Március 22. hétfő
Hétfő, és elkezdődött a hét. Ugyanaz, mint mindig, két szolfézscsoport, a másodikra beült Maree, a tutor, és megjegyezte, hogy nagyon tetszettek neki az ötleteim. Pedig ez volt eddig az egyetlen óra, amire épphogycsak elkészültem előtte. Vagyis nem volt időm átnézni az esetleges hibák kijavítása végett.
James este kóruspróbára invitált, s mivel már három hete ígérem neki, hogy elmegyek, és úgy éreztem, most nagyon kéne egy kis éneklés, elmentem. A nőikar próbált, ami két hetente kiegészül fiúkkal vegyeskarrá. A férfikarnak egyébként ugyanabban az épületben van próbája, mint a lányoknak, csak két emelettel lejjebb. James beéneklése nagyon ráment a hangképzésre, a lányok tényleg szép hangon szóltak, de végig zongora mellett történt, és a tisztaságra valahogy nem ügyelt. Ez a próba egész menetére hatással volt, szinte állandó volt a csúszkálás. Egy Kodály darabot, a Fancy-t is próbáltuk, amit tudom, hogy Zsuzsa a Nostrával is meg akart egyszer csinálni, de aztán nem került rá sor.
A próba után James hazaszállított engem meg egy másik lányt, és végül is nagyon örültem, hogy végre énekelhettem valahol.
Március 23. kedd
Ma ugyan nem volt órám, de már viszonylag korán bementem, mert délelőtt 11-kor értekezlet kezdődött. Az első értekezleten formálisan is köszöntöttek, de életem eddigi legunalmasabb értekezletét ültem végig. Valószínű, hogy mikor már jobban értem a beszédüket, érdekesebbnek fogom tartani őket.
A megbeszélés után rohantam haza, mert Lilláékkal terveztünk egy kis kirándulást. Lilla, Balázs, Krisztián értem jöttek az egyetemre, ahonnan egyenesen a Mt. Coot-thára mentünk. Gyönyörű volt nappal is. Bár az idő igencsak esőre állt, és eléggé fújt a szél, jól láthattuk, ahogy a folyó kanyarog, és végre talán képbe kerültünk, hogy mi merre van itt, ebben a hatalmas városban. De lehet, hogy csak jól összekvarodtunk, mert eleinte mindent másfelé képzeltünk, mint amerre van. Nem baj, egyszer csak kitisztul.
A Mont Coot-tha után vásároltunk, mert éhesek voltunk, Balázs kitalálta, hogy együnk otthon sajtos tésztát. Nagy lelkesedés fogadta az ötletét, és gyorsan megvalósítottuk. Kiültünk a bambuszok mellé az erkélyre, és elfogyasztottuk a fennségesre sikeredett sajtos-tejfölös tésztát.
Ezután Krisztián munkába, Lilláék hazaindultak.
Március 24. szerda
Krisztián édesapjának szülinapja volt ma. Krisztián éjjel bement az egyetemre, hogy onnan internetezzen, állásokat gyűjtsön magának, és onnan hívja fel édesapját.
Nekem a szerda a legfárasztóbb napom, legalábbis eddig minden héten az volt. Ebédidőben megbeszélésem volt a karmester Gwyn Roberts-szel, aki a második félévben átveszi az egyik csoportomat. Ezek után James-szel kellett megbeszélnem az egyik tanítvány ügyét, akiről azt gondolom, hogy képességei nem teszik lehetővé, hogy elvégezzen néhány tárgyat. Rögtön utána jött Jenny, a magántanítvány, aki mára igen sokat gyakorolt, de nagyon rossz színben volt, este a kórusmódszertan óráról haza kellett mennie, mert rosszul lett. A kórusmódszertanról úgy kellett kihessegetni a diákokat, mert foylton a teremben beszélgetnek, nekem meg kezdődik a haladó szolfézs órám a nagyteremben. Folytattam az előző héten elkezdett darab előkészítését. Nagyon figyeltem a tisztaságra, és kértem őket is, hogy hallgassák, amit énekelnek. Ezzel azt értem el, hogy a próba teljes egészében tisztán énekeltek.
A nap végén még Maree-vel kellett néhány dolgot megbeszélnem a vizsgákkal kapcsolatban, majd hullafáradtan felhívtam Krisztiánt, hogy jöhet értem, de ő már ott volt valahol a közelben, így gyorsan odaért. Mikor otthon ledőltem, Krisztián még viszzament, hogy elolvasgassa a felgyülemlett emailjeit, és felköszöntse apukáját. Mondjuk ezt otthonról is meg tudta volna tenni, de ez akkor nem jutott eszünkbe.
Március 25. csütörtök
Krisztián első hosszú napja, ugyanis csütörtökön a bevásárlóközpontok sokáig, este kilencig vannak nyitva. Így hétre ment dolgozni, és három és fél órát kellett dolgoznia, de tízre befejezte a munkát, s eljött.
Nekem a szokásos, két karvezetés csoport, az elsőben 25-en vannak, és könnyű darabokat veszünk, a másodikban nyolcan vannak, de ma hiányoztak hárman, és nehéz darabokat tanulunk. Az első csoport nagyon szorgalmas, jól látszik, hogy foglalkoznak az anyaggal, és megígértem nekik, hogy ha továbbra is ennyire ügyesek lesznek, akkor megtanulok egy csomó jelzőt méltatni őket. A mai óra végén bemutattam nekik tudásom, és vagy 25 angol szinonimát olvastam fel nekik arra, hogy ’kiváló’. A szótárból kerestem ki őket, valószínű, néhányat egész más kontextusban kell használni. Mikor felolvastam, megtapsoltak, és el voltak ámulva tőlem. A másik csoportban kevésbé voltam megelégedve a munkájukkal. No nem azért, mert kevésbé szorgalmasak, hanem azért, mert alapvető dolgokra sem jönnek rá maguktól, holott elvileg mind kórusvezetők vagy énektanárok. Másfél óra után kis szünetet tartottam, és átgondoltam magamban, hogy akkor inkább kevesebb anyagot végzünk, de igen alaposan, vagyis vissza fogok néhány dolgot vonni az eredetileg kiadott tanmenetből.
Március 26. péntek
Reggel ½ 9-re bementünk a Citybe, hogy felkeressük a munkájával éppen végző Lacit. Megbeszéltük vele, hogy este elmegyünk, megnézni, mi zajlik a Fortitude Valley-ben, és megkérdeztük, hogy hol tudjuk az útlevelünket helyettesítő 18+ kártyát igényelni.
Leparkoltunk a City egyik bevásárlóközpont alatti parkolójában, ahol fél óra 4 dollár, úgyhogy sietve kellett dolgainkat intézni. Megtaláltuk a Queensland Transport irodát, bár nem volt egyszerű, amikor a kocsival keresgéltük, talán kétszer is elmentünk az épület mellett, de nem láttuk, mert a bejárata nem az utcáról, hanem egy térről nyílik, ahova kocsival nem lehet bemenni. Amikor gyalog mentünk arra, már hamarabb észrevettük, mert ki volt írva az utcára, a bank bejárata mellé. Az irodában sorszámot húztunk, 4-5 perc várakozás után sorra kerültünk, kitöltöttünk egy űrlapot, befizettük a kártya árát, egyenként 20 dollár 70 centet, lefotóztak, és újabb 3-4 perc elteltével kezünkben a kártyával hagytuk el a helyet. Bár mindenhol eléggé igyekeztünk, a parkolás hosszabb lett fél óránál, így 8 dollárt fizettünk érte. Az ügyintéző hölgytől még megtudakoltuk, hogy érvényes-e a jogosítványunk. Hoztuk magunkkal a magyart annak angol fordításával, és a nemzetközit, amit még otthon csináltattunk, a hölgy szerint a fordítással érvényes a magyar, és jó, hogy van a nemzetközink is, nem kell újat kérnünk, vagy vizsgáznunk, hogy vezethessünk.
Innen a Brunswick Streetre mentünk, mert Krisztián olvasott egy állásról egy kávézóban, ahol cappucino-készítőt keresetek gyakorlattal. A gyakorlata, hogy többször járt Olaszországban, de sosem lehet tudni. Amíg Krisztián bement a sétálóutcában található boltba, addig én a kocsiban ültem, mert olyan helyen álltunk meg, ahol tíz percig lehet parkolni. Krisztián nem járt sikerrel, az állást már betöltötték, de annyira flegmán viselkedtek vele, hogy már nem is akar ott dolgozni.
Hazamentünk, Krisztián engem bevitt az egyetemre, ő pedig az Indooroopily-i bevásárlóközpontba indult egy csomag önéletrajzzal, hátha sikerül néhányat elszórni a különböző boltokban. Talált egy számítógépes boltot, ahol a főnök épp nem volt benn, de megkíséreljük szombaton is felkeresni, hátha szívesen fogadják.
Este, mikor Krisztián hazajött a munkából, Lacival hármasban bementünk a Fortitude Valleyba szórakozni. Végigsétáltunk az emberekkel teli utcákon, és megállapítottuk, hogy mindenhol nagyon hangos a zene, vagyis beszélgetni alig lehet, és nem annyira találtunk magunknak megfelelő műfajú szórakozóhelyet. Vannak azért kávézók (ahol reggel Krisztián is járt), pubok, ahol ki lehet ülni az utcára, és viszonylag kellemes környezetben beszélgetni, most ehhez nem volt kedvünk. Laci ajánlotta, hogy a South Banken is nézzünk szét, ami a Cityvel szemben, a folyó másik oldalán található. Krisztiánnal egyetlen alkalommal voltunk ott, mikor kóruspróbára mentünk Karennel. Most, mivel már 11 után érkeztünk, eléggé kihalt volt minden, de még így is gyönyörű. Egy mesterséges tengerpart a város szívében, sok képeslapon van rajta, így az esti fényekben, szemben a kivilágított belváros látványa, itt pálmafák, homok, a tengert utánzó, medence-szerű víz (Laci szerint 1 méter mély, és nappal életmentők is vannak) most csak néhány ember lézengett, nekem nagyon tetszett. Az egyik csoport ember, fiatalok, színes bőrűek „Most mutasd meg”-et játszottak a folyóparton, ami ki van építve, mint otthon a Duna part a pesti oldalon, de nem a Belvárosnál. Szóval a hangulata nálam minden korábbit felülmúlt. Tervezzük meglátogatni egy másik alkalommal, akár nappal is.
Laci nálunk aludt, és boldog volt, mikor megtudta, hogy vettünk neki párnát, így végre kényelmesen aludhat, és nem gond, hogy otthon hagyta az övét.
Március 27. szombat
Reggel bevásárlóközpontot látogattunk, de nem kifejezetten csak vásárlási szándékkal. Krisztián önéletrajzát vittük még magunkkal, és adtuk oda pár műszaki boltban. Az üzleteket járva nadrágot néztünk és vettünk nekem, továbbá elcsábultam, és egy nagyon szép kék inget is vásároltunk. Háztartásunkból már régóta hiányzott a felmosórongy, ugye Krisztiánék madárijesztőbe építettük be, így 10 dollárért vettünk egy felmosórudat, ami magát ki tudja csavarni (egy kis emberi segítséggel). Ez azért is érdekes, mert viszonylag az elején vásároltuk ezt, így az egész bevásárlásunk alatt ott volt velünk, és járta a boltokat.
Itthon finom sajtos tésztát ettünk, majd Krisztián munkába ment, én pedig előkészültem az esti mozizásra, elkezdtem szendvicseket gyártani Lacinak, Levinek és magunknak. Mikor készen lettem, négy óra felé Levi felhívott, hogy nem ér haza időben, és ne haragudjak, de a Sunshine Coastról, ahol barátaival szörfözött, csak fél hét felé érkezik be a városba vonattal meg busszal. Nem gond, megbeszéltük korábban, hogy lehet, hogy ez lesz a helyzet, majd máskor.
Lilláék hat körül jöttek értem, felszedtek, és épp hétre értünk oda North Lakesbe, ahol abban a pillanatban kezdődött el a film, amikor megtaláltuk a helyünket. Krisztián és Laci már úton voltak, de már tudtuk, hogy elkésnek. Előtte egyikünk sem volt biztos a kezdés időpontjában. Fél óra késéssel megérkeztek Krisztiánék, és rögtön megtaláltak minket. A filmet elmosta az eső, a vége előtt 10-15 perccel, mikor már szakadt, bemondták, hogy ne haragudjunk, de sajnos nem tudják befejezni a vetítést. A záporszerű esőben mindenki rohant a kocsijához, és indult haza. Arra volt csak időnk, hogy nagyon gyorsan összeszedjük a holminkat, és elbúcsúzzunk Lilláéktól, különben mi is igencsak siettünk.
Hazafelé kb. 10 perc után elállt az eső, s szárazon folytattunk utunkat. Elég hosszú, mintegy háromnegyed órás útra lakunk ettől a lakóparktól, bár autópályán is sokat megyünk, ez még mindig Brisbane és nem is a legvége.
Laci hazament, mert anyukájával és tesójával tervezett internetezni, beszélgetni, mi meg fáradtan aludni tértünk, s akkor csörgött a telefon. Álmosan kiugrottam az ágyból, mert Krisztián épp zuhanyzott, bár elképzelni sem tudtam, hogy ilyenkor ki hívhat a csapatból. De Krisztián édesanyja volt otthoni hírekkel. Nagyon meg voltunk illetődve mindketten, mert még sosem hívott, de így volt alkalmam személyesen is megköszönni a szandált, amit tőlük kaptam. Aztán kiderült, hogy Krisztián nagymamája kórházba került, s ez volt a fő ok, amiért telefonált. Elalvás előtt és közben nagyon gondoltunk rá, és szeretnénk, ha mielőbb meggyógyulna, és hazakerülne.
vasárnap, március 28
hétfő, március 22
Március 20-21.
Március 20. (szombat)
Reggel arra ébredtem, hogy Réka bepótolta az elmaradt heti napló megírását. Ezután a szokásos kiskert megöntözése után összepakoltuk a notebook-ot, és bementünk az egyetemre, hogy feltegyük a naplót, megnézzük leveleinket, valamint néhány új képet is feltöltöttünk. Innen hazahoztam Rékát, majd dolgozni indultam.
A munka nem a legvágyottabb, ahogy Réka is írta, de munka. Jövő héten már 6 napot dolgozom, csütörtök kivételével hétköznapokon 5-re, szombaton 4-re, csütörtökön 7-re megyek majd és 2.5-3 órát kell majd dolgozni, ami nagyban az ügyességem függvényében rövidülhet. A mai napon már 3/4 4-től kezdtem, és 18.54-kor indultam haza az autóval. Miután erre a munkára a munkaadóktól 2 és fél óra van dedikálva, nem árt csipkedni magamat, mert akkor is csak 2 és fél órát fizetnek érte… Majd ügyeskedem.
Amint hazaértem Réka elvonult aludni, mert addig játszott a számítógéppel.
Március 21. (vasárnap)
Ma Jameshez és Michaelhez voltunk hivatalosak ebédre. Brisbane nyugati végén Mt Crosby peremkerületben laknak egy zöldövezeti házikóban, ami nagyon szép volt, tyúkjaik tojásából már kapott Réka korábban, van dél-amerikai, indiai tyúkjuk is. Több tucat kanárijuk. Néha kenguru is átugrál a kertjükön.
Az ebéd fenséges volt. Kis falafelgolyók, húspogácsák, lecsószerű rakott valami, citromos főtt csirke, vegyes zöldsaláta, aszparágusz, különböző szószok, mártások. Mi puncsot ittunk, ami alkoholmentes volt és nagyon finom. Bár Rékának kicsit túl mentolos, és inkább az ásványvizet választotta. Az ebédre több zeneszerző is hivatalos volt, valamint Réka kollégái. Két kisgyerekes család, Felicity és férje is ott voltak, így voltunk a gyerekekkel együtt 12-en. Nagyon kellemesen elbeszélgettünk, a főétel után sajttálat is felszolgáltak, valamint egy olasz süteményt is (James olasz származású). Felicityéktől kapunk majd kölcsön mikrohullámú sütőt, mert van egy felesleges belőle. Megbeszéltem Felicityvel, hogy segítek majd a szakdolgozatát megszerkeszteni, valamint Darel-ék számítógépére is rá kell majd néznem. Kellemesen elbeszélgettünk Debraékkal is, akivel Réka telefonszámot is cserélt.
5 óra felé indulunk haza, majd útközben még tejet és kukoricapelyhet vettünk Toowongban, a Woolworthben. Innen hazaérkezvén mindketten nagyon fáradtaknak éreztük magunkat – valószínű a friss levegőtől, vagy a pompás étkektől. Nagyon kellemesen telt ez a nap.
Reggel arra ébredtem, hogy Réka bepótolta az elmaradt heti napló megírását. Ezután a szokásos kiskert megöntözése után összepakoltuk a notebook-ot, és bementünk az egyetemre, hogy feltegyük a naplót, megnézzük leveleinket, valamint néhány új képet is feltöltöttünk. Innen hazahoztam Rékát, majd dolgozni indultam.
A munka nem a legvágyottabb, ahogy Réka is írta, de munka. Jövő héten már 6 napot dolgozom, csütörtök kivételével hétköznapokon 5-re, szombaton 4-re, csütörtökön 7-re megyek majd és 2.5-3 órát kell majd dolgozni, ami nagyban az ügyességem függvényében rövidülhet. A mai napon már 3/4 4-től kezdtem, és 18.54-kor indultam haza az autóval. Miután erre a munkára a munkaadóktól 2 és fél óra van dedikálva, nem árt csipkedni magamat, mert akkor is csak 2 és fél órát fizetnek érte… Majd ügyeskedem.
Amint hazaértem Réka elvonult aludni, mert addig játszott a számítógéppel.
Március 21. (vasárnap)
Ma Jameshez és Michaelhez voltunk hivatalosak ebédre. Brisbane nyugati végén Mt Crosby peremkerületben laknak egy zöldövezeti házikóban, ami nagyon szép volt, tyúkjaik tojásából már kapott Réka korábban, van dél-amerikai, indiai tyúkjuk is. Több tucat kanárijuk. Néha kenguru is átugrál a kertjükön.
Az ebéd fenséges volt. Kis falafelgolyók, húspogácsák, lecsószerű rakott valami, citromos főtt csirke, vegyes zöldsaláta, aszparágusz, különböző szószok, mártások. Mi puncsot ittunk, ami alkoholmentes volt és nagyon finom. Bár Rékának kicsit túl mentolos, és inkább az ásványvizet választotta. Az ebédre több zeneszerző is hivatalos volt, valamint Réka kollégái. Két kisgyerekes család, Felicity és férje is ott voltak, így voltunk a gyerekekkel együtt 12-en. Nagyon kellemesen elbeszélgettünk, a főétel után sajttálat is felszolgáltak, valamint egy olasz süteményt is (James olasz származású). Felicityéktől kapunk majd kölcsön mikrohullámú sütőt, mert van egy felesleges belőle. Megbeszéltem Felicityvel, hogy segítek majd a szakdolgozatát megszerkeszteni, valamint Darel-ék számítógépére is rá kell majd néznem. Kellemesen elbeszélgettünk Debraékkal is, akivel Réka telefonszámot is cserélt.
5 óra felé indulunk haza, majd útközben még tejet és kukoricapelyhet vettünk Toowongban, a Woolworthben. Innen hazaérkezvén mindketten nagyon fáradtaknak éreztük magunkat – valószínű a friss levegőtől, vagy a pompás étkektől. Nagyon kellemesen telt ez a nap.
szombat, március 20
Március 13-19.
Március 13-14. hétvége
Szombaton jó sokáig aludtunk, kipihentük a hetet. Estére terveztük, hogy elmegyünk valamilyen táncházba, de végül Lilláéknál kötöttünk ki. Laci esszét írt, Andinak sem volt igazán kedve, Lilláék rengeteget dolgoztak, és fáradtak voltak, nekünk is inkább valami más tetszett volna. Meglátogattuk barátainkat, akiket már majd két hete nem láttunk.
Dumáltunk, megbeszéltük az aktuális történéseket, a dolgok állását, Krisztián és Balázs számítógépes játékokat cseréltek, pontosabban Balázs adott egy jópárat Krisztiánnak, hogy ne unatkozzon itthon.
