BJC Matt Bakerrel

Nagyszerű kis esténk volt a Brisbane Jazz Club-ban. Matt Baker, Oscar Peterson ausztrál üdvöskéje játszott a mestere emlékére. Jövő hónapban megy New York-ba szerencsét próbálni.
Felvettem egy-két számot, amiből megpróbálok feltenni, amennyit csak tudok. Ja, meg a sztorikat!!
A koncert sajnos rövid volt, mert a jezzklábot már többször feljelentették a szomszédok, hogy 10 után hangoskodik... Hmm. 10 óra 8 perckor már le volt takarva az addig virtuóz kezektől boldog zongora. Kár!

Mindenesetre két CD Matt Bakertől, természetesen az aláírásával, valószínűleg néhány év múlva többet fog érni, mint 20 dollár darabonként.
És nem csak a válság miatt!!

Sok sikert az USÁ-ban, Matt!!! (Tudom, nem minden Sydney-ben élő tanul magyarul...)

100 éves szülinapi buli

Az egyetemen százéves szülinapi buli van egész évben, és ma ezt egy egésznapos zsibvásárral ünnepelték. Najó, egy kissé cinikus szemszögből szemlélek mostanában mindent, ami az egyetemmel kapcsolatos.
Amiért mégis megemlítem az csupán annyi, hogy a So-la Voce énekelt a délelőtti ünnepségen, egy szabadtéri sátorszerű színpadon. Közönség alig volt, mert az eső egész reggel esett, mire a programunk végére értünk, már sütött a nap, és fullasztó meleg volt a sátortető alatt.

Mivel szabadtéri szereplésekkel kapcsolatban eléggé rossz tapasztalataim vannak, főleg a hangtechnikusok hozzá nem értése miatt, kissé feszengtem a dolog előtt. Viszont ezek a hangmérnökökkel nagyon meg voltam elégedve. A mintegy 20 perces műsorunk vegyesfelvágott volt abból a szempontból, hogy milyen felállásban énekeltünk. A programunkban voltak szólisták szinte minden szólamban, dobok, taps, bongó-dob, tikkfa, testen dobolás, vers felolvasás és persze a tutti ének, és nekem úgy tűnt, hogy minden nagyon jól szólt.

A fellépés után a kórus egy része átjött hozzánk pizzázni. Nagyon kedvesek voltak, segítettek a pizzák elkészítésében, paradicsom felvágás, satöbbi, és az egész nagyon jó hangulatban telt. Aztán játszottunk, mókáztunk, kacagtunk, egyszóval kicsit közelebb kerültünk egymáshoz. Nem tudatosan, de ez is hozzátartozik az európai turné előkészületeihez, hogy a társaság jól összebarátkozzon, mielőtt két hétig össze leszünk zárva. (Remélem, addigra a repülőjáratainkkal is minden rendben lesz, a vulkán szépen lenyugszik, és nem füstöl többé.)

Képek a pizzázásról, a játékról és a pár héttel ezelőtti vacsoráról a picasán láthatóak.

A következő videó azoknak szól, akik értenek angolul. Épp gyilkosozunk, és érdemes megfigyelni, hogy Vanessa, a rendőrfőnök, aki már tudja, hogy Luke az egyik gyilkos, hogyan provokálja ki, hogy a másik gyilkos felfedje magát. Zseniális.. véletlenül vettem fel.. :)

Ez meg az...

Mégismozogaföld... változik minden, ami felemelő érzés és tudás. Az egyetemi harcok, bohóckodások, szerepjátékok holnapra már a múltté lesznek. Megkönnyebbülés, felhőtlen öröm, új élet, ami a sok kérdőjellel együtt is, - vagy talán pont azért - a végtelen "irányába" terelget, amit alig várok, hogy elkezdhessek felfedezni...

Február végén ugyanis felmondtam a munkahelyemen sok tipródás, tárgyalás, kétségbeesett küzdelem után. A felmondási idő hat hónap, tehát a félévet még befejezem. Ez egy hosszú történet, a lényege, hogy a tanszékünkön is beütött a változás másfél évvel ezelőtt, egy új tanszékvezető személyében. Az általa elképzelt váltás szerintem negativ irányt vesz, de megértem, hogy az új folyamatok irányitója a piac. Aminek nem kéne igy lennie, leginkább nem a művészetek és a tanárképzés terén. Amint a példa mutatja, a pénzhajhászás, a piaci elvárásoknak való megfelelés a felsőoktatásból sem maradhat ki, amit el is lehet fogadni, és aszerint táncolni, (vagy zenélni), de részemről ez a tánc már nem képviseli, vagy csak nagyon nyomaiban azokat az alapvető értékeket, amikért az elejétől küzdöttünk kedvenc, James kollégámmal. Ő már tavaly évvégén kiugrott a hajóról. Már akkor is süllyedt... De attól, hogy ő lelépett, a dolog rohamos iramban telitődött vizzel. Nem tudom, hogy van-e elég vödör és ragasztóanyag, hogy a vizet kimerjék, és közben a lyukakat betömjék. Abban sem vagyok biztos, hogy bárkit is érdekel ez a felsőbb szinteken. A mi hajónk egy viszonylag kisebb tutaj a nagy tanszékek között, akik az igazi pénzt csinálják az egyetemnek...

Szóval ez a nagy váltás.

Emellett So-la Voce nagyon felpörgött az európai turnénkra készülődés nevében. Múlt szombaton egész napos próba, majd vasárnap az ezévi első koncertünk, aminek fergeteges sikere volt. A hűvős ozzi közönség még ráadást is kért.. Ez tapasztalatom szerint nem szokás errefelé, talán mert túl meleg van. Ha belegondolok, hogy a hőség magas páratartalommal megspékelve komoly erőfesztést igényel bármiféle mozgákor, akkor a tapsra emelés és összecsapás ráadásul hosszú perceken keresztül hihetetlen erőfesztést igényel még a legkultúráltabb beállitottságú embertől is. Jó volt a koncert, na!! Még én is nagyon elégedett voltam.
Pedig úgy készültem, hogy tudtam, hogy a 16 énekesből 6 új tag nem éppen a legmegfelelőbb arány, ráadásul, akik tavaly elmentek a kórusból mind kiváló és tapasztalt énekesek voltak. Mindent egybevetve, fantasztikusan énekeltek. Egyébként ezt is tapasztaltam, hogy a próbákon 60/65-ös fordulatszámon pörgő énekesek a koncertre mintha megtáltosodnának, és előhúzzák rejtekeikből a 120-as motort, és a mindenen felül beleadnak apait-anyait-nagyapait-nagyanyait. Ez is hozzátartozik az ozzi temperamentumhoz, azt hiszem. Hijjjába, az ozzi sportolók sem a kétségbeesésükről hiresek világszerte. :)

Lehet, hogy sokat tanulhatnánk ebből a mentalitásból, ami az első években őrületbe kergetett, lévén én voltam a motiváló, a motor, nekem kellett 150-en pörögni, hogy elérjünk valamit. Ez persze rettenetesen frusztrált, nagy elvárásaim voltak, amik rendszerint megbuktak. Nem mondom, hogy azóta sokat változtam, vagy a tanári elvárásaim alábbadtam volna, de azt hiszem, jobban megértem ezt a hozzáállást, mintha én is fellazultam volna, és "könnyebb-menésű" (easy going) lennék.
Egy hihetetlenül vicces előadást láttam a TV-ben a melbourne-i International Comedy Festival-ról. Egy amerikai humorista, Arj Baker mesélt ausztrál élményeiről, majd arról, hogy szerinte hogyan reagálna egy ausztrál, ha kirándulás közben megmarná a világ legmérgesebb kigyója, a barna kigyó, ami egyébként itt honos Ausztráliában. Az igazi ausztrál ilyenkor komótosan és flegmán felkiáltana, hogy "A francba, megharapott... nem hiszem el, hogy már csak 15 percem van hátra..." Egy másik humorista, Russel Kane Angliából meg arról mesélt, hogy Queenslandben (vagyis itt nálunk, Brisbane-ben) elment a szinházba (nincs sok belőle, úgyhogy ezért "A szinházba"). A közönség inkább nem volt kiöltözve, mint ki volt, mint mondjuk Melbourne-ben vagy Európában általában. Sőt, valaki a "királyi páholyban" strandpapucsban és atlétában ült. Aztán a humorista elképzelte, hogy otthon a szinházba készüléskor a férj megkérdezi a feleségét, hogy nem látta-e hol van a szinházi atlétája (theatre singlet). Ott lesz valahol a temetési rövidnadrágod (funeral shorts) mellett, felelte az asszony...

Na igen, el van túlozva, de azért nem nagyon.. Jó itt, na!!! :) Sokat lehet tanulni... mentalitásból.

Már csak 4 és fél hónap...

... és indulunk haza.. igennnnnnnnnnnnnnnn!!!
Az elmúlt hetünk gyakorlatilag azzal telt, hogy repülőjegyeket foglaltunk a kórusturnéra, természetesen a kórusnak és magunknak is. Az egyik lány elvállalta, hogy megszervezi, csak közben el kellett utaznia Új-Kaledóniába. Mivel még sokan mindig nyaralnak itt-ott, ezért kissé nehézkes volt az emailezés, sms-ezés. Az egyik utazási ügynök elvállalta, hogy mindenkivel kapcsolatot tart, így a nehezét levette a vállamról, de még így is úgy éreztem, hogy egy mázsányi súllyal lettem könnyebb, amikor ma koradélután végre lefoglaltuk a saját repjegyünket is..

Megyünk haza!!!! Na persze most még annyi szabadidőnk sem lesz a családdal és barátokkal, mint decemberben, hiszen én kórusvezetői szerepben fogok leginkább működni. No, de mint korábban említettem, itt igazából az fontos, hogy a másik közelében legyünk, belenézzünk a szemébe és ne csak sejtsük a heti/kétheti/havi vagy talná félévenkénti online beszélgetésekből, hogy még él...

Annyi azonban bizonyos, hogy Krisztián és én 24-én indulunk Brisbane-ből. Először Londonban töltünk pár napot, majd 30-án érkezünk Budapestre az 5.35-össel. (BA868) Reméljük otthon lesznek barátaink meg a családból, akik szívesen elszállásolják a nagyon kedves, 20 tagú kórusunkat. Az otthoni programunk még formálódik, pontos jelentés később..
Budapestről július 6-án indulunk Svájcba, a Neuchatelben megrendezésre kerülő kórusversenyre. Múlt hét végén kaptunk értesítést arról, hogy elfogadták jelentkezésünket!! Az egész kórus teljesen fel van pörögve a hírtől, és már alig várjuk, hogy újra találkozzunk az első próbán, 17-én este 6.15-kor. Annál is inkább, mert akkor végre kézzelfoghatóvá válik számukra, hogy mire adtak ki csomó pénzt..

A repülőjegy foglalás után megint festés következett. Ez is izgalmas volt, hiszen most a zeneszoba két falát festettük aranysárgára. Ez egy új szín, amit még sosem használtunk, így nagyon reméltem, hogy nem lesz gáz két teljes falon. De gyönyörű lett, igaz, még világosban nem láttuk a műalkotásunkat...

