Árvíz

Ma nem volt kóruspróba, mert páran telefonáltak, hogy betegek, többeknek fáradt a hangja, mert az egyetemen intenzív zenei kurzus van, és már két napja megállás nélkül zuhog az eső. Ez már olyannyira súlyos volt reggel, hogy az egyetem melletti kis tó kiöntött, és meg kellett kerülni.
Queensland délkeleti részén, tehát Brisbane-ben és környékén árvízkészültség van. Délután Krisztián telefonált, hogy a Ross éppen a házuknál áll, és a házunk vízben áll. Mind a ketten rohantunk haza, ahogy csak tudtunk, de akkora dugó volt, hogy egy óra kellett, hogy hazaérjünk a 15 perces úthoz. Mire hazaértem, a víz elvonult, Krisztián már takarított. Ross, akinek a kocsija szervízben kötött ki az áradásokban való pancsolások után, velem volt, és segített takarítani.
A víz kb. 40-45 cm magasan jöhetett be a házba, mert ott láttunk egy vonalat a falon. A takarítás egyébként jókedvűen zajlott, még Jody is átért a végére, négy muffinnal, és egy adag dolgozattal.

Amikor elmentek, megvacsoráztunk, gombás rizst finom roséval és vasárnap facsart ananészléval. Épphogycsak belekóstoltam a finom gyümölcslébe, hallottuk, hogy valami megint nincs rendben. A víz újra betört hozzánk, illetve azt hallottuk, ahogy bugyborékolva szivárog be az ajtó alatti és melletti réseken. A lépcsőről néztük, ahogy lassan emelkedik a vízszint. Közben megmentettünk néhány cipőt, amelyek vidáman úszkálni kezdtek az árban. A garázs még sajnos mindig tele volt olyan holmikkal, amiket eddig nem kellett használni, többnyire téli ruhák, cipők. A zongora nyitva szellőzött, és mi nem tudtunk mit csinálni. Tehetetlenségünkben próbáltunk telefonálgatni ide-oda, kinézni az ablakon, hátha megijed a víz, és visszafordul, de az valamiért csak hömpölygött. Gyertyákért rohantam, mert amikor a vízszint eléri a konnektorokat, lekapcsol az áram. Ez történt a délutáni árnál is. Kb. 4-5 percet kellett várni, hogy a gyertyák romantikus fényében pompázzon házunk.
Krisztián még az első áradásnál beszélt idős szomszédunkkal, akit Chris-nek hívnak. Ő mondta, hogy ő már megszokta ezeket az árvízeket. Na jó, köszönjük szépen, jobb ha felkészülünk mi is. Ez egyébként csak az utca gyengén megszervezett vízelvezető csatornája miatt van. Pontosan nem tudom, miért, de majdcsak megtujduk egyszer. Nem is ez a lényeg..
A lényeg, hogy megmenekültünk... Arra gondoltam, hogy ennél sokkal rosszabb is történhetett volna, mint például Victoriában, az idei bozóttüzek áldozataival, akik nemcsak a házukat, de sok embertársukat is elvesztették a katasztrófa következtében. Ehhez képest mi kismiskák sem vagyunk. Hála Istennek!!!
A víz másodjára úgy 15-20 cm-nél hagyott nyomott a falon. A szomszédék, Colin és Eve átjöttek segíteni, a zongorát, ami még mindig nyitva száradt feltettük hat téglára, ami nem sok, de egy kicsivel magasabb, mint addig, ugyanígy a kanapét is téglalábakra állítottuk, majd a garázsban található összes dobozt felpakoltuk polcokra és a ruhás zsákokat pedig felcipeltük az egyik vendégszobába. Szóval most már csak a SES-től, az állami segélyszolgálattól telefonon megrendelt homokzsákokat várjuk, és felkészültünk a kövekező hullámra.
Az eső egyébként csillapodni látszik, hallatszik. Reméljük, hogy már nem lesz több meglepetés az elkövetkező napokban. Még jelentkezünk, nem kell megijedni, minden rendben, és anyagilag is biztosítva vagyunk.

Réges-régen nem írtam, bár rengeteg minden történt, ami említést érdemelt volna. Viszont nem volt időm vagy/és erőm leülni, összeszedni a gondolataimat, és beszámolni az eseményekről.

Megpróbálom most. Bár az összeszedés része egy kicsit húzós lesz, és úgy gondolom, hogy nem fog sikerülni.