A vasárnapot itthon töltöttük, és délutánra vártuk Lillát, Balázst, Lacit egy apró vacsorával. Ebből ketten nem jöttek el, Lilla és Balázs. Nagy a hajtás mostanában az Ikeában. Amíg én előkészültem, sütögettem, Krisztián rajzolt egy „Ki nevet a végén?” pályát. Laci hozott volna magával dobókockát, ha megtalálja, de nem tudta, hova tette. Így a finom vacsora után a Rubik-kockával társasoztunk. A bábukat különféle a Laci kocsijából előszedett (nem kiszedett) csavarok helyettesítették. A kockán minden színnek volt egy száma: a sárga volt a hatos, kék ötös, zöld négyes, piros hármas, narancssárga kettes, fehér egyes. Szegény kockát a földön gurigattuk egymás, az asztal és a szék lábai alatt. A végén feladtuk a játékot, mert Laci hétfőn hajnalban kelt, és az aktuális állás alapján kiszámoltuk, hogy Krisztián nyert, mi meg másodikok lettünk Lacival.
Március 15. hétfő – Magyar Nemzeti Ünnep
Ez a hétfő nálunk munkanap, rendes hétköznap. Sem kokárdánk nem volt, sem megemlékezést nem tartottunk, bár talán szabad megemlékezésnek nevezni, hogy elolvastam az interneten a magyar híreket.
Csakhogy tanítottam egész nap, és ez, hogy szétszedték a csoportot két társaságra, igen meghosszabbítja a napomat. James hétfőnként tartja a kóruspróbáit, amire már hetek óta készülök elmenni, de a nap végén annyira gyengének és fáradtnak éreztem magam, hogy elnézését kérve inkább megvártam Krisztiánt, majd hazamentem. Előtte azonban még nyugtáztam, hogy otthon a VV-sek rendben elindultak kirándulni. Tibivel majd Péterrel beszéltem épp otthonról való indulásuk előtt, és megtudtam, hogy otthon pont kirándulóidő lett. Már épp ideje volt a hosszú tél után.
Krisztián még vasárnap elhatározta, hogy elkezd egy munkát, amiről Laci beszélt neki, ahol ő is dolgozott korábban, a kávézó előtt. Egy halboltban kell takarítania zárás után, napi két, két és fél órát, amiért óránként 10 dollárt fizetnek neki. Megbeszélte Lacival, hogy hétfőn bemennek az üzletbe, és beszélnek a főnökkel, hogy szüksége van-e emberre. Háromra mentek, de várniuk kellett, mert a főnöknő épp a gyerekekért ment az iskolába. Amíg visszaért, addig Laci is megtette az ő babysitter munkáját, hazahozta a szokásos gyerekeket a suliból. Sajnos nem tudom pontosan, hogy a főnöke vagy a családja gyerekeiről van szó, ezért inkább csak szokásosnak hívom őket. Ezért is kap valamennyi pénzt.
A főnöknő visszatérésekor már ismét ketten voltak Krisztiánnal, és a bemutatkozás után részletesen elmesélték Krisztiánnak, mit kell majd csinálnia. Mosogatás, takarítás, zárás dióhéjban. Aztán rákérdeztek arra, hogy mennyire beszél angolul, és hogy tud-e számolni, mert esetleg a pultba is állhatna, ha úgy adódik. Krisztián bátor ember lévén, elfogadta az ajánlatot, és a napi zárásnál már aktívan közreműködött egy Peter nevű fiúval együtt, aki nagyon barátságosan üdvözölte őt. A főnökök keletiek, úgy rémlik, koreaiak, de nem tudom biztosan. A mai napért Krisztián még nem kapta meg a pénzét, talán a hétvégén, de úgy állapodtak meg, hogy a betanítás két napja alatt fele pénzért lesz ott. Legközelebb kedden megy, majd pénteken és szombaton, amikor már egyedül fog zárni.
Itthon Krisztián kiskertjét megszemléltük, és azt láttuk, hogy a kis növények remekül érzik magukat, sorra dugdossák ki hajtásaikat a föld alól. Igaz, Krisztián minden nap többször is meglocsolja őket, ápolgatja, és „beszélget” velük. Na, nem bolondult meg, csak úgy hisszük, hogy a figyelmes gondoskodást ők is érzékelik, és meghálálják.
Éjfél után elhatároztam, hogy telefonon hazaszólok, és felhívtam testvéremet, édesanyámat, keresztszüleimet, ahol Keresztanyámmal beszélgettem egy jót. A keresztapám épp valahol koszorúzni volt, így őt nem értem otthon. Az unokatesómmal és feleségével beszélgettem még, akik segítettek a repülőjegy intézésében amikor kijöttünk. Közben megjelent a keresztapám náluk, így mégiscsak váltottunk pár szót. Olyan hosszúra nyúlt a beszélgetés, hogy egy Likom-kártya elfogyott közben, és sajnos még a mondatot sem fejezhettük be. De így is jó volt hallani a hangjukat, és érezni, mennyire örülnek nekünk.
Március 16. kedd
Majdnem úgy volt, hogy elmegyünk Lilláékkal tengerpartra, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább a szerdai órákra fogok előkészülni az egyetemen. Bementem az irodámba, ahol olvasom a levelet: „A mai értekezletet áttesszük a jövő hétre.” Áááá. Erről teljesen elfeledkeztem. Értekezlet????? Ha nem teszik át, én nem mentem volna. Valamikor februárban jött az email róla, persze, hogy nem írtam fel, és persze, hogy elfelejtettem. Na de most hatalmas piros M betűket írtam az értekezletek napjaira a falon levő tanév-naptárba. Minden hó harmadik kedd 11 óra. Kedden egyébként nem tanítok, úgy hogy egyik oldalról szerencse, hogy nem ütközik semmivel, másik oldalról meg be kell jönnöm.
Balázzsal, tesómmal információt cseréltem, illetve ő beírta egyik jegyzetét az msn-re, ami a beéneklésről szólt, s ami hatalmas segítség volt a szerdai, kórusmódszertan órára. Már csak le kell fordítanom, ami nem könnyű, tekintve, hogy tele van olyan szóval, ami igencsak szakszó, és általában a szótárak nem tartalmazzák.
Napközben felkeresett egy srác, egy tanítványom, aki valamilyen rejtélyes oknál fogva nem tudja felvenni azokat a tantárgyakat, amiket elkezdett, s ezért az általam tanítottak közül is egyet le kell adnia, a másik anyagát meg szerette volna elkérni. Igazából a történet nem túl érdekes, csak az, hogy arra jöttem rá közben, hogy a neve ugyanaz, mint az enyém. A Réka oroszul azt jelenti, amit a River angolul, folyó. Szerintem nagyon vicces, persze ő még nem tudja. Majd a vizsga után elmondom neki, addig nem „tegeződök össze” a tanítványaimmal. Mivel már amúgy is tegeződünk az angol miatt. Vagy eleve magázódunk?????
Krisztián másodszor ment a halboltba dolgozni, és bár egy órát szánt a fél órás útra, egy hatalmas baleset miatt elkésett. Esett az eső, és a Cityben egymást érték a balesetek, és ezért minden úton, mellékúton dugóban ült, és nagyon izgult. Ráadásul nem tudta az új főnökék telefonszámát, Lacit is felhívta érte, de ő sem tudta megmondani, így igen megkönnyebbült, mikor a főnöknő rátelefonált, hogy merre jár. Szerencsére megértette, hogy mi a helyzet, és a mintegy fél órás késés ellenére sem lett ideges. Nagyon kedvesen és aprólékosan magyarázta a teendőket Krisztiánnak, aki szerintem bár nem ez a munka volt szíve vágya, jól érzi ott magát.
Március 17. szerda
Krisztián Antony Gyurival kiment a nagybani piacra, ahova a nagyközönséget az kiskereskedők után, reggel 9-től engedik be, és hagyják válogatni, az akkorra már megcsappant kínálatból. Egy autó belépéséért 5 dollárt kell fizetni, és rendszerint minimum egy rekesz gyümölcsöt kell venni abból, amit szeretnél. Gyuri erről a lehetőségről a hétvégén tájékoztatott minket, és felajánlotta, hogy együtt vásároljunk pár dolgot. Ő amúgy is nagy mennyiségben vesz szilvát, mert lekvárt szeretne készíteni belőle. Krisztián hazahozott egy halom gyümölcsöt, szilvából néhány szemet, banánt, narancsot, nektarint, sárgadinnyét. Mindezért 14 dollárt fizetett, ami a bolti ár fele, harmada, néhol negyede. (Egy darab sárgadinnyéért a boltban elkérnek 2.50, 3 dollárt, itt 70 cent körül vehettük meg.) Persze nyilván úgy éri meg vásárolni, ha összefogunk valakivel, és együtt veszünk egy-egy rekeszt, mert még mindig elég meleg van ahhoz, hogy ez a sok gyümölcs pillanatok alatt megromoljon, ha nem tesszük hűvösre. Nekünk azonban a hűtőgépen kívül más hűvös hely nem nagyon van a lakásban. Esetleg a garázs????
A tanítás ma nagyon jól ment, Jennyvel megállapodtunk az óradíjban. Először James-től kértem tanácsot, hogy szerinte mennyit kérjek, ő simán 50-60 dollárt mondott, de én elhűltem az összegtől, aztán elmagyarázta, hogy miért. Mindegy, erre most nem térek ki, lényegtelen részlet. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy Jennynek 40 dollárt mondok, bár még azt is félve, mert bár nem tudtam, de sejtettem, hogy nem a leggazdagabb réteg gyermeke a lány. Beszéltem vele erről, és tényleg sokallta, azt mondta, ha tudna, szívesen fizetne még 50-60-at is, de nem bírná. Aztán mondta, hogy 30 dollárt tudna rászánni, és ebben megállapodtunk. Délutánra hozta a pénzt, a hatvan dollárt. Nekem valahogy igen rosszul megy ez a pénzzel való bánás. Mindig kellemetlenül érzem magam, ha valamiért, amit ingyen, sőt jószívvel tudnék átadni, pénzt kell kérjek. Igazából én már attól boldog tudok lenni, ha látom, hogy érdekli a másikat, amit mondok, amire tanítom, és örülök, ha észreveszem, hogy valamennyivel többet tud, mint korábban. Lehet, hogy egyedül simán belehalnék az életbe? (Csak egy igen gyenge vicc volt.)
A kórusmódszertan óra után James-szel közösen megtartottam életem első haladó-szolfézs csoportját, ami nem órarendi óra, és azok járnak ide, akik már végeztek, de szeretnék tudásukat továbbfejleszteni vagy épp szinten tartani. James kezdett, majd én vettem szárnyaim alá az akkorra kórussá alakult kis csoportot, elkezdtük velük Orbán György Ave verum c. művét. Nagyon élvezték, és igen gyorsan vették a nehéz harmóniamenetek „agybadöngölését”. Amit ott és utána kaptam, sosem felejtem el. Ezek a többnyire muzsikusok, iskolai, gimnáziumi ének tanárok mind hálásan, kedvesen néztek, mikor magyaráztam a hibás angolságommal, lelkesen énekeltek, és biztattak a tekintetükkel. Utána sokan odajöttek, megköszönték, és biztosítottak, hogy legközelebb is jönnek, mert már most várják a folytatást. James még két nappal utána is a szerda estét emlegette, pedig tényleg nem tettem mást, mint amit otthon a leghétköznapibb hétköznapjainkon szoktunk, betanítottam egy mű részletét.
Március 18. csütörtök
Reggel még a suli előtt Krisztiánnal bevásároltunk, szülinapi ajándékot nézegettünk… Utána Krisztián engem letett az egyetemen, majd elment Toowongba, a postára, hogy feladja az ajándékot édesapjának. Így járt: Bement a postára, feladta a dolgokat, kijött a postáról, és észrevette, hogy a kocsikulcs, a lakáskulcs bennragadtak a zárt autóban. Visszament a postára, ott segítettek neki, tanácsokat adtak, de ő csak annyit kért, hogy nézzenek az autóra, amíg vissza nem ér, mert egy 15 perces parkolóban hagyta az épület előtt. A postás fiúk mondták, hogy rendben, nem lesz vele semmi gond. Otthon volt a pótkulcs, de mert a lakáskulcs is az autóban hevert, meg kellett látogatnia az egyetemen engem.
Krisztián megjelent az egyetemen ¾ 12-kor, hogy adjam neki oda a kulcsomat, és előadta a történetét. Aztán mondta, hogy a postások úgyis vigyáznak a kocsira, így mielőtt visszamegy, meghallgatja a fél egykor kezdődő koncertet. Szerencsére. Mert Jazz volt. Amióta itt vagyunk jazz zenét keresünk, és most végre itt az egyetemen ingyen kapunk egyet. Dél-amerikai, leginkább brazil számokat játszott egy együttes, egy énekes lány, egy vibrafonos és egy nagybőgős fiú. Kiváló zenészek voltak, és Krisztián nagyon örült, hogy bezárta a kocsiba a kulcsot.
Aztán elindult, hogy megtegye a még hátralévő köreit. Én meg elindultam a 458-as terem felé (vagy 460-as), hogy megtartsam a kezdő karvezetés órámat. Ausztrál népdalokat, kánonokat és könnyű kétszólamúságokat énekeltünk, és vezényeltünk. Nagyon látni rajtuk, hogy igyekeznek, és gyakorolnak. Szinte mindenki jobb lett az előző órához viszonyítva. A kezdők után van egy óra pihenőm, de most ez az egy óra egy pillanatnak tűnt, mert nagyon fáradt voltam. Talán azért is, mert tegnap este az egyik kórusmódszertanos tanítványom, Paul kölcsönadott egy dvd-t, a ’Dancer in the Dark’-ot, Lars von Trier, dán rendező filmjét, és lelkemre kötötte, hogy gyorsan nézzem meg. Mi persze még szerda este elkezdtük nézni, és annyira lenyűgözött bennünket, hogy közvetlen utána megnéztük a rendezőről és a film készítéséről szóló egy órás dokumentumfilmet, így fél kettő körül kerültünk ágyba.
Csütörtökön tehát még hátravolt egy háromórás karvezetés foglalkozás öttől fél nyolcig, de a diákok ebben a csoportban is lelkeseknek és szorgalmasaknak tűntek, így viszonylag gyorsan eltelt ez a két és fél óra is. Néha ugyan hirtelen magyarul szólaltam meg, ami nem volt nagy baj, mert Jenny egy évet tanult Kecskeméten, s jókat nevet rajtam, de így legalább néhány szót már ők is értenek magyarul, mint például: jó, tovább, még, igen. A végén még elköszönni is megtanultak: „Viszontlátásra.”
Március 19. péntek
Az egyetemre menet elkészítettem a képtár újabb részét, az ’Út a UQ-ra’ címmel.
Krisztián első teljes értékű munkanapja, bár csak két és fél óra, de már valami. Időközben átküldtük Antony Gyurinak az életrajzát, hátha tud vele valamit kezdeni, és a hét közepe felé beszélgettem Denis-szel, a zenei tanszék IT emberével is Krisztiánról, akiben annyira azért nem bízom még, mert még a nyomtatómról is elfeledkezett, amiről két perccel azelőtt beszéltünk. Egyébként kedves ember, angol származású, Németországban is dolgozott húsz évet, és eredetileg másfél évre jött ki Brisbane-be dolgozni. Jót nevetett, mikor megtudta, hogy mi is másfél évre jöttünk. „Majd meglátjátok…” mondta sokat sejtetően. Hogy mit is? Azt nem tudom.
Paul bejött a dvd-ért, és korábban írt egy emailt, hogy szeretne a filmről beszélgetni velem. Így arra készültem, hogy kimegyünk, és leülünk valahol a tóparton dumálni. Így is lett, majd meghívtam egy kávéra. A filmen kívül sok mindenről beszéltünk, az itteni képzésről, az utazásról, a származásáról, a családjáról, az ausztrál emberekről, az irodalom tanításról, mert angol-zene szakos tanár. Amikor a zenéről próbáltam vele részletekbe menően beszélni, rájöttem, hogy jobb, ha nem feszegetem a kérdést, mert kezdte magát kellemetlenül érezni, amikor Bartókot orosz zeneszerzőként emlegette, és én meglepetésemben percekig nem kaptam levegőt. Hanyagoltuk a témát, és másra tértünk át. Mindemellett igen jól éreztem magam vele, és beszélgetésünk után emailben küldtem neki pár angolra lefordított magyar novellának a linkjét. Móricz, Kosztolányi, Karinthy, Csáth, ezeket találtam hirtelen az interneten. Kíváncsi vagyok, egyáltalán elolvassa-e, és ha igen, mi lesz a véleménye róluk.
Valamivel öt után siettem hazafelé, hogy még világosban kelljen megtennem az utat a házunkig. Itthonra vendégeket vártunk egy kis vacsorára, játékra. Elsőként Laci érkezett, aki jelenlétével segítette a gyümölcssaláta készítést. Tök jót beszélgettünk közben. Ezek után Lilla és Balázs toppant be, akik mivel csak egyszer voltak itt, keresgéltek egy keveset a házban, mielőtt bejöttek. Fél kilenc felé hazajött Krisztián és hozta Levit, az olasz-magyar barátság szimbólumát, aki először járt nálunk.
Hatalmas beszélgetés alakult ki a társaságban a finom vacsora közben. Nem csak én dicsértem a kajámat, hanem mindenki. Levente, mivel kollégista, nemigen eszik ilyesmit, mióta itt van. Ő azt mondta, hogy ’Végre rántott hús…” De nem rántott hús volt, hanem sajtos sült hús, de tényleg finom lett. Lacinak csendben megjegyeztem, hogy persze, hogy finom, csak ezt tudok csinálni. A gyümölcssaláta evése a nagy hahotázások miatt igen elhúzódott, és közben kaptunk egy telefont otthonról, a tesóm hívott fel, aki így élőben is hallotta a díszes társaságot. Neophonnal telefonált, amit először próbált ki, de azt mondta, hogy bár drágább, mint aminek hirdetik, még így is olcsóbb, mint mondjuk csúcsidőben vonalasról mobilt hívni. Nagyon meglepett bennünket, és teljesen el voltunk szállva, hogy már otthonról is olcsón hívhatnak minket.
Mikor letettem a telefont, már mindenki végzett a salátával, nekem viszont elolvadt a fagyim rajta, de még így is nagyon finom volt. A kis bulit Lilláék hazamenetele zárta éjfél felé, ami nagy teljesítmény tőlük, mert másnap 6.40-kor kelnek, és fél óra a hazaút. Levit Laci hazavitte a kollégiumba, de reméljük, hogy holnap sikerül lakást kivennie egyik barátjával, ahol végre nagyobb helye lesz, és kevésbé fog függni a többiektől. Lacinak még a hétvégén be kell fejeznie az esszét, aminek leadására kapott még három nap haladékot, így hétfőig kell befejeznie.
Legközelebb jövő szombaton megyünk filmet nézni, a ’Finding Nemo’-t, amit szabadtéren, a North Lakes lakóparkban fognak vetíteni. Oda meghívjuk Gyuriékat és Norbiékat is, mert a gyerekek biztosan élveznék, szólunk Andinak, Berciéknek, hátha összejön egyszer a nagy csapat.
Szombaton jó sokáig aludtunk, kipihentük a hetet. Estére terveztük, hogy elmegyünk valamilyen táncházba, de végül Lilláéknál kötöttünk ki. Laci esszét írt, Andinak sem volt igazán kedve, Lilláék rengeteget dolgoztak, és fáradtak voltak, nekünk is inkább valami más tetszett volna. Meglátogattuk barátainkat, akiket már majd két hete nem láttunk.
Dumáltunk, megbeszéltük az aktuális történéseket, a dolgok állását, Krisztián és Balázs számítógépes játékokat cseréltek, pontosabban Balázs adott egy jópárat Krisztiánnak, hogy ne unatkozzon itthon.
A vasárnapot itthon töltöttük, és délutánra vártuk Lillát, Balázst, Lacit egy apró vacsorával. Ebből ketten nem jöttek el, Lilla és Balázs. Nagy a hajtás mostanában az Ikeában. Amíg én előkészültem, sütögettem, Krisztián rajzolt egy „Ki nevet a végén?” pályát. Laci hozott volna magával dobókockát, ha megtalálja, de nem tudta, hova tette. Így a finom vacsora után a Rubik-kockával társasoztunk. A bábukat különféle a Laci kocsijából előszedett (nem kiszedett) csavarok helyettesítették. A kockán minden színnek volt egy száma: a sárga volt a hatos, kék ötös, zöld négyes, piros hármas, narancssárga kettes, fehér egyes. Szegény kockát a földön gurigattuk egymás, az asztal és a szék lábai alatt. A végén feladtuk a játékot, mert Laci hétfőn hajnalban kelt, és az aktuális állás alapján kiszámoltuk, hogy Krisztián nyert, mi meg másodikok lettünk Lacival.