Jaj, majdnem elfelejtettem, hogy ma reggel Bercivel meg Timivel piacoztunk, (egy kisebb ide-oda kavarás után), mert jövő hétre meghívtak, hogy csatlakozzunk a Fraser Island-i túrájukhoz!!! Mivel kissé rizikós lett volna egy egész hetet kivenni néhány héttel az öt hetes szabadságunk után, ezért csak 11-én, csütörtökön csatlakozunk hozzájuk. így is lesz majdnem négy teljes napunk kikapcsolódni. Már szerda este leautókázunk (illetve fel) Rainbow Beachre, ott egy éjszakára megszállunk, majd az apály beköszöntével, reggel 10 felé átkompozunk a szigetre, ahol Berci és Timi reménység szerint nem felejt el értünk jönni. Ha mégis elfelejtenék, akkor valószínű, dingókkal éjszakázunk. És vagy ők esznek meg minket, vagy szomjanhalunk... Azt nem tudom, hogy van-e térerő a sziget azon részén, mindenesetre nem szeretnék délután-estefelé csalódottan visszakompozni. A Fraser Island egyébként a Világörökség része, ahol csak négykerékmeghajtású autóval lehet közlekedni, ezért kell a mi kedvenc (és már megjavított) autónkat Rainbow Beachen leparkolni. Mert az csak kétkerék meghajtású, és különben is túl szép ahhoz, hogy eláztassuk a sós vízben.

Most jó, hogy hétvége van, bár már nagyon érezzük a légkondicionálás hiányát itthon. A munkahelyen nem probléma, mert egész nap megfagyunk bent. Ma viszont annyira párás volt a levegő, hogy egy-két órai kinntartózkodás után egy óra pihenő következett, főként vízivás és a Supernatural legújabb epizódja kíséretében.. (Nem tudom, ki nézi rajtunk és Balázson kívül, de tudom javasolni, hogy aki még nem nézte eddig, most kezdje el letölteni/megvenni az első sorozattól kezdve, mert ez a rész megéri...:)

Fáradtak vagyunk.. Krisztián francia nyelvleckén bóbiskol, miközben én szépen lassan befejezem mondandóm mára...

Australia Day és Festés 2

Új képeket tettem fel az eddigi festési munkálatokról és tegnapi munkaszüneti napról, az Australia Day-ről. Mivel most nincs időm szépen kifejteni, hogy s mint történtek a dolgok, ezért gondoltam, hogy a képek és ez a bejegyzés hírértékű a kiváncsiskodók részére. :))))
Remélem, nemsokára lesz időm és erőm beszámolni.

Egy hete itthon

Ma kezdtük a második hetünket itthon, és úgy-ahogy, akklimatizálódtunk. Talán már nekünk is úgy tűnik, hogy éjjel van éjjel, nappal meg nappal, és elfogadtuk, hogy minden reggel dolgozásost játszunk a hosszú szünet után. Nem mondom, hogy könnyen ment a visszaállás...

Az első hétvégét úgy ünnepeltük meg, hogy szombaton Krisztián lenyírta a füvet, míg én kigazoltam az elülső kert 3/4-ét. Elég nagy meló volt, állítólag több hétig esett az eső, amíg nem voltunk itthon, ami meg is látszik a gyomok intenzív életrekapásán. A hátsó kerthez valószínű egy szakembert fogunk hívni, mert annyira gáznak látszik. Astrid a templomból kertrendező, talán elvállalja, meglátjuk. Közben a kesztyűm alá bemászott egy zöldhangya (green ant), ami igazából fekete, és jól megcsípett. A csontomig hatolt a fájdalom, és egy nagy területen bepirosodott, azt hittem, leesik a kézfejem. Aztán hideg vízzel, amennyire hideg a csapból kijövő víz, plusz a piros papajás csodakenőccsel lekezeltem, és még úgy 3-4 óráig igen intenzíven fájt. Ma, két nappal később már csak egy szép, kb. 2 cm átmérőjű piros folt látszik, de van még két, ismeretlen eredetű, de igen jól látszó csípés ugyanazon a kézfejemen, amik viszont iszonyúan viszketnek.

Vasárnap meglátogattuk Lillát, Balázst, Gergőt, Bencét és Pannát. A fiúk már aludtak, mikor dél körül megérkeztünk. Panna, aki pont megebédelt, kábé 4 perc szemezés után rámmosolygott, ami nagy dolog, mivel még csak most tanul mosolyogni. Aztán lehet, hogy csak éppen kakilni próbált, és annak a jelét láttam az arcán, amit én meg jól félreértettem, de azért jól esett.
Ebédre cápát ettünk, én először életemben, amit Balázs a bbq-n sütött Krisztián asszisztálása mellett, amíg mi csajok a saláta körül tettünk-vettünk a konyhában. A két srác néhány perccel ébredés után már apán játszott kicsiarakást Bence vezetésével. Gergő még aludni próbált apája jobb combján, de Bence háromszor-négyszer jól fejbekólintotta hol kezével, hol lábával, hol a fejével, persze többnyire véletlenül vagy testvéri szeretetből. Minden elismerésünk a szülőknek... Jópofák ezek a kölkök, és hárman vannak már, igaz abból csak kettő ugrabugrál, pörög-forog, erre-arra futkározik, kúszik-mászik, ide-oda... Állítólag imádni lehet ezt az életformát is 5-6 óra alvással... Alig várom...

Mielőtt elutaztunk, házunkban befejezték az árvízkáros munkálatokat, így a hétvégére festést tervezünk saját ecsettel és újságpapír csákóval a fejünkön, mint a múltkor. Már most tudom, hogy a munka önkínzás lesz a kb. 36 fokban és 60%-os páratartalom mellett, még légkondi nélkül. Viszont szép lesz a házunk. Csak milyen színű legyen? Ennek eldöntése is rajta van azon a viszonylag hosszú listán, ami a következő néhány hét elintézendő feladatait tartalamazza. A lista egy másik eleme a légkondicionálás beszerelése, továbbá a gyönyörű kis mazdánk megjavíttatása, ugyanis péntek este belénkjött egy nő. Vissza akart fordulni egy kereszteződésben, ahol nem szabadott volna, mi pedig oda kanyarodtunk ki (kisívben), ahova ő fordulni akart... Állítólag nem látott minket. Mondjuk fekete az autó, meg sötét is volt, de azért ahhoz már túlhülyének kell lenni, hogy valaki ne arra nézzen, amerre megy. Ő kb. ilyen volt... Szerdán visszük szerelőhöz a kocsit, nem tudjuk, mikorra lesz kész, de a csaj biztosítója állja a kárt. Szóval a listánkon van bőven teendő, meg szerintem úgyis írunk még hozzá. Remélem, ki is húzhatunk róla ma már egy-két dolgot.

Közben elkezdődött az Australian Open Melbourne-ből. Nem hittem a szememnek, amikor a nézők kabátban ültek a lelátón. Tavaly ilyenkor ugyanott 45 fok volt és tűzvész mindenfelé. Hiába, a melbourne-i időjárás messze földön arról híres, hogy egy nap alatt 4 évszak is lehet. Egyébként most nyár van... Itt Brisbane-ben mindenképp. A buszmegállóból hazafelé, a mintegy 10 perces úton a pólóm csurom víz lett, annyira leizzadtam. A kezemben egy vizespalack, természetesen nem kentem be magam napkrémmel, és ráadásul az úton dolgozó munkások, akik egy "háájá"-val üdvözöltek, még megkérdezték, hol a kalapom.. (Tudom, kalap...) Hát igen, elszoktam az ausztrál nyártól.

A legjobb lenne, ha megtalálnám már azt a kapcsolót, ami az agyamat visszaállítja ausztrál módra, akkor aztán könnyű lenne idekoncentrálni teljes erőbedobással, és elfelejteni, legalábbis egy időre, hogy van/volt egy másik életem. :) Ezt megkönnyítené (vagy pont megnehezítené), ha nem lenne internet... Ahhhhh!!!!

Utazás vissza (vagy haza): Budapest-Bécs-Bangkok-Brisbane

Bangkokból írok,ugyanis hajnali 3-tól képtelen vagyok visszaaludni. Egy fél óra forgolódás után gondoltam, inkább hasznosan töltöm az időt...

Végetért magyarországi szabadságunk. Úgy is mondhatnám, hogy nyaralásunk, hiszen Brisbane a kiindulópontunk. Onnan indultunk, és oda térünk vissza az egy hónapos távollétünk után. Ez a pár hét megint teljesen kizökkentett bennünket életünk nyugodt menetéből, felpezsdített, élettel és erővel töltött meg. Reméljük, kitart a következő, nagyon rövidke látogatásig júliusban, amikor a kórusturné alkalmával kb. egy hetet töltünk majd Magyarországon.

Amíg otthon voltunk, alig érzékeltünk az ausztrál életünket. Én még az egyetemi emailjeimet is csak egyszer néztem meg, és bár találtam fontos, elintézendő dolgot, de nem foglalkoztatott olyan mértékben, hogy másodszor is rávegyem magam, hogy a munkámmal foglalkozzam. (Elvégre is szabadságon vagyok.) Nem tudom, más hogy van ezzel, de szerintem Magyarországról nézve a világ túlsó felén történő dolgok eltörpülnek. Egyszóval, megint megtapasztaltam, hogy „két életem” van.

A hazafelé út pedig jó fórum a számvetésre. Főként olyankor, mikor a jet-lag, (az időeltolódásból adódó időzavar) rásegíti az embert arra, hogy fenn tudjon lenni az éjszaka kellős közepén. (És nem vérfarkas... lásd Lilláék blogja.) Ilyenkor persze a különböző telefonok még más és más időt mutatnak. Például az otthon használt, még pannonos kártyával működő mobilom a magyar időt mutatta, amikor kómásan felkeltem, és ijedten vettem észre, hogy egy órával kevesebb van, mint mikor lefeküdtem. Egy pillanatra az is átfutott az agyamon (a min?), hogy 23 órát simán átaludtam, bár egy röpke eszmélési pillanat múlva ez már lehetetlenségnek tűnt, hiszen a Bangkokba vezető úton majdnem végig aludtam/szenderegtem/bóbiskoltam a majd 10 órát. Ugyanakkor nagyon örülök, hogy hajnalban fenn vagyok, hiszen Brisbane-ben már reggel 6, sőt azóta 7 óra van, így talán becsaptam az időt, és szépen fog menni az átállás, amivel egyébként minden alkalommal hetekig szenvedek.

Amikor leírom, hogy 30 napot töltöttem otthon, soknak tűnik, viszont úgy elreppent, mint a pinty. Sok emberrel találkoztunk, még többel nem. Sajnos a vége felé már kénytelenek voltunk néhány megbeszélt találkozót visszamondani, amit nehéz szívvel tettünk, de a közeli családdal való értékes időtöltés szempontjából fontos volt így döntenünk. Az az egy mégis vígasztal, hogy Ausztráliából majdnem mindenkivel tudunk beszélgetni az msn vagy a skype segítségével. Na persze azt tudják, akik használják az internet adta ezen lehetőségeket, hogy az élő találkozást nem lehet könnyen helyettesteni, hiszen nincs szemkontaktus, érintés, nem igazán érzékeljük, hogyan éli mindennapjait, akivel beszélgetünk, mégis ez a jól sikerült pótszer kiváló formája a kapcsolattartásnak.

Bangkokból, semleges területről szemlélve a mögöttünk hagyott egy hónapot úgy, hogy még nem vetettük bele magunkat a mindennapokba, elevenen élnek a szép emlékek. Még fáj az, hogy elmúlt, és kiélvezem, hogy még érzem ezt a fájdalmat. Tudom, hogy amint elkezdek hétfőn tanítani, már másképp fogom megélni. Az emlékeket nem felejtem, a szépségük megmarad természetesen, de már nem fogok visszavágyni, nem lesz időm nosztalgiázni az elmúlt percek, órák, napok csodáira visszagondolva. Azt hiszem, ez így kell, hogy legyen. (Ámen?)

