuk a centiket. Ezt az apró figyelmességet Pati, egyik kedves kórustársunk készítette nekünk, aki otthon, a költözésünk utáni napon bedobott egy búcsúlevelet a postaládánkba. Ebben a levélben egy illetve több iskolai mérőszalagot találtunk, és hozzá egy részletes használati utasítás a centik eltávolításának módjáról. Mi pedig vagdossuk azt, igaz én vettem a bátorságot, és ráirogattam a dátumokat, így kijött, hogy a szalag december 18-ig elég. Akkorra tervezzük a hazalátogatást.
Egyébként ma már érezzük, hogy itthon napok óta nem csinálunk semmit, esténként unatkozni kezdünk, úgyhogy valószínű mától beindulnak az esti séták. A tv-t megint bekapcsoltuk, s én jól elaludtam rajta, de Krisztián tizenegy óra tájban felébresztett, hogy egy magyar filmre bukkant az egyik csatornán angol felirattal. A filmre mindketten emlékeztünk, de a címére nem.
Holnap lesz az interjú, azaz ma, mert már csütörtök reggel írom a tegnapi eseményeket. Drukkoljatok!!!
Az egyetem egyik éttermében ebédeltünk ’Filos’-t, ami egy rétes-szerű tésztába göngyölt mangós csirke. Választani lehetett a tölteléket illetően az avokadós camamber és még valami között, de arra már nem emlékszem. Mindez kettőnknek 16 dollár volt, amihez vizet ittunk, de azt korlátlanul lehet fogyasztani.
Megérkeztek a bankkártyáink az egyetemi postaládámba. Az irodámban egy kicsit rendezkedtem, az itthonról kapott fotóknak és apró emlékeknek kerestem megfelelő helyet. Sőt már hamarabb kiraktam a falra azokat a rajzokat, amiket a tanítványaim küldtek emailben, és Krisztián kinyomtatott. Az egyik képen búcsúzó zsiráf-dinoszaurusz, a másikokon meg az Ausztráliában sanyarú sorsú, meghatározhatatlan állatfajták sírnak a tengerparton. (Ezeket fejből írtam, majd korrigálom, ha nem ezt rajzolták.)
Délután beszéltünk Cathyvel, hogy ki szeretnénk venni a lakást, s gyorsan telefonon összehozott a szüleivel egy pénteki találkozót.
Krisztián készül a holnapi interjúra, átolvasta a CV-jét, én pedig kivasaltam neki egy inget az új vasalónkkal. Úgy vettem észre, hogy akitől a lakást béreljük ritkán szokott vasalni. Ezt a következtetést abból vontam le, hogy a vasalóállvány egy viszonylag kis helyen van felállítva, és borzasztóan billeg. De billegett az máshol is, akárhova tettük. Szóval egyáltalán nem ideális az egyfolytában több órányi vagy a napi használtra.
Szorgalmasan vagdossuk a centiket. Ezt az apró figyelmességet Pati, egyik kedves kórustársunk készítette nekünk, aki otthon, a költözésünk utáni napon bedobott egy búcsúlevelet a postaládánkba. Ebben a levélben egy illetve több iskolai mérőszalagot találtunk, és hozzá egy részletes használati utasítás a centik eltávolításának módjáról. Mi pedig vagdossuk azt, igaz én vettem a bátorságot, és ráirogattam a dátumokat, így kijött, hogy a szalag december 18-ig elég. Akkorra tervezzük a hazalátogatást.
Egyébként ma már érezzük, hogy itthon napok óta nem csinálunk semmit, esténként unatkozni kezdünk, úgyhogy valószínű mától beindulnak az esti séták. A tv-t megint bekapcsoltuk, s én jól elaludtam rajta, de Krisztián tizenegy óra tájban felébresztett, hogy egy magyar filmre bukkant az egyik csatornán angol felirattal. A filmre mindketten emlékeztünk, de a címére nem.
Holnap lesz az interjú, azaz ma, mert már csütörtök reggel írom a tegnapi eseményeket. Drukkoljatok!!!
szerda, február 4
Balázs nap
Ma egész nap esett. Reggel a kellemes és borús idő miatt nem keltünk olyan korán, mint szoktunk. Már kilenc is elmúlt, mikor először megnéztem az órám. Tegnap este sokáig voltunk fenn, mert találtunk egy filmet a lakásban, a ’ Pride and Prejudice’-t, (Büszkeség és balítéletet), aminek Krisz az első, én pedig három részét megnéztem. Ezt a filmet már otthon meg akartam nézni, csak valahogy ennyi időt nem tudtam áldozni rá, pedig még a 10.b-sek is nagyon ajánlották nekem.
Délelőtt a lakást takarítottuk ki, Krisztián porszívózott, én felmostam. Port nem kell törölgetni, mert gyakorlatilag nincs. Ez nagy örömömre szolgál, ugyanis nekem a takarítás mozzanatai közül az a legkevésbé szimpatikus. Lehet, hogy csak azért, mert otthon hiába törlöm át az egész lakást mindenféle por-ellenszerrel, mintha nem történt volna semmi, egy napon belül a porszemek újra megjelennek.
Krisz megnézte a film másik két részét, amíg én bementem az egyetemre. Onnan interneten üdvözöltem Balázs nevű, egyetlen tesómat. Aludt, de küldtem neki egy vicces képeslapot.
MINDEN KEDVES BALÁZSnak BOLDOG NÉVNAPOT!!!
Krisztián unokatesójának, aki nem rég tért haza egy olaszországi hangversenykörútról, meg a legjobb barátainknak, akiket Balázsnak hívnak.