Március 15. hétfő – Magyar Nemzeti Ünnep
Ez a hétfő nálunk munkanap, rendes hétköznap. Sem kokárdánk nem volt, sem megemlékezést nem tartottunk, bár talán szabad megemlékezésnek nevezni, hogy elolvastam az interneten a magyar híreket.
Csakhogy tanítottam egész nap, és ez, hogy szétszedték a csoportot két társaságra, igen meghosszabbítja a napomat. James hétfőnként tartja a kóruspróbáit, amire már hetek óta készülök elmenni, de a nap végén annyira gyengének és fáradtnak éreztem magam, hogy elnézését kérve inkább megvártam Krisztiánt, majd hazamentem. Előtte azonban még nyugtáztam, hogy otthon a VV-sek rendben elindultak kirándulni. Tibivel majd Péterrel beszéltem épp otthonról való indulásuk előtt, és megtudtam, hogy otthon pont kirándulóidő lett. Már épp ideje volt a hosszú tél után.
Krisztián még vasárnap elhatározta, hogy elkezd egy munkát, amiről Laci beszélt neki, ahol ő is dolgozott korábban, a kávézó előtt. Egy halboltban kell takarítania zárás után, napi két, két és fél órát, amiért óránként 10 dollárt fizetnek neki. Megbeszélte Lacival, hogy hétfőn bemennek az üzletbe, és beszélnek a főnökkel, hogy szüksége van-e emberre. Háromra mentek, de várniuk kellett, mert a főnöknő épp a gyerekekért ment az iskolába. Amíg visszaért, addig Laci is megtette az ő babysitter munkáját, hazahozta a szokásos gyerekeket a suliból. Sajnos nem tudom pontosan, hogy a főnöke vagy a családja gyerekeiről van szó, ezért inkább csak szokásosnak hívom őket. Ezért is kap valamennyi pénzt.
A főnöknő visszatérésekor már ismét ketten voltak Krisztiánnal, és a bemutatkozás után részletesen elmesélték Krisztiánnak, mit kell majd csinálnia. Mosogatás, takarítás, zárás dióhéjban. Aztán rákérdeztek arra, hogy mennyire beszél angolul, és hogy tud-e számolni, mert esetleg a pultba is állhatna, ha úgy adódik. Krisztián bátor ember lévén, elfogadta az ajánlatot, és a napi zárásnál már aktívan közreműködött egy Peter nevű fiúval együtt, aki nagyon barátságosan üdvözölte őt. A főnökök keletiek, úgy rémlik, koreaiak, de nem tudom biztosan. A mai napért Krisztián még nem kapta meg a pénzét, talán a hétvégén, de úgy állapodtak meg, hogy a betanítás két napja alatt fele pénzért lesz ott. Legközelebb kedden megy, majd pénteken és szombaton, amikor már egyedül fog zárni.
Itthon Krisztián kiskertjét megszemléltük, és azt láttuk, hogy a kis növények remekül érzik magukat, sorra dugdossák ki hajtásaikat a föld alól. Igaz, Krisztián minden nap többször is meglocsolja őket, ápolgatja, és „beszélget” velük. Na, nem bolondult meg, csak úgy hisszük, hogy a figyelmes gondoskodást ők is érzékelik, és meghálálják.
Éjfél után elhatároztam, hogy telefonon hazaszólok, és felhívtam testvéremet, édesanyámat, keresztszüleimet, ahol Keresztanyámmal beszélgettem egy jót. A keresztapám épp valahol koszorúzni volt, így őt nem értem otthon. Az unokatesómmal és feleségével beszélgettem még, akik segítettek a repülőjegy intézésében amikor kijöttünk. Közben megjelent a keresztapám náluk, így mégiscsak váltottunk pár szót. Olyan hosszúra nyúlt a beszélgetés, hogy egy Likom-kártya elfogyott közben, és sajnos még a mondatot sem fejezhettük be. De így is jó volt hallani a hangjukat, és érezni, mennyire örülnek nekünk.
Március 16. kedd
Majdnem úgy volt, hogy elmegyünk Lilláékkal tengerpartra, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább a szerdai órákra fogok előkészülni az egyetemen. Bementem az irodámba, ahol olvasom a levelet: „A mai értekezletet áttesszük a jövő hétre.” Áááá. Erről teljesen elfeledkeztem. Értekezlet????? Ha nem teszik át, én nem mentem volna. Valamikor februárban jött az email róla, persze, hogy nem írtam fel, és persze, hogy elfelejtettem. Na de most hatalmas piros M betűket írtam az értekezletek napjaira a falon levő tanév-naptárba. Minden hó harmadik kedd 11 óra. Kedden egyébként nem tanítok, úgy hogy egyik oldalról szerencse, hogy nem ütközik semmivel, másik oldalról meg be kell jönnöm.
Balázzsal, tesómmal információt cseréltem, illetve ő beírta egyik jegyzetét az msn-re, ami a beéneklésről szólt, s ami hatalmas segítség volt a szerdai, kórusmódszertan órára. Már csak le kell fordítanom, ami nem könnyű, tekintve, hogy tele van olyan szóval, ami igencsak szakszó, és általában a szótárak nem tartalmazzák.
Napközben felkeresett egy srác, egy tanítványom, aki valamilyen rejtélyes oknál fogva nem tudja felvenni azokat a tantárgyakat, amiket elkezdett, s ezért az általam tanítottak közül is egyet le kell adnia, a másik anyagát meg szerette volna elkérni. Igazából a történet nem túl érdekes, csak az, hogy arra jöttem rá közben, hogy a neve ugyanaz, mint az enyém. A Réka oroszul azt jelenti, amit a River angolul, folyó. Szerintem nagyon vicces, persze ő még nem tudja. Majd a vizsga után elmondom neki, addig nem „tegeződök össze” a tanítványaimmal. Mivel már amúgy is tegeződünk az angol miatt. Vagy eleve magázódunk?????
Krisztián másodszor ment a halboltba dolgozni, és bár egy órát szánt a fél órás útra, egy hatalmas baleset miatt elkésett. Esett az eső, és a Cityben egymást érték a balesetek, és ezért minden úton, mellékúton dugóban ült, és nagyon izgult. Ráadásul nem tudta az új főnökék telefonszámát, Lacit is felhívta érte, de ő sem tudta megmondani, így igen megkönnyebbült, mikor a főnöknő rátelefonált, hogy merre jár. Szerencsére megértette, hogy mi a helyzet, és a mintegy fél órás késés ellenére sem lett ideges. Nagyon kedvesen és aprólékosan magyarázta a teendőket Krisztiánnak, aki szerintem bár nem ez a munka volt szíve vágya, jól érzi ott magát.
Március 17. szerda
Krisztián Antony Gyurival kiment a nagybani piacra, ahova a nagyközönséget az kiskereskedők után, reggel 9-től engedik be, és hagyják válogatni, az akkorra már megcsappant kínálatból. Egy autó belépéséért 5 dollárt kell fizetni, és rendszerint minimum egy rekesz gyümölcsöt kell venni abból, amit szeretnél. Gyuri erről a lehetőségről a hétvégén tájékoztatott minket, és felajánlotta, hogy együtt vásároljunk pár dolgot. Ő amúgy is nagy mennyiségben vesz szilvát, mert lekvárt szeretne készíteni belőle. Krisztián hazahozott egy halom gyümölcsöt, szilvából néhány szemet, banánt, narancsot, nektarint, sárgadinnyét. Mindezért 14 dollárt fizetett, ami a bolti ár fele, harmada, néhol negyede. (Egy darab sárgadinnyéért a boltban elkérnek 2.50, 3 dollárt, itt 70 cent körül vehettük meg.) Persze nyilván úgy éri meg vásárolni, ha összefogunk valakivel, és együtt veszünk egy-egy rekeszt, mert még mindig elég meleg van ahhoz, hogy ez a sok gyümölcs pillanatok alatt megromoljon, ha nem tesszük hűvösre. Nekünk azonban a hűtőgépen kívül más hűvös hely nem nagyon van a lakásban. Esetleg a garázs????
A tanítás ma nagyon jól ment, Jennyvel megállapodtunk az óradíjban. Először James-től kértem tanácsot, hogy szerinte mennyit kérjek, ő simán 50-60 dollárt mondott, de én elhűltem az összegtől, aztán elmagyarázta, hogy miért. Mindegy, erre most nem térek ki, lényegtelen részlet. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy Jennynek 40 dollárt mondok, bár még azt is félve, mert bár nem tudtam, de sejtettem, hogy nem a leggazdagabb réteg gyermeke a lány. Beszéltem vele erről, és tényleg sokallta, azt mondta, ha tudna, szívesen fizetne még 50-60-at is, de nem bírná. Aztán mondta, hogy 30 dollárt tudna rászánni, és ebben megállapodtunk. Délutánra hozta a pénzt, a hatvan dollárt. Nekem valahogy igen rosszul megy ez a pénzzel való bánás. Mindig kellemetlenül érzem magam, ha valamiért, amit ingyen, sőt jószívvel tudnék átadni, pénzt kell kérjek. Igazából én már attól boldog tudok lenni, ha látom, hogy érdekli a másikat, amit mondok, amire tanítom, és örülök, ha észreveszem, hogy valamennyivel többet tud, mint korábban. Lehet, hogy egyedül simán belehalnék az életbe? (Csak egy igen gyenge vicc volt.)
A kórusmódszertan óra után James-szel közösen megtartottam életem első haladó-szolfézs csoportját, ami nem órarendi óra, és azok járnak ide, akik már végeztek, de szeretnék tudásukat továbbfejleszteni vagy épp szinten tartani. James kezdett, majd én vettem szárnyaim alá az akkorra kórussá alakult kis csoportot, elkezdtük velük Orbán György Ave verum c. művét. Nagyon élvezték, és igen gyorsan vették a nehéz harmóniamenetek „agybadöngölését”. Amit ott és utána kaptam, sosem felejtem el. Ezek a többnyire muzsikusok, iskolai, gimnáziumi ének tanárok mind hálásan, kedvesen néztek, mikor magyaráztam a hibás angolságommal, lelkesen énekeltek, és biztattak a tekintetükkel. Utána sokan odajöttek, megköszönték, és biztosítottak, hogy legközelebb is jönnek, mert már most várják a folytatást. James még két nappal utána is a szerda estét emlegette, pedig tényleg nem tettem mást, mint amit otthon a leghétköznapibb hétköznapjainkon szoktunk, betanítottam egy mű részletét.
Március 18. csütörtök
Reggel még a suli előtt Krisztiánnal bevásároltunk, szülinapi ajándékot nézegettünk… Utána Krisztián engem letett az egyetemen, majd elment Toowongba, a postára, hogy feladja az ajándékot édesapjának. Így járt: Bement a postára, feladta a dolgokat, kijött a postáról, és észrevette, hogy a kocsikulcs, a lakáskulcs bennragadtak a zárt autóban. Visszament a postára, ott segítettek neki, tanácsokat adtak, de ő csak annyit kért, hogy nézzenek az autóra, amíg vissza nem ér, mert egy 15 perces parkolóban hagyta az épület előtt. A postás fiúk mondták, hogy rendben, nem lesz vele semmi gond. Otthon volt a pótkulcs, de mert a lakáskulcs is az autóban hevert, meg kellett látogatnia az egyetemen engem.
Krisztián megjelent az egyetemen ¾ 12-kor, hogy adjam neki oda a kulcsomat, és előadta a történetét. Aztán mondta, hogy a postások úgyis vigyáznak a kocsira, így mielőtt visszamegy, meghallgatja a fél egykor kezdődő koncertet. Szerencsére. Mert Jazz volt. Amióta itt vagyunk jazz zenét keresünk, és most végre itt az egyetemen ingyen kapunk egyet. Dél-amerikai, leginkább brazil számokat játszott egy együttes, egy énekes lány, egy vibrafonos és egy nagybőgős fiú. Kiváló zenészek voltak, és Krisztián nagyon örült, hogy bezárta a kocsiba a kulcsot.
Aztán elindult, hogy megtegye a még hátralévő köreit. Én meg elindultam a 458-as terem felé (vagy 460-as), hogy megtartsam a kezdő karvezetés órámat. Ausztrál népdalokat, kánonokat és könnyű kétszólamúságokat énekeltünk, és vezényeltünk. Nagyon látni rajtuk, hogy igyekeznek, és gyakorolnak. Szinte mindenki jobb lett az előző órához viszonyítva. A kezdők után van egy óra pihenőm, de most ez az egy óra egy pillanatnak tűnt, mert nagyon fáradt voltam. Talán azért is, mert tegnap este az egyik kórusmódszertanos tanítványom, Paul kölcsönadott egy dvd-t, a ’Dancer in the Dark’-ot, Lars von Trier, dán rendező filmjét, és lelkemre kötötte, hogy gyorsan nézzem meg. Mi persze még szerda este elkezdtük nézni, és annyira lenyűgözött bennünket, hogy közvetlen utána megnéztük a rendezőről és a film készítéséről szóló egy órás dokumentumfilmet, így fél kettő körül kerültünk ágyba.
Csütörtökön tehát még hátravolt egy háromórás karvezetés foglalkozás öttől fél nyolcig, de a diákok ebben a csoportban is lelkeseknek és szorgalmasaknak tűntek, így viszonylag gyorsan eltelt ez a két és fél óra is. Néha ugyan hirtelen magyarul szólaltam meg, ami nem volt nagy baj, mert Jenny egy évet tanult Kecskeméten, s jókat nevet rajtam, de így legalább néhány szót már ők is értenek magyarul, mint például: jó, tovább, még, igen. A végén még elköszönni is megtanultak: „Viszontlátásra.”
Március 19. péntek
Az egyetemre menet elkészítettem a képtár újabb részét, az ’Út a UQ-ra’ címmel.
Krisztián első teljes értékű munkanapja, bár csak két és fél óra, de már valami. Időközben átküldtük Antony Gyurinak az életrajzát, hátha tud vele valamit kezdeni, és a hét közepe felé beszélgettem Denis-szel, a zenei tanszék IT emberével is Krisztiánról, akiben annyira azért nem bízom még, mert még a nyomtatómról is elfeledkezett, amiről két perccel azelőtt beszéltünk. Egyébként kedves ember, angol származású, Németországban is dolgozott húsz évet, és eredetileg másfél évre jött ki Brisbane-be dolgozni. Jót nevetett, mikor megtudta, hogy mi is másfél évre jöttünk. „Majd meglátjátok…” mondta sokat sejtetően. Hogy mit is? Azt nem tudom.
Paul bejött a dvd-ért, és korábban írt egy emailt, hogy szeretne a filmről beszélgetni velem. Így arra készültem, hogy kimegyünk, és leülünk valahol a tóparton dumálni. Így is lett, majd meghívtam egy kávéra. A filmen kívül sok mindenről beszéltünk, az itteni képzésről, az utazásról, a származásáról, a családjáról, az ausztrál emberekről, az irodalom tanításról, mert angol-zene szakos tanár. Amikor a zenéről próbáltam vele részletekbe menően beszélni, rájöttem, hogy jobb, ha nem feszegetem a kérdést, mert kezdte magát kellemetlenül érezni, amikor Bartókot orosz zeneszerzőként emlegette, és én meglepetésemben percekig nem kaptam levegőt. Hanyagoltuk a témát, és másra tértünk át. Mindemellett igen jól éreztem magam vele, és beszélgetésünk után emailben küldtem neki pár angolra lefordított magyar novellának a linkjét. Móricz, Kosztolányi, Karinthy, Csáth, ezeket találtam hirtelen az interneten. Kíváncsi vagyok, egyáltalán elolvassa-e, és ha igen, mi lesz a véleménye róluk.
Valamivel öt után siettem hazafelé, hogy még világosban kelljen megtennem az utat a házunkig. Itthonra vendégeket vártunk egy kis vacsorára, játékra. Elsőként Laci érkezett, aki jelenlétével segítette a gyümölcssaláta készítést. Tök jót beszélgettünk közben. Ezek után Lilla és Balázs toppant be, akik mivel csak egyszer voltak itt, keresgéltek egy keveset a házban, mielőtt bejöttek. Fél kilenc felé hazajött Krisztián és hozta Levit, az olasz-magyar barátság szimbólumát, aki először járt nálunk.
Hatalmas beszélgetés alakult ki a társaságban a finom vacsora közben. Nem csak én dicsértem a kajámat, hanem mindenki. Levente, mivel kollégista, nemigen eszik ilyesmit, mióta itt van. Ő azt mondta, hogy ’Végre rántott hús…” De nem rántott hús volt, hanem sajtos sült hús, de tényleg finom lett. Lacinak csendben megjegyeztem, hogy persze, hogy finom, csak ezt tudok csinálni. A gyümölcssaláta evése a nagy hahotázások miatt igen elhúzódott, és közben kaptunk egy telefont otthonról, a tesóm hívott fel, aki így élőben is hallotta a díszes társaságot. Neophonnal telefonált, amit először próbált ki, de azt mondta, hogy bár drágább, mint aminek hirdetik, még így is olcsóbb, mint mondjuk csúcsidőben vonalasról mobilt hívni. Nagyon meglepett bennünket, és teljesen el voltunk szállva, hogy már otthonról is olcsón hívhatnak minket.
Mikor letettem a telefont, már mindenki végzett a salátával, nekem viszont elolvadt a fagyim rajta, de még így is nagyon finom volt. A kis bulit Lilláék hazamenetele zárta éjfél felé, ami nagy teljesítmény tőlük, mert másnap 6.40-kor kelnek, és fél óra a hazaút. Levit Laci hazavitte a kollégiumba, de reméljük, hogy holnap sikerül lakást kivennie egyik barátjával, ahol végre nagyobb helye lesz, és kevésbé fog függni a többiektől. Lacinak még a hétvégén be kell fejeznie az esszét, aminek leadására kapott még három nap haladékot, így hétfőig kell befejeznie.
Legközelebb jövő szombaton megyünk filmet nézni, a ’Finding Nemo’-t, amit szabadtéren, a North Lakes lakóparkban fognak vetíteni. Oda meghívjuk Gyuriékat és Norbiékat is, mert a gyerekek biztosan élveznék, szólunk Andinak, Berciéknek, hátha összejön egyszer a nagy csapat.
vasárnap, március 14
Március 10-12.
Március 10. szerda
Igazából semmi különös nem történt, csak a megszokott, munkás hétköznap volt ez is. Az egyetemre ahhoz képest korán beértem, hogy az első órámat 2-kor kezdtem. Tudtam, hogy most fogom azt a tárgyat folytatni, amivel egy hete úgy éreztem, kudarcot vallottam. Nagyon készültem egy amolyan könyvtárat és az abban való kutakodást bemutató órára. Gondolnom kellett Julee-annre, a vak tanítványomra, de a többieket is jól kellett informálnom. A könyvtár egyik szeminárium termét már korábban lefoglaltam, ahogy megszoktam már, ez a foglalás nem volt benne a rendszerben…, de mivel senki más nem használta épp, így enyém lehetett.
De menjünk sorban. Kettőre vártam a szobámba Jennyt, akinek összhangzatot tanítok magánban. Nagy kérdés, hogy mennyit kérjek érte, de még nem döntöttem el, így ezt az órát még ingyen adtam. Ő korábban Kecskeméten töltött egy évet, és ott kezdte az összhangzattant tanulni, így nagyjából tisztában van a szabályokkal, és én is azzal, hogy mit tud vagy mit tanítottak neki. De most előröl kezdtem vele mindent az esetleges hiányokat bepótolva. Voltak bőven, de nagyon gyors gondolkodású, így könnyen fog menni. Adtam neki egy 17. század eleji kéziratot, Peri Euridice c. operájából egy darabot, amivel szintén gyakorolhatja az összhangzattant, de élőben. Szerintem ez így izgalmasabb, mint szárazon csak akkordokat megtanulni. Hipp-hopp eltelt az első óra, észre sem vettük.