Egy pár mondatban szívesen megosztom, hogyan utaztunk, és mit tapasztaltunk a bangkoki ittlétünk alatt, hiszen időm mint a pelyva. (Már 5 óra egyébként. Lassan írok.) Talán ott kezdem, amikor Krisztián szüleivel elindult apukámtól, hogy a nagymamáit összeszedve a reptérre vegyék útjukat, ahol később találkoztunk. Szóval amikor Krisztián elhagyta a pár hétre birtokba vett szobánkat apukám házában, nagy üresség-érzés tört rám egy kisebb sírógörcs formájában. Ezt persze igyekeztem titkolni szüleim előtt, akik lent vártak rám, hogy fél óra múlva mi is induljunk, hiszen hogy néz ki, hogy gyenge vagyok, aztán meg azt amúgy is mindig nehezen viselem, amikor anyu meg apu sír, akik tuti nem bírták volna könnyeiket visszatartani. Továbbá nem volt már idő egy esetleges második sírást követően egy újabb make-upot feltenni... Szóval egy érzelmileg eléggé felfokozott állapotban indultunk a reptérre.

Mivel friss hó lepte be az utakat, sok időt hagytunk, hogy kiérjünk, de a legutóbbi látogatásunk óta épített M0-ás autópálya új szakaszán mindössze 25 perc alatt kiértünk a repülőtérre. (Ez korábban a városon keresztül olyan egy órás út volt.) A reptéren a szokásos családi elköszönés jelenet mindig megvisel, most is. (Love Actually – kötelező film!) Tesóm jól tette, hogy vizsgáztatott, nem tudott kijönni. Lehet, hogy legközelebb én is beszervezek egy vizsgát vagy valamit, amikor Ferihegyre megyünk, hogy kihagyhassam ezt a részt. Amikor már a váróban az utazó tömeg közepén magunkra maradtunk, még magyar áron utolsó, legfontosabb telefonhívásaink és sms-eink adtak rólunk hírt a Családnak. Aztán telefon kikapcs.

Amikorra felszálltunk, tudtuk, hogy a család már kábé hazaért. A repülőről Budapest látványa szívszorítóan gyönyörű volt. A sárga fényben kirajzolódó utcák, terek, hidak egy minden pontjában ismerős térkép látványát tárták elénk. (Lásd: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj...”) Ez a térkép fényháló pár órával azelőtt még az életterünk volt. Rokonok, barátok, ismerősök, szerettek maradtak odalenn, akik talán most onnan gondolnak ránk. Ez a most csodája. Állítólag apu meg Ági, Krisztián anyukája hallotta a gépünket a fejük felett elhúzni... Mi sajnos nem láttuk Rákospalotát vagy Újpestet, mert pont alattunk lehetett. Viszont szépen kirajzolódott az M3-as, a Hősök tere meg az Andrássy út, a körútak, a kivilágított hidak,a Margit sziget, a Parlament, na meg a négyeshatos, ahogy kanyargott a lezárt hídtól a Moszkva térig.

Úgy fél óra alatt Bécsbe értünk. A tranzitban betértünk egy jópofa étterembe vacsorázni, ahol elköltöttünk az összes Eurónkat, mind a húszat. Ott internet-kapcsolatot létesítettünk, kitettük a laptopot a szendvicseink mellé, és skype-on mintegy egy órás konferencia-beszélgetést bonyolítottunk szüleinkkel. Ugye nehéz az elválás. Aztán megint irány a belső váró, ott megint egy-két óra semmittevés, Krisztián sakkozott, én meg hol játszottam, hol olvastam, hol meditáltam, hol csak énekelgettem magamnak a legkülönfélébb ülési-fekvési pózokban. Nem volt nagyon unalmas.

Aztán beszállás a gépbe, indulás és Frühstück (reggeli) úgy kábé éjfélkor. De lehet, hogy félreértettük, mert főtt csirke meg marha közül lehetett választani. Én csak a salátát meg a desszertet választottam, mert egyáltalán nem voltam éhes, viszont nagyon álmos. Még gyorsan megfejtettem egy killer sudokut, aztán elaludtam. Na igen, nem volt zökkenőmentes alvás, hiszen a repülő turistaosztályán az ülő-fekvő pozóciók száma még a nagyon kreatív emberek számára is eléggé limitált, így hol Krisztiánra dőlve, hol elzsibbadva szenderegtem végig úgy 7-8 órát, aztán megint hozták a reggelit, bécsi idő szerint 7-kor, ami már a normális szendvics-joghurt-gyümölcs összeállítás volt. (Ekkor gondoltam, hogy a korábbi csak a vacsora lehetett.) Viszont két óra múlva, bangkoki idő szerint délután 3 körül leszálltunk egy bőséges reggeli után.

Bangkokban minden símán ment, taxit fogtunk. A taxiban, ahogy többen tanácsolták, alkudozni próbáltunk. Vicces volt, ahogy a sofőr kevéske angoltudásával, erős hangjával és szenvedélyes gesztikulálásával győzködött minket, hogy az ár nagyon is reális. Lealkudtuk a 450 Baht-ot 400-ra, de végülis a szállodánál Krisztián mégis 450-et adott neki, talán a folklór műsort köszönve meg ezzel. Egyébként a közelekedésbe belekóstolva már örülünk, hogy nem béreltünk autót. A görög és olasz vezetési szokásokkal szabálytalanságban vetekedő bangkoki autózás és motorozás veszélyeire már az első mintegy húsz perces, a reptérről a szállóig vezető bemutató is felhívta a figyelmet. Ehhez képest a magyar szabálytalanságok, amit ausztrál szemmel óriási kihágásoknak éltünk meg, a leányálom kategóriába sorolhatóak.

Miután a szállodában elfoglaltuk szállásunk a 17. emeleten, első utunk a hatodikon található nyílt medencéhez vezetett. Fura volt egy szál fürdőruhában flangálni a tetőn a pár órával ezelőtti minusz 2-3 fokok után. Viszont a nap itt sem sütött, sőt lassan kezdett besötétedni. Úgy hat óra magasságában elhatároztuk, hogy nekivágunk egy igazi Thai éttermet keresni. A portásfiú azt tanácsolta, hogy taxival menjünk, mivel gyalog úgy 20-30 perc lenne a kinézett étterem. Mi köszöntük szépen a tanácsot, és elindultunk gyalog. Mitől kéne tartani? Nem csúszik az út, nincsenek kígyók sem... A forgalom még sokkal nagyobb volt, mint pár órája. A piros lámpák pár autósnak, de főleg motorosnak valahogy nem voltak eléggé pirosak ahhoz, hogy megálljanak, továbbá az nem számít, hogy járda, ha a motorosnak sürgős dolga van, akkor ugorjon félre, aki gyalogosan az útjába kerül stbstb.. Azért nem kerülgetett a szívbaj, mert érdekes volt látni ezeket a szokásokat. Nekem kifejezetten tetszett ez a mediterrán hozzáállás, beleértve a járdát félig elfoglaló, kábé minden 5-10 méteren felállított mozgó pultok a legkülönfélébb kajákkal és giccsekkel. Gondolom, ez is szokás és megszokás kérdése.

Az étteremhez vezető utunkon befoglaltuk magunkat egy Thai masszázsra holnap (ma már ma) estére. Itt is alkudtunk egy kicsit, mert Krisztián megszokta, bár szerintem simán megérdemelnék a teljes árat, ami 250 Baht egy órára. A kialkudott ár szerint mindkettőnknek két órára 900 Baht-ot fogunk fizetni (kb. 30 dollár vagy 5000 forint), míg a szállodai szolgáltatások között egy másfél órás Thai masszázs egy főre 1500 Baht. Már alig várom, hogy kényeztessenek vagy agyon gyúrjanak, gyűrjenek.

Az étterem maga volt a földi paradicsom egy porfészekben, gondolom, pont mint egy oázis a sivatagban. Egy nagyon lepukkant városrészben találtunk rá, már azt hittük, eltévedtünk, mikor kibukkant a szakadozott falú és tetejű házak között a „Once upon a time” (kb. Egyszer volt, hol nem volt) felirat. Fákkal, bokrokkal, egy kisebb tóval és csobogókkal teli kertben ültünk le. A fákat rejtett világítással tették még varázslatosabbá, az asztalokon gyertyák égtek, szóval olyan csöpögős, romantikus filmbe illő atmoszférája volt a helynek, de élőben szívesen részese voltam. Igazi hagyományos kajákat ettünk. Brisbane-ben a környékünkön is van két nagyszerű thai étterem, ahova sokat járunk, tehát ismerjük és szeretjük az ízeket. Tegnap este előételnek paprika-levélbe csomagolt csemegéket, pirított kókuszreszelék, szárított rák, földimogyoró, erőspaprika, lime (lájm), hagyma és gyömbér. Mivel magunk csomagoltuk be a finomságokat, a vakmerő kezdés után, a második csomag már nem tartalmazott erősparikát. J Második fogásnak ketten három tálat rendeltünk, egy rákleves-féleséget, egy kacsasalátát és zöldséges csirkefalatokat. Mind nagyon finom volt, Krisztián annyit evett, hogy már nem fért bele semmi, de még desszertet is szeretett volna. Aztán inkább abban maradtunk, hogy még majd visszajövünk, ha nem találunk jobbat. Végülis van még két esténk. A repülő csak szombaton 23.59-kor indul, elé még pont belefér egy hangulatos, finom vacsora. Ennyit Bangkokról egyelőre.

Dacára a hosszú bejegyzésnek, nem tudom megígérni, hogy mostantól visszatérek a hat évvel ezelőtti kerékvágásba, és szorgalmas blogíróvá válok. Akkor talán, ha álmatlan éjszakáim lesznek. Na, de mitől lennének? Indul a mókuskerék, hétfőtől munka, és minden megy a maga útján...

Itthon (otthon, ha onnan nézzük)...

Itthon vagyunk. Magyarországon... Már csak egy hétig maradunk, pedig még alig érkeztünk meg. Megint elröppent, ahogy gondoltuk, mikor még csak a repülőjegyet mentünk lefoglalni a Flight Centerbe. Minden alkalommal ugyanolyan gyorsan letelik, és minden alkalommal ugyanolyan szép. Ezzel együtt minden alkalommal elfáradunk, és arra vágyunk, hogy nyugodt, kettesben megélt pillanatokat tölthessünk egymással.

Nem nagyon jó ez így, hogy tömörítve kapunk családot, barátokat négy hétig egy- vagy két évenként. Na persze, tudtuk ezt előre, hiszen mindig így volt. Messze lakunk, hosszú az út, drága a repjegy, az ember hét és félszer is meggondolja, hogy jöjjön-e vagy sem, és ha jön, akkor mikor. Ebbe a döntésbe aztán beleszól munkahely, főnök, szabadság stb. így lett, hogy idén én december 7-én, Krisztián pedig hat nappal utánam, 13-án érkezett Bécsbe. Szülők, tesó a reptéren, aztán Krisz szülei meg én Bécsbe a második érkezésre. Kalandos autóút, éjjel kettőkor indultunk volna, hogy 5.20-ra odaérjünk, mikor a Bangkok-i repülő landolt Ausztriában. De Krisztiánt nem sikerült megelőzni, ő már kinn várt ránk. Iszonyú hideg volt már akkor is.

Aztán pár nappal később mínusz 15 fok éjjel. Nappal sem volt sokkal melegebb. Téli ruhatárunk pedig bővült egy pár darabbal . Volt itt minden, amiből az elmúlt 6 évben kimaradtunk a beigli és túrórudi evéstől a szánkózáson keresztül a hólapátolásig.

Aztán persze család- és barátlátogatás hegyek reggeltől estig. Nem unatkozunk nyilván. Viszont úgy érzem, hogy nehéz az egy-két órás találkozásokban olyan igazi hátradőlős, megosztós, átérzős, együttsírós-együttnevetőset beszélgetni. Lehet, hogy nem is ez a cél, de azért más lenne, ha itt élnénk. Lehet, hogy akkor nem is lenne igényünk rá. Már nem emlékszem...

Még itt vagyunk 7 napig. Megpróbáljuk kihasználni... Képek jönnek.