Délután ötre kellett Cathy irodájába menni, aki munka után megmutatta nekünk szülei egyetemhez közeli, kiadó lakását. Sam lakásától nincs öt percre, egy többlakásos két szintes ház első emeletén található. Egy hatalmas nappali, egy kisebb és egy nagyobb hálószoba, amit bemutatott nekünk, és fontos, hogy hűtő, mosógép a rendelkezésünkre áll. Lesz mosogatógép is, ami ugyan még nincs beszerelve a konyhabútorba, de pénteken jönnek a szülei, akik még rendbe teszik a lakást. Egyébként velük kell majd az árról is beszélni, mert Cathy azt az üzenetet tolmácsolta felénk, hogy 230-ért akarják kiadni, nem 220-ért. Ez az ár még az előző lakóra vonatkozott. Mi nem örültünk a hírnek, mert azzal az elhatározással mentünk lakást nézni, hogy lealkudunk minimum 10 dollárt belőle. Egyébként egy csendes utcában található a ház, amihez zárható garázs is tartozik.
A háznézés után itthon megvacsoráztunk, majd végignéztük a filmet. JÓ kis nyelvgyakorlás volt. A felét nem értettük, de elhatároztuk, hogy ez lesz a nyelvgyakorló filmünk, és megnézzük még annyiszor, amennyiszer csak szeretnénk. Ehhez Sam DVD-jét át kell vennünk magunknak, de Krisztián könnyen megoldja az efféle problémákat.
Ma egész nap esett. Reggel a kellemes és borús idő miatt nem keltünk olyan korán, mint szoktunk. Már kilenc is elmúlt, mikor először megnéztem az órám. Tegnap este sokáig voltunk fenn, mert találtunk egy filmet a lakásban, a ’ Pride and Prejudice’-t, (Büszkeség és balítéletet), aminek Krisz az első, én pedig három részét megnéztem. Ezt a filmet már otthon meg akartam nézni, csak valahogy ennyi időt nem tudtam áldozni rá, pedig még a 10.b-sek is nagyon ajánlották nekem.
Délelőtt a lakást takarítottuk ki, Krisztián porszívózott, én felmostam. Port nem kell törölgetni, mert gyakorlatilag nincs. Ez nagy örömömre szolgál, ugyanis nekem a takarítás mozzanatai közül az a legkevésbé szimpatikus. Lehet, hogy csak azért, mert otthon hiába törlöm át az egész lakást mindenféle por-ellenszerrel, mintha nem történt volna semmi, egy napon belül a porszemek újra megjelennek.
Krisz megnézte a film másik két részét, amíg én bementem az egyetemre. Onnan interneten üdvözöltem Balázs nevű, egyetlen tesómat. Aludt, de küldtem neki egy vicces képeslapot.
MINDEN KEDVES BALÁZSnak BOLDOG NÉVNAPOT!!!
Krisztián unokatesójának, aki nem rég tért haza egy olaszországi hangversenykörútról, meg a legjobb barátainknak, akiket Balázsnak hívnak.
Délután ötre kellett Cathy irodájába menni, aki munka után megmutatta nekünk szülei egyetemhez közeli, kiadó lakását. Sam lakásától nincs öt percre, egy többlakásos két szintes ház első emeletén található. Egy hatalmas nappali, egy kisebb és egy nagyobb hálószoba, amit bemutatott nekünk, és fontos, hogy hűtő, mosógép a rendelkezésünkre áll. Lesz mosogatógép is, ami ugyan még nincs beszerelve a konyhabútorba, de pénteken jönnek a szülei, akik még rendbe teszik a lakást. Egyébként velük kell majd az árról is beszélni, mert Cathy azt az üzenetet tolmácsolta felénk, hogy 230-ért akarják kiadni, nem 220-ért. Ez az ár még az előző lakóra vonatkozott. Mi nem örültünk a hírnek, mert azzal az elhatározással mentünk lakást nézni, hogy lealkudunk minimum 10 dollárt belőle. Egyébként egy csendes utcában található a ház, amihez zárható garázs is tartozik.
A háznézés után itthon megvacsoráztunk, majd végignéztük a filmet. JÓ kis nyelvgyakorlás volt. A felét nem értettük, de elhatároztuk, hogy ez lesz a nyelvgyakorló filmünk, és megnézzük még annyiszor, amennyiszer csak szeretnénk. Ehhez Sam DVD-jét át kell vennünk magunknak, de Krisztián könnyen megoldja az efféle problémákat.
kedd, február 3
Február 1-2.
Február 1. vasárnap
A mai napot a pihenésre szántuk. Az időjárás nekünk dolgozott, izzasztó és alig elviselhető hőség uralkodott egész nap a megszokott délutáni, esti vihar nélkül.
Krisztián emlékezetes és nagyon ízletes vacsorát készített az áramszünetet túlélt kajáinkból. Telefonon elbúcsúztunk Lacitól, aki Indiába utazott két hétre. Judyt felhívtuk, hogy használhatjuk-e az internet-kapcsolatát, mert már nagyon hiányoznak az otthoniak, s nem bírjuk ki még egy napig. Természetesen megengedte, így Sam lakásából felcsatlakoztunk a netre, ki tudja, mennyiért. De nem bánjuk, hiszen már több mint három napja nem tudtunk híreket adni magunkról.
Február 2. hétfő
Ma Cathy Hooley-nál kezdtünk a személyzeti osztályon 9-kor, akit a ’staff number’ miatt kerestünk. Ez a regisztrációs szám a saját internet-kapcsolat beállításához volt szükséges. Kilencre nem készült el vele, így újra meglátogattuk őt 10 óra felé, amikorra már minden rendben volt. Sőt, kérdezett a lakás felől, és ajánlott egy lakást 220-ért az egyetemhez közel, amit a szülei adnának ki. Holnapra megbeszéltünk vele egy lakásnézést délután 5-re.
Az IT irodában adtak egy papírt a felhasználó nevemmel, jelszavammal és az új email címemmel (r.csernyik@uq.edu.au), amit majd Denis, az informatikus fog üzembe helyezni, de ha jól tudom, ő most nyaral.