Még egy órám volt a következő megmérettetésig. Megebédeltem, fénymásoltam, majd elindultam lefelé a könyvtárba, hogy előkészüljek kicsit. A szeminárium terem üres volt, de csak egy elég kicsi asztal volt benne, és megkérdeztem, hogy nem tudunk-e még valahonnan legalább egy másikat behozni, de a könyvtáros bár segítőkész volt, nem talált egy erre alkalmasat sem, így elcseréltette a termet a mellette levőre, ahol egy nagyobb asztal állt középen. Összeszedtem a polcokról néhány kötet összkiadást, amit valószínű még sosem láttak azok, akiknek ezt megmutatom. Ezek hasznosságáról készültem pár szót szólni, és azt szemléltetni.
Közben kiraktam egy papírt az eredeti terem ajtóra, hogy hova jöjjenek a diákok, majd elindultunk lefelé immár Julee-ann-nel és a férjével, Thomas-szal, aki segíteni jött neki. Julee-ann lent megmutatta, hogy működik a note-bookja, és hogy milyen profin bánik vele. Azt mondta, hogy azok a vak gyerekek, akiket tanít, ennél sokkal ügyesebbek.
Az óra igen jól sikerült, a célom, hogy felkeltsem az érdeklődésüket a kutatás iránt, megvalósult ebben az egy órában, amit a könyvtárban tölthettünk el. Sajnos a könyvtár szerdán korán, ötkor zár, így a két órás órát a teremben folytattuk. De mielőtt a teremben kényelmesen elhelyezkedtünk volna, megmutattam nekik a tanszék kottatárát, ami elég tetemes mennyiségű kotta egy-egy példányban, egy tekintélyes gyűjtemény. Ebbe a szobába a diákoknak nincs bejárásuk, mivel összesen négy tanárnak megengedett a bejárás. Az egyik én vagyok közülük, de én szerettem volna megengedni a kutatást ebben a gyűjteményben is, így kértem a diákokat, hogy amikor kíváncsiak valamire, szóljanak, és beengedem őket pár órára. Annál is inkább, mert vasárnap éjfél a beadási határideje az első vizsgadolgozatuknak, amelyben egy repertoárt kell összeszedniük egy kórustípusra.
A kottatár megtekintése után elénekeltük a szemléltetés céljából általam összeválogatott kórusműveket, s legnagyobb meglepetésemre Thomas is besegített az éneklésbe, és kiderült, hogy gyönyörű hangja van. Azt hiszem ez az óra nagyon hasznos és érdekes volt mind a diákok, mind az én számomra.
Hatkor beültem James haladó szolfézs órájára, amit következő héttől együtt szeretnénk tartani. Érzésem szerint, néha talán öncélú, bonyolult gyakorlatokat kellett az itt diákként szereplő egyébként zenészeknek, zenetanároknak végigcsinálniuk. Nekem korábban elárulta James, hogy egy modern kórusművet szeretne betanítani, amiben rengeteg disszonancia, súrlódás hallható, s ezt készítettük elő mindenféle hasonló hangzást produkáló gyakorlattal, viszont nem jutottunk el a kotta kézbe adásáig. Szóval igazából nem kezdtük el a művet tanulni.
Itthon Krisztián meglepetése fogadott, pogácsát sütött, valami különleges fajtát, hagymás tésztából. Nagyon nagy örömmel, és pont annyira lett finom, bár mivel épp akkor lett kész, még nem lehetett belőle enni. Mindenféle alakokat sütött, rendes pogácsaformát is, de készült perec-, súlyzó-??, csiga- és szív alakú süti is.
Március 11. csütörtök
Ma Krisztián nagymamájától újabb levelet kaptunk, amelyben minden más egyéb mellett Krisztián névnapjára is gratulál.
Az egyetemen ma csupa karvezetés órám volt, s rengeteg fénymásolnivaló gyűlt össze. A fénymásoló egy kicsike szobában van a titkárság mellett, amihez minden tanárnak van kulcsa. Ez a kulcs nyit minden osztálytermet is. A gép nagyon modern, mindenféle forgatásokat, kicsinyítéseket, nagyításokat, adagolást el tud végezni, néha magától is. A kezelését szerintem már nyolcvan százalékban értem, de még nem jöttem rá mindenre. Mindenkinek, tanárnak, talán diáknak is van egy fénymásoló kódja, amivel meghatározott mennyiséget másolhat. Ezt kell a munka megkezdése előtt beütni egy a falon elhelyezett szerkezetbe, majd megkezdeni a másolást. A második adag kotta másolása közben beragadt papírt jelzett a másoló, s még meg is mutatta, hogy az ember merre keresse a hibát, és leírta, mit kell kinyitni hozzá. Na, itt segítséget kellett kérnem, mert bár megtaláltam egy papírt, még kettő benne maradt. De csak azért, mert az egyik oldalon nem tudtam kinyitni a fedelet, aztán megoldották nekem. Most már fogom tudni.
A karvezetés óráim mindig igen változatosak, néha még beszélgetésre is jut idő, mint ma este negyed nyolc felé, amikor befejeztem az órát. Senki nem mozdult, eléggé elfáradtunk, és beszélgetni kezdtünk mindenféléről. Általában ének tanároknak tartom ezt az órát, így leginkább szakmai kérdésekről folyik eszmecsere, mint most is. Egyik tanítványom, Sara, hat évet tanított egy fiú-iskolában, ahol kilencven kisfiú énekelt a kórusában, most pedig egy lány-gimnáziumban tanít, ahol öt, a különböző korosztályokból összeállított kórus működik. Megállapodtunk, hogy egyszer, egy óra után elmegyünk a csoporttal vacsorázni.
Krisztián bejött értem az óráim után, és hazafelé elárulta, hogy még egy meglepetése van számomra. Találgattam, de csak akkor tudtam meg, mit készített, mikor beléptem az ajtón. Rájöttem, hogy narancslekvárt főzött. Ez azért érdekes, mert még Antony Gyuritól kaptunk egy üveggel, és én azóta azt emlegetem, hogy meg kéne tanulni narancslekvárt készíteni. Három kisebb üveg állt a konyhaszekrényen, és csillogott benne a narancssárga lé. Kissé meleg volt még, így frissiben nem tudtuk megkóstolni, pedig nagyon izgatott a dolog.
A nappaliban a földön, rögtön a bejárattal szemben volt öt virágláda, meg egy csomag virágföld. Krisztián elhatározta, hogy konyhanövényeket fog ültetni és nevelni az erkélyen, hiszen elég nagy hozzá. (Az erkély is és Krisztián is.) Beszerezte a szükséges dolgokat, a növénymagokat, így holnap nekiláthat az ültetéshez. Mindketten nagyon fel voltunk dobva, hiszen lesz saját céklánk, paradicsomunk, répánk, meg még sok egyéb növényünk.
Március 12. péntek
Bementem a suliba rendbe tenni a papírjaimat, hiszen a hét során végig a tanításra koncentráltam, és ahogy kijöttem az óráról, csak leraktam a kottákat, könyveket, és nekiláttam a következő anyag előkészületének. A pénteket erre találták ki, hogy elrendezzek mindent. Persze, hogy nem sikerült annyira gyorsan, mint szerettem volna. Folyton jöttek, kopogtak, telefonáltak, kerestek, hogy segítsek nekik a vasárnapig beadandó dolgozat elkészítésében. Természetesen segítettem, mert én is azt szeretném, hogy mire készen lesznek, jó érzésük legyen, hogy sokat dolgoztak, és persze rengeteg ismeretre tettek szert közben.
Az egyik ilyen kopogáskor a titkárságról jött valaki, és hozott egy fiút, aki engem keresett. Nagyon ismerős volt, gondoltam, az egyik tanítványom. Behívtam. De akkor esett le, hogy őt nem az osztályteremből ismerem, hanem a még a repülőről. Ő volt az a magyar fiú, aki Kuala Lumpurban, a visszaszálláskor keveredett valahogy mellénk, és mikor meghallotta, hogy magyarok vagyunk, megszólított bennünket. Milánóban él a szüleivel már 15 éve, vagyis három éves kora óta, de persze kiválóan beszél magyarul, mivel magyar, és a tanulása után, ma úgy gondolja, haza akar menni. A szülei már nagyon hazavágynak, mivel fél életüket külföldön töltötték.
Szóval bejött Levi, Varga Levente, és igazán annyira örültem neki. Fogalmam sem volt, hogyan talált rám, mivel semmiféle elérhetőséget nem tudtunk megadni egymásnak, mivel mindhárman szinte végigaludtuk a Kuala Lumpur-Melbourne utat, Melbourne-ben pedig nem láttuk egymást a repülőtéren. Csomót beszéltünk, majd egy-másfél órát. Kiderült, hogy arra emlékezett, hogy zenét fogok tanítani a UQ-n. Ő is erre az egyetemre jár, de egyelőre valami alapozó évet kell elvégeznie, mielőtt belekezd a közgazdaságtanba, mivel nemzetközi diák. Így az első évet valahol a Cityben végzi, és egyelőre lakást keres a közelben, mert még kollégiumban lakik, ami elég drága, és lepusztult. Szóval ennyit tudott rólam, és elindult megkeresni. Azt sem tudta, hogy a St. Lucia-ban dolgozom, csak gondolta, hogy ez a fő része az egyetemnek, így nagyobb valószínűséggel itt talál. A péntek délelőtti órái után felszállt a Cityből induló, UQ-sokat a St. Lucia-ba szállító, ingyenes buszra, és eljött vele ide. Itt kérdezősködött, mert térképe még nem volt, hogy merre van a zenei tanszék, aztán valahogy idekeveredett. Mindössze fél óra alatt megtalált. Azért ez elég szép teljesítmény, ha azt vesszük, milyen nagy területen kellett keresnie. Mivel a nevemet nem tudta, a titkárságon azt kérdezte, hogy tanít-e itt egy magyar, aki februárban érkezett. Aztán bekopogtak hozzám. Zseniális. Nem gondoltam volna akkor, amikor rájöttem, hogy nem cseréltünk címet, hogy valaha még találkozunk.
Leviről még annyit, hogy rögtön érettségi után jött ki, és négy évet szándékszik itt tölteni. Megbeszéltük, hogy bemutatom őt Lacinak, Lilláéknak meg a többieknek. Amikor elváltunk, a UQ sportot kereste még meg, mert vízilabdázik, és szeretne csatlakozni valamilyen csapatba.
Ezalatt Krisztián otthon elkezdte a kertészkedő munkáját. Elkezdte, de nem fejezte rögtön be, mert vizsgái végeztével jött Laci, akivel olajat cseréltek a kocsiban, meg néhány apró dolgot megnéztek még Laci kocsiján is. Nekem igazából fogalmam sincs, mit csináltak, csak gondolom, apró dolgok lehettek, mert mikor hazamentem, mindkét kocsi nagyjából egyben volt. Eljöttek értem a sulihoz, és mikor kimentem az épületből, a két fiú gallyakat gyűjtött a földről. Mi lesz itt, tábortűz????? De csak az ültetéshez kerestek karókat, amire rá lehet tűzni, hogy hova mit tettek, és milyen ápolás kell hozzá. Tettek, mert mint megtudtam, Laci és Krisztián együtt ültettek, és legfontosabb terméküket, a Moneymaker (pénzhozó) paradicsomot többször a figyelmembe ajánlották.
Már igen éhes voltam, és ők is, de mivel félbehagyták miattam az ültetést, és kaja előtt be akarták fejezni azt, homokoztak, magokat szórtak az edényekbe, locsoltak, mint a rendes óvodások a Balaton parton. Annyira lelkesek voltak, hogy miután megfelelően elhelyezték a ládákat az erkélyen, még összehoztak egy madárijesztőt gereblyéből és felmosórongyból, és szigetelőszalaggal hozzáerősítették a korláthoz, majd szájat és szemet ragasztottak neki. Csinos kis madárijesztő lett, remélem, az oposszumok is megijednek majd tőle.
Kinn ettünk az erkélyen, miközben besötétedett, és jöttek a szúnyogok. Az én étkeim között a finom házi készítésű narancslekvár is szerepelt, ami bár igen hígra sikerült, nagyon jó ízű lett.
Vacsora után elmentünk megnézni egy olyan helyet, ahol az internetes reklám szerint ír szett-táncot lehet tanulni és táncolni. Ez egy templom színházterme volt, közel a Cityhez. Mikor odaértünk, teljesen sötét volt minden, és azt gondoltuk, hogy nem lesz semmi. Már éppen indulni akartunk hazafelé, mikor egy arra sétáló lány megkérdezte tőlünk angolul, hogy magyarul beszéltünk-e az előbb. Kiderült, hogy magyar volt, ő is a táncházba jött, de ő úgy tudta, hogy valami balkán táncház lesz. Nagyon megörültünk egymásnak, Rózsa Andinak hívják a lányt, és itt tanul, október óta van kinn, de már tavaly itt töltött három-négy hónapot. Aztán jött még egy nő, aki ausztrál volt, Julee, aki szokott járni, és megerősített bennünket, hogy balkán táncház lesz, de most nem értette, miért sötét minden. Aztán kiderült, hogy a másik bejáraton kellett volna bemenni. Miután így furfangosan bejutottunk, rögtön bekapcsolódtunk a táncba, amit egy középkorú nő tartott. Táncoltunk görög, bolgár, makedón, román táncokat, és a mi tiszteletünkre egy magyar karikázót is megtanított a társaságnak. Szerintem mindenkinek tetszett az este, jókat táncoltunk, könnyebbeket, nehezebbeket, és közben megtudtuk, hogy áprilisban kezdődnek az ír táncórák, amiket Brendhan tart, akivel volt szerencsénk találkozni. Megígértük, hogy jövünk még, és csatlakozunk a csoportjához. Julee rámtelefonált, miközben hazafelé tartottunk, hogy következő hétvégén három napos rendezvény lesz táncházakkal, és hogy 30 dollár az egész kajával együtt. Megkértem, hogy küldje el emailben a részleteket, mert épp nem tudtam felírni semmit.
Andit hazavittük, aki meginvitált minket egy pohár italra magához, de már nem volt nyitva semmilyen bolt, ahol ilyesmiket lehetett volna venni, így inkább elhalasztottuk egy másik alkalomra. Andi egyébként a Kangaroo Pointon lakik, és már megismerkedett Bercivel és Timivel egy közös ismerősük kapcsán.
Laci ma nem akart nálunk aludni, de még mielőtt hazaindult, dinnyéztünk egy jót, megnézték Krisztiánnal a vetést, és konstatálták, hogy még nincs paradicsom, de ez valószínű velejár. Ha bármi történik az ágyásokban, ő lesz az első, akit felhívunk telefonon a hírrel, hiszen gyakorlatilag Krisztiánnal felesben megy az üzlet.
Igazából semmi különös nem történt, csak a megszokott, munkás hétköznap volt ez is. Az egyetemre ahhoz képest korán beértem, hogy az első órámat 2-kor kezdtem. Tudtam, hogy most fogom azt a tárgyat folytatni, amivel egy hete úgy éreztem, kudarcot vallottam. Nagyon készültem egy amolyan könyvtárat és az abban való kutakodást bemutató órára. Gondolnom kellett Julee-annre, a vak tanítványomra, de a többieket is jól kellett informálnom. A könyvtár egyik szeminárium termét már korábban lefoglaltam, ahogy megszoktam már, ez a foglalás nem volt benne a rendszerben…, de mivel senki más nem használta épp, így enyém lehetett.
De menjünk sorban. Kettőre vártam a szobámba Jennyt, akinek összhangzatot tanítok magánban. Nagy kérdés, hogy mennyit kérjek érte, de még nem döntöttem el, így ezt az órát még ingyen adtam. Ő korábban Kecskeméten töltött egy évet, és ott kezdte az összhangzattant tanulni, így nagyjából tisztában van a szabályokkal, és én is azzal, hogy mit tud vagy mit tanítottak neki. De most előröl kezdtem vele mindent az esetleges hiányokat bepótolva. Voltak bőven, de nagyon gyors gondolkodású, így könnyen fog menni. Adtam neki egy 17. század eleji kéziratot, Peri Euridice c. operájából egy darabot, amivel szintén gyakorolhatja az összhangzattant, de élőben. Szerintem ez így izgalmasabb, mint szárazon csak akkordokat megtanulni. Hipp-hopp eltelt az első óra, észre sem vettük.
Még egy órám volt a következő megmérettetésig. Megebédeltem, fénymásoltam, majd elindultam lefelé a könyvtárba, hogy előkészüljek kicsit. A szeminárium terem üres volt, de csak egy elég kicsi asztal volt benne, és megkérdeztem, hogy nem tudunk-e még valahonnan legalább egy másikat behozni, de a könyvtáros bár segítőkész volt, nem talált egy erre alkalmasat sem, így elcseréltette a termet a mellette levőre, ahol egy nagyobb asztal állt középen. Összeszedtem a polcokról néhány kötet összkiadást, amit valószínű még sosem láttak azok, akiknek ezt megmutatom. Ezek hasznosságáról készültem pár szót szólni, és azt szemléltetni.
Közben kiraktam egy papírt az eredeti terem ajtóra, hogy hova jöjjenek a diákok, majd elindultunk lefelé immár Julee-ann-nel és a férjével, Thomas-szal, aki segíteni jött neki. Julee-ann lent megmutatta, hogy működik a note-bookja, és hogy milyen profin bánik vele. Azt mondta, hogy azok a vak gyerekek, akiket tanít, ennél sokkal ügyesebbek.
Az óra igen jól sikerült, a célom, hogy felkeltsem az érdeklődésüket a kutatás iránt, megvalósult ebben az egy órában, amit a könyvtárban tölthettünk el. Sajnos a könyvtár szerdán korán, ötkor zár, így a két órás órát a teremben folytattuk. De mielőtt a teremben kényelmesen elhelyezkedtünk volna, megmutattam nekik a tanszék kottatárát, ami elég tetemes mennyiségű kotta egy-egy példányban, egy tekintélyes gyűjtemény. Ebbe a szobába a diákoknak nincs bejárásuk, mivel összesen négy tanárnak megengedett a bejárás. Az egyik én vagyok közülük, de én szerettem volna megengedni a kutatást ebben a gyűjteményben is, így kértem a diákokat, hogy amikor kíváncsiak valamire, szóljanak, és beengedem őket pár órára. Annál is inkább, mert vasárnap éjfél a beadási határideje az első vizsgadolgozatuknak, amelyben egy repertoárt kell összeszedniük egy kórustípusra.
A kottatár megtekintése után elénekeltük a szemléltetés céljából általam összeválogatott kórusműveket, s legnagyobb meglepetésemre Thomas is besegített az éneklésbe, és kiderült, hogy gyönyörű hangja van. Azt hiszem ez az óra nagyon hasznos és érdekes volt mind a diákok, mind az én számomra.
Hatkor beültem James haladó szolfézs órájára, amit következő héttől együtt szeretnénk tartani. Érzésem szerint, néha talán öncélú, bonyolult gyakorlatokat kellett az itt diákként szereplő egyébként zenészeknek, zenetanároknak végigcsinálniuk. Nekem korábban elárulta James, hogy egy modern kórusművet szeretne betanítani, amiben rengeteg disszonancia, súrlódás hallható, s ezt készítettük elő mindenféle hasonló hangzást produkáló gyakorlattal, viszont nem jutottunk el a kotta kézbe adásáig. Szóval igazából nem kezdtük el a művet tanulni.
Itthon Krisztián meglepetése fogadott, pogácsát sütött, valami különleges fajtát, hagymás tésztából. Nagyon nagy örömmel, és pont annyira lett finom, bár mivel épp akkor lett kész, még nem lehetett belőle enni. Mindenféle alakokat sütött, rendes pogácsaformát is, de készült perec-, súlyzó-??, csiga- és szív alakú süti is.
Március 11. csütörtök
Ma Krisztián nagymamájától újabb levelet kaptunk, amelyben minden más egyéb mellett Krisztián névnapjára is gratulál.
Az egyetemen ma csupa karvezetés órám volt, s rengeteg fénymásolnivaló gyűlt össze. A fénymásoló egy kicsike szobában van a titkárság mellett, amihez minden tanárnak van kulcsa. Ez a kulcs nyit minden osztálytermet is. A gép nagyon modern, mindenféle forgatásokat, kicsinyítéseket, nagyításokat, adagolást el tud végezni, néha magától is. A kezelését szerintem már nyolcvan százalékban értem, de még nem jöttem rá mindenre. Mindenkinek, tanárnak, talán diáknak is van egy fénymásoló kódja, amivel meghatározott mennyiséget másolhat. Ezt kell a munka megkezdése előtt beütni egy a falon elhelyezett szerkezetbe, majd megkezdeni a másolást. A második adag kotta másolása közben beragadt papírt jelzett a másoló, s még meg is mutatta, hogy az ember merre keresse a hibát, és leírta, mit kell kinyitni hozzá. Na, itt segítséget kellett kérnem, mert bár megtaláltam egy papírt, még kettő benne maradt. De csak azért, mert az egyik oldalon nem tudtam kinyitni a fedelet, aztán megoldották nekem. Most már fogom tudni.