Amióta nem írtam, beköszöntött az ősz. Az esték, és főleg a reggelek jóval hűvősebbek, bár napközben még mindig jó meleg van. Hajnalban annyira lehűl, hogy elő kellett hát vennünk a paplant a szekrény mélyéből. (Elsőre megtaláltuk, ami nagy szó, hiszen még ebben a házban nem kellett használni, és így nagyrészben elteszünk valamit valahova, és utána keressük egy jó ideig, amikor kell. Emiatt sok dolog még mindig a dobozokban van a kocsi mellett a garázsban. Csak hogy tudjuk, hogy hol keressük, ha kellene.)

Május első hétvégéjét, Warwick-ban töltöttük, ami kb. 2 órányi kocsikázásra van a kontinens belseje felé, a Nagy Vízválasztó Hegység mögött, innen nézve. Ott még hűvősebb volt. A Peace Festival-ra (Béke Fesztivál) voltunk hivatalosak, ahol vasárnap reggel kórust kellett tanítanom. A fesztivál egyébként egy kisebb Sziget volt (sokkkkkkal kisebb), helyi zenekarok fellépése mellett különböző érdekképvseleti szervezetek mutatkoztak be, majd vasárnap este egy hosszú és érdekes program keretében, egy ausztrál bennszülött "álom-történetet" adtak elő meghívott és helyi csoportok. Az egész fesztivált a város egyik közössége szervezi minden második évben. A közösség magja a "School of Total Education" (Teljes /ember/ oktatás iskolája?) tanári gárdája, akikkel nagyon jóban lettünk. A kóruspróba után, amit az iskola ebédlőjében tartottam, körbevezettek az iskola épületein, miközben dióhéjban elmesélték az iskola történetét, filozófiáját.
Az iskola honlapja: http://www.sote.qld.edu.au/

A múlt hétvégén az Ausztrál Hangok Fesztiválon tartottam két foglalkozást. Ezt a fesztivált az egyik Brisbane-ben élő zeneszerző, Stephen Leek és kórusa a "The Australian Voices" szervezte. A fesztivál egy koncerttel zárult, ahol csak ausztrál darabot adhattunk elő. A So-la Voce néhány könnyebb darab mellett, egy rendkívül nehéz művet is énekelt, egy most készülő opera egyik kórusát. A teljes operát szeptemberben adjuk elő a Brisbane Festival keretében.

Úgy tűnik ebből a leírásból, hogy csak fesztiválokra járunk. Azonban emellett dolgozunk mindketten, sőt két hete még Lilláékat is át tudtuk hívni vendégségbe. Az ikrek, akik már majdnem másfél évesek, sikongatva fedezték fel a ház különböző zugait, amikor megérkeztek. Mivel követtük őket mindehova, nem vettük észre, amikor Balázs felakasztotta egyik festményét a vendégszoba falára. Na persze, amint az ikrek újra beszaladtak abba a szobába, ott állt a meglepetés, egy csodálatos, olasz hangulatú kép, amiben azóta a hálószobánkban gyönyörködünk. A vendégeskedés jól sikerült, Balázs felállított a gyerekeknek egy kis "ketrecet", ami tlajdonképpen a terasz volt, csak a ki- és bejáratok helyén voltak a kerítések, amit a gyerekek rángattak, majd rájöttek, hogy még erősödniük kell ahhoz, hogy áttörjenek, így tovább futkároztak körbe-körbe. Szerencsére, olyan gyorsan azért nem erősödnek, hogy a nap végére ketrectörők legyenek.
Krisztián szakácsművészete mindannyiunkat lenyűgözött. Előételnek sült rákot kaptunk joghurtos uborkasalátátval. Utána következtek az ebéd fénypontjai, almás báránymáj sült hagymával és pulykamell, amit külön kellett hajkurászni, mert nem mindehol árulnak ám ilyen különlegességet. Desszertnek a már bevált sáfrányos, szirupos főtt körtét készített. Én a kukta szerepét játszottam, gondolom, sikerrel, mert szinte minden idejében elkészült, mire a vendégek jöttek.

Tervezünk egy "házavató" magyar bulit is tartani, amire nem jutott még időnk eddig. Egyelőre úgy tűnik, hogy a hétvégéink jól televannak, és amikor nem, akkor meg jól esik egy kis kertészkedés, fűnyírás, leesett pálmaágak begyömöszkölése a kukába stb.

Mackay Gyerekkórus Fesztivál

Múlt hétvégén Mackayban és környékén voltunk, ahol vasárnap és hétfőn a Helyi Általános Iskolák Kórusfesztiválján vezényeltem.