Az internet Krisztián segítségével kiválóan működött, átböngésztem több mint 100 olvasatlan és kb. ugyanennyi „csak a címét olvasott” levelemet. Krisz megtette ugyanezt, amíg én a kottatárat tanulmányoztam. Rengeteg használható és kevésbé használható kotta áll rendelkezésemre a kórusvezetéshez illetve az ehhez kapcsolódó tantárgyakhoz.
Mindezzel délután fél kettőig végeztünk, majd újra meglátogattuk Cathyt, aki telefonált napközben, mert egy aláírásom hiányzott valami papíron.
Az ebéd után bementünk a legközelebbi bevásárlóközpontba, ahol elsődleges célunk Sarina Russo állásközvetítő irodájának meglátogatása volt. Felvették Krisztián adatait, majd időpontot egyeztettek vele csütörtök reggel 9-re egy ismerkedő beszélgetésre. Ezt az irodát még Judy ajánlotta, aki szerint ennek a nőnek a hálózata a leghíresebb, jól ismert és elég kiterjedt.
A bevásárlóközpontban és környékén érdeklődtünk még lakások iránt, de a már ismert apartmanokon, házakon kívül nem találtunk nagyon említésre méltót. Újabb csomagjainkat a Coles üzletben szereztük be, ahol 46 dollárt költöttünk. (Tegnap Krisztián megtalált néhány bankjegyet az irataink között, így mikor azt hittük, hogy nincs több készpénzünk, tévedtünk. Volt.) Ezeket a csomagokat már nem gyalog cipeltük haza a gyalog 20-25 perces úton, hanem felszálltunk a 412-es buszra, ami szinte hazáig vitt bennünket. Erre a buszra még induláskor egy 10-es gyűjtőjegyet vettünk fejenként 13.80-ért, ami egy zónára érvényes.
Ma egyébként egész nap borús az idő, s mióta kijöttünk a bevásárlóközpontból, azóta esik az eső. Már nem az a viharos, amit megszoktunk az előző napokban, hanem csendes záporszerű, csak jóval hosszabb ideig tart. Igen jólesett, mikor eláztunk hazafelé. Csurom vizek lettünk mindketten, de valahogy nem zavart, hogy csöpög a víz a szandálunkból, hogy ránk tapad a nedves ruha, mintha zuhanyoztunk volna.
Itthon nekiestünk a görögdinnyének, a tv-nek és a notebook-nak. Közben telefont kaptam az ANZ Bankból, hogy ellenőrizzenek, és megkérdezzék, hogy minden rendben van-e. A bankkártyáinkat már elküldték az egyetemre, de még nem érkeztek meg. Mindenesetre biztató, hogy érdeklődnek, és hogy a kártyák úton vannak.
A mai napot a pihenésre szántuk. Az időjárás nekünk dolgozott, izzasztó és alig elviselhető hőség uralkodott egész nap a megszokott délutáni, esti vihar nélkül.
Krisztián emlékezetes és nagyon ízletes vacsorát készített az áramszünetet túlélt kajáinkból. Telefonon elbúcsúztunk Lacitól, aki Indiába utazott két hétre. Judyt felhívtuk, hogy használhatjuk-e az internet-kapcsolatát, mert már nagyon hiányoznak az otthoniak, s nem bírjuk ki még egy napig. Természetesen megengedte, így Sam lakásából felcsatlakoztunk a netre, ki tudja, mennyiért. De nem bánjuk, hiszen már több mint három napja nem tudtunk híreket adni magunkról.
Február 2. hétfő
Ma Cathy Hooley-nál kezdtünk a személyzeti osztályon 9-kor, akit a ’staff number’ miatt kerestünk. Ez a regisztrációs szám a saját internet-kapcsolat beállításához volt szükséges. Kilencre nem készült el vele, így újra meglátogattuk őt 10 óra felé, amikorra már minden rendben volt. Sőt, kérdezett a lakás felől, és ajánlott egy lakást 220-ért az egyetemhez közel, amit a szülei adnának ki. Holnapra megbeszéltünk vele egy lakásnézést délután 5-re.
Az IT irodában adtak egy papírt a felhasználó nevemmel, jelszavammal és az új email címemmel (r.csernyik@uq.edu.au), amit majd Denis, az informatikus fog üzembe helyezni, de ha jól tudom, ő most nyaral.
Az internet Krisztián segítségével kiválóan működött, átböngésztem több mint 100 olvasatlan és kb. ugyanennyi „csak a címét olvasott” levelemet. Krisz megtette ugyanezt, amíg én a kottatárat tanulmányoztam. Rengeteg használható és kevésbé használható kotta áll rendelkezésemre a kórusvezetéshez illetve az ehhez kapcsolódó tantárgyakhoz.
Mindezzel délután fél kettőig végeztünk, majd újra meglátogattuk Cathyt, aki telefonált napközben, mert egy aláírásom hiányzott valami papíron.
Az ebéd után bementünk a legközelebbi bevásárlóközpontba, ahol elsődleges célunk Sarina Russo állásközvetítő irodájának meglátogatása volt. Felvették Krisztián adatait, majd időpontot egyeztettek vele csütörtök reggel 9-re egy ismerkedő beszélgetésre. Ezt az irodát még Judy ajánlotta, aki szerint ennek a nőnek a hálózata a leghíresebb, jól ismert és elég kiterjedt.
A bevásárlóközpontban és környékén érdeklődtünk még lakások iránt, de a már ismert apartmanokon, házakon kívül nem találtunk nagyon említésre méltót. Újabb csomagjainkat a Coles üzletben szereztük be, ahol 46 dollárt költöttünk. (Tegnap Krisztián megtalált néhány bankjegyet az irataink között, így mikor azt hittük, hogy nincs több készpénzünk, tévedtünk. Volt.) Ezeket a csomagokat már nem gyalog cipeltük haza a gyalog 20-25 perces úton, hanem felszálltunk a 412-es buszra, ami szinte hazáig vitt bennünket. Erre a buszra még induláskor egy 10-es gyűjtőjegyet vettünk fejenként 13.80-ért, ami egy zónára érvényes.