A karvezetés óráim mindig igen változatosak, néha még beszélgetésre is jut idő, mint ma este negyed nyolc felé, amikor befejeztem az órát. Senki nem mozdult, eléggé elfáradtunk, és beszélgetni kezdtünk mindenféléről. Általában ének tanároknak tartom ezt az órát, így leginkább szakmai kérdésekről folyik eszmecsere, mint most is. Egyik tanítványom, Sara, hat évet tanított egy fiú-iskolában, ahol kilencven kisfiú énekelt a kórusában, most pedig egy lány-gimnáziumban tanít, ahol öt, a különböző korosztályokból összeállított kórus működik. Megállapodtunk, hogy egyszer, egy óra után elmegyünk a csoporttal vacsorázni.
Krisztián bejött értem az óráim után, és hazafelé elárulta, hogy még egy meglepetése van számomra. Találgattam, de csak akkor tudtam meg, mit készített, mikor beléptem az ajtón. Rájöttem, hogy narancslekvárt főzött. Ez azért érdekes, mert még Antony Gyuritól kaptunk egy üveggel, és én azóta azt emlegetem, hogy meg kéne tanulni narancslekvárt készíteni. Három kisebb üveg állt a konyhaszekrényen, és csillogott benne a narancssárga lé. Kissé meleg volt még, így frissiben nem tudtuk megkóstolni, pedig nagyon izgatott a dolog.
A nappaliban a földön, rögtön a bejárattal szemben volt öt virágláda, meg egy csomag virágföld. Krisztián elhatározta, hogy konyhanövényeket fog ültetni és nevelni az erkélyen, hiszen elég nagy hozzá. (Az erkély is és Krisztián is.) Beszerezte a szükséges dolgokat, a növénymagokat, így holnap nekiláthat az ültetéshez. Mindketten nagyon fel voltunk dobva, hiszen lesz saját céklánk, paradicsomunk, répánk, meg még sok egyéb növényünk.
Március 12. péntek
Bementem a suliba rendbe tenni a papírjaimat, hiszen a hét során végig a tanításra koncentráltam, és ahogy kijöttem az óráról, csak leraktam a kottákat, könyveket, és nekiláttam a következő anyag előkészületének. A pénteket erre találták ki, hogy elrendezzek mindent. Persze, hogy nem sikerült annyira gyorsan, mint szerettem volna. Folyton jöttek, kopogtak, telefonáltak, kerestek, hogy segítsek nekik a vasárnapig beadandó dolgozat elkészítésében. Természetesen segítettem, mert én is azt szeretném, hogy mire készen lesznek, jó érzésük legyen, hogy sokat dolgoztak, és persze rengeteg ismeretre tettek szert közben.
Az egyik ilyen kopogáskor a titkárságról jött valaki, és hozott egy fiút, aki engem keresett. Nagyon ismerős volt, gondoltam, az egyik tanítványom. Behívtam. De akkor esett le, hogy őt nem az osztályteremből ismerem, hanem a még a repülőről. Ő volt az a magyar fiú, aki Kuala Lumpurban, a visszaszálláskor keveredett valahogy mellénk, és mikor meghallotta, hogy magyarok vagyunk, megszólított bennünket. Milánóban él a szüleivel már 15 éve, vagyis három éves kora óta, de persze kiválóan beszél magyarul, mivel magyar, és a tanulása után, ma úgy gondolja, haza akar menni. A szülei már nagyon hazavágynak, mivel fél életüket külföldön töltötték.
Szóval bejött Levi, Varga Levente, és igazán annyira örültem neki. Fogalmam sem volt, hogyan talált rám, mivel semmiféle elérhetőséget nem tudtunk megadni egymásnak, mivel mindhárman szinte végigaludtuk a Kuala Lumpur-Melbourne utat, Melbourne-ben pedig nem láttuk egymást a repülőtéren. Csomót beszéltünk, majd egy-másfél órát. Kiderült, hogy arra emlékezett, hogy zenét fogok tanítani a UQ-n. Ő is erre az egyetemre jár, de egyelőre valami alapozó évet kell elvégeznie, mielőtt belekezd a közgazdaságtanba, mivel nemzetközi diák. Így az első évet valahol a Cityben végzi, és egyelőre lakást keres a közelben, mert még kollégiumban lakik, ami elég drága, és lepusztult. Szóval ennyit tudott rólam, és elindult megkeresni. Azt sem tudta, hogy a St. Lucia-ban dolgozom, csak gondolta, hogy ez a fő része az egyetemnek, így nagyobb valószínűséggel itt talál. A péntek délelőtti órái után felszállt a Cityből induló, UQ-sokat a St. Lucia-ba szállító, ingyenes buszra, és eljött vele ide. Itt kérdezősködött, mert térképe még nem volt, hogy merre van a zenei tanszék, aztán valahogy idekeveredett. Mindössze fél óra alatt megtalált. Azért ez elég szép teljesítmény, ha azt vesszük, milyen nagy területen kellett keresnie. Mivel a nevemet nem tudta, a titkárságon azt kérdezte, hogy tanít-e itt egy magyar, aki februárban érkezett. Aztán bekopogtak hozzám. Zseniális. Nem gondoltam volna akkor, amikor rájöttem, hogy nem cseréltünk címet, hogy valaha még találkozunk.
Leviről még annyit, hogy rögtön érettségi után jött ki, és négy évet szándékszik itt tölteni. Megbeszéltük, hogy bemutatom őt Lacinak, Lilláéknak meg a többieknek. Amikor elváltunk, a UQ sportot kereste még meg, mert vízilabdázik, és szeretne csatlakozni valamilyen csapatba.
Ezalatt Krisztián otthon elkezdte a kertészkedő munkáját. Elkezdte, de nem fejezte rögtön be, mert vizsgái végeztével jött Laci, akivel olajat cseréltek a kocsiban, meg néhány apró dolgot megnéztek még Laci kocsiján is. Nekem igazából fogalmam sincs, mit csináltak, csak gondolom, apró dolgok lehettek, mert mikor hazamentem, mindkét kocsi nagyjából egyben volt. Eljöttek értem a sulihoz, és mikor kimentem az épületből, a két fiú gallyakat gyűjtött a földről. Mi lesz itt, tábortűz????? De csak az ültetéshez kerestek karókat, amire rá lehet tűzni, hogy hova mit tettek, és milyen ápolás kell hozzá. Tettek, mert mint megtudtam, Laci és Krisztián együtt ültettek, és legfontosabb terméküket, a Moneymaker (pénzhozó) paradicsomot többször a figyelmembe ajánlották.
Már igen éhes voltam, és ők is, de mivel félbehagyták miattam az ültetést, és kaja előtt be akarták fejezni azt, homokoztak, magokat szórtak az edényekbe, locsoltak, mint a rendes óvodások a Balaton parton. Annyira lelkesek voltak, hogy miután megfelelően elhelyezték a ládákat az erkélyen, még összehoztak egy madárijesztőt gereblyéből és felmosórongyból, és szigetelőszalaggal hozzáerősítették a korláthoz, majd szájat és szemet ragasztottak neki. Csinos kis madárijesztő lett, remélem, az oposszumok is megijednek majd tőle.
Kinn ettünk az erkélyen, miközben besötétedett, és jöttek a szúnyogok. Az én étkeim között a finom házi készítésű narancslekvár is szerepelt, ami bár igen hígra sikerült, nagyon jó ízű lett.
Vacsora után elmentünk megnézni egy olyan helyet, ahol az internetes reklám szerint ír szett-táncot lehet tanulni és táncolni. Ez egy templom színházterme volt, közel a Cityhez. Mikor odaértünk, teljesen sötét volt minden, és azt gondoltuk, hogy nem lesz semmi. Már éppen indulni akartunk hazafelé, mikor egy arra sétáló lány megkérdezte tőlünk angolul, hogy magyarul beszéltünk-e az előbb. Kiderült, hogy magyar volt, ő is a táncházba jött, de ő úgy tudta, hogy valami balkán táncház lesz. Nagyon megörültünk egymásnak, Rózsa Andinak hívják a lányt, és itt tanul, október óta van kinn, de már tavaly itt töltött három-négy hónapot. Aztán jött még egy nő, aki ausztrál volt, Julee, aki szokott járni, és megerősített bennünket, hogy balkán táncház lesz, de most nem értette, miért sötét minden. Aztán kiderült, hogy a másik bejáraton kellett volna bemenni. Miután így furfangosan bejutottunk, rögtön bekapcsolódtunk a táncba, amit egy középkorú nő tartott. Táncoltunk görög, bolgár, makedón, román táncokat, és a mi tiszteletünkre egy magyar karikázót is megtanított a társaságnak. Szerintem mindenkinek tetszett az este, jókat táncoltunk, könnyebbeket, nehezebbeket, és közben megtudtuk, hogy áprilisban kezdődnek az ír táncórák, amiket Brendhan tart, akivel volt szerencsénk találkozni. Megígértük, hogy jövünk még, és csatlakozunk a csoportjához. Julee rámtelefonált, miközben hazafelé tartottunk, hogy következő hétvégén három napos rendezvény lesz táncházakkal, és hogy 30 dollár az egész kajával együtt. Megkértem, hogy küldje el emailben a részleteket, mert épp nem tudtam felírni semmit.
Andit hazavittük, aki meginvitált minket egy pohár italra magához, de már nem volt nyitva semmilyen bolt, ahol ilyesmiket lehetett volna venni, így inkább elhalasztottuk egy másik alkalomra. Andi egyébként a Kangaroo Pointon lakik, és már megismerkedett Bercivel és Timivel egy közös ismerősük kapcsán.
Laci ma nem akart nálunk aludni, de még mielőtt hazaindult, dinnyéztünk egy jót, megnézték Krisztiánnal a vetést, és konstatálták, hogy még nincs paradicsom, de ez valószínű velejár. Ha bármi történik az ágyásokban, ő lesz az első, akit felhívunk telefonon a hírrel, hiszen gyakorlatilag Krisztiánnal felesben megy az üzlet.
csütörtök, március 11
Március 8-9. hétfő, kedd
Március 8. hétfő
Reggel Réka ébresztett, hogy segítsek bevinni az egyetemre, mert fél órával tovább aludt, és igaz még sehonnan sem késett volna el, még készülni szeretne az óráira. Miután hazajöttem, Lillával beszéltem az IKEA állásról, aki furcsálotta, hogy még nem hívtak. Elmondta, hogy szinte biztos, hogy behívnak, és majd egy csoportos interjún fogok elsőként bekerülni, ahol azt figyelik, hogy ki mennyire aranyos (?), és hogy mennyire tudja kielégíteni a munkakör követelményeit.
Ma besétáltam az egyetemre, hogy ne kelljen sorban állnom az állásközvetítőnél a számítógépre, hanem Réka órái alatt használhatom az internetet. Az egyetem területén még a legkülsőbb területen is $2,50 a napi parkolás. Úgyhogy általában vagy bemegyek az épület mellé és 5 perc alatt fordulok is, vagy leteszem a kocsit, és begyalogolok. (Ez utóbbi a sok dimbes-domb miatt notebook-kal a vállon nem annyira kellemes kirándulás… De már látom, hogy talán a jövő héten meglesz az itthoni internet-elérésünk.
Miután Réka végzett elmesélte, hogy volt egy idősebb fickó az osztályban, aki teljesen kiborította, mert állandóan belekérdezett, és harmadszor is, negyedszer is. Szerencsére megtudta Daviddel való beszélgetésének köszönhetően, hogy másoknál is ezt csinálta, és nem kifejezetten Rékának célozta… Hazajöttünk, vacsoráztunk, és elterveztük, hogy elmegyünk lekvárért a Woolworthba, majd miután végeztünk, a Mt Coot-tha kilátóra, ami egy elég magas pont és szinte egész Brisbanet belátni. Kellemes volt.
Hazajöttünk, folytattuk a kanasztapartit.
Március 9. kedd
Ismét a Sarina Russo állásközvetítőnél kezdtem, igaz most 1 perc után géphez kerültem, és nagyon sikeresen elküldtem vagy 4-5 helyre az önéletrajzom, szinte mindegyik olyan hely, ahol az elvártnál 2x annyi tapasztalatom volt az adott munkakörben, és szinte mind megfelelne számomra.
Ezután felmentem a postára, hogy befizessem a bírságot, vásároltam bélyegeket (képeslapra 1$-os bélyeg kell, borítékra $1.65 Magyarországra – biztos van akit érdekel), megvettem az új előfizetett mobilkártyánkat, amit már előző héten kinéztem és ugyanúgy az Optus mobilszolgáltató leánykája, így az Optus hálózatát használó Boost kártyát. Most akciósan $39.95 egy induló csomag, amiben $60 lebeszélhető kredit van. Azért jobb, mert délután 3-tól este 10-ig a beszélgetések első 10 percében 20c-es percdíjak vannak. (Plusz 25c kapcsolási díj hívásonként), különben ugyanazt tudja, mint az előző Optus, ami 37c perc 30 másodperc. Igaz ott volt egy olyan lehetőség, hogy este 8 után 25c-ért lehetett 10 percet beszélni, de általában ezt nem használtuk ki. Hanem többnyire napközben merítettük a kártyánkat.
Ezután a What’s Hot boltban kérdeztem késélező után, amit megmutattak és $3,50 volt, nem vettem meg elsőre, hanem átmentem a KMartba és ott is megnéztem, ott $11 körül volt egy kicsit jobban kinéző. Visszamentem és megvettem az olcsóbbat. Otthon kipróbáltam, működött, igaz nem voltam vele teljesen elégedett, de a két késünk megélezéséhez tökéletes volt, most éppen konyharuhatartóként funkciónál, mert ilyet is tud ám. :)
Hazamentem, Rékát is elhoztam az iskolából, majd pihengettünk. Este elmentünk a P.J.O’Brian’s pubba, ahová nem kellett volna, mert megint őrült karaoke-t nyomtak, és végül sem Laci, sem Lilláék nem tudtak eljönni, úgyhogy ketten maradtunk. Ráadásul valahogy elkavarták az asztalunkról - a szomszédék feltehetően, amikor a karaoke-dallistát kérdés nélkül elemelték – az 5 italos rendelésre jogosító $15-os kártyánkat, amiből kettőt használtunk csak el. Így $9-ral ismét károsultunk. Szerencsére autónkat ezen alkalommal nem büntették meg. Volt Elvis-Beatles verseny is… amin a srác aki nyert szinte tökbéna volt, csak a haverjai tapsolták be a nyerésbe, mert azzal mérték le, hogy ki a legjobb, hogy kinek mennyire tapsolnak… A legutolsóként éneklő nem ausztrál srác volt a legjobb, aki az eredményhirdetésre ki sem jött…
Innen hazagurultunk, majd ágyba borultunk.
Reggel Réka ébresztett, hogy segítsek bevinni az egyetemre, mert fél órával tovább aludt, és igaz még sehonnan sem késett volna el, még készülni szeretne az óráira. Miután hazajöttem, Lillával beszéltem az IKEA állásról, aki furcsálotta, hogy még nem hívtak. Elmondta, hogy szinte biztos, hogy behívnak, és majd egy csoportos interjún fogok elsőként bekerülni, ahol azt figyelik, hogy ki mennyire aranyos (?), és hogy mennyire tudja kielégíteni a munkakör követelményeit.
Ma besétáltam az egyetemre, hogy ne kelljen sorban állnom az állásközvetítőnél a számítógépre, hanem Réka órái alatt használhatom az internetet. Az egyetem területén még a legkülsőbb területen is $2,50 a napi parkolás. Úgyhogy általában vagy bemegyek az épület mellé és 5 perc alatt fordulok is, vagy leteszem a kocsit, és begyalogolok. (Ez utóbbi a sok dimbes-domb miatt notebook-kal a vállon nem annyira kellemes kirándulás… De már látom, hogy talán a jövő héten meglesz az itthoni internet-elérésünk.
Miután Réka végzett elmesélte, hogy volt egy idősebb fickó az osztályban, aki teljesen kiborította, mert állandóan belekérdezett, és harmadszor is, negyedszer is. Szerencsére megtudta Daviddel való beszélgetésének köszönhetően, hogy másoknál is ezt csinálta, és nem kifejezetten Rékának célozta… Hazajöttünk, vacsoráztunk, és elterveztük, hogy elmegyünk lekvárért a Woolworthba, majd miután végeztünk, a Mt Coot-tha kilátóra, ami egy elég magas pont és szinte egész Brisbanet belátni. Kellemes volt.
Hazajöttünk, folytattuk a kanasztapartit.
Március 9. kedd
Ismét a Sarina Russo állásközvetítőnél kezdtem, igaz most 1 perc után géphez kerültem, és nagyon sikeresen elküldtem vagy 4-5 helyre az önéletrajzom, szinte mindegyik olyan hely, ahol az elvártnál 2x annyi tapasztalatom volt az adott munkakörben, és szinte mind megfelelne számomra.
Ezután felmentem a postára, hogy befizessem a bírságot, vásároltam bélyegeket (képeslapra 1$-os bélyeg kell, borítékra $1.65 Magyarországra – biztos van akit érdekel), megvettem az új előfizetett mobilkártyánkat, amit már előző héten kinéztem és ugyanúgy az Optus mobilszolgáltató leánykája, így az Optus hálózatát használó Boost kártyát. Most akciósan $39.95 egy induló csomag, amiben $60 lebeszélhető kredit van. Azért jobb, mert délután 3-tól este 10-ig a beszélgetések első 10 percében 20c-es percdíjak vannak. (Plusz 25c kapcsolási díj hívásonként), különben ugyanazt tudja, mint az előző Optus, ami 37c perc 30 másodperc. Igaz ott volt egy olyan lehetőség, hogy este 8 után 25c-ért lehetett 10 percet beszélni, de általában ezt nem használtuk ki. Hanem többnyire napközben merítettük a kártyánkat.
Ezután a What’s Hot boltban kérdeztem késélező után, amit megmutattak és $3,50 volt, nem vettem meg elsőre, hanem átmentem a KMartba és ott is megnéztem, ott $11 körül volt egy kicsit jobban kinéző. Visszamentem és megvettem az olcsóbbat. Otthon kipróbáltam, működött, igaz nem voltam vele teljesen elégedett, de a két késünk megélezéséhez tökéletes volt, most éppen konyharuhatartóként funkciónál, mert ilyet is tud ám. :)
Hazamentem, Rékát is elhoztam az iskolából, majd pihengettünk. Este elmentünk a P.J.O’Brian’s pubba, ahová nem kellett volna, mert megint őrült karaoke-t nyomtak, és végül sem Laci, sem Lilláék nem tudtak eljönni, úgyhogy ketten maradtunk. Ráadásul valahogy elkavarták az asztalunkról - a szomszédék feltehetően, amikor a karaoke-dallistát kérdés nélkül elemelték – az 5 italos rendelésre jogosító $15-os kártyánkat, amiből kettőt használtunk csak el. Így $9-ral ismét károsultunk. Szerencsére autónkat ezen alkalommal nem büntették meg. Volt Elvis-Beatles verseny is… amin a srác aki nyert szinte tökbéna volt, csak a haverjai tapsolták be a nyerésbe, mert azzal mérték le, hogy ki a legjobb, hogy kinek mennyire tapsolnak… A legutolsóként éneklő nem ausztrál srác volt a legjobb, aki az eredményhirdetésre ki sem jött…
Innen hazagurultunk, majd ágyba borultunk.
szerda, március 10
Március 7. vasárnap
Reggel nem mentünk templomba, hanem helyette a pihenést választottuk. Mikor felébredtem Réka már fent volt és az elmúlt napok naplóit írta éppen, amit este teszünk majd fel. Ma van Réka Édesanyjának születésnapja, akit majd az egyetemről tervezünk felköszönteni este 9 körül. Itt is kívánjuk boldogságát, jó egészségét!