Egy rendkívül jól szervezett, "Éneklő Ifjúság" féle hangversennyel zárult a két nap hétfő este. A koncert végén körülbelül 500 gyerek énekelt a színapdon, akikhez a zárószámokban csatlakozott egy erre a fesztiválra összeállt 60-70 fős "community choir". Ebben a felnőtt kórusban pedig három olyan gimis énekkar is énekelt, akikkel tavaly dolgoztam a Középiskolás Kórusfesztiválon. Jó volt újra látni az ismerős arcokat a korábbi évekből.

Azért mondom, hogy évekből, mert Mackayban most már negyedszerre voltam. Először 2004 júliusában tanítottam a Téli zenei tanfolyamon, majd 2005-ben, a gimis énekkari feszitválon voltam vendégkarnagy. Akkor egyébként Balázs is ott volt, mert utána mentünk Eungalába, ahol talán még emlékeznek sokan, kacsacsőrű emlőst fényképeztünk.

Itt Mackayban minden egyes alkalommal az volt a tapasztalatom, hogy az emberek még kedvesebbek, közvetlenebbek és vendégszertőbbek, mint Brisbane-ben. Ez érdekes, mert már Brisbane is "kedvesebb", mint Sydney, ráadásul Sydney is "emberibb" talán, mint Európa számos városa. Ez persze a saját meglátásom, és nem feltétlenül általános vélemény vagy az igazság.

Azt gondolom, hogy rengeteget számít, hogy a turisták mennyire cipelik be erre az Óperencián túli világba a saját viselkedésüket (kultúrájukat?). Szóval Mackay még csak kissé érintett, és igazi mesebeli "jóságos" emberekkel lehet találkozni, akik nem szégyenlik kimutatni, hogy jók.

Mivel az egyetemen nincsenek óráim csütörtökön és pénteken, Krisztiánnal elhatároztuk, hogy már csütörtökön elutazunk, és ellátogatunk az egyik közeli szigetre. Mackay-tól kb. 150 km-re északra található a Whitsundays Szigetek. Ez a 74 szigetből álló csoport, a Nagy korallzátony része. Mi a legközelebbi szigetre, a Daydream Islandra hajóztunk ki, és töltöttünk el két és fél napot. Nagyot pihetünk. Igazából sok minden mást nem is tudtunk volna csinálni. Tipikus turista csalogató hely, ahol Ausztrália és a világ minden részéből érkeznek vendégek.

Nem Mackay, az biztos. Drága és kissé "embertelenebb". Persze azért még mindig mosolyognak a pincérek itt-ott. A szigeten dolgozók, ott is laknak, és nem keresnek sokkal többet annál, mintha egy syndey-i étteremben szolgálnának fel. Viszont a nyugalom és a környék megfizethetetlen. Na, nem mintha most hirtelen oda akarnánk költözni, de kacérkodtunk a gondolattal, hogy milyen lett volna mondjuk 10 évvel korábban hallani ilyen lehetőségről.

Képeket teszünk fel, amint befejeztük ma a festést.

Ugyanis Krisztián elkezdte kiszínezni az dolgozószobát. Még csak a plafonnál tart, ami fehér marad, de már alig várom, hogy besárguljunk. Remélem, beszámol arról, hogyan sikerült. Továbbra is unszolom...


Amint befejeztem az írást, akkor vettem észre, hogy ma van a költészet világnapja (otthon), így József Attila születésnapja is!!!

Az első...

Amióta itt élünk, ma volt az első Választás, ahol ausztrál állampolgárokként szavaznunk kellett. A queenslandi parlamenti képviselőket választottuk meg.

Mivel állampolgári kötelesség választani, illetve részt venni a választáson, mi sem tudtuk elbliccelni azt. Gondolom, hogy itt sokat nem változtat, hogy ki van kormányon, az embereknek mindig lesz annyi pénzük, hogy boldogan éljenek, mert van mit enniük. (Ha nincs, akkor meg elmennek pecázni.) Krisztián és én is kisebb internetes kutatást végeztünk a lehetséges jelöltek felől. Na jó, ez nem volt több, mint kb. egy-két órás google-özés, de gondolom, ez azért mégiscsak jobb, mint az néhány perccel a szavazás előtt kézhezkapott kampánycetlik alapján való beikszelgetés. Ja? És nem x-elni kell, hanem számokat írni, hogy ki az első, második stb. jelöltünk.