Ma egyébként egész nap borús az idő, s mióta kijöttünk a bevásárlóközpontból, azóta esik az eső. Már nem az a viharos, amit megszoktunk az előző napokban, hanem csendes záporszerű, csak jóval hosszabb ideig tart. Igen jólesett, mikor eláztunk hazafelé. Csurom vizek lettünk mindketten, de valahogy nem zavart, hogy csöpög a víz a szandálunkból, hogy ránk tapad a nedves ruha, mintha zuhanyoztunk volna.
Itthon nekiestünk a görögdinnyének, a tv-nek és a notebook-nak. Közben telefont kaptam az ANZ Bankból, hogy ellenőrizzenek, és megkérdezzék, hogy minden rendben van-e. A bankkártyáinkat már elküldték az egyetemre, de még nem érkeztek meg. Mindenesetre biztató, hogy érdeklődnek, és hogy a kártyák úton vannak.
vasárnap, február 1
Január 28-31.
Január 28. (szerda este)
Norbit nem hívtam fel, viszont elmentünk a Toowong-i bevásárlóközpontba, ahol a Coles-ba bevásároltuk a csütörtöki ebédrevalót, valamint az egyéb fontosnak ítélt javakat. Ez a center kb. 25 perc gyaloglásra van tőlünk, viszont megspóroltunk vele oda-vissza kb. 4-5 dolcsit, amiért már akár 2 mangót, vagy 2 doboz papírzsepit, vagy 3 db szeletelt kenyeret is vehetünk.
Felhívtam viszont Maree-t, és megbeszéltük, hogy másnap délután 5 körül átjön értünk és sétálgatunk majd a folyóparton, esetleg megmutatja a várost. -gyk-
Január 29. (csütörtök)
Immáron az új lakban ébredtünk, majdhogynem a kelő nap fényével, miután a hálószobából lemaradt a függöny… Mielőtt nekiindultunk volna az iskolának, hogy Judy szobájából internetre léphessünk, még egy rövidke időre a nappaliba költöztünk az ottani árnyékos helyen elterülni, az alvást pótlólag.
9 körül elsétáltunk a Uni-ba (itt így becézgetik az egyetemet), amikor az utolsó 50 méter előtt egy szőke diáklányka toppant be elénk, a lejtős úton letipegve, befordulván az épületbe, majd a földszinti könyvtárba. Tervünk volt, hogy Réka szobájában rendet tegyünk, valamint, hogy leveleinkkel, naplónkkal foglalatoskodjunk.
16:30 körül eleredt a délutáni, már-már szokásosnak mondható eső, így Maree-vel tervezett kirándulásunk befuccsolt, viszont lássátok milyen előrelátó lány: hozott magával 4 doboz Guinness-t, merthogy gondolta megihatnánk. Megittunk hármat. Hallgattunk ír zenét, beszélgettünk, vele is nézegettünk otthoni képeket. Nagyon kedves, jófej lány. Kiderült, hogy testvérei IT területen (számítástechnikával) foglalkoznak, így megkértem, hogy vigyen el nekik egy-egy példányt a CV-mből, hátha… 8 körül indult haza, miután öccse főzött vacsorát, és miután Norbival megbeszéltük, hogy beugranánk hozzá a jelentkezési lapért, Maree elvitt minket a Hotelhez, a Citybe. Norbi nagyon kedves volt, kaptunk tőle szórólapokat, valamint útmutatást ahhoz, hogy miként érdemes kitölteni a jelentkezési lapot, hogy szinte minden jellegű munkát, minden munkabeosztással vállaljak el, mert nem nagyon osztogatják a jó helyeket.
A Cityből CityCat-tel jöttünk haza, ami a Brisbane folyón közlekedő katamarán – tömegközlekedési jármű. Hát eléggé húzós ára van. Ha nem vagy diák vagy nyugdíjas, és nincs gyűjtőjegyed, akkor annyiba fog kerülni 4 zónaátlépéssel történő utazásod, mint nekünk – $3.40 fejenként. Viszont tagadhatatlanul gyorsan hazaértünk.
Január 30. (péntek)
Judyval megbeszéltük, hogy segít lakást keresni, így bementünk hozzá reggel az egyetemre, amikor az utolsó 50 méter előtt a csütörtöki szőke diáklányka toppant be elénk, a lejtős úton letipegve, befordulván az épületbe, majd a földszinti könyvtárba. (dézsávü – avagy a Matrix… - csr) Volt rossz híre is, hogy Cathy Hooley személyzetistől kapott levelet, hogy mégsincs úgy ahogy előzőleg gondolta, így csak Réka repülőjegyét téríti az iskola… Én is térítek minnyá valamit… Készítettünk a vízumainkról másolatot: Rékáét Cathynek, enyémet meg Norbinak, hogy a jelentkezési laphoz csatolhassam.
Utunk a Toowong-i centerbe vezetett, ahol elsősorban jómagamról kellett igazolványképet készíttetnünk a hoteles jelentkezési laphoz. Az ismert négyképes fényképet kb. 10 dolcsiért 5 perc alatt elkészítették, később láttunk máshol 9-ért is. Vásároltunk még pár zöldséget, gyümölcsöt, meg kenyeret. A kenyereslány figyelmes lett az ír pólómra, és mondta, hogy ő is megy majd augusztusban 6 hónapra Dublinba és Corkba, és hogy mi miért is vagyunk itt, meg hasonlók…
Ezután vagy 3 ingatlan ügynökségénél néztünk körbe egyetemtől gyalogtávra lévő kiadó lakásokért. Akadt is pár számunkra érdekes. Az egyik ügynökségnél szombaton lesz lakásnéző túra, amiből két lakás minket is érdekel, így elmegyünk majd.
