...a folytatás folytatása...

Kedd reggel van, gyönyörűen süt a nap, és nemsokára megyek dolgozni...

Az elmúlt 3-4 évet kellene összefoglalnom... röviden... Nagy feladatnak tűnik, nem is biztos, hogy eszembe jutna minden, ami történt, ami változott.

Mert rengeteg minden változott. Itt ragadtunk... Valószínű, nem örökre, de egy jó ideig biztosan.

Sokan szomorúak emiatt, sokan keserédesen élik meg, főként az otthoniak. Keserű, mert a távolságot nemcsak "papucsban" lehetetlenség megtenni, de ugyanakkor édes is, mert a jövőképünk biztosabb, mintha otthon élnénk. Azt gondolom, ennek a kettős érzésnek a nyomása tompul idővel, de talán sose fog megszűnni. Na persze nem is kell neki. Ez a szépsége...

Miért is szeretném a kimaradt időszakot pótolni ebben a blogban? Magunknak? Rokonoknak? Barátoknak? Ők nagyjából követték... Azt hiszem, belülről jön a kényszer, hogy mindenhol rendnek kell lennie. Nem lehet csak úgy ugrálni, és kihagyni éveket. (Pont mint a zenetanulásban... Szinte lehetetlen behozni a gyakorlás nélküli időszakot.)

A címszavakban való összefoglalás talán könnyebben menne most, mintha elkezdeném a regényszerű beszálmolót. Sajnos nincs rá időm...
2005-ben döntöttünk, hogy maradunk még egy kicsit, az eredeti másfél évhez hozzátoldunk még valamennyi időt. Ez a "valamennyi idő" egyáltalán nem volt konkrét, nem tudtunk, nem akartunk dönteni, ami sok problémát szült. Leginkább otthonról volt nagy a nyomás, hogy menjünk vissza, ami teljesen érthető. Nem jó a langyos vízben úszkálni. (Bár én kifejezetten szeretem, ha az óceánról van szó, és nem nagyon hullámzik.)
2005 év végén vettünk egy lakást az egyetemhez közel. Kis, két hálószobás otthon egy 8 lakásos házban.

Ebben az időszakban történtek a családlátogatások. Először tesóm, anyukám, majd Krisz szülei, aztán apukám jött a barátnőjével. Gyuri, egyik unokatesóm-barátunk is kijött egy pár hétre szórakoztatni minket. Péter és Szilvi is volt nálunk, még Dani egy éves szülinapja előtt. Dani idén lesz 5 éves nagyfiú... Hmmm. Pesta, Krisztián volt kollegája és felesége, Laura is töltött nálunk egy pár napot.
Nem unatkoztunk, jólesett, hogy ennyien érdeklődtek.
Tesóm közben többször is járt itt, szinte megszokott vendég már, amit nem bánok, sőőőt...

Hogy gyorsan befejezzem, hiszem már tényleg el kell indulnom az egyetemre, csak néhány fontos eseményt leírok, ami épp eszembe jut. A tavalyi év mérföldkőnek számít életünkben. Májusban kettős állampolgárok lettünk.
Krisztián 30. szülinapjára hazamentünk január-februárban. Az mellékes, hogy pont a születésnapján, február 22-én már nem tudtunk otthon lenni. Ekkor sok komoly és nehéz beszélgetést tudtunk kezdeményezni rokonokkal, főleg szülőkkel. Nagyon fontos volt.

Utána eladtuk az otthoni lakásunkat, majd az itteni lakásunkat és vettünk egy csodaszép házat. A gazdasági válság nagyon jól jött nekünk, és nyereséggel kerültünk ki a kavarodásból. Krisztián a majd 10 hónap alatt kiváló alkudozó lett. Már a rendes piacon is beletanultunk, és igazi örömünket leljük az alkudozásban. Néhány árus eleve olcsóbban ad nekünk mindent, nem is kell belekezdeni a kérdezősködésbe. Vicces, már nem ciki, az árusok is jópofák, és hát spórolunk is vele...

Bevallom, szeretünk itt élni. A ház hozzáadott néhány lapáttal az amúgy is boldog családi életünkhöz. Több igazi, jó barátunk lett az ausztrálok között is. Hát röviden ennyi.

Folyt. köv.