Képek

Töltöttem fel néhány képet az elmúlt hetek eseményeiről a picasá-ra...

Gondolom, azért jó lenne, ha egy-két gondolatot megosztanék a történtekről. Kezdem a mai nappal, mivel arra emlékszem a legjobban.

Ma reggel, inkább késő délelőtt elindultunk Mount Coolum-ba, hogy megmásszuk a hegyet és hogy találkozzunk Ross-szal, mielőtt Londonba indul hétfőn. Mivel az előző esti számítógépezés eléggé hosszúra sikeredett, mind Krisz és én is örültünk, hogy tovább alhattunk, ugyanis ma EKKA Holiday, azaz munkaszüneti nap volt. (Sajnos pont vége van..., de azért jól sikerült.) A számítógépezés kategória eléggé tágan értelmezendő, ugyanis amellett, hogy játszottunk érdekes fejtörőket, ügyességi játékokat, Krisztián dolgozott, és többekkel beszélgettünk, köztük apukámmal, aki élménybeszámolót tartott az elmúlt kb. 3 hónap eseményeiből, és Molnár Zsófival, aki általános iskolai osztálytársam volt. Ez egy kissé nehezebb volt, ugyanis mindekttőnek körülbelül egy óra állt rendelkezésünkre összesen, hogy az elmúlt kb. 10-12 évről eszmecserét folytassunk. így történt, hogy hajnali 4-kor kerültünk ágyba.
Nos ehhez képest, nekem most csak 3 hónapot kellene bepótolnom...

Szóval a mai nap kiválóan sikerült, az idő gyönyörű volt. Mivel későn értünk oda, először Ross-szal és Amy-vel ebédeltünk a Moololaba-i kikötőben. Ross szeptembertől a londoni Zeneakadémián tanul karvezetést, és ma volt a kórusának az utolsó koncertje. A koncert és a 2 órai fogorvosi vizsgálat közé még beszorított egy velünk való találkozást... (Emlékszünk, hogy nekünk is mennyi minden dolgunk volt az utolsó pár hétben, amikor másfél évre eljöttünk otthonról...) Ross egyelőre két évre tervezi az angliai tartózkodását, Amy decemberben követi, aki addig leállamvizsgázik. Viszont benne van a pakliban, hogy ott maradnak, ha később úgy döntenek. Rossnak nem csak ausztrál, de angol állampolgársága is van a szülei révén, így szabadon éldegélhet akár itt, akár ott.
Mivel vasárnap este, a koncertünk után már egyszer elbúcsúztunk Ross-tól, ma már nem könnyeztem meg az elvállásunkat. Viszont megemlékeztem arról, hogy mennyi mindent segített nekem a kórus körüli munkámban, főként a szervezésben.

A búcsú után levezettük felesleges energiánkat, ami ugyan alig volt, és megmásztuk a hegyet. Egy óra volt oda-vissza. Legutóbb, mikor itt voltunk Krisztiánnal kettesben, egy hatalmas zivatar takart be minket, mikor felértünk a hegytetőre. Annyira eláztunk, hogy új ruhákat kellett vennünk, hogy haza tudjunk menni. Ma, amikor felfelé másztunk, megint láttuk a felhőket.. Mondtuk is Krisztiánnal, hogy Coolum ha esőt akar, csak szóljanak, jövünk hegyet mászni. Mikor a hegytetőn éreztük a szél felerősödését, ami egyébként is erős volt, elindultunk lefelé, és szerencsénkre csak az utolsó pár száz méteren kezdett el szemerkélni az eső. Nem volt egyáltalán vészes. Új ruhát sem kaptam...

A hazafelé úton rengeteg kocsi torlódott össze az autópályán. Én elszunyókáltam... szerencsére Krisztián vezetett, és arra ébredtem, hogy a férjem kérdezgeti, hogy kérek-e epret. Hát persze, hogy kértem, csakhogy magunknak kellett azt leszedeni. Krisztián gondolta, hogy a forgalom annyira lassan megy, hogy nem lesz nagy kitérő, ha beugrunk egy közeli farmra, ahol saját magunk szedhetjük az eprünket. Őszintén megmondva, a logikát nem értem emögött, mert ugye akár gyorsan, akár lassan megyünk, ugyanannyi idő az autópályáról letérve belátogatni a farmra, leszedni az epret stb. Szerintem inkább több ideje lehetett azon gondolkodni, hogy mennyire megkívánta az epret, amikor lassabban ment, mivel az út mentén körülbelül száz méterenként egy nagy piros epertábla hírdette a kihagyhatatlan lehetőséget.
Aztán szedtünk epret természetesen, meg jól is laktunk vele, miközben szedtük. A közértben, főként a teszkó-szerű szupermárketekben, leginkább műanyagízű és semmilyenillatú epreket lehet kapni, aminek a közepe fehér. Na ez itt nem olyan volt!! A farmer, aki megmutatta nekünk, hol, hogyan és mennyit szedhetünk, leszedett egy gyönyörűen mosolygó epret, és odaadta, hogy egyem meg. Akkor visszaidéződött bennem a gyerekkorom, amikor kilopóztam a kertbe, hogy én legyek az első, aki megtalálja a piros epret a szőlősorok közé ültetett bokrokon... Fantasztikusan eperízű volt ez az eper. Már el is felejtetettem, hogy ilyen az eperíz.. Igazából nem is szerettem már az epret. A mai nap tehát fordulópont az életemben ebből a szempontból. Visszaszerettem az epret, vagy hogy is mondjam, újra rátaláltam.

Az eperszedés után jó kis kerülőutakon vettük haza az irányt, mert a forgalom természetesen sokkal sűrűbb lett az eperszedés alatt. De nem baj, a rádióban jó muzsika volt, az égen szép villámokat láttunk és közben jókat beszélgettünk, majd egy idő után az eső is eleredt. Brisbane-ben, mintegy 10-15 percre az otthonunktól az eső jéggé "fagyott". Megpróbáltunk leállni, de minden fa, híd és aluljáró alatt foglaltak voltak a helyek, így hősiesen továbbhajtottunk. Holnap meglátjuk, hagyott-e nyomot a jég a kocsin.

Ez a nap egyébként azért esett ilyen jól, mert az elmúlt hetet és az egész hétvégét átdolgoztuk Krisztiánnal. Gabriel Crouch, aki mára jó barátunk, egyébként pedig a híres King's Singers egykori énekese vendégeskedett a kórusunknál. Krisztián volt az, aki az útját megszervezte, én pedig az itt-tartózkodását tettem kellemessé. (Legalábbis nagyon igyekeztem.) A vasárnapi koncertünk remekül sikerült. Két kórus lépett fel, a So-la Voce és egy másik, amelyik direkt ebből az alkalomból szerveződött a hétvégére. A hangverseny felvételét igyekszünk minél előbb hallgatható és talán látható formában közzé tenni. Fotókat már tettem fel a cím alatt taláható linkre.
Az életünk az elmúlt hetekben, de talán hónapokban is e körül az esemény körül forgott. Krisztián levelezgetett a résztvevőkkel, pénzdolgokat bonyolított, meg minden olyat, amihez oda kell figyelni.. Én meg igyekeztem Gabriellel egyeztetni, hogy mit, kivel, hogyan és mikor fog próbálni az ittléte alatt.

Barátokra nem nagyon jutott tehát idő. Piacra jártunk szombatonkét, de most már nem csak a Westend-en található piacra, hanem többre megyünk ki. Mára már kialakult, hogy kinél vásárolunk, mert tudjuk, hol lehet a ízes zöldségeket, gyümölcsöket kapni. Rákaptunk a bio-élelmiszerekre is. Kevesebbet, de finomabbakat eszünk.

Azt hiszem, dióhéjban ennyi. (Uh, talán már nem is dió, inkább kókuszdió, vagy görögdinnyehéjról kéne beszélnem vagy írnom.)

Árvíz

Ma nem volt kóruspróba, mert páran telefonáltak, hogy betegek, többeknek fáradt a hangja, mert az egyetemen intenzív zenei kurzus van, és már két napja megállás nélkül zuhog az eső. Ez már olyannyira súlyos volt reggel, hogy az egyetem melletti kis tó kiöntött, és meg kellett kerülni.
Queensland délkeleti részén, tehát Brisbane-ben és környékén árvízkészültség van. Délután Krisztián telefonált, hogy a Ross éppen a házuknál áll, és a házunk vízben áll. Mind a ketten rohantunk haza, ahogy csak tudtunk, de akkora dugó volt, hogy egy óra kellett, hogy hazaérjünk a 15 perces úthoz. Mire hazaértem, a víz elvonult, Krisztián már takarított. Ross, akinek a kocsija szervízben kötött ki az áradásokban való pancsolások után, velem volt, és segített takarítani.
A víz kb. 40-45 cm magasan jöhetett be a házba, mert ott láttunk egy vonalat a falon. A takarítás egyébként jókedvűen zajlott, még Jody is átért a végére, négy muffinnal, és egy adag dolgozattal.

Amikor elmentek, megvacsoráztunk, gombás rizst finom roséval és vasárnap facsart ananészléval. Épphogycsak belekóstoltam a finom gyümölcslébe, hallottuk, hogy valami megint nincs rendben. A víz újra betört hozzánk, illetve azt hallottuk, ahogy bugyborékolva szivárog be az ajtó alatti és melletti réseken. A lépcsőről néztük, ahogy lassan emelkedik a vízszint. Közben megmentettünk néhány cipőt, amelyek vidáman úszkálni kezdtek az árban. A garázs még sajnos mindig tele volt olyan holmikkal, amiket eddig nem kellett használni, többnyire téli ruhák, cipők. A zongora nyitva szellőzött, és mi nem tudtunk mit csinálni. Tehetetlenségünkben próbáltunk telefonálgatni ide-oda, kinézni az ablakon, hátha megijed a víz, és visszafordul, de az valamiért csak hömpölygött. Gyertyákért rohantam, mert amikor a vízszint eléri a konnektorokat, lekapcsol az áram. Ez történt a délutáni árnál is. Kb. 4-5 percet kellett várni, hogy a gyertyák romantikus fényében pompázzon házunk.
Krisztián még az első áradásnál beszélt idős szomszédunkkal, akit Chris-nek hívnak. Ő mondta, hogy ő már megszokta ezeket az árvízeket. Na jó, köszönjük szépen, jobb ha felkészülünk mi is. Ez egyébként csak az utca gyengén megszervezett vízelvezető csatornája miatt van. Pontosan nem tudom, miért, de majdcsak megtujduk egyszer. Nem is ez a lényeg..
A lényeg, hogy megmenekültünk... Arra gondoltam, hogy ennél sokkal rosszabb is történhetett volna, mint például Victoriában, az idei bozóttüzek áldozataival, akik nemcsak a házukat, de sok embertársukat is elvesztették a katasztrófa következtében. Ehhez képest mi kismiskák sem vagyunk. Hála Istennek!!!
A víz másodjára úgy 15-20 cm-nél hagyott nyomott a falon. A szomszédék, Colin és Eve átjöttek segíteni, a zongorát, ami még mindig nyitva száradt feltettük hat téglára, ami nem sok, de egy kicsivel magasabb, mint addig, ugyanígy a kanapét is téglalábakra állítottuk, majd a garázsban található összes dobozt felpakoltuk polcokra és a ruhás zsákokat pedig felcipeltük az egyik vendégszobába. Szóval most már csak a SES-től, az állami segélyszolgálattól telefonon megrendelt homokzsákokat várjuk, és felkészültünk a kövekező hullámra.
Az eső egyébként csillapodni látszik, hallatszik. Reméljük, hogy már nem lesz több meglepetés az elkövetkező napokban. Még jelentkezünk, nem kell megijedni, minden rendben, és anyagilag is biztosítva vagyunk.