Kora délután 4-re terveztük, hogy bemegyünk a Citybe egy ír pubba, ahol élőzenét hallgathatunk, de még előtte besurrantunk az egyetemre, hogy feltegyük a naplót, valamint megnézzük leveleinket, és talán Réka keresett valamit még az interneten. Az egyetemről egyenesen a belvárosba autókáztunk, ahová fél 5 körül érkeztünk, majd parkoltunk le az Elizabeth utcán. Gondosan megtekintettük a parkolóórát, hogy nehogy fizetős helyre álljunk, szerencsénkre csak hétfőtől péntekig üzemel. Majd átnyargaltunk a sétálóutcára (Mall) a bevásárlóközponton keresztül, és elsétáltunk az ír ivóig. Furfangosan nem a felszínre tervezték, hanem egy szinttel lejjebb, és nehéz is észrevenni, mert ugyanazon a lépcsőn kell lesétálni, amely az üzletekig vezet, csakhogy vissza kell kanyarodni a sétálóutca alá, majd ott egy kis ajtón, folyosón át lehet megkörnyékezni a helyet. Beültünk, rendeltünk. A zenét két férfi szolgáltatta, amely többnyire erős gitározásból, írnek mondott balladákból állt. A baloldali főénekes, hangos gitározós, a jobboldali kellemesebb gitáraláfestő, furulyás, szájharmonikás volt. Sajnos nem tetszett. Egyrészt erőfitoktatás-szagú volt a bal gitáros részéről, valamint túl unalmas darabokat játszottak, melyek mind egy kaptafára szólaltak meg. Hamar kijöttünk. Szépen visszabattyogtunk az autókánkhoz, amikor is látjuk, hogy valami szórólapféle van az ablaktörlőnk alá helyezve. Közelebbről szemügyre véve a papírdarabot észleltük, hogy komoly dologról van szó, bírságról. Megsértettük a szabályt, mert autónk a megengedett 1 óránál hosszabb időt töltött el az aszfaltjukon. Úgy csúszott ki $50 a zsebünkből, mint szappan a kezünkből. Furcsa, mai napig nem értem, hogy miként működik a parkolás, hiszen vasárnap voltunk ott, a parkolási díj csak hétfőtől-péntekig vonatkozik. Természetesen megnéztük utólag, hogy oda van írva, hogy maximum 1 órát parkírozhatunk. Nahát! Vasárnap is? Ennek még utána kell járjunk.
Réka elfuvarozta magunkat az egyetemre, ahol kapcsolatba kerültünk szüleinkkel, sikeresen felköszöntöttük Réka Édesanyját, valamint az interneten levő ismerőseinkkel váltottunk hogylétről szavakat.
Hazarévedtünk későn, majd pihenésre adtuk fejünket.
Kora délután 4-re terveztük, hogy bemegyünk a Citybe egy ír pubba, ahol élőzenét hallgathatunk, de még előtte besurrantunk az egyetemre, hogy feltegyük a naplót, valamint megnézzük leveleinket, és talán Réka keresett valamit még az interneten. Az egyetemről egyenesen a belvárosba autókáztunk, ahová fél 5 körül érkeztünk, majd parkoltunk le az Elizabeth utcán. Gondosan megtekintettük a parkolóórát, hogy nehogy fizetős helyre álljunk, szerencsénkre csak hétfőtől péntekig üzemel. Majd átnyargaltunk a sétálóutcára (Mall) a bevásárlóközponton keresztül, és elsétáltunk az ír ivóig. Furfangosan nem a felszínre tervezték, hanem egy szinttel lejjebb, és nehéz is észrevenni, mert ugyanazon a lépcsőn kell lesétálni, amely az üzletekig vezet, csakhogy vissza kell kanyarodni a sétálóutca alá, majd ott egy kis ajtón, folyosón át lehet megkörnyékezni a helyet. Beültünk, rendeltünk. A zenét két férfi szolgáltatta, amely többnyire erős gitározásból, írnek mondott balladákból állt. A baloldali főénekes, hangos gitározós, a jobboldali kellemesebb gitáraláfestő, furulyás, szájharmonikás volt. Sajnos nem tetszett. Egyrészt erőfitoktatás-szagú volt a bal gitáros részéről, valamint túl unalmas darabokat játszottak, melyek mind egy kaptafára szólaltak meg. Hamar kijöttünk. Szépen visszabattyogtunk az autókánkhoz, amikor is látjuk, hogy valami szórólapféle van az ablaktörlőnk alá helyezve. Közelebbről szemügyre véve a papírdarabot észleltük, hogy komoly dologról van szó, bírságról. Megsértettük a szabályt, mert autónk a megengedett 1 óránál hosszabb időt töltött el az aszfaltjukon. Úgy csúszott ki $50 a zsebünkből, mint szappan a kezünkből. Furcsa, mai napig nem értem, hogy miként működik a parkolás, hiszen vasárnap voltunk ott, a parkolási díj csak hétfőtől-péntekig vonatkozik. Természetesen megnéztük utólag, hogy oda van írva, hogy maximum 1 órát parkírozhatunk. Nahát! Vasárnap is? Ennek még utána kell járjunk.
Réka elfuvarozta magunkat az egyetemre, ahol kapcsolatba kerültünk szüleinkkel, sikeresen felköszöntöttük Réka Édesanyját, valamint az interneten levő ismerőseinkkel váltottunk hogylétről szavakat.
Hazarévedtünk későn, majd pihenésre adtuk fejünket.
vasárnap, március 7
Március 5-6.
Március 5. péntek
Ma nem keltünk korán, mivel sehova sem kellett mennünk délelőtt, csak egy kis bevásárlásra gondoltunk. Jó sokáig aludtunk, én megírtam a naplót, Krisztián átaludta a délelőttöt, Laci meg hajnalban távozott. A közeli bevásárlóközpontban vettünk néhány apróságot, többek közt a régóta óhajtott párnákat. A KMart üzletben leértékelés volt, így a kettesével csomagolt párnák közül vettünk négyet összesen 42 dollárért.
Délután bementem az egyetemre, mert a szerdai órámra készülvén a könyvtárban kellett utánanéznem pár dolognak, továbbá fél öttől James egy eligazító értekezletet tartott a zenei tanárképzős kollégáknak.
Közben találkoztam Daviddel, a szomszédommal, aki phD hallgató, és azért a szomszédom, mert a folyosón mellettem van a szobája. Ő segített Julee-ann-nek, a vak diáknak a szerdai órán jegyzetelni. David a csütörtöki koncert előtt meglátogatott Barnabyval, egy másik zenetudós előadóval, és elhívtak péntek estére vacsorázni. Ekkor tudtam meg, hogy David 18. századi spanyol zenét kutat, ezért ismerte rögtön fel Jordi Savall-t az órán. A korábbi meghívást most a folyosón megerősítette, én meg megkértem, hogy segítsen nekem a könyvtárban eligazodni. Megmutatta az összkiadásos polcokat, ami nagyon fontos információ a szerdai órámat tekintve.
Este 7-re szólt a meghívás egy általunk eddig nem ismert Thai étterembe. David foglalta le az asztalt nyolc főre, ott volt Sam, akinek a lakásában laktunk korábban, David, a szomszédom, Barnaby és a barátnője, Ayako, aki japán, és csembaló-szakos az egyetemen, továbbá egy házaspár, akik közül a nő, Rose a zenei tanszéken előadó, a férje pedig egy kórházban számítógépes, és mi ketten Krisztiánnal. Nagyon jól éreztük magunkat, sokat nevettünk például azon, hogy kinek milyen akcentusa van, ugyanis Sam új-zélandi, David szülei a Golf Coast-on laknak, Barnaby pedig, aki mindegyiküket kiválóan utánozta, angol- ausztrál kettős állampolgár. Barnabyról még annyit, hogy van néhány magyar barátja, mert Bécsben töltött egy tanévet (2002/2003-at), és ott ismerkedett meg velük. A vacsora után hazavittük Samet és Davidet. David az egyetem területén lakik, hihetetlenül közel, kb. 2 percre a School of Music-tól, ahol dolgozunk, egy kollégium-szerű épületben. Samnek átadtuk az otthonról küldött ajándékokat, egy Jókai: Arany embert, egy Madách: Ember tragédiáját angolul és egy Esterházy: Harmonia Caelestis cd-t. Nagyon örült neki, és folyton azt emlegette, hogy olyan ’naugty’-k vagyunk. Gondolom, jó értelemben gondolta.
Este tíz körül értünk haza, de megvártuk az éjfélt, hogy hazatelefonáljunk a 3 cent/perces Likom kártyával. Felhívtam édesapámat, és megköszöntem neki a csomagot, amiben ezek az ajándékkönyvek és cd voltak. Aztán gondoltam egyet, és betelefonáltam a Sylvester gimibe, ahol tanítok, tanítottam, mielőtt kijöttem, (és tanítani fogok, miután hazamegyek). Ott épp egy péntek délutáni, esti programra készültek, így sokakkal, tanárokkal, diákokkal tudtam beszélni. Eléggé megleptem őket azzal, hogy Ausztrália van a vonal túlsó végén, és én is nagyon örültem, hogy hallom a hangjukat… Vicces volt az időeltolódás, hogy nálunk hajnali három körül ott még javában folyik az élet, és koncertre készülnek. Megtudtam, hogy ők is olvassák a naplót, ezúton üdvözlet és puszi minden Sylvesteresnek! Ígérem, írok emailt is, csak hát ez így egyelőre könnyebb.
Hajnalban aludni tértünk, de egyáltalán nem éreztük magunkat fáradtnak, bár hosszú napot hagytunk magunk mögött.
Március 6. szombat
A mai napot sem kezdtük korán. Csak nehogy visszaálljunk a magyar időszámításra, mert az néha kellemetlen tud lenni a Föld túlsó oldalán.
Elhatároztuk, hogy elmegyünk, szétnézünk egy másik bevásárlóközpontban, mert a toowongit már kívülről ismerjük. Indooroopillybe indultunk, ami kocsival 5-10 perc a hátsó utakon. Ez egy nagyobb épület, tele olcsó boltokkal, amit helyismeretünk bővítése céljából látogattunk meg. És valóban rengeteg leértékelés, vagy eleve olcsóbb árak várják a vásárlókat. Sok eszköz, amit az elmúlt héten szereztünk be, itt olcsóbb lett volna. Na, nem baj, most már legalább tudjuk, hogy legközelebb, hova menjünk. Fontos információ, hogy a legkisebb kártyával fizethető összeg 5 dollár, és mi ezt nem tudtuk, így a Crazy Clark’s nevű elég olcsó üzletben vissza kellett mennünk, keresni valami 2 dolláros dolgot, amit úgyis vettünk volna, ez pedig egy tubus fogkrém lett.
Sétálgattunk, és memorizáltuk az üzleteket. Közben megebédeltünk a Subway nevű gyorsétteremben, majd megpróbáltuk kideríteni, hogy az eddigi Optus mobil kártyánkat vajon le tudjuk-e cserélni a Krisztián szerint olcsóbb Boostra. Alig tudtak valamit róla az eladók, volt, aki nem is hallott arról a lehetőségről, hogy létezik egy Boost-time, délután 3-tól este 10-ig, amikor 10 perces időtartamban 20 centért lehet percenként telefonálni.
Krisztián még hazaindulásunk előtt benézett a Woolworthba, hogy csirkemájat és zsírt vegyen, amivel szakácsmesterségbeli tudását gyarapíthatja. Ott találkozott Antony Gyurival és Zsófival, a kisebbik lányával, akik hétvégi bevásárlásukat intézték. Lekísértük őket az autójukig, elköszöntünk tőlük, majd miután bolyongtunk egy sort a kocsik között, mert nem találtuk az autónkat, felmentünk ismét a bevásárlóközpontba, hogy jobban eligazodjunk. Aztán még benéztünk egy játékboltba, hogy megnézzük, tartanak-e pár jó játékot, mint például az Activity, de nem találtunk. Volt viszont Cluedo, Scrabble, Rizikó, Monopoly, Tabu, Leggyengébb láncszem társasjáték, és olyanok, amiket nem ismerünk.
Szombat délutánra, estére egy sétát terveztünk Lilláékkal a Kangaroo Pointra, de ez a fáradtság, s egyéb okok miatt elmaradt, majd egy későbbi alkalommal megtartjuk. Igazából nem történt semmi említésre méltó, amit a napló olvasói érdeklődéssel olvasnának, játszottunk, olvastunk, ettünk, kártyáztunk, beszélgettünk, elaludtunk. Dióhéjban ennyi. Azt azért megemlítem, hogy a vacsora alkalmával Krisztián svédgomba-salátájából ettük, ami nagyon ízletes volt, és külön érdekessége, hogy olasz ízek is érezhetőek benne. Egészen nemzetköziek lettünk egy pár percre.
Ma nem keltünk korán, mivel sehova sem kellett mennünk délelőtt, csak egy kis bevásárlásra gondoltunk. Jó sokáig aludtunk, én megírtam a naplót, Krisztián átaludta a délelőttöt, Laci meg hajnalban távozott. A közeli bevásárlóközpontban vettünk néhány apróságot, többek közt a régóta óhajtott párnákat. A KMart üzletben leértékelés volt, így a kettesével csomagolt párnák közül vettünk négyet összesen 42 dollárért.
Délután bementem az egyetemre, mert a szerdai órámra készülvén a könyvtárban kellett utánanéznem pár dolognak, továbbá fél öttől James egy eligazító értekezletet tartott a zenei tanárképzős kollégáknak.
Közben találkoztam Daviddel, a szomszédommal, aki phD hallgató, és azért a szomszédom, mert a folyosón mellettem van a szobája. Ő segített Julee-ann-nek, a vak diáknak a szerdai órán jegyzetelni. David a csütörtöki koncert előtt meglátogatott Barnabyval, egy másik zenetudós előadóval, és elhívtak péntek estére vacsorázni. Ekkor tudtam meg, hogy David 18. századi spanyol zenét kutat, ezért ismerte rögtön fel Jordi Savall-t az órán. A korábbi meghívást most a folyosón megerősítette, én meg megkértem, hogy segítsen nekem a könyvtárban eligazodni. Megmutatta az összkiadásos polcokat, ami nagyon fontos információ a szerdai órámat tekintve.
Este 7-re szólt a meghívás egy általunk eddig nem ismert Thai étterembe. David foglalta le az asztalt nyolc főre, ott volt Sam, akinek a lakásában laktunk korábban, David, a szomszédom, Barnaby és a barátnője, Ayako, aki japán, és csembaló-szakos az egyetemen, továbbá egy házaspár, akik közül a nő, Rose a zenei tanszéken előadó, a férje pedig egy kórházban számítógépes, és mi ketten Krisztiánnal. Nagyon jól éreztük magunkat, sokat nevettünk például azon, hogy kinek milyen akcentusa van, ugyanis Sam új-zélandi, David szülei a Golf Coast-on laknak, Barnaby pedig, aki mindegyiküket kiválóan utánozta, angol- ausztrál kettős állampolgár. Barnabyról még annyit, hogy van néhány magyar barátja, mert Bécsben töltött egy tanévet (2002/2003-at), és ott ismerkedett meg velük. A vacsora után hazavittük Samet és Davidet. David az egyetem területén lakik, hihetetlenül közel, kb. 2 percre a School of Music-tól, ahol dolgozunk, egy kollégium-szerű épületben. Samnek átadtuk az otthonról küldött ajándékokat, egy Jókai: Arany embert, egy Madách: Ember tragédiáját angolul és egy Esterházy: Harmonia Caelestis cd-t. Nagyon örült neki, és folyton azt emlegette, hogy olyan ’naugty’-k vagyunk. Gondolom, jó értelemben gondolta.
Este tíz körül értünk haza, de megvártuk az éjfélt, hogy hazatelefonáljunk a 3 cent/perces Likom kártyával. Felhívtam édesapámat, és megköszöntem neki a csomagot, amiben ezek az ajándékkönyvek és cd voltak. Aztán gondoltam egyet, és betelefonáltam a Sylvester gimibe, ahol tanítok, tanítottam, mielőtt kijöttem, (és tanítani fogok, miután hazamegyek). Ott épp egy péntek délutáni, esti programra készültek, így sokakkal, tanárokkal, diákokkal tudtam beszélni. Eléggé megleptem őket azzal, hogy Ausztrália van a vonal túlsó végén, és én is nagyon örültem, hogy hallom a hangjukat… Vicces volt az időeltolódás, hogy nálunk hajnali három körül ott még javában folyik az élet, és koncertre készülnek. Megtudtam, hogy ők is olvassák a naplót, ezúton üdvözlet és puszi minden Sylvesteresnek! Ígérem, írok emailt is, csak hát ez így egyelőre könnyebb.
Hajnalban aludni tértünk, de egyáltalán nem éreztük magunkat fáradtnak, bár hosszú napot hagytunk magunk mögött.
Március 6. szombat
A mai napot sem kezdtük korán. Csak nehogy visszaálljunk a magyar időszámításra, mert az néha kellemetlen tud lenni a Föld túlsó oldalán.
Elhatároztuk, hogy elmegyünk, szétnézünk egy másik bevásárlóközpontban, mert a toowongit már kívülről ismerjük. Indooroopillybe indultunk, ami kocsival 5-10 perc a hátsó utakon. Ez egy nagyobb épület, tele olcsó boltokkal, amit helyismeretünk bővítése céljából látogattunk meg. És valóban rengeteg leértékelés, vagy eleve olcsóbb árak várják a vásárlókat. Sok eszköz, amit az elmúlt héten szereztünk be, itt olcsóbb lett volna. Na, nem baj, most már legalább tudjuk, hogy legközelebb, hova menjünk. Fontos információ, hogy a legkisebb kártyával fizethető összeg 5 dollár, és mi ezt nem tudtuk, így a Crazy Clark’s nevű elég olcsó üzletben vissza kellett mennünk, keresni valami 2 dolláros dolgot, amit úgyis vettünk volna, ez pedig egy tubus fogkrém lett.
Sétálgattunk, és memorizáltuk az üzleteket. Közben megebédeltünk a Subway nevű gyorsétteremben, majd megpróbáltuk kideríteni, hogy az eddigi Optus mobil kártyánkat vajon le tudjuk-e cserélni a Krisztián szerint olcsóbb Boostra. Alig tudtak valamit róla az eladók, volt, aki nem is hallott arról a lehetőségről, hogy létezik egy Boost-time, délután 3-tól este 10-ig, amikor 10 perces időtartamban 20 centért lehet percenként telefonálni.
Krisztián még hazaindulásunk előtt benézett a Woolworthba, hogy csirkemájat és zsírt vegyen, amivel szakácsmesterségbeli tudását gyarapíthatja. Ott találkozott Antony Gyurival és Zsófival, a kisebbik lányával, akik hétvégi bevásárlásukat intézték. Lekísértük őket az autójukig, elköszöntünk tőlük, majd miután bolyongtunk egy sort a kocsik között, mert nem találtuk az autónkat, felmentünk ismét a bevásárlóközpontba, hogy jobban eligazodjunk. Aztán még benéztünk egy játékboltba, hogy megnézzük, tartanak-e pár jó játékot, mint például az Activity, de nem találtunk. Volt viszont Cluedo, Scrabble, Rizikó, Monopoly, Tabu, Leggyengébb láncszem társasjáték, és olyanok, amiket nem ismerünk.
Szombat délutánra, estére egy sétát terveztünk Lilláékkal a Kangaroo Pointra, de ez a fáradtság, s egyéb okok miatt elmaradt, majd egy későbbi alkalommal megtartjuk. Igazából nem történt semmi említésre méltó, amit a napló olvasói érdeklődéssel olvasnának, játszottunk, olvastunk, ettünk, kártyáztunk, beszélgettünk, elaludtunk. Dióhéjban ennyi. Azt azért megemlítem, hogy a vacsora alkalmával Krisztián svédgomba-salátájából ettük, ami nagyon ízletes volt, és külön érdekessége, hogy olasz ízek is érezhetőek benne. Egészen nemzetköziek lettünk egy pár percre.
szombat, március 6
Március 2-4.
Március 2. kedd
Ismét itt vagyok, Krisztiánnak megígértem, hogy az első tanítási hét elteltével írom tovább a naplót. Eltelt, de erről később.