Ebéd előtt éltük meg ezt a történelmi eseményt az egyik közeli állami iskolában. A héten kiküldött szavazócetlin kb. 8 lehetséges helyszín szerepelt, amik közül kiválaszthattuk, melyik esik utunkba. Én reggel jógán voltam, amíg Krisztián szépen lenyírta a füvet, és nem nagyon mentünk sehova. Mindegy volt, hova megyünk, mert otthonról indultunk, és mindegyik helyszín elég közel volt. m Ha jól emlékszem a szavazóhelyek között leginkább állami iskola, óvoda és templom szerepelt.
A szavazás és néhány ház körüli teendő elvégzése után lepihentem, mert este koncetünk volt a St John's Cathedralban a So-la Vocéval.

A koncert előtt, 5-től fényképezkedés volt. Az egyik szoprán, Katie anyukája felajánlotta, hogy lefotózza a kórust. Szóval 5-6-ig csoport- és egyéni portrékat készítettünk, aztán 6-tól beéneklés és próba.

A hangverseny fél 8-kor kezdődött. Ez volt idei első koncertünk, hat új énekessel fedélzeten. A darabok között nagyon nehezek is voltak, főleg Britten Sacred and Profane című ciklusa, amely rengeteg munkát igényelt. Az évet körülbelül egy hónapja kezdtük. Eddig mindössze hat-hét próbánk volt, és hát bevallom, úgy éreztem, hogy a kórus nem volt 120 százalékban felkészülve a fellépésre. Ez is egy első... Általában mindent túlbiztosítok, és agyonpróbálok, hogy minden a terv szerint menjen. Most nem volt rá lehetőségem. Nem volt annyi időm.

Nagyon izgultam, pedig már évek óta nem vagyok ideges fellépések előtt. Kisebb izgalom persze általában mindig van, de most komolyan aggódtam, hogy hogy s mint lesz, vajon összejönnek-e a nehezebb részek. Viszont a koncert fantasztikusan jól sikerült. Az énekesek megmutatták, hogy mennyire össze tudják magukat szedni ilyen helyzetben. Rendkívül elégedett voltam a szerepléssel. Egy zeneszerző, akinek az opera-bemutatóján fogunk énekelni szeptemberben ott volt a nézők soraiban, továbbá néhány kollégám is eljött meghallgatni bennünket. Mind nagyon lelkesen köszöntöttek a koncert végén.

Azt hiszem, ma úgy fogok aludni, mint egy kisbaba, elégedetten, és gondtalanul... Rám fér!!! (.. VAGY mert megérdemlem...)

Évkezdés

A tanév nem egészen két hete vette kezdetét az egyetemen. Pontosabban egy hete és két napja, viszont a tanárképző osztály, akik reménység szerint jövő januárban tanár bácsik és tanár nénikként kezdik az évet, már két hete és két napja koptatják az iskolapadot. (Nem mintha lenne iskolapad...)

Ez az úgynevezett Ötödéves csapat idén sokkal jobb összetételű, mint a korábbiak. Általában 60-70 százalékuk más egyetemekről jött, ahol a zeneoktatás nem egyértelműen olyan magas színvonalú, mint nálunk. Nem fényezem az egyetemünket, mert azt egyáltalán nem kell, fényezik azt sokan mások eleget... A korábbi évek alapján az a tapasztalatom, hogy a más egyetemekről jött diákok "zenei gondolkodni" nem tanulnak meg, hanem inkább "érzik" a zenét, ami önmagában nem lenne baj, de önmagában nem is elég.
Idén ez az ötödéves osztály kiemelkedően jó képességű, de ami még többet nyom a latban, jó előképzettségű. Öööö.. ezt ausztrál viszonylatban kell érteni. Minden karvezetés-kórusmódszertan óra jó hangulatban telik, csupa értelmes tekintettel, és tiszta énekléssal megspékelve. Lehet, hogy minden harmadik év jó eresztés? Az előző jó ötödéves csapat a három évvel ezelőtti, Nick House, Ross Jelf-es évfolyam volt. De egyelőre örülök ennek az évnek, mert a második félévben jön csak a java, amikor kóruspróbát kell tartaniuk. Az a kedvenc részem... és nem azért, mert nem én produkálom magam, hanem ők vezényelnek, hanem mert akkorra általában benő a fejük lágya. Addigra már túl vannak két iskolai gyakorlaton, amiről visszatérve, igazi kollégákká válnak. Hihetetlen átalakulás egy év alatt.

Hmm.. eredetileg nem is az ötödévesekről akartam írni, hanem arról, hogy elkezdődött a tanév, és hogy milyen óráim vannak. No, akkor csak dióhéjban a többiről.
Hétfőn az ötödévesek után jönnek a Masters karvezetők. Idén kilenc diák van a csoportban, és a legtöbb kiváló előélettel rendelkezik. Azt gondolom, hogy rengeteget fogunk tudni haladni, mert a korábbi években ugyanebben a csoportban igen vegyes társaság jött össze. Most is van egy nagyon gyenge láncszem, aki kész tanulni, és mivel nemzetközi diák, van is ideje. Meglátjuk, hogy mit lehet kihozni belőle.