Réges-régen nem írtam, bár rengeteg minden történt, ami említést érdemelt volna. Viszont nem volt időm vagy/és erőm leülni, összeszedni a gondolataimat, és beszámolni az eseményekről.

Megpróbálom most. Bár az összeszedés része egy kicsit húzós lesz, és úgy gondolom, hogy nem fog sikerülni.

Amióta nem írtam, beköszöntött az ősz. Az esték, és főleg a reggelek jóval hűvősebbek, bár napközben még mindig jó meleg van. Hajnalban annyira lehűl, hogy elő kellett hát vennünk a paplant a szekrény mélyéből. (Elsőre megtaláltuk, ami nagy szó, hiszen még ebben a házban nem kellett használni, és így nagyrészben elteszünk valamit valahova, és utána keressük egy jó ideig, amikor kell. Emiatt sok dolog még mindig a dobozokban van a kocsi mellett a garázsban. Csak hogy tudjuk, hogy hol keressük, ha kellene.)

Május első hétvégéjét, Warwick-ban töltöttük, ami kb. 2 órányi kocsikázásra van a kontinens belseje felé, a Nagy Vízválasztó Hegység mögött, innen nézve. Ott még hűvősebb volt. A Peace Festival-ra (Béke Fesztivál) voltunk hivatalosak, ahol vasárnap reggel kórust kellett tanítanom. A fesztivál egyébként egy kisebb Sziget volt (sokkkkkkal kisebb), helyi zenekarok fellépése mellett különböző érdekképvseleti szervezetek mutatkoztak be, majd vasárnap este egy hosszú és érdekes program keretében, egy ausztrál bennszülött "álom-történetet" adtak elő meghívott és helyi csoportok. Az egész fesztivált a város egyik közössége szervezi minden második évben. A közösség magja a "School of Total Education" (Teljes /ember/ oktatás iskolája?) tanári gárdája, akikkel nagyon jóban lettünk. A kóruspróba után, amit az iskola ebédlőjében tartottam, körbevezettek az iskola épületein, miközben dióhéjban elmesélték az iskola történetét, filozófiáját.
Az iskola honlapja: http://www.sote.qld.edu.au/

A múlt hétvégén az Ausztrál Hangok Fesztiválon tartottam két foglalkozást. Ezt a fesztivált az egyik Brisbane-ben élő zeneszerző, Stephen Leek és kórusa a "The Australian Voices" szervezte. A fesztivál egy koncerttel zárult, ahol csak ausztrál darabot adhattunk elő. A So-la Voce néhány könnyebb darab mellett, egy rendkívül nehéz művet is énekelt, egy most készülő opera egyik kórusát. A teljes operát szeptemberben adjuk elő a Brisbane Festival keretében.

Úgy tűnik ebből a leírásból, hogy csak fesztiválokra járunk. Azonban emellett dolgozunk mindketten, sőt két hete még Lilláékat is át tudtuk hívni vendégségbe. Az ikrek, akik már majdnem másfél évesek, sikongatva fedezték fel a ház különböző zugait, amikor megérkeztek. Mivel követtük őket mindehova, nem vettük észre, amikor Balázs felakasztotta egyik festményét a vendégszoba falára. Na persze, amint az ikrek újra beszaladtak abba a szobába, ott állt a meglepetés, egy csodálatos, olasz hangulatú kép, amiben azóta a hálószobánkban gyönyörködünk. A vendégeskedés jól sikerült, Balázs felállított a gyerekeknek egy kis "ketrecet", ami tlajdonképpen a terasz volt, csak a ki- és bejáratok helyén voltak a kerítések, amit a gyerekek rángattak, majd rájöttek, hogy még erősödniük kell ahhoz, hogy áttörjenek, így tovább futkároztak körbe-körbe. Szerencsére, olyan gyorsan azért nem erősödnek, hogy a nap végére ketrectörők legyenek.
Krisztián szakácsművészete mindannyiunkat lenyűgözött. Előételnek sült rákot kaptunk joghurtos uborkasalátátval. Utána következtek az ebéd fénypontjai, almás báránymáj sült hagymával és pulykamell, amit külön kellett hajkurászni, mert nem mindehol árulnak ám ilyen különlegességet. Desszertnek a már bevált sáfrányos, szirupos főtt körtét készített. Én a kukta szerepét játszottam, gondolom, sikerrel, mert szinte minden idejében elkészült, mire a vendégek jöttek.

Tervezünk egy "házavató" magyar bulit is tartani, amire nem jutott még időnk eddig. Egyelőre úgy tűnik, hogy a hétvégéink jól televannak, és amikor nem, akkor meg jól esik egy kis kertészkedés, fűnyírás, leesett pálmaágak begyömöszkölése a kukába stb.

Mackay Gyerekkórus Fesztivál

Múlt hétvégén Mackayban és környékén voltunk, ahol vasárnap és hétfőn a Helyi Általános Iskolák Kórusfesztiválján vezényeltem.

Egy rendkívül jól szervezett, "Éneklő Ifjúság" féle hangversennyel zárult a két nap hétfő este. A koncert végén körülbelül 500 gyerek énekelt a színapdon, akikhez a zárószámokban csatlakozott egy erre a fesztiválra összeállt 60-70 fős "community choir". Ebben a felnőtt kórusban pedig három olyan gimis énekkar is énekelt, akikkel tavaly dolgoztam a Középiskolás Kórusfesztiválon. Jó volt újra látni az ismerős arcokat a korábbi évekből.

Azért mondom, hogy évekből, mert Mackayban most már negyedszerre voltam. Először 2004 júliusában tanítottam a Téli zenei tanfolyamon, majd 2005-ben, a gimis énekkari feszitválon voltam vendégkarnagy. Akkor egyébként Balázs is ott volt, mert utána mentünk Eungalába, ahol talán még emlékeznek sokan, kacsacsőrű emlőst fényképeztünk.

Itt Mackayban minden egyes alkalommal az volt a tapasztalatom, hogy az emberek még kedvesebbek, közvetlenebbek és vendégszertőbbek, mint Brisbane-ben. Ez érdekes, mert már Brisbane is "kedvesebb", mint Sydney, ráadásul Sydney is "emberibb" talán, mint Európa számos városa. Ez persze a saját meglátásom, és nem feltétlenül általános vélemény vagy az igazság.

Azt gondolom, hogy rengeteget számít, hogy a turisták mennyire cipelik be erre az Óperencián túli világba a saját viselkedésüket (kultúrájukat?). Szóval Mackay még csak kissé érintett, és igazi mesebeli "jóságos" emberekkel lehet találkozni, akik nem szégyenlik kimutatni, hogy jók.

Mivel az egyetemen nincsenek óráim csütörtökön és pénteken, Krisztiánnal elhatároztuk, hogy már csütörtökön elutazunk, és ellátogatunk az egyik közeli szigetre. Mackay-tól kb. 150 km-re északra található a Whitsundays Szigetek. Ez a 74 szigetből álló csoport, a Nagy korallzátony része. Mi a legközelebbi szigetre, a Daydream Islandra hajóztunk ki, és töltöttünk el két és fél napot. Nagyot pihetünk. Igazából sok minden mást nem is tudtunk volna csinálni. Tipikus turista csalogató hely, ahol Ausztrália és a világ minden részéből érkeznek vendégek.

Nem Mackay, az biztos. Drága és kissé "embertelenebb". Persze azért még mindig mosolyognak a pincérek itt-ott. A szigeten dolgozók, ott is laknak, és nem keresnek sokkal többet annál, mintha egy syndey-i étteremben szolgálnának fel. Viszont a nyugalom és a környék megfizethetetlen. Na, nem mintha most hirtelen oda akarnánk költözni, de kacérkodtunk a gondolattal, hogy milyen lett volna mondjuk 10 évvel korábban hallani ilyen lehetőségről.

Képeket teszünk fel, amint befejeztük ma a festést.

Ugyanis Krisztián elkezdte kiszínezni az dolgozószobát. Még csak a plafonnál tart, ami fehér marad, de már alig várom, hogy besárguljunk. Remélem, beszámol arról, hogyan sikerült. Továbbra is unszolom...


Amint befejeztem az írást, akkor vettem észre, hogy ma van a költészet világnapja (otthon), így József Attila születésnapja is!!!

Az első...

Amióta itt élünk, ma volt az első Választás, ahol ausztrál állampolgárokként szavaznunk kellett. A queenslandi parlamenti képviselőket választottuk meg.

Mivel állampolgári kötelesség választani, illetve részt venni a választáson, mi sem tudtuk elbliccelni azt. Gondolom, hogy itt sokat nem változtat, hogy ki van kormányon, az embereknek mindig lesz annyi pénzük, hogy boldogan éljenek, mert van mit enniük. (Ha nincs, akkor meg elmennek pecázni.) Krisztián és én is kisebb internetes kutatást végeztünk a lehetséges jelöltek felől. Na jó, ez nem volt több, mint kb. egy-két órás google-özés, de gondolom, ez azért mégiscsak jobb, mint az néhány perccel a szavazás előtt kézhezkapott kampánycetlik alapján való beikszelgetés. Ja? És nem x-elni kell, hanem számokat írni, hogy ki az első, második stb. jelöltünk.

Ebéd előtt éltük meg ezt a történelmi eseményt az egyik közeli állami iskolában. A héten kiküldött szavazócetlin kb. 8 lehetséges helyszín szerepelt, amik közül kiválaszthattuk, melyik esik utunkba. Én reggel jógán voltam, amíg Krisztián szépen lenyírta a füvet, és nem nagyon mentünk sehova. Mindegy volt, hova megyünk, mert otthonról indultunk, és mindegyik helyszín elég közel volt. m Ha jól emlékszem a szavazóhelyek között leginkább állami iskola, óvoda és templom szerepelt.
A szavazás és néhány ház körüli teendő elvégzése után lepihentem, mert este koncetünk volt a St John's Cathedralban a So-la Vocéval.

A koncert előtt, 5-től fényképezkedés volt. Az egyik szoprán, Katie anyukája felajánlotta, hogy lefotózza a kórust. Szóval 5-6-ig csoport- és egyéni portrékat készítettünk, aztán 6-tól beéneklés és próba.

A hangverseny fél 8-kor kezdődött. Ez volt idei első koncertünk, hat új énekessel fedélzeten. A darabok között nagyon nehezek is voltak, főleg Britten Sacred and Profane című ciklusa, amely rengeteg munkát igényelt. Az évet körülbelül egy hónapja kezdtük. Eddig mindössze hat-hét próbánk volt, és hát bevallom, úgy éreztem, hogy a kórus nem volt 120 százalékban felkészülve a fellépésre. Ez is egy első... Általában mindent túlbiztosítok, és agyonpróbálok, hogy minden a terv szerint menjen. Most nem volt rá lehetőségem. Nem volt annyi időm.

Nagyon izgultam, pedig már évek óta nem vagyok ideges fellépések előtt. Kisebb izgalom persze általában mindig van, de most komolyan aggódtam, hogy hogy s mint lesz, vajon összejönnek-e a nehezebb részek. Viszont a koncert fantasztikusan jól sikerült. Az énekesek megmutatták, hogy mennyire össze tudják magukat szedni ilyen helyzetben. Rendkívül elégedett voltam a szerepléssel. Egy zeneszerző, akinek az opera-bemutatóján fogunk énekelni szeptemberben ott volt a nézők soraiban, továbbá néhány kollégám is eljött meghallgatni bennünket. Mind nagyon lelkesen köszöntöttek a koncert végén.

Azt hiszem, ma úgy fogok aludni, mint egy kisbaba, elégedetten, és gondtalanul... Rám fér!!! (.. VAGY mert megérdemlem...)

