Március 10-12.

Március 10. szerda
Igazából semmi különös nem történt, csak a megszokott, munkás hétköznap volt ez is. Az egyetemre ahhoz képest korán beértem, hogy az első órámat 2-kor kezdtem. Tudtam, hogy most fogom azt a tárgyat folytatni, amivel egy hete úgy éreztem, kudarcot vallottam. Nagyon készültem egy amolyan könyvtárat és az abban való kutakodást bemutató órára. Gondolnom kellett Julee-annre, a vak tanítványomra, de a többieket is jól kellett informálnom. A könyvtár egyik szeminárium termét már korábban lefoglaltam, ahogy megszoktam már, ez a foglalás nem volt benne a rendszerben…, de mivel senki más nem használta épp, így enyém lehetett.
De menjünk sorban. Kettőre vártam a szobámba Jennyt, akinek összhangzatot tanítok magánban. Nagy kérdés, hogy mennyit kérjek érte, de még nem döntöttem el, így ezt az órát még ingyen adtam. Ő korábban Kecskeméten töltött egy évet, és ott kezdte az összhangzattant tanulni, így nagyjából tisztában van a szabályokkal, és én is azzal, hogy mit tud vagy mit tanítottak neki. De most előröl kezdtem vele mindent az esetleges hiányokat bepótolva. Voltak bőven, de nagyon gyors gondolkodású, így könnyen fog menni. Adtam neki egy 17. század eleji kéziratot, Peri Euridice c. operájából egy darabot, amivel szintén gyakorolhatja az összhangzattant, de élőben. Szerintem ez így izgalmasabb, mint szárazon csak akkordokat megtanulni. Hipp-hopp eltelt az első óra, észre sem vettük.
Még egy órám volt a következő megmérettetésig. Megebédeltem, fénymásoltam, majd elindultam lefelé a könyvtárba, hogy előkészüljek kicsit. A szeminárium terem üres volt, de csak egy elég kicsi asztal volt benne, és megkérdeztem, hogy nem tudunk-e még valahonnan legalább egy másikat behozni, de a könyvtáros bár segítőkész volt, nem talált egy erre alkalmasat sem, így elcseréltette a termet a mellette levőre, ahol egy nagyobb asztal állt középen. Összeszedtem a polcokról néhány kötet összkiadást, amit valószínű még sosem láttak azok, akiknek ezt megmutatom. Ezek hasznosságáról készültem pár szót szólni, és azt szemléltetni.
Közben kiraktam egy papírt az eredeti terem ajtóra, hogy hova jöjjenek a diákok, majd elindultunk lefelé immár Julee-ann-nel és a férjével, Thomas-szal, aki segíteni jött neki. Julee-ann lent megmutatta, hogy működik a note-bookja, és hogy milyen profin bánik vele. Azt mondta, hogy azok a vak gyerekek, akiket tanít, ennél sokkal ügyesebbek.
Az óra igen jól sikerült, a célom, hogy felkeltsem az érdeklődésüket a kutatás iránt, megvalósult ebben az egy órában, amit a könyvtárban tölthettünk el. Sajnos a könyvtár szerdán korán, ötkor zár, így a két órás órát a teremben folytattuk. De mielőtt a teremben kényelmesen elhelyezkedtünk volna, megmutattam nekik a tanszék kottatárát, ami elég tetemes mennyiségű kotta egy-egy példányban, egy tekintélyes gyűjtemény. Ebbe a szobába a diákoknak nincs bejárásuk, mivel összesen négy tanárnak megengedett a bejárás. Az egyik én vagyok közülük, de én szerettem volna megengedni a kutatást ebben a gyűjteményben is, így kértem a diákokat, hogy amikor kíváncsiak valamire, szóljanak, és beengedem őket pár órára. Annál is inkább, mert vasárnap éjfél a beadási határideje az első vizsgadolgozatuknak, amelyben egy repertoárt kell összeszedniük egy kórustípusra.
A kottatár megtekintése után elénekeltük a szemléltetés céljából általam összeválogatott kórusműveket, s legnagyobb meglepetésemre Thomas is besegített az éneklésbe, és kiderült, hogy gyönyörű hangja van. Azt hiszem ez az óra nagyon hasznos és érdekes volt mind a diákok, mind az én számomra.