Judy hazahozott minket, kitöltöttem a hoteles jelentkezési lapot, majd elkezdtünk készülődni a vacsorával, mert nemsokára jön Laci, aki szombaton elvisz minket lángosozni. Réka zöldségsalátát, én gyümölcssalátát készítettem, elkészítettük a hús bundáját (sajtos mártás), meg a húst előklopfoltuk, mielőtt Laci megérkezett volna jött az eső, de hatalmas, meg szél, meg vihar, meg… áramszünet. :(
Ha áramszünet van, akkor nincs áram. Ha nincs áram, akkor nem megy a hűtő, a plafoni ventilátor, az elektromos sütő, tűzhely, este nincs fény, a notebook-ot korlátos ideig lehet csak használni, meg hát akkor a környéken sincs fény. Ez volt kb. délután 5-kor. Vártunk… egy ideig még volt hideg üditőnk… Játszottunk, amíg volt fény. Amikor már nem volt fény, akkor volt zseblámpa, viszont amivel készültünk az nem sült meg magától. Réka kérdezte kedvesen, hogy csináljon-e esetleg egy teát… No, de mégis hogyan forralja fel a vizet hozzá??? Vicc az egész. Elmentünk a közeli üzletbe gyertyát és szendvicsbe valót keresni. Gyertya elfogyott… Mentünk a Toowong-i centerbe, ahol volt gyertya, meg sok minden más. Áram nem. Nincs.
Gyertyafényes vacsoránkon szendvicseket ettünk, meg a már elkészített salátákat, és a még meg nem olvadt fagyit. Lacival nagyon jól ellegyenönismilliomosoztuk az időt, akárcsak a notebook-unk töltöttségét… Laci nálunk aludt.
Január 31. (szombat)
Laci reggel elkísért bennünket a lakásnéző túrára, ahol két lakást tekintettünk meg. Az első $220 per hét: bútorozatlan, koszos (a lakó még lakja és gusztustalan), hűtő marad, és esetleg 10 dolcsit engednek (úgy, mint a többi helyen is kábé). A második hely 270$ per hét szintén bútorozatlan, viszont gyönyörű, két hálószobás, két fürdőszobás, garázsos… Kettőnknek túl nagy.
Vettünk szombati újságot és mentünk lángosozni. Ennek a résznek a leírását meghagyom Rékának (aki igaz most már elszundított, mégis).
Már reggel van, február 1. vasárnap. Arra keltem, hogy nagyon melegem van, de ezt már majdnem megszoktam. Minden nap erre kelek. Viszont Krisztián igaz csak két percre, de arra ébredt, hogy valaki lelkes otthonról megengedett magának egy 5 mp-es hívást a telefonomra, amit a hálószobában felejtettem, és beleüvöltötte, hogy: SZIA!!!!!!!!!, majd letette. Bár csak tippem van, hogy ki lehetett, mert az otthoni számokat nem írja ki a telefonunk, azért jól esett.
Tegnap, szombaton tehát elindultunk kocsival a West End-re, Brisbane egyik kerületébe lángosozni. Ez a város egyik eléggé elhanyagolt része, ahogy láttam. De sokra nem emlékszem az útból, csak annyira, hogy átkocsikáztunk a görögök lakta városrészen, mivel az elején a szombati lapot böngésztem, így ahogy szoktam, rosszul lettem az úton. De hamar elmúlt, miután kiszálltunk az autóból. Egy szabadtéri piacra mentünk, ahol találkoztunk magyar emigránsokkal, akik a 70-es, 80-as években jöttek ki. Az első beszélgetés vegyes érzelmeket keltett bennünk. Mindhárman úgy öltöztek, mint Budapesten a hajléktalanok, és látszólag „semmit-tettek” a piac bejáratánál a köveken ülve. Az egyik jazz-tanár a konzervatóriumban, vele az itteni alacsony szintű zenei képzésről beszélgettem. A másik immár két éve él Brisbane-ben, de előtte húsz évet töltött Sydneyben, jelenleg IT állást keres, mint Krisztián. Mikor ezt megtudta, az első reakciója az volt, hogy úgysem fog semmit találni… Mi azért sok mindent meg fogunk próbálni, és ha nem lesz IT állás, akkor mással is megelégszünk. A harmadik figura pedig szobrászművész, aki a QUT-n tanul (egy másik egyetem Brisbane-ben), és most kezdi az utolsó évét. Névjegykártyát kaptunk tőle, rajta a honlapjának címét, ahol az alkotásai is megszemlélhetőek. (www.proartstudio.com – George Szerencsi)
A beszélgetés alatt Laci a lángososnál tett-vett, és hozott nekünk három jó nagy magyar lángost. A lángosost Gyurinak hívják, és Erdélyből települt ki. Ennél többet egyelőre nem sikerült megtudnunk róla, hiszen másokkal beszélgettünk.
Épp ezalatt volt nála egy magyar lány vásárolni, akinek bemutatta Lacit, és aki nekünk is bemutatkozott jól megrakott, és gondolom nehéz rekeszét cipelve a kezében. És lássunk együtt csodát! Mikor kiejtettem a nevem a bemutatkozásnál, nagyon örült, mert rajta van az australia primlistán, és olvassa ezt az irományt, amit most Ti / Önök is. Hááát ez csodálatos. Nekem is ismerős volt a neve, Cseh Erzsébet, hiszen már küldött néhány levelet a listára. (Most gyorsan – kb. egy óra alatt – átfutottam, és amióta tag vagyok egyet találtam.) Nagyon örültem, és elhatároztam, hogy bármi is történjék, össze fogok valahogy hozni egy „Brisbane-i au-levlistások és barátaik” találkozót. Egyelőre azonban lakást keresünk… ezerrel.