Évkezdés

A tanév nem egészen két hete vette kezdetét az egyetemen. Pontosabban egy hete és két napja, viszont a tanárképző osztály, akik reménység szerint jövő januárban tanár bácsik és tanár nénikként kezdik az évet, már két hete és két napja koptatják az iskolapadot. (Nem mintha lenne iskolapad...)

Ez az úgynevezett Ötödéves csapat idén sokkal jobb összetételű, mint a korábbiak. Általában 60-70 százalékuk más egyetemekről jött, ahol a zeneoktatás nem egyértelműen olyan magas színvonalú, mint nálunk. Nem fényezem az egyetemünket, mert azt egyáltalán nem kell, fényezik azt sokan mások eleget... A korábbi évek alapján az a tapasztalatom, hogy a más egyetemekről jött diákok "zenei gondolkodni" nem tanulnak meg, hanem inkább "érzik" a zenét, ami önmagában nem lenne baj, de önmagában nem is elég.
Idén ez az ötödéves osztály kiemelkedően jó képességű, de ami még többet nyom a latban, jó előképzettségű. Öööö.. ezt ausztrál viszonylatban kell érteni. Minden karvezetés-kórusmódszertan óra jó hangulatban telik, csupa értelmes tekintettel, és tiszta énekléssal megspékelve. Lehet, hogy minden harmadik év jó eresztés? Az előző jó ötödéves csapat a három évvel ezelőtti, Nick House, Ross Jelf-es évfolyam volt. De egyelőre örülök ennek az évnek, mert a második félévben jön csak a java, amikor kóruspróbát kell tartaniuk. Az a kedvenc részem... és nem azért, mert nem én produkálom magam, hanem ők vezényelnek, hanem mert akkorra általában benő a fejük lágya. Addigra már túl vannak két iskolai gyakorlaton, amiről visszatérve, igazi kollégákká válnak. Hihetetlen átalakulás egy év alatt.

Hmm.. eredetileg nem is az ötödévesekről akartam írni, hanem arról, hogy elkezdődött a tanév, és hogy milyen óráim vannak. No, akkor csak dióhéjban a többiről.
Hétfőn az ötödévesek után jönnek a Masters karvezetők. Idén kilenc diák van a csoportban, és a legtöbb kiváló előélettel rendelkezik. Azt gondolom, hogy rengeteget fogunk tudni haladni, mert a korábbi években ugyanebben a csoportban igen vegyes társaság jött össze. Most is van egy nagyon gyenge láncszem, aki kész tanulni, és mivel nemzetközi diák, van is ideje. Meglátjuk, hogy mit lehet kihozni belőle.

Ma már második alkalommal tartottam idén próbát az egyetemi énekkarnak. A korábbi években 60-70 tagú kórussal többnyire közepesen nehéz darabokat tanultunk. Tavaly felkértek, hogy énekeljünk Beethoven 9. szimfóniájában az itteni Zeneakadémián, a QPAC-en (Queensland Performing Arts Centre) a Queensland Choir-ral. Egy vendégkarmester vezényelt Sydney-ből, aki nagyon meg volt elégedve az egyetemista énekkarral, a Chorale-lal.
Idén ugyanez a kórus ismét felkért bennünket közös programra, de most 4 fellépésünk lesz velük, három a QPAC-en és egy a St John's Katedrálisban, Brisbane központi anglikán templomában. A programon többnyire Handel kórusművek lesznek különböző oratóriumokból.
Emellett Haydn Nelson Miséjét is énekeljük majd az egyetemi zenekarral, amire egy hetes próbaidőszak lesz a félév végefelé. Csupa izgalom, és megmérettetés tehát az idei év első fele.

A számomra legmeglepőbb dolog azonban az volt, amikor múlt kedden az első próbán a diákok csak jöttek, és jöttek, és jöttek a kórusra. A teremben 103 ember volt rajtam kívül. És mind énekelni jött.. Kicsit bepánikoltam, mert csak 60 kottával készültem. Féltem is, hogy mivel nem érezték jól magukat, nem jönnek a kövezkező próbára, de ma már 110 körül volt a létszám.
Mára előkészítettem egy ülésrendet, hogy legalább egy kicsit rendezettebb legyen a próba. És hát remekül éreztük magunkat mind. A Halleluja-kórussal zártunk, és döngtek a falak. Szerencse, hogy addigra már nem sokan voltak az épületben.
Nagyon várom a folytatást következő héten!!

Szerdán két osztályt tanítok, az egyik egy új karvezetés kurzus, ahol végre kicsit színvonalasabban lehet tanítani a kis létszámú csoportokban. A kis létszám 8-8-at jelent csoportonként, aztán egy óra összevonva, amikor kipróbálhatják, amit előtte tanultak. Mivel új a tantárgy, eléggé rugalmasan lehet kezelni, hogy mikor mit és hogyan csinálunk. Ebben is rengeteg örömömet fogom lelni, az első hét tapasztalata alapján. Azt még nem tudom, hogy az ének-zongora felmondásokat mikor fogom meghallgatni, de majd kialakul.

A délutáni órám pedig a kedvenc másodéveseimmel van. Ezeket a diákokat tavaly óta tanítom szolfézsra. Ők életem első szolfézscsoportja, akiket első éves koruk óta tanítok, és reménység szerint tovább is viszek. Ez azért fontos, mert amikor egyetemre kerültek, az elvárásaimat nem hasonlítgatták korábbi egyetemi emlékeikhez, mivel ilyen nem igen volt nekik. Amit kérek tőlük, ellenkezés nélkül megcsinálják, ha meg nem, akkor pontosan tudják, hogy milyen következményekkel kell szembenézniük. Azt gondolom, és úgy érzem, hogy szárnyalunk velük, már amennyire egy 70-80 fős szolfézscsoporttal repkedni lehet. Természetesen ők is rengeteg különböző szinten vannak, de a mag húzza a kissé lejjebb levőket. Tavaly az évvégi vizsga után kivétel nélkül mindegyikük úgy érezte, hogy rengeteget fejlődött. Néha van olyan, hogy a diák úgy érzi, hogy jobb lett, de a tanár nem egészen ért vele egyet. Ebben az esetben majdnem száz százalékban egyetértettem velük. Alig várom a holnapot, amikor megint együtt dolgozhatunk velük. Már múlt csütörtökön megírtam az óravázlatot, annyira izgatott voltam a következő óra előtt.

Szerda este még megtartom a So-la Voce próbát, és halál fáradtan esek az ágyba. A csütörtök-péntek többnyire a készülés és a felmondások ideje, na meg a regenerálódásé. Ekkor kéne a kutatást végeznem, ami az egyik elvárása az egyetemi tanárságnak. Nem kell mondanom, hogy az a rész az, amelyikre nem jut időm, és ezért ezen a téren nagyon gyengén teljesítek... Erről egy másik alkalommal többet... Talán...

So-la Voce

Még nem esett szó a So-la Voce Chamber Choir-ról, az itteni kamarakórusunkról. Krisztián lelkes tagja, én pedig a karvezetője vagyok.
2004 őszén (itt tavaszán) alakítottam az együttest zenész és kevésbé zenész diákjaimból. Arra gondoltam, hogy egy kislátszámú kórussal mennyi jó zenét lehet majd megszólaltatni. Először St Lucia Singers-ként működtünk egy ideig, aztán mivel egy Lucian Singers kórus is működött a közelünkben, átváltottunk a So-la Voce névre.

2006-ban az énekkarral Magyarországon is megfordultunk, és hát őszintén megmondva, nagyon nagy sikert arattunk. Ez út során nyertünk egy pár kupát (első díjat) a csehországi Pardubicében rendezett nemzetközi kórusversenyen. A majd négy hetes összezártság azonban sok problémát is kihozott a kórus és köztem. Azóta már tisztán látom, hogy ezek leginkább a kultúrális különbségek miatt felmerülő gondok voltak, amikkel ha nehezen is, kis segítsggel innen-onnan megküzdöttünk. Emellett nyilván generációs különbségekből adódó problémák is előjöttek, ami nevetségesnek tűnik, ha azt vesszük, hogy átlagban 10 évvel voltam idősebb a tagoknál. Akkor megfogadtam, hogy ezerszer is meggondolom, hogy el akarom-e a társaságot vinni világot láni mégegyszer. Rengeteget tanultam a súrlódásokból mint karvezető és mint ember, és tudom, hogy mit és hogyan fogok másképp csinálni, ha mégegyszer oda jutunk, hogy külföldre megyünk.

Megjegyzem, hogy otthoni fejjel a kórusok külföldre utazása az esetek többségében egy, maximum két hétre korlátozódik, és maximum ezer km-ben mérhető. Ha innen elindulunk külföldre, leginkább Európába, akkor több, mint két hétre érdemes menni, és 15 ezer km-nél nem szabad alábbadni.

A következő évben, 2007-ben belföldre mentünk, és szigorúan két hétre, nem tovább. Sydney, Melbourne és Hobart volt az úticélunk. Amit megőriztünk emlékként, az a nagyszerű koncertek, a gyönyörű tájak és a borzasztóan hideg idő (0 fok körül). Bár a sydney-i koncerten lehetett látni a lehelletünket. Kábé mint egy szokásos Viva Voce koncerten...

Ugyanebben az évben elkészítettük az első stúdiós CD-nket Tomi, az egyik köb-unokatesóm közreműködésével. Ez előtt már volt két másik, az európai turnénkon készült CD-nk csupa koncertfelvétellel.

Tavaly és idén rengeteget koncertezünk. A kórus egyre jobb. Igaz, idén sok volt a tagcsere, de úgy érzem, hogy ez a kis csapat nagyon jó munkát fog majd végezni, hiszen az elmúlt négy próba alatt igazi, nehéz kortárs darabokat tanultunk meg. Az első fellépésünk jövő csütörtökön lesz a Brisbane Powerhouse-ban, egy fesztivál keretében. Aztán március végére egy egész koncertet kell öszehoznunk a St John's Katedrálisba.

A számomra legjobb élmény az, amikor már nem kell elmondanom az énekeseknek, hogy hogyan formáljanak egy Palestrina vagy Victoria dallamot, mert tudják maguktól!!!! Elég sok időbe telt, évekbe, de itt is megmutatkozik, hogy van eredménye annak, amit csinálunk. Például Ross, a kóruselnök, aki egyébként hozzám járt karvezetésre, jövő héten megy Londonba felvételizni a Royal Academy of Music-ra karvezetés szakra. Nagyon drukkolunk neki! Jody, aki alapítótag, és szintén volt tanítvány, jövő héttől tanársegédem lesz az egyetemen. Alig várom, hogy együtt dolgozhassunk!! Szóval sok szép kicsi siker zeneileg, de úgy gondolom, hogy emellett legtöbbjüknek fontos szerepet tölt be életükben, hogy itt énekelhetnek. Lassan formál a zene, mint a folyó, ami partot mos... (Jó, abbahagyom a szép közhelyek használatát!)

És ha eszembe jut még valami, majd hozzáadom...

...a folytatás folytatása...

Kedd reggel van, gyönyörűen süt a nap, és nemsokára megyek dolgozni...

Az elmúlt 3-4 évet kellene összefoglalnom... röviden... Nagy feladatnak tűnik, nem is biztos, hogy eszembe jutna minden, ami történt, ami változott.

Mert rengeteg minden változott. Itt ragadtunk... Valószínű, nem örökre, de egy jó ideig biztosan.

Sokan szomorúak emiatt, sokan keserédesen élik meg, főként az otthoniak. Keserű, mert a távolságot nemcsak "papucsban" lehetetlenség megtenni, de ugyanakkor édes is, mert a jövőképünk biztosabb, mintha otthon élnénk. Azt gondolom, ennek a kettős érzésnek a nyomása tompul idővel, de talán sose fog megszűnni. Na persze nem is kell neki. Ez a szépsége...