Hatkor beültem James haladó szolfézs órájára, amit következő héttől együtt szeretnénk tartani. Érzésem szerint, néha talán öncélú, bonyolult gyakorlatokat kellett az itt diákként szereplő egyébként zenészeknek, zenetanároknak végigcsinálniuk. Nekem korábban elárulta James, hogy egy modern kórusművet szeretne betanítani, amiben rengeteg disszonancia, súrlódás hallható, s ezt készítettük elő mindenféle hasonló hangzást produkáló gyakorlattal, viszont nem jutottunk el a kotta kézbe adásáig. Szóval igazából nem kezdtük el a művet tanulni.
Itthon Krisztián meglepetése fogadott, pogácsát sütött, valami különleges fajtát, hagymás tésztából. Nagyon nagy örömmel, és pont annyira lett finom, bár mivel épp akkor lett kész, még nem lehetett belőle enni. Mindenféle alakokat sütött, rendes pogácsaformát is, de készült perec-, súlyzó-??, csiga- és szív alakú süti is.

Március 11. csütörtök
Ma Krisztián nagymamájától újabb levelet kaptunk, amelyben minden más egyéb mellett Krisztián névnapjára is gratulál.
Az egyetemen ma csupa karvezetés órám volt, s rengeteg fénymásolnivaló gyűlt össze. A fénymásoló egy kicsike szobában van a titkárság mellett, amihez minden tanárnak van kulcsa. Ez a kulcs nyit minden osztálytermet is. A gép nagyon modern, mindenféle forgatásokat, kicsinyítéseket, nagyításokat, adagolást el tud végezni, néha magától is. A kezelését szerintem már nyolcvan százalékban értem, de még nem jöttem rá mindenre. Mindenkinek, tanárnak, talán diáknak is van egy fénymásoló kódja, amivel meghatározott mennyiséget másolhat. Ezt kell a munka megkezdése előtt beütni egy a falon elhelyezett szerkezetbe, majd megkezdeni a másolást. A második adag kotta másolása közben beragadt papírt jelzett a másoló, s még meg is mutatta, hogy az ember merre keresse a hibát, és leírta, mit kell kinyitni hozzá. Na, itt segítséget kellett kérnem, mert bár megtaláltam egy papírt, még kettő benne maradt. De csak azért, mert az egyik oldalon nem tudtam kinyitni a fedelet, aztán megoldották nekem. Most már fogom tudni.
A karvezetés óráim mindig igen változatosak, néha még beszélgetésre is jut idő, mint ma este negyed nyolc felé, amikor befejeztem az órát. Senki nem mozdult, eléggé elfáradtunk, és beszélgetni kezdtünk mindenféléről. Általában ének tanároknak tartom ezt az órát, így leginkább szakmai kérdésekről folyik eszmecsere, mint most is. Egyik tanítványom, Sara, hat évet tanított egy fiú-iskolában, ahol kilencven kisfiú énekelt a kórusában, most pedig egy lány-gimnáziumban tanít, ahol öt, a különböző korosztályokból összeállított kórus működik. Megállapodtunk, hogy egyszer, egy óra után elmegyünk a csoporttal vacsorázni.
Krisztián bejött értem az óráim után, és hazafelé elárulta, hogy még egy meglepetése van számomra. Találgattam, de csak akkor tudtam meg, mit készített, mikor beléptem az ajtón. Rájöttem, hogy narancslekvárt főzött. Ez azért érdekes, mert még Antony Gyuritól kaptunk egy üveggel, és én azóta azt emlegetem, hogy meg kéne tanulni narancslekvárt készíteni. Három kisebb üveg állt a konyhaszekrényen, és csillogott benne a narancssárga lé. Kissé meleg volt még, így frissiben nem tudtuk megkóstolni, pedig nagyon izgatott a dolog.
A nappaliban a földön, rögtön a bejárattal szemben volt öt virágláda, meg egy csomag virágföld. Krisztián elhatározta, hogy konyhanövényeket fog ültetni és nevelni az erkélyen, hiszen elég nagy hozzá. (Az erkély is és Krisztián is.) Beszerezte a szükséges dolgokat, a növénymagokat, így holnap nekiláthat az ültetéshez. Mindketten nagyon fel voltunk dobva, hiszen lesz saját céklánk, paradicsomunk, répánk, meg még sok egyéb növényünk.