Ma már második alkalommal tartottam idén próbát az egyetemi énekkarnak. A korábbi években 60-70 tagú kórussal többnyire közepesen nehéz darabokat tanultunk. Tavaly felkértek, hogy énekeljünk Beethoven 9. szimfóniájában az itteni Zeneakadémián, a QPAC-en (Queensland Performing Arts Centre) a Queensland Choir-ral. Egy vendégkarmester vezényelt Sydney-ből, aki nagyon meg volt elégedve az egyetemista énekkarral, a Chorale-lal.
Idén ugyanez a kórus ismét felkért bennünket közös programra, de most 4 fellépésünk lesz velük, három a QPAC-en és egy a St John's Katedrálisban, Brisbane központi anglikán templomában. A programon többnyire Handel kórusművek lesznek különböző oratóriumokból.
Emellett Haydn Nelson Miséjét is énekeljük majd az egyetemi zenekarral, amire egy hetes próbaidőszak lesz a félév végefelé. Csupa izgalom, és megmérettetés tehát az idei év első fele.

A számomra legmeglepőbb dolog azonban az volt, amikor múlt kedden az első próbán a diákok csak jöttek, és jöttek, és jöttek a kórusra. A teremben 103 ember volt rajtam kívül. És mind énekelni jött.. Kicsit bepánikoltam, mert csak 60 kottával készültem. Féltem is, hogy mivel nem érezték jól magukat, nem jönnek a kövezkező próbára, de ma már 110 körül volt a létszám.
Mára előkészítettem egy ülésrendet, hogy legalább egy kicsit rendezettebb legyen a próba. És hát remekül éreztük magunkat mind. A Halleluja-kórussal zártunk, és döngtek a falak. Szerencse, hogy addigra már nem sokan voltak az épületben.
Nagyon várom a folytatást következő héten!!

Szerdán két osztályt tanítok, az egyik egy új karvezetés kurzus, ahol végre kicsit színvonalasabban lehet tanítani a kis létszámú csoportokban. A kis létszám 8-8-at jelent csoportonként, aztán egy óra összevonva, amikor kipróbálhatják, amit előtte tanultak. Mivel új a tantárgy, eléggé rugalmasan lehet kezelni, hogy mikor mit és hogyan csinálunk. Ebben is rengeteg örömömet fogom lelni, az első hét tapasztalata alapján. Azt még nem tudom, hogy az ének-zongora felmondásokat mikor fogom meghallgatni, de majd kialakul.

A délutáni órám pedig a kedvenc másodéveseimmel van. Ezeket a diákokat tavaly óta tanítom szolfézsra. Ők életem első szolfézscsoportja, akiket első éves koruk óta tanítok, és reménység szerint tovább is viszek. Ez azért fontos, mert amikor egyetemre kerültek, az elvárásaimat nem hasonlítgatták korábbi egyetemi emlékeikhez, mivel ilyen nem igen volt nekik. Amit kérek tőlük, ellenkezés nélkül megcsinálják, ha meg nem, akkor pontosan tudják, hogy milyen következményekkel kell szembenézniük. Azt gondolom, és úgy érzem, hogy szárnyalunk velük, már amennyire egy 70-80 fős szolfézscsoporttal repkedni lehet. Természetesen ők is rengeteg különböző szinten vannak, de a mag húzza a kissé lejjebb levőket. Tavaly az évvégi vizsga után kivétel nélkül mindegyikük úgy érezte, hogy rengeteget fejlődött. Néha van olyan, hogy a diák úgy érzi, hogy jobb lett, de a tanár nem egészen ért vele egyet. Ebben az esetben majdnem száz százalékban egyetértettem velük. Alig várom a holnapot, amikor megint együtt dolgozhatunk velük. Már múlt csütörtökön megírtam az óravázlatot, annyira izgatott voltam a következő óra előtt.

Szerda este még megtartom a So-la Voce próbát, és halál fáradtan esek az ágyba. A csütörtök-péntek többnyire a készülés és a felmondások ideje, na meg a regenerálódásé. Ekkor kéne a kutatást végeznem, ami az egyik elvárása az egyetemi tanárságnak. Nem kell mondanom, hogy az a rész az, amelyikre nem jut időm, és ezért ezen a téren nagyon gyengén teljesítek... Erről egy másik alkalommal többet... Talán...