Miért is szeretném a kimaradt időszakot pótolni ebben a blogban? Magunknak? Rokonoknak? Barátoknak? Ők nagyjából követték... Azt hiszem, belülről jön a kényszer, hogy mindenhol rendnek kell lennie. Nem lehet csak úgy ugrálni, és kihagyni éveket. (Pont mint a zenetanulásban... Szinte lehetetlen behozni a gyakorlás nélküli időszakot.)

A címszavakban való összefoglalás talán könnyebben menne most, mintha elkezdeném a regényszerű beszálmolót. Sajnos nincs rá időm...
2005-ben döntöttünk, hogy maradunk még egy kicsit, az eredeti másfél évhez hozzátoldunk még valamennyi időt. Ez a "valamennyi idő" egyáltalán nem volt konkrét, nem tudtunk, nem akartunk dönteni, ami sok problémát szült. Leginkább otthonról volt nagy a nyomás, hogy menjünk vissza, ami teljesen érthető. Nem jó a langyos vízben úszkálni. (Bár én kifejezetten szeretem, ha az óceánról van szó, és nem nagyon hullámzik.)
2005 év végén vettünk egy lakást az egyetemhez közel. Kis, két hálószobás otthon egy 8 lakásos házban.

Ebben az időszakban történtek a családlátogatások. Először tesóm, anyukám, majd Krisz szülei, aztán apukám jött a barátnőjével. Gyuri, egyik unokatesóm-barátunk is kijött egy pár hétre szórakoztatni minket. Péter és Szilvi is volt nálunk, még Dani egy éves szülinapja előtt. Dani idén lesz 5 éves nagyfiú... Hmmm. Pesta, Krisztián volt kollegája és felesége, Laura is töltött nálunk egy pár napot.
Nem unatkoztunk, jólesett, hogy ennyien érdeklődtek.
Tesóm közben többször is járt itt, szinte megszokott vendég már, amit nem bánok, sőőőt...

Hogy gyorsan befejezzem, hiszem már tényleg el kell indulnom az egyetemre, csak néhány fontos eseményt leírok, ami épp eszembe jut. A tavalyi év mérföldkőnek számít életünkben. Májusban kettős állampolgárok lettünk.
Krisztián 30. szülinapjára hazamentünk január-februárban. Az mellékes, hogy pont a születésnapján, február 22-én már nem tudtunk otthon lenni. Ekkor sok komoly és nehéz beszélgetést tudtunk kezdeményezni rokonokkal, főleg szülőkkel. Nagyon fontos volt.

Utána eladtuk az otthoni lakásunkat, majd az itteni lakásunkat és vettünk egy csodaszép házat. A gazdasági válság nagyon jól jött nekünk, és nyereséggel kerültünk ki a kavarodásból. Krisztián a majd 10 hónap alatt kiváló alkudozó lett. Már a rendes piacon is beletanultunk, és igazi örömünket leljük az alkudozásban. Néhány árus eleve olcsóbban ad nekünk mindent, nem is kell belekezdeni a kérdezősködésbe. Vicces, már nem ciki, az árusok is jópofák, és hát spórolunk is vele...

Bevallom, szeretünk itt élni. A ház hozzáadott néhány lapáttal az amúgy is boldog családi életünkhöz. Több igazi, jó barátunk lett az ausztrálok között is. Hát röviden ennyi.

Folyt. köv.

Évekkel később...

...Na igen, talán újra belefogunk, talán folytatjuk, de egyelőre csak kipróbálom, hogy mi mindent lehet az "új" eszközökkel bűvészkedni.
Nem mintha lenne időm írogatni, most is már mennem kéne aludni, mert eléggé belefáradtam az ezévi első "diákos" napba...

Na meg ma is ünnepeltük Krisztián szülinapját. Kissé megkavarodtunk az időeltolódás miatt, ugyanis 22-én délután 5.40-kor született, ami itteni idő szerint hajnali 2.40. Tehát végülis mázlista, mert 22-én és 23-án is boldogszülinapozunk neki... Tegnap délután piknik a parkban, aláfestőzenét Jody és a Band szolgáltatott. Ma munkából hazafelé beugrottunk South Bankra japán vacsorázni. Finom volt, főleg a desszert, a fekete szezámmag fagyi és a zöldtea fagyi.

Üdvözlet mindenkinek Brisbane-ből...

(Érdekes, hogy amikor kitaláltuk a címet, nem gondoltuk volna, hogy lesznek barátaink Brisbane-ben is...)

SEGíTSETEK, ó segítseteek!!! Egy kis történet, amelyben hősünk szembesül a kemény ausztrál szabályrendszer hajlíthatatlan voltával - UQ

Üdv ismét hosszú kihagyás után.

Egy kisebb történetet szeretnék leírni azzal a szándékkal, hátha valaki tud segíteni.

Tavaly októberben felkeresett egy professzornő a „Kutatás Tanszékről” (Research Department) azzal, hogy szeretne nekem segíteni egy ösztöndíj elnyerésében (New Staff Research Grant).

Leültünk egy délelőtt, és megbeszéltük a kilátásaimat. Több lehetséges témát is felvetettem neki, amivel szívesen foglalkoznék. Ezek közül az egyik az egyházzene területén volt, a másik szolfézskönyvek fordítása és ausztrál viszonyokra vonatkoztatása, esetleg szolfézs- vagy iskola énekkönyv szerkesztése lehetett volna, továbbá az ausztrál kortárs kórusmuzsika európai befogadásának vizsgálata szerepelt.

Nagyon segítőkésznek mutatkozott, és közölte, hogy örül, hogy ilyen jó anyagom van, szerinte nem lesz probléma a dologgal. Azt javasolta, hogy az utolsó témába kezdjek bele, mert szerinte az egyetem szempontjából az lenne a legértékesebb. (Érdekes, nem?) A feladatom mindössze annyi volt, hogy be kellett adnom egy részletes terv javaslatot december végéig. A terv javaslatnak tartalmaznia kellett egy rövid bemutatkozást, a témához való viszonyom, a kutatás egyes lépéseit (7-8 lépés), és egy nagyvonalakban felvázolt pénzügyi tervet.

Hozzá kell tennem, hogy az egyetemnek olyan elvárásai vannak a kutatás címszó alatt, amely kategóriákat a zenét tanító kollégáim (hangszeresek, szolfézsosok) közül szinte senki nem tud teljesíteni, kivéve a zenetudósok és a zeneterápiával foglalkozók.

A beadandómat elkészítettem december elejéig, és elküldtem a professzornőnek átolvasásra. Hamarosan jött az email, hogy egy zenész kollégám esete kapcsán az egyetem Kutatási Tanszéke éppen felülvizsgálja az elvárásrendszerét, legyek türelemmel, amíg a helyzet tisztább lesz. Nem aggódtam, hiszen korábban megerősítést kaptam, hogy az anyagom jó, és könnyebben fogható rá, hogy kutatás, mint a többiekére, akiknek nem sikerült elfogadtatni témájukat.

Januárban egy következő emailben a kedves professzornő sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a munkámat nem tudják elfogadni, mert nincs meg a megfelelő végzettségem hozzá. Azt fejtegette, hogy mivel nincs „diploma utáni” (postgraduate) dimplomám, el kellene végeznem egy Masters’ kurzust ahhoz, hogy foglalkozzanak a beadványommal. Furcsának tartottam ezt a hozzászólást, mivel egyszer sem kérdezett rá, hogy van-e ilyen papír a kezemben. Ekkor még simán el tudtam képzelni, hogy itt minden ilyen infomrációt tudnak az emebrről, és persze benne vagyok az egyetemi rendszerben az összes végzettségemmel együtt. Elmagyaráztam neki, hogy lehet, hogy azért nem tudja egyik végzettségemet sem „diploma utáninak” betudni, mert Magyarországon az itt használatos bolognai rendszer épp bevezetés alatt van, és más az oktatás felépítése. Elképzelhetőnek tartottam, hogy a két másoddiplomás kurzust, amit a Zeneakadémián végeztem csak a neve miatt nem tudja a saját rendszerében a helyére tenni. A professzornő érdekesnek tartotta a felvetést, és arra kért, hogy írjam le, milyen végzettésgeim vannak, amit majd továbbit a tanszék vezetőinek. (Itt jön a kérdés, hogy hogy lehet, hogy nem tudja, milyen végzettségeim vannak, ha egyszer az benne van a rendszerben.)

Még aznap jött az email, hogy sajnálják, de ezek a kvalifikációk nem felelnek meg a kritériumoknak, mert nincs diploma utáni diplomám (Masters’ degree). Továbbá javasolják, hogy végezzek el egy Masters’ degree-t, és utána tárgyalhatunk az ügyről, amelynek a fél éves határidejét az én különleges esetemben meghosszabbítanak.

A dolog pikantériája, hogy az itt töltött két év alatt nyolc Masters osztályban tanítottam. Ismerem a színvonalat, ami a szolfézs esetében körülbelül az otthoni zeneiskola 4. osztály „B” tagozatos anyagnak felel meg (!!!!!!), ezt ugye már 11 évesen elvégeztem. A karvezetés szint nagyon sokféle egy osztályon belül, de messze van az ELTE színvonalához képest. Csak a viszonyítás végett írom le a különbséget. Itt heti 2 (kettő) óra nagy csoportban 2 (kettő) féléven keresztül elég ahhoz, hogy legyen egy karvezetésre specializálódott diploma a diákok kezében úgy, hogy akár semmilyen (NULLA) elékőpzettséggel részt vehetnek a kurzuson. Vagyis sokan itt tanulják a legalapabb dolgokat, ami mind az ELTÉ-n mind a Zeneakadémián felvételi követelmény. Az ELTÉ-n heti két kis csoportos óra mellé heti kettő nagy csoportos karvezetés óra megtűzdelve legalább kétszer két óra kórusgyakorlattal nyolc féléven keresztül.

Hozzáteszem, hogy a Masters' degree egy körülbelül két éves képzés, amelynek keretében a már diplomával rendelkezők (!!!) hét tantárgyból kell, hogy levizsgázzanak, és egy rakás pénzükbe kerül. A tantárgyakat akár hét félév alatt is teljesíthetik.

Otthon az egyik másoddiplomám 5 éves képzés volt, félévenként 4-5 vizsgával, és egy hihetetlen kemény államvizsgával a végén, a másik hat félév volt, mindegyik végén szintén 4-5 vizsga, ami otthoni viszonylatban nem olyan sok.

Elmélkedésem odáig vezet, hogyha itt levizsgáztam volna az általam tanított tantárgyakból (feltehetően elég jó eredménnyel), már lehetne egy Masters diplomám is, ami ausztrál viszonylatban kielégítő lenne.

Komolyra fordítva a szót. Volt-e már valaki hasonló helyzetben, hogy végzettségét kellett európaivá (bolognaivá) varázsolnia? Tud-e nekem bárki segíteni?

Vannak elképzeléseim, de azt hiszem a kemény ausztrál szabályrendszerrel szemben nagyon felkészültnek kell lennem.