A piacról hazajöttünk, és az áram még sehol. A hűtőben a cuccok felmelegedtek, mindenhol a hőség és csak a hőség volt érezhető. Nehezen viseltük. Gyakorlatilag nem volt energiánk bármit is tenni, mind a hárman csak feküdtünk a földön, és megpróbáltuk elviselni a meleget. Még beszélni sem volt erőnk. Annyit tudtunk, hogy fél három körül el kell indulnunk a Citybe, ha el akarjuk érni azt a vonatot, amivel kimegyünk Ferry Grove-ba Norbiékhoz. Háromnegyed három körül ébredtük… Laci bevitt minket kocsival a Central-ba, a vonathoz, így elértük azt, sőt még volt időnk egy üveg bort venni valamelyik közeli üzletben. (Itt csak a kifejezetten alkoholt árusító üzletekben lehet alkoholt kapni, az élelmiszerboltokban nem.) Húsz dollárunk maradt a hétvégére készpénzben, a többi a számlánkon, de a kártya még nem érkezett meg hozzá.
A vonatállomáson megvettük a jegyeket (retúr 2.70 AUD/fő), majd felszálltunk a légkondicionált vonatra. Fél órát utaztunk Ferry Grove-ig, s onnan autóval vittek minket Norbiék a házukba, ami a Samford Valley-ben van. Gyönyörű helyen laknak, hegyekkel övezett környéken, kb. 20 perces autóútra a legközelebbi tömegközlekedéstől. A telek 7000 nm-es, füves terület, rajta különleges fák, pálmák és egy medence. Immár tíz éve élnek Ausztráliában, de csak másfél éve költöztek ide The Gap-ből. Rengeteget beszélgettünk mindenféléről. Zsófi, a három éves kislányuk nagyon barátságos, rögtön megvizsgált a műanyag orvosi felszerelésével, de szerencsére semmit nem talált, majd megmutatta az összes babáját. Beszédében a magyar és angol szavak teljesen természetesen elegyedtek, de egyáltalán nem volt zavaró. (Legújabb családi szállóige: Put your szemüveg on!)
Egy csodálatos barbecque-vacsora közben Krisztián apukája telefonhívásával lepett meg bennünket. Régóta nem adtunk hírt magunkról, már kb. 2 napja nem írtuk a naplót, nem ment levél. Megnyugtattuk, hogy csak hétfőtől tudunk internetezni, és hogy nincs áram, de jól vagyunk. Nagyon örültünk neki, hogy hívott.
A vacsorát rendesen elfogyasztottuk, Norbi vendéglátósként kiváló szakácsnak mutatkozott, igen ízletes volt minden. Mielőtt hazaindultunk, még megnézegettük a még otthon és a már itt készült fényképalbumaikat. Hazafelé ugyanazon az úton jöttünk, mint odafelé. Norbi visszavitt minket Ferry Grove-ig, ahol mivel pont elment az orrunk előtt a vonat, volt időnk még odaadni Krisztián CV-jét és jelentkezési lapját Norbinak. A következő vonat 30 perccel később indult. A Cityben 6 percünk volt átszállni egy másik vonalra, amire a jegyet még meg kellett venni (fejenként 1.90-ért), s ami elvitt bennünket a hozzánk legközelebb eső megállóig, Toowong-ba, innen még 20-25 percet kellett hazáig gyalogolni. A hazafelé úton már láttuk, hogy mintha világosak lennének a házak ablakai, és az utcák, így reménykedhettünk, hogy újra van áram. Mikor hazaértünk, az első dolog, amit meghallottunk, hogy a hűtőnk újra zenél, újra hűt, láttuk, hogy a fürdőszobában ég a villany, visszajött hozzánk az áram.
Na, ekkor ült le Krisztián naplót írni.
Norbit nem hívtam fel, viszont elmentünk a Toowong-i bevásárlóközpontba, ahol a Coles-ba bevásároltuk a csütörtöki ebédrevalót, valamint az egyéb fontosnak ítélt javakat. Ez a center kb. 25 perc gyaloglásra van tőlünk, viszont megspóroltunk vele oda-vissza kb. 4-5 dolcsit, amiért már akár 2 mangót, vagy 2 doboz papírzsepit, vagy 3 db szeletelt kenyeret is vehetünk.
Felhívtam viszont Maree-t, és megbeszéltük, hogy másnap délután 5 körül átjön értünk és sétálgatunk majd a folyóparton, esetleg megmutatja a várost. -gyk-
Január 29. (csütörtök)
Immáron az új lakban ébredtünk, majdhogynem a kelő nap fényével, miután a hálószobából lemaradt a függöny… Mielőtt nekiindultunk volna az iskolának, hogy Judy szobájából internetre léphessünk, még egy rövidke időre a nappaliba költöztünk az ottani árnyékos helyen elterülni, az alvást pótlólag.
9 körül elsétáltunk a Uni-ba (itt így becézgetik az egyetemet), amikor az utolsó 50 méter előtt egy szőke diáklányka toppant be elénk, a lejtős úton letipegve, befordulván az épületbe, majd a földszinti könyvtárba. Tervünk volt, hogy Réka szobájában rendet tegyünk, valamint, hogy leveleinkkel, naplónkkal foglalatoskodjunk.
16:30 körül eleredt a délutáni, már-már szokásosnak mondható eső, így Maree-vel tervezett kirándulásunk befuccsolt, viszont lássátok milyen előrelátó lány: hozott magával 4 doboz Guinness-t, merthogy gondolta megihatnánk. Megittunk hármat. Hallgattunk ír zenét, beszélgettünk, vele is nézegettünk otthoni képeket. Nagyon kedves, jófej lány. Kiderült, hogy testvérei IT területen (számítástechnikával) foglalkoznak, így megkértem, hogy vigyen el nekik egy-egy példányt a CV-mből, hátha… 8 körül indult haza, miután öccse főzött vacsorát, és miután Norbival megbeszéltük, hogy beugranánk hozzá a jelentkezési lapért, Maree elvitt minket a Hotelhez, a Citybe. Norbi nagyon kedves volt, kaptunk tőle szórólapokat, valamint útmutatást ahhoz, hogy miként érdemes kitölteni a jelentkezési lapot, hogy szinte minden jellegű munkát, minden munkabeosztással vállaljak el, mert nem nagyon osztogatják a jó helyeket.