Hétfőn tanítottam először, és egy hetven fős szolfézscsoportot kaptam, akik második évüket kezdik itt az egyetemen. Állítólag anyagi okok vezetnek ahhoz, hogy az egyébként inkább gyakorlati oktatást igénylő szolfézs és zeneelmélet órákat ilyen hatalmas csoportoknak tartják. A társaság szolfézsos múltjáról annyit, hogy előző évben James tanította őket. Viszonylag jól olvasnak kottát, ügyesen szolmizálnak, elméletet tudják, bár ismétlésként a hangközökkel kezdtem, s az elég könnyű. Ami feltűnő volt, hogy nem mindegyikük hozott magával ötvonalas füzetet, így elég nehéz volt rendesen kottázniuk diktáláskor, memorizáláskor. Majd megoldják, ő dolguk, lassan felnőttek, hiszen 19-20 évesek.
A névsoruk előzetes átböngészésekor feltűnt, hogy egy Frank Fodor nevű fiú is van köztük. Nem kérdeztem rá rögtön az elején, melyikük az, de hamar kiderült, mert akik szerepeltek, azoknak a nevét is kértem, és Frank volt az első. Igen tehetséges zenész, rengeteg mindent ért, tud, és elég aktív. Édesapja magyar, a fiú még nem volt Magyarországon, de nagyon szeretné megismerni, viszont egyelőre alig-alig ért magyarul.
Az óra első pár perce után, amikor kiderült, hogy jóindulattal állnak hozzám, és segítőkészek a nyelvi nehézségek leküzdésében, én is teljesen feloldódtam, és már úgy csináltam mindent, ahogy elterveztem felhőtlenül. A két órás szolfézs végén, nem tudom, hogy szokásból-e vagy mert komolyan gondolták, tapsot kaptam. Hihetelenül jól esett. Az eygetlen problémám, hogy a 71 emberből mindössze hármat-négynek tudtam a nevét megjegyezni, ami elég rossz arány. Ekkor még azt gondoltam, hogy a felmondásokkor majd név szerint is megismerem őket, de szerdán beszéltem James-szel, hogy Mary mégis elvállalja a ’tutor’-ságot, így ő fogja a kikérdezést végezni és jegyeket adni rá. Viszont még egy könnyebséget kaptam James jóvoltából, hogy a csoportot két kisebb csoportra bontják, így ugyan két időpontban kell tanítanom, viszont jobban át fogom látni a haladásukat, a tudásukat.
Szóval kedden még ugyanilyen euforikus khangulatban kezdtem neki a szerdai kórusmódszertan órára való készülésnek. Annától kaptam jegyzeteket Katanics Mária néni óráiról, amit Tomi scannelt be, és küldött el nekem. Egyelőre úgy terveztem, hogy az első órán bevezetésképpen végigfutunk a kóruséneklés történetén, majd a következőkben áttérünk a gyakorlati részre, mikor kutatunk, módszereket keresünk arra, hogyan végezzük hatékonyan dolgunkat a próbákon, koncerteken. De ez így már túl részletes, inkább nem írom tovább szakmai szemmel, mert akit érdekel, úgyis rákérdez. Annyit azért elmondok, hogy kitaláltam, hogy zenékkel, példákkal szemléltetem az egyes korszakok tendenciáját, így este kilenctől, mikor már ingyenes a parkolás az egyetemen, Krisztiánnal és interneten keresztül Tibivel zenékre és kottákra vadásztunk az órámhoz. Hajnali egy körül értünk haza, de ekkora már minden együtt volt a szerdai órámhoz.
Március 3. szerda
Magam részéről elég korán keltem, hiszen ha azt vesszük, hogy csak 4-kor kezdődött az órám, már 11-kor benn voltam az egyetemen. Kipróbáltam a teremben az írt cd-t, végighallgattam, és minden remekül működött. A kottákból, tanmenetekből fénymásoltam néhányat, hogy esetleg még szemléletesebb legyen a dolog. A Grove Lexikonból másoltam, és adtam a kezükbe a ’choral’ szócikket, amit legközelebbre el kell olvasniuk. Egyébként remekül összeszedett történelmi áttekintés a kórsuéneklés alakulásáról. Sajnos én nem éreztem eléggé jónak az órát, és talán a fáradtság, talán a rengeteg lelkes készülés, és az ezt követő kevésbé lelkes fogadtatás miatt, a nap végére elkedvetlenedtem, és elkeseredtem. Még beültem James órájára, amit felnőtteknek, zenészeknek, lelkes amatőröknek tart, és amit tervezek átadni nekem két hét múlva. Kellemes csoportosulás, szép hangokkal, és komoly érdeklődéssel. Talán ők lesznek a kórusom? Nagyon örülnék neki.
Az óra előtt, az elődásom után megkeresett egy lány, Jennifer, aki Magyarországon tanult egy évig, és szeretné folytatni összhangzattan tanulmányait. Megbeszéltem vele egy időpontot a következő hét szerdájára, amikor megnézem, mit tud, és merre haladjunk tovább.
Végül is, bár a nap végére el voltam kámpicsorodva, sokat tanultam a történtekből, és tudom, hogy itt mások az elvárások, kevesebb anyaggal is alig bírkóznak meg az emberek. Ráadásul tudnom kell, hogy a szerdai csoport minden tagja már dolgozik valahol, tanár vagy kórusvezető, felnőtt, talán családja van, így jó, ha jut ideje a kiszabott feladatokra, amiknek az ellenőrzését itt elég komolyan veszik.
Krisztián szerdája:
Ma bent töltöttem időm nagy részét Toowongban, hogy állásra vadásszak az állásközvetítő irodában, valamint bevásároljak. Az állásközvetítőben sajnos hibásak voltak az álláskereső gépek, a rendes gépekre meg több is vártak, hogy felszabaduljon. Elindultam bevásárolni. Leértékelés volt a KMartban, így vettem edény szettet, porszívót ($79) , toastert $(10), szendvicssütőt ($10), tároló edényeket, konzervnyitót, élelmiszert a Colesban. Utána siettem Rékához az egyetemre, mert csomagot kaptunk és az Ő nevére jött, így alá kellett íratnom vele. Sajnos 7 perccel később értem a postára zárás után, pedig az értesítőn 5 után volt, és már fél 6-kor bezárt… Utána visszavittem a kottákat Karen-nek, mert ma nem megyünk kórusra, miután Réka tanít, én pedig úgy döntöttem, hogy inkább Réka kórusában fogok énekelni majd.
Március 4. csütörtök
Krisztián:
Miután bevittem Rékát az egyetemre, elmentem a postára felvenni a csomagot, ami rendben megjött, valamint befizettem az első telefonszámlát, ami tartalmazta a bekötési díjat is. Igaz már a falban volt a vonal…
Fél 10-re mentem Lacihoz, hogy megnézzem az otthont adó családjának lelassult számítógépét, de sajnos fizikai hibája van, úgy véltem felfedezni, hogy a winchester ment tönkre benne, és miután még garanciális, ezért majd ők viszik vissza cserére. Utána Lacival elmentünk az autóhoz alkatrészeket venni. Laci szerint pár dolgot jó kicserélni, így hosszabb életű lesz. Ő az autószerelő, nem én, úgyhogy biztos. Vettünk olajszűrőt, légszűrőt, olajat, és autóbontóban is jártunk, ahol a csomagtartó ajtót tartó teleszkópos rúdrögzítőhöz kerestünk egy apró alkatrészt, ami sajnos még az előző tulaj által letörött… Majd megoldjuk. Utána visszavittem Lacit, és megbeszéltük, hogy este nyolcra jön hozzánk.
Ezután Toowongban vásároltam még pár dolgot, majd hazajöttem.
Réka:
Hamar túltettem magam a szerdai kiábrándultságon, újult erővel indítottam a napot. Vártam a karvezetés órákat, vártam a déli koncertet, ahol az egyik kedvenc művemet, Stravinsky A katona történetét is játszották. Elég színvonalas előadás volt kisebb hibákkal, de ez nagyon nehéz és igen technikás darab, bár csak három hangszer játszotta, hegedű, klarinét, zongora az eredetileg hét hangszerre írt darabot.
A koncert után két csoport karvezetés óra következett, az egyikben, a kezdő csoportban 24-en voltak, a másikban, a másoddiplomásban pedig kilencen. Azt gondolom, hogy itt nem voltak nehézségek, esetleg a diákoknak, de minden szépen, és a tervezett ütemben ment, és látható volt a lelkesedés, az érdeklődés az arcokon, a megnyilvánulásokban.
Piszkosul elfáradtam a nap végére, és este nyolc óra körül, mikor Krisztián értem jött, kezdődött a hét megünneplése. Laci megint nálunk aludt, és előtte bementünk a Citybe, hogy kipróbáljuk a múltkor elszalasztott palacsintázót. A City tömve volt fiatalokkal, akik mulatni jöttek be a csütörtök esti Brisbane-be. Egy busszal is találkoztunk, ami az egyetemről hozott be egy nagy csoportot. Az étteremben, ami korábban templom volt, hatalmas palacsintának nevezett, kisebb tortákat tettek elénk. (Lőttek a böjtömnek…) Az árak elég magasak voltak, de akkor lepődtünk meg igazán, mikor a kasszánál, a fizetéskor 65 dollárt fizettettek ki velünk. Gyorsan átszámoltuk, és két perc múlva visszamentünk, hogy valami nem stimmel. Pár perc vizsgálódás után kiderült, hogy valóban ráírtak még valamit a számlánkra, amit el sem fogyasztottunk. Visszakaptuk a 28 dollárt, amivel többet fizettünk, és hazafelé vettük az irányt.
Ismét itt vagyok, Krisztiánnak megígértem, hogy az első tanítási hét elteltével írom tovább a naplót. Eltelt, de erről később.
Hétfőn tanítottam először, és egy hetven fős szolfézscsoportot kaptam, akik második évüket kezdik itt az egyetemen. Állítólag anyagi okok vezetnek ahhoz, hogy az egyébként inkább gyakorlati oktatást igénylő szolfézs és zeneelmélet órákat ilyen hatalmas csoportoknak tartják. A társaság szolfézsos múltjáról annyit, hogy előző évben James tanította őket. Viszonylag jól olvasnak kottát, ügyesen szolmizálnak, elméletet tudják, bár ismétlésként a hangközökkel kezdtem, s az elég könnyű. Ami feltűnő volt, hogy nem mindegyikük hozott magával ötvonalas füzetet, így elég nehéz volt rendesen kottázniuk diktáláskor, memorizáláskor. Majd megoldják, ő dolguk, lassan felnőttek, hiszen 19-20 évesek.
A névsoruk előzetes átböngészésekor feltűnt, hogy egy Frank Fodor nevű fiú is van köztük. Nem kérdeztem rá rögtön az elején, melyikük az, de hamar kiderült, mert akik szerepeltek, azoknak a nevét is kértem, és Frank volt az első. Igen tehetséges zenész, rengeteg mindent ért, tud, és elég aktív. Édesapja magyar, a fiú még nem volt Magyarországon, de nagyon szeretné megismerni, viszont egyelőre alig-alig ért magyarul.
Az óra első pár perce után, amikor kiderült, hogy jóindulattal állnak hozzám, és segítőkészek a nyelvi nehézségek leküzdésében, én is teljesen feloldódtam, és már úgy csináltam mindent, ahogy elterveztem felhőtlenül. A két órás szolfézs végén, nem tudom, hogy szokásból-e vagy mert komolyan gondolták, tapsot kaptam. Hihetelenül jól esett. Az eygetlen problémám, hogy a 71 emberből mindössze hármat-négynek tudtam a nevét megjegyezni, ami elég rossz arány. Ekkor még azt gondoltam, hogy a felmondásokkor majd név szerint is megismerem őket, de szerdán beszéltem James-szel, hogy Mary mégis elvállalja a ’tutor’-ságot, így ő fogja a kikérdezést végezni és jegyeket adni rá. Viszont még egy könnyebséget kaptam James jóvoltából, hogy a csoportot két kisebb csoportra bontják, így ugyan két időpontban kell tanítanom, viszont jobban át fogom látni a haladásukat, a tudásukat.
Szóval kedden még ugyanilyen euforikus khangulatban kezdtem neki a szerdai kórusmódszertan órára való készülésnek. Annától kaptam jegyzeteket Katanics Mária néni óráiról, amit Tomi scannelt be, és küldött el nekem. Egyelőre úgy terveztem, hogy az első órán bevezetésképpen végigfutunk a kóruséneklés történetén, majd a következőkben áttérünk a gyakorlati részre, mikor kutatunk, módszereket keresünk arra, hogyan végezzük hatékonyan dolgunkat a próbákon, koncerteken. De ez így már túl részletes, inkább nem írom tovább szakmai szemmel, mert akit érdekel, úgyis rákérdez. Annyit azért elmondok, hogy kitaláltam, hogy zenékkel, példákkal szemléltetem az egyes korszakok tendenciáját, így este kilenctől, mikor már ingyenes a parkolás az egyetemen, Krisztiánnal és interneten keresztül Tibivel zenékre és kottákra vadásztunk az órámhoz. Hajnali egy körül értünk haza, de ekkora már minden együtt volt a szerdai órámhoz.
Március 3. szerda
Magam részéről elég korán keltem, hiszen ha azt vesszük, hogy csak 4-kor kezdődött az órám, már 11-kor benn voltam az egyetemen. Kipróbáltam a teremben az írt cd-t, végighallgattam, és minden remekül működött. A kottákból, tanmenetekből fénymásoltam néhányat, hogy esetleg még szemléletesebb legyen a dolog. A Grove Lexikonból másoltam, és adtam a kezükbe a ’choral’ szócikket, amit legközelebbre el kell olvasniuk. Egyébként remekül összeszedett történelmi áttekintés a kórsuéneklés alakulásáról. Sajnos én nem éreztem eléggé jónak az órát, és talán a fáradtság, talán a rengeteg lelkes készülés, és az ezt követő kevésbé lelkes fogadtatás miatt, a nap végére elkedvetlenedtem, és elkeseredtem. Még beültem James órájára, amit felnőtteknek, zenészeknek, lelkes amatőröknek tart, és amit tervezek átadni nekem két hét múlva. Kellemes csoportosulás, szép hangokkal, és komoly érdeklődéssel. Talán ők lesznek a kórusom? Nagyon örülnék neki.
Az óra előtt, az elődásom után megkeresett egy lány, Jennifer, aki Magyarországon tanult egy évig, és szeretné folytatni összhangzattan tanulmányait. Megbeszéltem vele egy időpontot a következő hét szerdájára, amikor megnézem, mit tud, és merre haladjunk tovább.
Végül is, bár a nap végére el voltam kámpicsorodva, sokat tanultam a történtekből, és tudom, hogy itt mások az elvárások, kevesebb anyaggal is alig bírkóznak meg az emberek. Ráadásul tudnom kell, hogy a szerdai csoport minden tagja már dolgozik valahol, tanár vagy kórusvezető, felnőtt, talán családja van, így jó, ha jut ideje a kiszabott feladatokra, amiknek az ellenőrzését itt elég komolyan veszik.
Krisztián szerdája:
Ma bent töltöttem időm nagy részét Toowongban, hogy állásra vadásszak az állásközvetítő irodában, valamint bevásároljak. Az állásközvetítőben sajnos hibásak voltak az álláskereső gépek, a rendes gépekre meg több is vártak, hogy felszabaduljon. Elindultam bevásárolni. Leértékelés volt a KMartban, így vettem edény szettet, porszívót ($79) , toastert $(10), szendvicssütőt ($10), tároló edényeket, konzervnyitót, élelmiszert a Colesban. Utána siettem Rékához az egyetemre, mert csomagot kaptunk és az Ő nevére jött, így alá kellett íratnom vele. Sajnos 7 perccel később értem a postára zárás után, pedig az értesítőn 5 után volt, és már fél 6-kor bezárt… Utána visszavittem a kottákat Karen-nek, mert ma nem megyünk kórusra, miután Réka tanít, én pedig úgy döntöttem, hogy inkább Réka kórusában fogok énekelni majd.
Március 4. csütörtök
Krisztián:
Miután bevittem Rékát az egyetemre, elmentem a postára felvenni a csomagot, ami rendben megjött, valamint befizettem az első telefonszámlát, ami tartalmazta a bekötési díjat is. Igaz már a falban volt a vonal…
Fél 10-re mentem Lacihoz, hogy megnézzem az otthont adó családjának lelassult számítógépét, de sajnos fizikai hibája van, úgy véltem felfedezni, hogy a winchester ment tönkre benne, és miután még garanciális, ezért majd ők viszik vissza cserére. Utána Lacival elmentünk az autóhoz alkatrészeket venni. Laci szerint pár dolgot jó kicserélni, így hosszabb életű lesz. Ő az autószerelő, nem én, úgyhogy biztos. Vettünk olajszűrőt, légszűrőt, olajat, és autóbontóban is jártunk, ahol a csomagtartó ajtót tartó teleszkópos rúdrögzítőhöz kerestünk egy apró alkatrészt, ami sajnos még az előző tulaj által letörött… Majd megoldjuk. Utána visszavittem Lacit, és megbeszéltük, hogy este nyolcra jön hozzánk.
Ezután Toowongban vásároltam még pár dolgot, majd hazajöttem.
Réka:
Hamar túltettem magam a szerdai kiábrándultságon, újult erővel indítottam a napot. Vártam a karvezetés órákat, vártam a déli koncertet, ahol az egyik kedvenc művemet, Stravinsky A katona történetét is játszották. Elég színvonalas előadás volt kisebb hibákkal, de ez nagyon nehéz és igen technikás darab, bár csak három hangszer játszotta, hegedű, klarinét, zongora az eredetileg hét hangszerre írt darabot.
A koncert után két csoport karvezetés óra következett, az egyikben, a kezdő csoportban 24-en voltak, a másikban, a másoddiplomásban pedig kilencen. Azt gondolom, hogy itt nem voltak nehézségek, esetleg a diákoknak, de minden szépen, és a tervezett ütemben ment, és látható volt a lelkesedés, az érdeklődés az arcokon, a megnyilvánulásokban.
Piszkosul elfáradtam a nap végére, és este nyolc óra körül, mikor Krisztián értem jött, kezdődött a hét megünneplése. Laci megint nálunk aludt, és előtte bementünk a Citybe, hogy kipróbáljuk a múltkor elszalasztott palacsintázót. A City tömve volt fiatalokkal, akik mulatni jöttek be a csütörtök esti Brisbane-be. Egy busszal is találkoztunk, ami az egyetemről hozott be egy nagy csoportot. Az étteremben, ami korábban templom volt, hatalmas palacsintának nevezett, kisebb tortákat tettek elénk. (Lőttek a böjtömnek…) Az árak elég magasak voltak, de akkor lepődtünk meg igazán, mikor a kasszánál, a fizetéskor 65 dollárt fizettettek ki velünk. Gyorsan átszámoltuk, és két perc múlva visszamentünk, hogy valami nem stimmel. Pár perc vizsgálódás után kiderült, hogy valóban ráírtak még valamit a számlánkra, amit el sem fogyasztottunk. Visszakaptuk a 28 dollárt, amivel többet fizettünk, és hazafelé vettük az irányt.
kedd, március 2
Február 26 - Március 1
Február 26. (csütörtök)
Réka ismét iskolában kezdett, mint ahogy a következő napokon is hasonlóképpen fog cselekedni, miután az angol óravázlatait és tanmeneteit kell csiszolnia. Olyan érdekes kérdéseknek kell utánanéznie, utánanéznünk, hogy mik az elvárt feladati követelmények a gyerekekkel szemben. Nagyon pontosan le kell írnia, hogy mi jelenti a 7 fokú osztályzási rendszer egyes jegyeit, mert itt ezt nagyon komolyan veszik, erre James is figyelmeztette Rékát, hogy az osztályzásnál erre nagyon ügyeljen.
James nagyon kedves tanártársa Rékának, aki szintén szolfézstanár, és testközeli élményeit leginkább Réka tudná elmeséni, de addig is néhány szót hagy szóljak. Amit Réka elkészített tanterveket, kórusdarabokat, azt mind teljesen megfelelőnek találta, nagyon segítőkész volt. Segített Rékának átnézni azokat, amik nem voltak egyértelműek.