Június 23. szerda (-ig történtek)

Soksoksoksok minden eltelt, mióta nem írtunk egy sort sem.
A legfőbb dolgok közül, ami eszembe jut, hogy Krisztián teljesen felépült, hála az Égnek. Most munkát keres „ezerrel”, és gyertyát önt, amivel lefoglalja magát, és piacon próbálja eladni őket. Már egy próbálkozása volt a múlt szombaton, amikor a West End marketen árult reggel héttől, de csak egyetlen árva gyertyácskát sikerült eladnia. Viszont megrendeltek nála két héttel későbbre egy nagyobbat, mint amiket eddig készített. A gyertyái egyébként gyönyörűek, én biztosan vennék belőlük, ha amúgy nem lenne itthon. Fotókat a Képeink internetes oldalon lehet nézegetni róluk.
A West End Market pedig az a piac, ahol egyik magyar ismerősünk, Gyuri, Kolozsvárról rendszeresen lángost árul. Ő engedte meg Krisztiánnak, hogy mellette rakja ki a gyertyákat, és inkább ne fizessen helypénzt, ami egy délelőttre 15 dollár. Nagyon rendes ember, a lángosozáson kívül zöldségeket is szokott néha kihozni, egyébként szobrász. Neki segít néha Laci, mint ahogy történt ez az elmúlt hétvégék egyikén is, amikor egy középkori fesztiválon dolgozott a feleségével és egy másik magyar emberrel, Karcsival. Lángost sütöttek, és nagy sikerük volt a középkori ruhában bámészkodó tömegben.
A harmadik újság Laci érkezése, aki a vizsgákat követően, ezen a hétvégén költözik hozzánk. Már egy dobozt áthozott, a többire valószínűleg szombat estére kerül sor. Vásároltunk a szobájába egy fűtőtestet, mert a hideg éjjelenként elviselhetetlen fűtés nélkül. Magam részéről az utolsó héten meg voltam fázva – amit azért írok múlt időben, mert szeretném, ha már vége lenne. A szemem be volt gyulladva, folyamatosan folyt az orrom, szóval a szokásos, igazi, novemberi közepi megfázásomat éltem át. (Otthon szinte menetrendszerűen ez novemberre volt ütemezve, de azt hiszem, tavaly kimaradt, mert akkor épp Svájcba készültünk, és nem volt időm rá.)
A júniusi, brisbane-i megfázás azonban épp a vizsgaidőszak kellős közepén ért, és azt hiszem, a szervezetem úgy időzített most is, hogy pont akkor legyek a legrosszabbul, amikor épp hétvége van, vagyis, amikor Jameséknél ebédeltünk, és vasárnap, amikor a templomi kórussal énekeltünk. Így nem pihentem ki, hanem halmoztam, ezért még ma is, mikor az utolsó vizsgázóim jönnek, egy kissé be van dagadva a szemem, meg folyik az orrom. De sebaj, feltöltöm az internetre az osztályzatokat, meg kijavítok néhány dolgozatot, és 24-én este megüljük a déli félteke legrövidebb éjszakáját. (Ami tudom, hogy egy éjjellel hamarabb van, de már otthon így szoktuk meg a Szent Iván-éjt.) Laci utolsó vizsgáján is túl lesz addigra, és áthívtam Maree-t meg Samet egy vacsorára. Megpróbálunk Krisztiánnal egy gulyáslevest összedobni.
Erről jut eszembe, hogy kaptunk egy kis levest az egyik kórustagtól, aki miután megtudta, hogy betegségem miatt elmarad a kóruspróba, felhívott, hogy akkor öt körülre áthozna egy kis csirkelevest. Vasárnap, a templomban látták, hogy nem vagyok valami jól, és azt javasolták, hogy próbáljak meg a chicken soup-pal (csirkelevessel) meggyógyulni, mert az csodákra képes. Erre mondtam, hogy lehet, csak még sosem főztem, pedig Krisztián mennyire szereti. Úgy látszik, fellelkesültek, és Owen meg a felesége így próbálnak egészséget önteni belém. Tegnap este tehát csirkelevest vacsoráztunk, ami tele volt zöldséggel, és még nekem sem volt elég sós, de nagyon ízlett.
Időközben felajánlottak egy permanent statust (állandó munkaviszonyt) az egyetemen, amit tegnap elfogadtam, hiszen rengeteg előnnyel jár az itt-tartózkodásunkat illetően. Ez a lehetőség egyébként annyira felkavart bennünket és mindenkit körülöttünk, hogy napokon át rágódtunk rajta családdal, barátokkal, ismerősökkel, Jamesszel, Philipp-pel, Maree-vel. Végül Krisztiánnal megállapodtunk, hogy az elvállalása nem jelent sokkal nagyobb kötöttségeket ránk nézve, mint ami eddig is fennáll, viszont sok előnye van. Philippnek, a legigazibb főnökömnek még nem mondtam meg a döntésünket, azt ma jelentem be.
Ha végre túl leszek mindenféle osztályzat-feltöltésen, meg dolgozatjavításon, meg vizsgáztatáson, akkor én is belekezdhetek teljes gőzzel a téli szünetünk szervezésébe. Krisztián Lacival már rengeteg dolgot elintézett az utunkkal kapcsolatban, néha-néha én is belefolytam a beszélgetéseikbe, így tudom, hogy szállások, autóbérlés nagyjából rendben vannak, a kaját meg még megbeszéljük. Balázs, a tesóm pedig otthonról Sydneyn keresztül egyenesen Alice Springsbe jön, ahonnan együtt kocsikázunk tovább az Uluruhoz. AAAAAAAAAnnyira izgatottak vagyunk az utat illetően, mert végre valaki jön otthonról, akit fizikailag is megérinthetünk, és mert ez egy hihetetlen hosszú út lesz, tele olyan dolgokkal, amikről egyelőre csak elképzelésünk van, és tudjuk, hogy életre szóló élmény lesz.
Előtte azonban Krisztiánnal elutazunk Mackayba, ahol egy háromnapos kurzust tartok Judyval, és utána pár napig körülnézünk a környéken. Amint hazaérünk hétfőn estefelé, egy kis alvás, és irány a Szent Hegy, az ULURU.

Május 25-31.

Nagy örömünk, hogy kedves kórustársaink gyerkőce Avarkeszi Dániel Péter tegnap éjjel 23 óra 25 perckor világunkba érkezett. Gratulálunk a kedves Mamának és Papának, Szilvinek és Péternek.

Elmaradt naplótöredékek:

Kedd: Réka csodásan próbál a templomi kórussal, igaz a csodás hangjukat még csiszolni kell, de van remény. Krisztián nehezeket emel a halboltban, erre vagy másra fájdalmassá kezd válni az alhasa.

Csütörtök: Krisztián még nem tudja, de utolsó nap a halboltban. Mintha megérezte volna, a már régóta tervezett reggeli fényképezést ma nem szalasztotta el. Képek a helyükön. Munka után még elmegy az egyetemi oboa-zongora koncertre, majd hazatérve ismét pihenni indul, ám ráeszmél, hogy az előző napok során pihenéssel megoldani próbált fájdalomcsillapítás sikertelen, miután a követő munkaszakaszok során újra és újra csak erősödik a fájdalom. Rékával konzultál, majd egyetértő gondolatokkal felvértezve főnökének telefonál, hogy az aznapesti és másnap reggeli takarítást nem vállalja, miután a fájdalom nem tűnik, és csak rosszabbodik, ha így folytatja. John, kedves főnöke megértő, és ajánlja, hogy mielőbb keressen fel egy orvost, mert ki tudja mi a baj, és mennyit kell várni a megoldásra… Krisztián lepihen, majd mikor Réka hazaér eldönti, hogy másnap ha nem javul az állapota orvost keres fel, mert lágyéksérvre gyanakszik.

Matthew kedvenc nótájának szövege (dallama folyamatosan változó, így nehéz közölni):

I’m just a lonely cow,
Living my lonely life,
Sometimes I feel so exploited.
Ireland won’t be free,
Until I marry my tractor.

fordítása kb.:
Én csak egy magányos marha vagyok,
Élem magányos életem,
Néha oly’ kihasználtnak érzem magam.
Írország nem lesz szabad,
Míg hozzá nem megyek a traktoromhoz.

Péntek: Réka ma otthon marad, hogy segítsen sebzett házastársán, és miután Krisztián jelzi számára, hogy nincs mese, ez nem vicc, telefont ragad, interneten böngész, hogy merre, s hová ezzel. Összegezve, megtudtuk, hogy egy lágyéksérvműtét ára 3000 AUD a sérvklinikán, s miután még nem tettünk szert egészségbiztosításra, ez az összeg ennyi, plusz a konzultáció 110 AUD, plusz az előzetes helyi doktori vizsgálat ára 45 AUD… hát ennyi. Beletörődnek, az egészség mindenekelőtt. Lyndontól megkapják két felnőttorvos címét, melyek 5 percre találhatóak otthonuktól. Réka az egyiknél be is jelenti Krisztiánt 16:45-re vizsgálatra. Laci is érkezik, mint azt korábban megbeszélték, igaz akkor még orvosról nem volt szó, de velük tart a kedves fiú, jóban, s rosszban jóbarát. Az orvost második körre meg is találják, miután a címet hordozó lap otthon maradt, s így megkésve bár, de törve szerencsére nem megérkeznek a rendelőhöz. Kellemes fiatal hölgy fogja őket, adatokat vesz fel, hellyel kínál. Réka a gyerekjátékokkal játszik, Krisztián szórakoztatja Lacit, Laci szórakoztatná a fiatal hölgyet, a fiatal hölgy meg szemérmesen kétszer is köszönne. Aztán egy tündéri doktornéni tűnik fel a folyosón, de még van előttük valaki, úgyhogy még várakoznak. Laci elmeséli, hogy melyik ismerőseit műtötték lágyéksérvvel, és hogy szinte minden évben valakit, hát most Krisztiánon a sor vajh? Igen, rajta, már szólítja is az orvosnéni. Kikérdezés, beszámolás, szemrevételezés, megállapítás, megkönnyebbülés, teendők, elbeszélgetés. Kijövet Krisztián odaszól a többieknek: nem sérv. Huhh. A dokinéni meg odaszól a fiatal asszisztensnek: ne kérj tőlük pénz. Huhh. Kórisme: hasi izomrost szakadás. Teendők: pár hét pihenés, kezdetben az esetleges belső vérzés elállítására jegelés. Az hideg ám!

Péntek este: Krisztián jegel. Réka és Laci tévét legel.

Szombat: Krisztián jegel. Réka és Laci tévét stb… aztán finom rántottgombát ütlegel össze, és kellemes sültkrumplival és idénysalátával tálal :) nyamm majd ezt mind a hárman belegel.

Vasárnap: Réka templomba a kórushoz 9-re, Laci könyvtárba fél 10-re, Krisztián jegel, pihen, jegel. Hideg.

Vasárnap délután: és ez nem Zorán szám… szóval Réka karfiolpaprikást készít rizibizivel, amire már Laci is megérkezik, hiszen a fogkrém ottmaradt, meg úgyis ott volt a könyvtárban 4 percre, úgyhogy megint együtt a nagy csapat. Laci el. Réka és Krisztián tévét… nem is érdekes, de végre nem jegel.

Hétfő: ez van ma. A reggel az otthoni kórus néhány tagjával indult, miután összegyűltek, hogy meglepjék Szilvit egy látogatással, de ez elmaradt, miután Danika hamarabb útnak indult, mint azt gondolták volna a meglepők. Így, néhányójukkal kellemes internetaudiovizuális kapcsolatot létesítettünk, majd Réka el a suliba, és mire beért már a kórusrészlet is el, ki amerre kell. A nap eltelt, ma már nem jegel, Réka hazatérve finom eledelt emelt. Rántottásvirsli. Nyamm. Eszünk, míg van eszünk. Pár netcset, Réka nézi a Big Brother meccset, és már el is múlik a nap. Hogyan tovább? Vár a holnap!

Vers, mert vers a lelke mindennek:

Béke, nyugalom,
Bezárom a halboltom.
Újabb kapuk nyílnak távol,
Pár lépés és beléphetek.

Derűs az est,
Csendet fest az ég,
Van új lég.

Tehervonat robog a távolban, s mára már újra értelmet nyert.
Vajon mi a nehezebb,
Az, ami a lelkedet nem engedi emelkedni,
Vagy ami kezedet húzza, s égeti el?

Szép gyermekkori álmok:
Futkorászás, viháncolás, csínytett,
Mind visszavárnak, mind visszavágynak.
Eljő’ az idő, mikor majd mind eggyéválnak.

(gyk)