A Cityből CityCat-tel jöttünk haza, ami a Brisbane folyón közlekedő katamarán – tömegközlekedési jármű. Hát eléggé húzós ára van. Ha nem vagy diák vagy nyugdíjas, és nincs gyűjtőjegyed, akkor annyiba fog kerülni 4 zónaátlépéssel történő utazásod, mint nekünk – $3.40 fejenként. Viszont tagadhatatlanul gyorsan hazaértünk.
Január 30. (péntek)
Judyval megbeszéltük, hogy segít lakást keresni, így bementünk hozzá reggel az egyetemre, amikor az utolsó 50 méter előtt a csütörtöki szőke diáklányka toppant be elénk, a lejtős úton letipegve, befordulván az épületbe, majd a földszinti könyvtárba. (dézsávü – avagy a Matrix… - csr) Volt rossz híre is, hogy Cathy Hooley személyzetistől kapott levelet, hogy mégsincs úgy ahogy előzőleg gondolta, így csak Réka repülőjegyét téríti az iskola… Én is térítek minnyá valamit… Készítettünk a vízumainkról másolatot: Rékáét Cathynek, enyémet meg Norbinak, hogy a jelentkezési laphoz csatolhassam.
Utunk a Toowong-i centerbe vezetett, ahol elsősorban jómagamról kellett igazolványképet készíttetnünk a hoteles jelentkezési laphoz. Az ismert négyképes fényképet kb. 10 dolcsiért 5 perc alatt elkészítették, később láttunk máshol 9-ért is. Vásároltunk még pár zöldséget, gyümölcsöt, meg kenyeret. A kenyereslány figyelmes lett az ír pólómra, és mondta, hogy ő is megy majd augusztusban 6 hónapra Dublinba és Corkba, és hogy mi miért is vagyunk itt, meg hasonlók…
Ezután vagy 3 ingatlan ügynökségénél néztünk körbe egyetemtől gyalogtávra lévő kiadó lakásokért. Akadt is pár számunkra érdekes. Az egyik ügynökségnél szombaton lesz lakásnéző túra, amiből két lakás minket is érdekel, így elmegyünk majd.
Judy hazahozott minket, kitöltöttem a hoteles jelentkezési lapot, majd elkezdtünk készülődni a vacsorával, mert nemsokára jön Laci, aki szombaton elvisz minket lángosozni. Réka zöldségsalátát, én gyümölcssalátát készítettem, elkészítettük a hús bundáját (sajtos mártás), meg a húst előklopfoltuk, mielőtt Laci megérkezett volna jött az eső, de hatalmas, meg szél, meg vihar, meg… áramszünet. :(
Ha áramszünet van, akkor nincs áram. Ha nincs áram, akkor nem megy a hűtő, a plafoni ventilátor, az elektromos sütő, tűzhely, este nincs fény, a notebook-ot korlátos ideig lehet csak használni, meg hát akkor a környéken sincs fény. Ez volt kb. délután 5-kor. Vártunk… egy ideig még volt hideg üditőnk… Játszottunk, amíg volt fény. Amikor már nem volt fény, akkor volt zseblámpa, viszont amivel készültünk az nem sült meg magától. Réka kérdezte kedvesen, hogy csináljon-e esetleg egy teát… No, de mégis hogyan forralja fel a vizet hozzá??? Vicc az egész. Elmentünk a közeli üzletbe gyertyát és szendvicsbe valót keresni. Gyertya elfogyott… Mentünk a Toowong-i centerbe, ahol volt gyertya, meg sok minden más. Áram nem. Nincs.
Gyertyafényes vacsoránkon szendvicseket ettünk, meg a már elkészített salátákat, és a még meg nem olvadt fagyit. Lacival nagyon jól ellegyenönismilliomosoztuk az időt, akárcsak a notebook-unk töltöttségét… Laci nálunk aludt.
Január 31. (szombat)
Laci reggel elkísért bennünket a lakásnéző túrára, ahol két lakást tekintettünk meg. Az első $220 per hét: bútorozatlan, koszos (a lakó még lakja és gusztustalan), hűtő marad, és esetleg 10 dolcsit engednek (úgy, mint a többi helyen is kábé). A második hely 270$ per hét szintén bútorozatlan, viszont gyönyörű, két hálószobás, két fürdőszobás, garázsos… Kettőnknek túl nagy.
Vettünk szombati újságot és mentünk lángosozni. Ennek a résznek a leírását meghagyom Rékának (aki igaz most már elszundított, mégis).
Már reggel van, február 1. vasárnap. Arra keltem, hogy nagyon melegem van, de ezt már majdnem megszoktam. Minden nap erre kelek. Viszont Krisztián igaz csak két percre, de arra ébredt, hogy valaki lelkes otthonról megengedett magának egy 5 mp-es hívást a telefonomra, amit a hálószobában felejtettem, és beleüvöltötte, hogy: SZIA!!!!!!!!!, majd letette. Bár csak tippem van, hogy ki lehetett, mert az otthoni számokat nem írja ki a telefonunk, azért jól esett.