Március 12. péntek
Bementem a suliba rendbe tenni a papírjaimat, hiszen a hét során végig a tanításra koncentráltam, és ahogy kijöttem az óráról, csak leraktam a kottákat, könyveket, és nekiláttam a következő anyag előkészületének. A pénteket erre találták ki, hogy elrendezzek mindent. Persze, hogy nem sikerült annyira gyorsan, mint szerettem volna. Folyton jöttek, kopogtak, telefonáltak, kerestek, hogy segítsek nekik a vasárnapig beadandó dolgozat elkészítésében. Természetesen segítettem, mert én is azt szeretném, hogy mire készen lesznek, jó érzésük legyen, hogy sokat dolgoztak, és persze rengeteg ismeretre tettek szert közben.
Az egyik ilyen kopogáskor a titkárságról jött valaki, és hozott egy fiút, aki engem keresett. Nagyon ismerős volt, gondoltam, az egyik tanítványom. Behívtam. De akkor esett le, hogy őt nem az osztályteremből ismerem, hanem a még a repülőről. Ő volt az a magyar fiú, aki Kuala Lumpurban, a visszaszálláskor keveredett valahogy mellénk, és mikor meghallotta, hogy magyarok vagyunk, megszólított bennünket. Milánóban él a szüleivel már 15 éve, vagyis három éves kora óta, de persze kiválóan beszél magyarul, mivel magyar, és a tanulása után, ma úgy gondolja, haza akar menni. A szülei már nagyon hazavágynak, mivel fél életüket külföldön töltötték.
Szóval bejött Levi, Varga Levente, és igazán annyira örültem neki. Fogalmam sem volt, hogyan talált rám, mivel semmiféle elérhetőséget nem tudtunk megadni egymásnak, mivel mindhárman szinte végigaludtuk a Kuala Lumpur-Melbourne utat, Melbourne-ben pedig nem láttuk egymást a repülőtéren. Csomót beszéltünk, majd egy-másfél órát. Kiderült, hogy arra emlékezett, hogy zenét fogok tanítani a UQ-n. Ő is erre az egyetemre jár, de egyelőre valami alapozó évet kell elvégeznie, mielőtt belekezd a közgazdaságtanba, mivel nemzetközi diák. Így az első évet valahol a Cityben végzi, és egyelőre lakást keres a közelben, mert még kollégiumban lakik, ami elég drága, és lepusztult. Szóval ennyit tudott rólam, és elindult megkeresni. Azt sem tudta, hogy a St. Lucia-ban dolgozom, csak gondolta, hogy ez a fő része az egyetemnek, így nagyobb valószínűséggel itt talál. A péntek délelőtti órái után felszállt a Cityből induló, UQ-sokat a St. Lucia-ba szállító, ingyenes buszra, és eljött vele ide. Itt kérdezősködött, mert térképe még nem volt, hogy merre van a zenei tanszék, aztán valahogy idekeveredett. Mindössze fél óra alatt megtalált. Azért ez elég szép teljesítmény, ha azt vesszük, milyen nagy területen kellett keresnie. Mivel a nevemet nem tudta, a titkárságon azt kérdezte, hogy tanít-e itt egy magyar, aki februárban érkezett. Aztán bekopogtak hozzám. Zseniális. Nem gondoltam volna akkor, amikor rájöttem, hogy nem cseréltünk címet, hogy valaha még találkozunk.
Leviről még annyit, hogy rögtön érettségi után jött ki, és négy évet szándékszik itt tölteni. Megbeszéltük, hogy bemutatom őt Lacinak, Lilláéknak meg a többieknek. Amikor elváltunk, a UQ sportot kereste még meg, mert vízilabdázik, és szeretne csatlakozni valamilyen csapatba.