Délután Maree-vel volt randevúnk az iskolánál fél ötkor, mert megbeszélték Rékával, hogy együtt kávézunk, beszélgetünk. Az iskola területén egy kis kávézónál ültünk le capucinora, kávéra teasüteményekkel, jómagam áfonyás muffint választottam. A beszélgetés témája főleg szakmai volt, mint baráti beszélgetés, de Rékának most inkább a tanulmányok előkészítéséhez volt szüksége információra, amit Maree megválaszolt. Sajnos Maree nem tudja elvállalni Rékának a tanársegédséget, mert nem ér rá, így majd Rékának kell kikérdeznie a feladott leckéket, ami plusz munka, plusz idő. Szervez James egy külön előadást, amire megkérte Rékát, hogy tartsa. Igaz ezért nem kaphat plusz pénz, de azt mondta James, hogy nagyon jó lenne, ha tartaná. Erre még ő is be fog ülni, meg Maree is. Ezekről majd Réka fog részletekkel gyönyörködtetni bennünket.
Sokáig az egyetemen voltunk, majd későn értünk haza. Talán még nem említettem, hogy Sam hazaérkezett, ő az akinél előzőleg laktunk 3 héten át, és nagyon örült, hogy szép rendben hagytuk ott a lakását, és az ajándék yucca-nak is örült, amit mi otthon jukkának mondunk, de ők ’jáká’-nak ejtenek. Réka jót nevetett rajta, gondolom, nem előtte… :)
Február 27. (péntek)
Egyetemisták évnyitó bulija volt ma. Sajnos, egész nap dübörgő, agydöngető zenét hallattak a színpadok felől, ami kedves már így is fáradt Rékámat nem sokban segítette a munkájában. James is jött, hogy szörnyű, szörnyű. Még mikor hazamentünk este tíz óra tájt, a lakásból is hallottuk. Olyan volt, mint otthon a Sziget fesztivál.
Vártam ma, hogy hívnak az IKEA-ból, miután a hölgy akinek az asztalára került a jelentkezési lapom állítólag ma láthatta meg elsőre, aztán ki tudja mi lesz.
Gondoltuk este elmehetnénk valahová kikapcsolódni, találtunk egy Jazz klubot a telefonkönyvben, oda gondoltuk, hogy elhívjuk Lacit, vagy Lilláékat. Laci fáradt volt, és másnap holnap korán kel, mert megy ismerőseivel Gold Coastra szörfdeszkát keresni. Megbeszéltük vele, hogy majd ha végez, akkor felhív, hogy esetleg a mai estét áttesszük holnapra. Lillákat elértük, de kiderült, hogy Lilla nem érzi jól magát, valószínű lázas, és még dolgozott amikor telefonáltunk, úgyhogy neki is jobbulást kívántunk.
Így végül mi is itthon maradtunk, pihentünk.
Február 28. (szombat)
Reggel együtt ébredtünk, Réka elvitt a boltba autóval, majd hazahozott és autóval ment az egyetemre, szerencsére hétvégén nincs parkolási díj. Máskor sajnos különböző zónák szerinti díj ellenében lehet csak parkolni, és a tanároknak sem kedveznek. Esetleg, ha valaki már 15 éve dolgozik ott, akkor egy kicsit közelebb parkolhat, és talán kicsivel kevesebbet kell fizetnie. Úgyhogy a hétvégi parkolás szinte luxusnak tűnik.
Réka hívott, hogy beszélt Lacival, és hogy majd jön hozzánk, és megbeszélték, hogy nálunk alszik. Így is történt, egyszer csak megjelent Laci, hozott párnát, és elmesélte, hogy a Gold Coaston, ahol voltak nem nagyon találtak szörfdeszkát, pedig hát az a legnagyobb szörföző hely, úgy is hívják, hogy surfers’ paradise (szörfösök paradicsoma). Úgyhogy amit találtak is deszkát, az is 500 dollár lett volna, így nem vettek végül. Ráadásul Laci a nyakát is elaludta, fáradt is volt, talán még a lába is fájt… Réka is jött kisvártatva, így közösen vacsoráztunk, mert már esteledett ekkor. Beszélgettünk, pihentünk, megszavaztuk, hogy nem mozdulunk ki, úgyhogy Réka is beállt végül a garázsba, ami előtt pont elfér még Laci autója is.
Megnéztünk számítógépről a Johnny English c. filmet, melynek főszereplője a Mr. Bean sorozatokból híres Rowan Atkinson, és a népszerű 007-es ügynök James Bond filmek paródiája. Réka mondta, hogy mutassunk Lacinak olyan filmet, melyet kórustársunk Avarkeszi Péter készített, pontosabban vágott, és a Viva Voce kórusról és a Sylvester János Protestáns Gimnázium kórusáról készített videofelvételek, videoklipek. Végül aludni tértünk.
Február 29. (vasárnap)
Igaz előző este még úgy feküdtünk le, hogy ma nem megyünk templomba, Réka azért mégis meggondolta magát, így mindannyian kb. negyed 9 körül keltünk, megreggeliztünk, majd elhagytuk otthonunkat. Laci nem jött velünk, így elköszöntünk Tőle is, mi meg 5 perc alatt a templomba értünk, oda ahol már korábban sétáltunk, a Szt. Péter evangélikus templomba.
Kaptunk lapot, amin figyelemmel kísérhettük, hogy éppen melyik rész következik, de szinte nem is volt rá szükség, mert minden ki volt vetítve kétoldalt elől, amin az énekeket, szövegeket, aktuális részeket követhettük nyomon. Az énekek elég modern darabok voltak. A prédikáció elején volt olyan, hogy a lelkész kihívta a gyerekeket magához, amikor minden gyerek kiment az oltárhoz, és a lelkésszel együtt leültek köré, majd beszélgetett velük 5 percet, és utána kimentek gyerek istentiszteletre.
Szerencsére az úrvacsora körül már ismert dallamokat énekeltünk, igaz most angol szöveggel. Itt minden vasárnap vesznek úrvacsorát, valamint nemcsak a lelkész osztja, hanem pár segítő is van, akik szerintem nem lelkészek. A hirdetéseket nemcsak a pap, hanem a gyülekezeti tagok is hirdetik.
Az istentisztelet után kisebb megvendégelés volt, ahol teát, sütemény kaptunk, valamint egy kedves idősebb úr - talán ő is Krisztián, ha jól emlékszem - a szárnyai alá vett bennünket, és körbevitt bemutatott bennünket. Nagyon kedves volt, mert állásomat is segítette azzal, hogy bemutatott informatikai érdekeltségű embereknek, akik nagyon kedvesek voltak, elkérték a telefonszámomat, és ígérték, hogy visszahívnak. Megismerkedtünk egy finn (majdnem hollandot írtam) bácsival is, akinek ősei szintén az Ural lábaitól jöttek Európába. Ő is énekel kórusban, és hívott minket, hogy menjünk és énekeljünk mi is. Ez már a második a héten. Ez is szerdán van, ugyanakkor szinte. A kedves idősebb házaspár, akik körbevezettek minket, meghívtak ebédelni magukhoz, ahová sajnos nem tudtunk elmenni, mert Rékának még sok dolga volt a munkája előkészítésével.
Délután mindketten beszélgettünk szüleinkkel, Réka szerencsére, meglepetésére most nemcsak hallhatta, hanem láthatta Édesanyját, aminek nagyon örültünk. Megbeszéltük, hogy éjfélkor telefonálni is fog Réka, és akkor a Nagyszüleivel is tud beszélni, akiket Édesanyja átvisz addigra a telefonhoz.
Réka elaludt már este 11-kor, mondta, hogy keltsem fel éjfélkor, mert akkortól olcsóbb ezzel a Likom kártyával a beszélgetés. Felkeltettem, beszélt Nagyszüleivel, majd én is felköszöntöttem Kereszanyukám lányát, Andit akinek a héten volt a szülinapja.
Március 1. (hétfő)
Itt a március, itt az első tanítási nap az iskolában, reggel együtt ébredtünk, bevittem Rékát, aki nagyon-nagyon izgult. Délután 2-től volt az első órája. Azt gondoltam, hogy ezt már tényleg Neki kell leírnia, mert úgy az igazi. Most már alszik, de majd holnap reggel…
… (felteszem e nélkül, mert nem ért rá Réka megírni, majd később pótolja) …
Délután hívott minket Norbi, érdeklődött, hogy mi újság velünk. Mondtuk, hogy vettünk autót, és hogy Rékának jól sikerült az első tanítási nap. Nagyon örült, megbeszéltük, hogy majd valamikor összehozunk közös programot, csak mostanság eléggé elfoglaltak.
Úgy gondoltuk elmegyünk és megünnepeljük e szép napot, így autóba ültünk, és Réka beletaposott a pedálba, aminek az lett az eredménye, hogy a Kangoroo Point-nál találtuk magunkat, ahogy terveztük, mert úgy emlékeztünk, hogy a telefonkönyvben azt olvastuk, hogy ott van egy jó kis Jazz klub, ami nem volt ott. Szerencsére, szépet sétáltunk a folyóparton, amíg el nem értünk egy kivilágított falrészhez, ahol sziklamászók gyakoroltak falat mászni. Nagyon sokan voltak, voltak vagy ötvenen. Bizonyára valamilyen oktatás része is volt, és valószínű volt, aki csak kijött mászni, mert már korábbról van gyakorlata.
Ezután visszasétáltunk az autóhoz, amivel a belváros felé vettük az irányt, és kerestünk valami kellemes helyet, ahová később esetleg többedmagunkkal is beülhetünk majd. Találtunk egy ír pubot, ahol vasárnaponként délután négytől élő zene van. Majd megnézzük pontosan milyen. Találtunk egy palacsintázót is, amit csak kívülről tekintettünk meg, mert már vacsoráztunk, na majd legközelebb.
Irány haza, örültünk, pihentünk, megírtam az elmaradt 5 nap naplóját. Veszélyes ennyit kihagyni, úgyhogy legközelebb jobban vigyázunk.
Réka ismét iskolában kezdett, mint ahogy a következő napokon is hasonlóképpen fog cselekedni, miután az angol óravázlatait és tanmeneteit kell csiszolnia. Olyan érdekes kérdéseknek kell utánanéznie, utánanéznünk, hogy mik az elvárt feladati követelmények a gyerekekkel szemben. Nagyon pontosan le kell írnia, hogy mi jelenti a 7 fokú osztályzási rendszer egyes jegyeit, mert itt ezt nagyon komolyan veszik, erre James is figyelmeztette Rékát, hogy az osztályzásnál erre nagyon ügyeljen.
James nagyon kedves tanártársa Rékának, aki szintén szolfézstanár, és testközeli élményeit leginkább Réka tudná elmeséni, de addig is néhány szót hagy szóljak. Amit Réka elkészített tanterveket, kórusdarabokat, azt mind teljesen megfelelőnek találta, nagyon segítőkész volt. Segített Rékának átnézni azokat, amik nem voltak egyértelműek.
Délután Maree-vel volt randevúnk az iskolánál fél ötkor, mert megbeszélték Rékával, hogy együtt kávézunk, beszélgetünk. Az iskola területén egy kis kávézónál ültünk le capucinora, kávéra teasüteményekkel, jómagam áfonyás muffint választottam. A beszélgetés témája főleg szakmai volt, mint baráti beszélgetés, de Rékának most inkább a tanulmányok előkészítéséhez volt szüksége információra, amit Maree megválaszolt. Sajnos Maree nem tudja elvállalni Rékának a tanársegédséget, mert nem ér rá, így majd Rékának kell kikérdeznie a feladott leckéket, ami plusz munka, plusz idő. Szervez James egy külön előadást, amire megkérte Rékát, hogy tartsa. Igaz ezért nem kaphat plusz pénz, de azt mondta James, hogy nagyon jó lenne, ha tartaná. Erre még ő is be fog ülni, meg Maree is. Ezekről majd Réka fog részletekkel gyönyörködtetni bennünket.
Sokáig az egyetemen voltunk, majd későn értünk haza. Talán még nem említettem, hogy Sam hazaérkezett, ő az akinél előzőleg laktunk 3 héten át, és nagyon örült, hogy szép rendben hagytuk ott a lakását, és az ajándék yucca-nak is örült, amit mi otthon jukkának mondunk, de ők ’jáká’-nak ejtenek. Réka jót nevetett rajta, gondolom, nem előtte… :)
Február 27. (péntek)
Egyetemisták évnyitó bulija volt ma. Sajnos, egész nap dübörgő, agydöngető zenét hallattak a színpadok felől, ami kedves már így is fáradt Rékámat nem sokban segítette a munkájában. James is jött, hogy szörnyű, szörnyű. Még mikor hazamentünk este tíz óra tájt, a lakásból is hallottuk. Olyan volt, mint otthon a Sziget fesztivál.
Vártam ma, hogy hívnak az IKEA-ból, miután a hölgy akinek az asztalára került a jelentkezési lapom állítólag ma láthatta meg elsőre, aztán ki tudja mi lesz.
Gondoltuk este elmehetnénk valahová kikapcsolódni, találtunk egy Jazz klubot a telefonkönyvben, oda gondoltuk, hogy elhívjuk Lacit, vagy Lilláékat. Laci fáradt volt, és másnap holnap korán kel, mert megy ismerőseivel Gold Coastra szörfdeszkát keresni. Megbeszéltük vele, hogy majd ha végez, akkor felhív, hogy esetleg a mai estét áttesszük holnapra. Lillákat elértük, de kiderült, hogy Lilla nem érzi jól magát, valószínű lázas, és még dolgozott amikor telefonáltunk, úgyhogy neki is jobbulást kívántunk.
Így végül mi is itthon maradtunk, pihentünk.
Február 28. (szombat)
Reggel együtt ébredtünk, Réka elvitt a boltba autóval, majd hazahozott és autóval ment az egyetemre, szerencsére hétvégén nincs parkolási díj. Máskor sajnos különböző zónák szerinti díj ellenében lehet csak parkolni, és a tanároknak sem kedveznek. Esetleg, ha valaki már 15 éve dolgozik ott, akkor egy kicsit közelebb parkolhat, és talán kicsivel kevesebbet kell fizetnie. Úgyhogy a hétvégi parkolás szinte luxusnak tűnik.
Réka hívott, hogy beszélt Lacival, és hogy majd jön hozzánk, és megbeszélték, hogy nálunk alszik. Így is történt, egyszer csak megjelent Laci, hozott párnát, és elmesélte, hogy a Gold Coaston, ahol voltak nem nagyon találtak szörfdeszkát, pedig hát az a legnagyobb szörföző hely, úgy is hívják, hogy surfers’ paradise (szörfösök paradicsoma). Úgyhogy amit találtak is deszkát, az is 500 dollár lett volna, így nem vettek végül. Ráadásul Laci a nyakát is elaludta, fáradt is volt, talán még a lába is fájt… Réka is jött kisvártatva, így közösen vacsoráztunk, mert már esteledett ekkor. Beszélgettünk, pihentünk, megszavaztuk, hogy nem mozdulunk ki, úgyhogy Réka is beállt végül a garázsba, ami előtt pont elfér még Laci autója is.
Megnéztünk számítógépről a Johnny English c. filmet, melynek főszereplője a Mr. Bean sorozatokból híres Rowan Atkinson, és a népszerű 007-es ügynök James Bond filmek paródiája. Réka mondta, hogy mutassunk Lacinak olyan filmet, melyet kórustársunk Avarkeszi Péter készített, pontosabban vágott, és a Viva Voce kórusról és a Sylvester János Protestáns Gimnázium kórusáról készített videofelvételek, videoklipek. Végül aludni tértünk.
Február 29. (vasárnap)
Igaz előző este még úgy feküdtünk le, hogy ma nem megyünk templomba, Réka azért mégis meggondolta magát, így mindannyian kb. negyed 9 körül keltünk, megreggeliztünk, majd elhagytuk otthonunkat. Laci nem jött velünk, így elköszöntünk Tőle is, mi meg 5 perc alatt a templomba értünk, oda ahol már korábban sétáltunk, a Szt. Péter evangélikus templomba.
Kaptunk lapot, amin figyelemmel kísérhettük, hogy éppen melyik rész következik, de szinte nem is volt rá szükség, mert minden ki volt vetítve kétoldalt elől, amin az énekeket, szövegeket, aktuális részeket követhettük nyomon. Az énekek elég modern darabok voltak. A prédikáció elején volt olyan, hogy a lelkész kihívta a gyerekeket magához, amikor minden gyerek kiment az oltárhoz, és a lelkésszel együtt leültek köré, majd beszélgetett velük 5 percet, és utána kimentek gyerek istentiszteletre.
Szerencsére az úrvacsora körül már ismert dallamokat énekeltünk, igaz most angol szöveggel. Itt minden vasárnap vesznek úrvacsorát, valamint nemcsak a lelkész osztja, hanem pár segítő is van, akik szerintem nem lelkészek. A hirdetéseket nemcsak a pap, hanem a gyülekezeti tagok is hirdetik.
Az istentisztelet után kisebb megvendégelés volt, ahol teát, sütemény kaptunk, valamint egy kedves idősebb úr - talán ő is Krisztián, ha jól emlékszem - a szárnyai alá vett bennünket, és körbevitt bemutatott bennünket. Nagyon kedves volt, mert állásomat is segítette azzal, hogy bemutatott informatikai érdekeltségű embereknek, akik nagyon kedvesek voltak, elkérték a telefonszámomat, és ígérték, hogy visszahívnak. Megismerkedtünk egy finn (majdnem hollandot írtam) bácsival is, akinek ősei szintén az Ural lábaitól jöttek Európába. Ő is énekel kórusban, és hívott minket, hogy menjünk és énekeljünk mi is. Ez már a második a héten. Ez is szerdán van, ugyanakkor szinte. A kedves idősebb házaspár, akik körbevezettek minket, meghívtak ebédelni magukhoz, ahová sajnos nem tudtunk elmenni, mert Rékának még sok dolga volt a munkája előkészítésével.
Délután mindketten beszélgettünk szüleinkkel, Réka szerencsére, meglepetésére most nemcsak hallhatta, hanem láthatta Édesanyját, aminek nagyon örültünk. Megbeszéltük, hogy éjfélkor telefonálni is fog Réka, és akkor a Nagyszüleivel is tud beszélni, akiket Édesanyja átvisz addigra a telefonhoz.
Réka elaludt már este 11-kor, mondta, hogy keltsem fel éjfélkor, mert akkortól olcsóbb ezzel a Likom kártyával a beszélgetés. Felkeltettem, beszélt Nagyszüleivel, majd én is felköszöntöttem Kereszanyukám lányát, Andit akinek a héten volt a szülinapja.
Március 1. (hétfő)
Itt a március, itt az első tanítási nap az iskolában, reggel együtt ébredtünk, bevittem Rékát, aki nagyon-nagyon izgult. Délután 2-től volt az első órája. Azt gondoltam, hogy ezt már tényleg Neki kell leírnia, mert úgy az igazi. Most már alszik, de majd holnap reggel…
… (felteszem e nélkül, mert nem ért rá Réka megírni, majd később pótolja) …
Délután hívott minket Norbi, érdeklődött, hogy mi újság velünk. Mondtuk, hogy vettünk autót, és hogy Rékának jól sikerült az első tanítási nap. Nagyon örült, megbeszéltük, hogy majd valamikor összehozunk közös programot, csak mostanság eléggé elfoglaltak.
Úgy gondoltuk elmegyünk és megünnepeljük e szép napot, így autóba ültünk, és Réka beletaposott a pedálba, aminek az lett az eredménye, hogy a Kangoroo Point-nál találtuk magunkat, ahogy terveztük, mert úgy emlékeztünk, hogy a telefonkönyvben azt olvastuk, hogy ott van egy jó kis Jazz klub, ami nem volt ott. Szerencsére, szépet sétáltunk a folyóparton, amíg el nem értünk egy kivilágított falrészhez, ahol sziklamászók gyakoroltak falat mászni. Nagyon sokan voltak, voltak vagy ötvenen. Bizonyára valamilyen oktatás része is volt, és valószínű volt, aki csak kijött mászni, mert már korábbról van gyakorlata.
Ezután visszasétáltunk az autóhoz, amivel a belváros felé vettük az irányt, és kerestünk valami kellemes helyet, ahová később esetleg többedmagunkkal is beülhetünk majd. Találtunk egy ír pubot, ahol vasárnaponként délután négytől élő zene van. Majd megnézzük pontosan milyen. Találtunk egy palacsintázót is, amit csak kívülről tekintettünk meg, mert már vacsoráztunk, na majd legközelebb.
Irány haza, örültünk, pihentünk, megírtam az elmaradt 5 nap naplóját. Veszélyes ennyit kihagyni, úgyhogy legközelebb jobban vigyázunk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)