Tegnap, szombaton tehát elindultunk kocsival a West End-re, Brisbane egyik kerületébe lángosozni. Ez a város egyik eléggé elhanyagolt része, ahogy láttam. De sokra nem emlékszem az útból, csak annyira, hogy átkocsikáztunk a görögök lakta városrészen, mivel az elején a szombati lapot böngésztem, így ahogy szoktam, rosszul lettem az úton. De hamar elmúlt, miután kiszálltunk az autóból. Egy szabadtéri piacra mentünk, ahol találkoztunk magyar emigránsokkal, akik a 70-es, 80-as években jöttek ki. Az első beszélgetés vegyes érzelmeket keltett bennünk. Mindhárman úgy öltöztek, mint Budapesten a hajléktalanok, és látszólag „semmit-tettek” a piac bejáratánál a köveken ülve. Az egyik jazz-tanár a konzervatóriumban, vele az itteni alacsony szintű zenei képzésről beszélgettem. A másik immár két éve él Brisbane-ben, de előtte húsz évet töltött Sydneyben, jelenleg IT állást keres, mint Krisztián. Mikor ezt megtudta, az első reakciója az volt, hogy úgysem fog semmit találni… Mi azért sok mindent meg fogunk próbálni, és ha nem lesz IT állás, akkor mással is megelégszünk. A harmadik figura pedig szobrászművész, aki a QUT-n tanul (egy másik egyetem Brisbane-ben), és most kezdi az utolsó évét. Névjegykártyát kaptunk tőle, rajta a honlapjának címét, ahol az alkotásai is megszemlélhetőek. (www.proartstudio.com – George Szerencsi)
A beszélgetés alatt Laci a lángososnál tett-vett, és hozott nekünk három jó nagy magyar lángost. A lángosost Gyurinak hívják, és Erdélyből települt ki. Ennél többet egyelőre nem sikerült megtudnunk róla, hiszen másokkal beszélgettünk.
Épp ezalatt volt nála egy magyar lány vásárolni, akinek bemutatta Lacit, és aki nekünk is bemutatkozott jól megrakott, és gondolom nehéz rekeszét cipelve a kezében. És lássunk együtt csodát! Mikor kiejtettem a nevem a bemutatkozásnál, nagyon örült, mert rajta van az australia primlistán, és olvassa ezt az irományt, amit most Ti / Önök is. Hááát ez csodálatos. Nekem is ismerős volt a neve, Cseh Erzsébet, hiszen már küldött néhány levelet a listára. (Most gyorsan – kb. egy óra alatt – átfutottam, és amióta tag vagyok egyet találtam.) Nagyon örültem, és elhatároztam, hogy bármi is történjék, össze fogok valahogy hozni egy „Brisbane-i au-levlistások és barátaik” találkozót. Egyelőre azonban lakást keresünk… ezerrel.
A piacról hazajöttünk, és az áram még sehol. A hűtőben a cuccok felmelegedtek, mindenhol a hőség és csak a hőség volt érezhető. Nehezen viseltük. Gyakorlatilag nem volt energiánk bármit is tenni, mind a hárman csak feküdtünk a földön, és megpróbáltuk elviselni a meleget. Még beszélni sem volt erőnk. Annyit tudtunk, hogy fél három körül el kell indulnunk a Citybe, ha el akarjuk érni azt a vonatot, amivel kimegyünk Ferry Grove-ba Norbiékhoz. Háromnegyed három körül ébredtük… Laci bevitt minket kocsival a Central-ba, a vonathoz, így elértük azt, sőt még volt időnk egy üveg bort venni valamelyik közeli üzletben. (Itt csak a kifejezetten alkoholt árusító üzletekben lehet alkoholt kapni, az élelmiszerboltokban nem.) Húsz dollárunk maradt a hétvégére készpénzben, a többi a számlánkon, de a kártya még nem érkezett meg hozzá.
A vonatállomáson megvettük a jegyeket (retúr 2.70 AUD/fő), majd felszálltunk a légkondicionált vonatra. Fél órát utaztunk Ferry Grove-ig, s onnan autóval vittek minket Norbiék a házukba, ami a Samford Valley-ben van. Gyönyörű helyen laknak, hegyekkel övezett környéken, kb. 20 perces autóútra a legközelebbi tömegközlekedéstől. A telek 7000 nm-es, füves terület, rajta különleges fák, pálmák és egy medence. Immár tíz éve élnek Ausztráliában, de csak másfél éve költöztek ide The Gap-ből. Rengeteget beszélgettünk mindenféléről. Zsófi, a három éves kislányuk nagyon barátságos, rögtön megvizsgált a műanyag orvosi felszerelésével, de szerencsére semmit nem talált, majd megmutatta az összes babáját. Beszédében a magyar és angol szavak teljesen természetesen elegyedtek, de egyáltalán nem volt zavaró. (Legújabb családi szállóige: Put your szemüveg on!)
Egy csodálatos barbecque-vacsora közben Krisztián apukája telefonhívásával lepett meg bennünket. Régóta nem adtunk hírt magunkról, már kb. 2 napja nem írtuk a naplót, nem ment levél. Megnyugtattuk, hogy csak hétfőtől tudunk internetezni, és hogy nincs áram, de jól vagyunk. Nagyon örültünk neki, hogy hívott.
A vacsorát rendesen elfogyasztottuk, Norbi vendéglátósként kiváló szakácsnak mutatkozott, igen ízletes volt minden. Mielőtt hazaindultunk, még megnézegettük a még otthon és a már itt készült fényképalbumaikat. Hazafelé ugyanazon az úton jöttünk, mint odafelé. Norbi visszavitt minket Ferry Grove-ig, ahol mivel pont elment az orrunk előtt a vonat, volt időnk még odaadni Krisztián CV-jét és jelentkezési lapját Norbinak. A következő vonat 30 perccel később indult. A Cityben 6 percünk volt átszállni egy másik vonalra, amire a jegyet még meg kellett venni (fejenként 1.90-ért), s ami elvitt bennünket a hozzánk legközelebb eső megállóig, Toowong-ba, innen még 20-25 percet kellett hazáig gyalogolni. A hazafelé úton már láttuk, hogy mintha világosak lennének a házak ablakai, és az utcák, így reménykedhettünk, hogy újra van áram. Mikor hazaértünk, az első dolog, amit meghallottunk, hogy a hűtőnk újra zenél, újra hűt, láttuk, hogy a fürdőszobában ég a villany, visszajött hozzánk az áram.
Na, ekkor ült le Krisztián naplót írni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)