Ezalatt Krisztián otthon elkezdte a kertészkedő munkáját. Elkezdte, de nem fejezte rögtön be, mert vizsgái végeztével jött Laci, akivel olajat cseréltek a kocsiban, meg néhány apró dolgot megnéztek még Laci kocsiján is. Nekem igazából fogalmam sincs, mit csináltak, csak gondolom, apró dolgok lehettek, mert mikor hazamentem, mindkét kocsi nagyjából egyben volt. Eljöttek értem a sulihoz, és mikor kimentem az épületből, a két fiú gallyakat gyűjtött a földről. Mi lesz itt, tábortűz????? De csak az ültetéshez kerestek karókat, amire rá lehet tűzni, hogy hova mit tettek, és milyen ápolás kell hozzá. Tettek, mert mint megtudtam, Laci és Krisztián együtt ültettek, és legfontosabb terméküket, a Moneymaker (pénzhozó) paradicsomot többször a figyelmembe ajánlották.
Már igen éhes voltam, és ők is, de mivel félbehagyták miattam az ültetést, és kaja előtt be akarták fejezni azt, homokoztak, magokat szórtak az edényekbe, locsoltak, mint a rendes óvodások a Balaton parton. Annyira lelkesek voltak, hogy miután megfelelően elhelyezték a ládákat az erkélyen, még összehoztak egy madárijesztőt gereblyéből és felmosórongyból, és szigetelőszalaggal hozzáerősítették a korláthoz, majd szájat és szemet ragasztottak neki. Csinos kis madárijesztő lett, remélem, az oposszumok is megijednek majd tőle.
Kinn ettünk az erkélyen, miközben besötétedett, és jöttek a szúnyogok. Az én étkeim között a finom házi készítésű narancslekvár is szerepelt, ami bár igen hígra sikerült, nagyon jó ízű lett.
Vacsora után elmentünk megnézni egy olyan helyet, ahol az internetes reklám szerint ír szett-táncot lehet tanulni és táncolni. Ez egy templom színházterme volt, közel a Cityhez. Mikor odaértünk, teljesen sötét volt minden, és azt gondoltuk, hogy nem lesz semmi. Már éppen indulni akartunk hazafelé, mikor egy arra sétáló lány megkérdezte tőlünk angolul, hogy magyarul beszéltünk-e az előbb. Kiderült, hogy magyar volt, ő is a táncházba jött, de ő úgy tudta, hogy valami balkán táncház lesz. Nagyon megörültünk egymásnak, Rózsa Andinak hívják a lányt, és itt tanul, október óta van kinn, de már tavaly itt töltött három-négy hónapot. Aztán jött még egy nő, aki ausztrál volt, Julee, aki szokott járni, és megerősített bennünket, hogy balkán táncház lesz, de most nem értette, miért sötét minden. Aztán kiderült, hogy a másik bejáraton kellett volna bemenni. Miután így furfangosan bejutottunk, rögtön bekapcsolódtunk a táncba, amit egy középkorú nő tartott. Táncoltunk görög, bolgár, makedón, román táncokat, és a mi tiszteletünkre egy magyar karikázót is megtanított a társaságnak. Szerintem mindenkinek tetszett az este, jókat táncoltunk, könnyebbeket, nehezebbeket, és közben megtudtuk, hogy áprilisban kezdődnek az ír táncórák, amiket Brendhan tart, akivel volt szerencsénk találkozni. Megígértük, hogy jövünk még, és csatlakozunk a csoportjához. Julee rámtelefonált, miközben hazafelé tartottunk, hogy következő hétvégén három napos rendezvény lesz táncházakkal, és hogy 30 dollár az egész kajával együtt. Megkértem, hogy küldje el emailben a részleteket, mert épp nem tudtam felírni semmit.
Andit hazavittük, aki meginvitált minket egy pohár italra magához, de már nem volt nyitva semmilyen bolt, ahol ilyesmiket lehetett volna venni, így inkább elhalasztottuk egy másik alkalomra. Andi egyébként a Kangaroo Pointon lakik, és már megismerkedett Bercivel és Timivel egy közös ismerősük kapcsán.
Laci ma nem akart nálunk aludni, de még mielőtt hazaindult, dinnyéztünk egy jót, megnézték Krisztiánnal a vetést, és konstatálták, hogy még nincs paradicsom, de ez valószínű velejár. Ha bármi történik az ágyásokban, ő lesz az első, akit felhívunk telefonon a hírrel, hiszen gyakorlatilag Krisztiánnal felesben megy az üzlet.