So-la Voce

Még nem esett szó a So-la Voce Chamber Choir-ról, az itteni kamarakórusunkról. Krisztián lelkes tagja, én pedig a karvezetője vagyok.
2004 őszén (itt tavaszán) alakítottam az együttest zenész és kevésbé zenész diákjaimból. Arra gondoltam, hogy egy kislátszámú kórussal mennyi jó zenét lehet majd megszólaltatni. Először St Lucia Singers-ként működtünk egy ideig, aztán mivel egy Lucian Singers kórus is működött a közelünkben, átváltottunk a So-la Voce névre.

2006-ban az énekkarral Magyarországon is megfordultunk, és hát őszintén megmondva, nagyon nagy sikert arattunk. Ez út során nyertünk egy pár kupát (első díjat) a csehországi Pardubicében rendezett nemzetközi kórusversenyen. A majd négy hetes összezártság azonban sok problémát is kihozott a kórus és köztem. Azóta már tisztán látom, hogy ezek leginkább a kultúrális különbségek miatt felmerülő gondok voltak, amikkel ha nehezen is, kis segítsggel innen-onnan megküzdöttünk. Emellett nyilván generációs különbségekből adódó problémák is előjöttek, ami nevetségesnek tűnik, ha azt vesszük, hogy átlagban 10 évvel voltam idősebb a tagoknál. Akkor megfogadtam, hogy ezerszer is meggondolom, hogy el akarom-e a társaságot vinni világot láni mégegyszer. Rengeteget tanultam a súrlódásokból mint karvezető és mint ember, és tudom, hogy mit és hogyan fogok másképp csinálni, ha mégegyszer oda jutunk, hogy külföldre megyünk.

Megjegyzem, hogy otthoni fejjel a kórusok külföldre utazása az esetek többségében egy, maximum két hétre korlátozódik, és maximum ezer km-ben mérhető. Ha innen elindulunk külföldre, leginkább Európába, akkor több, mint két hétre érdemes menni, és 15 ezer km-nél nem szabad alábbadni.

A következő évben, 2007-ben belföldre mentünk, és szigorúan két hétre, nem tovább. Sydney, Melbourne és Hobart volt az úticélunk. Amit megőriztünk emlékként, az a nagyszerű koncertek, a gyönyörű tájak és a borzasztóan hideg idő (0 fok körül). Bár a sydney-i koncerten lehetett látni a lehelletünket. Kábé mint egy szokásos Viva Voce koncerten...

Ugyanebben az évben elkészítettük az első stúdiós CD-nket Tomi, az egyik köb-unokatesóm közreműködésével. Ez előtt már volt két másik, az európai turnénkon készült CD-nk csupa koncertfelvétellel.

Tavaly és idén rengeteget koncertezünk. A kórus egyre jobb. Igaz, idén sok volt a tagcsere, de úgy érzem, hogy ez a kis csapat nagyon jó munkát fog majd végezni, hiszen az elmúlt négy próba alatt igazi, nehéz kortárs darabokat tanultunk meg. Az első fellépésünk jövő csütörtökön lesz a Brisbane Powerhouse-ban, egy fesztivál keretében. Aztán március végére egy egész koncertet kell öszehoznunk a St John's Katedrálisba.

A számomra legjobb élmény az, amikor már nem kell elmondanom az énekeseknek, hogy hogyan formáljanak egy Palestrina vagy Victoria dallamot, mert tudják maguktól!!!! Elég sok időbe telt, évekbe, de itt is megmutatkozik, hogy van eredménye annak, amit csinálunk. Például Ross, a kóruselnök, aki egyébként hozzám járt karvezetésre, jövő héten megy Londonba felvételizni a Royal Academy of Music-ra karvezetés szakra. Nagyon drukkolunk neki! Jody, aki alapítótag, és szintén volt tanítvány, jövő héttől tanársegédem lesz az egyetemen. Alig várom, hogy együtt dolgozhassunk!! Szóval sok szép kicsi siker zeneileg, de úgy gondolom, hogy emellett legtöbbjüknek fontos szerepet tölt be életükben, hogy itt énekelhetnek. Lassan formál a zene, mint a folyó, ami partot mos... (Jó, abbahagyom a szép közhelyek használatát!)

És ha eszembe jut még valami, majd hozzáadom...

...a folytatás folytatása...

Kedd reggel van, gyönyörűen süt a nap, és nemsokára megyek dolgozni...

Az elmúlt 3-4 évet kellene összefoglalnom... röviden... Nagy feladatnak tűnik, nem is biztos, hogy eszembe jutna minden, ami történt, ami változott.

Mert rengeteg minden változott. Itt ragadtunk... Valószínű, nem örökre, de egy jó ideig biztosan.

Sokan szomorúak emiatt, sokan keserédesen élik meg, főként az otthoniak. Keserű, mert a távolságot nemcsak "papucsban" lehetetlenség megtenni, de ugyanakkor édes is, mert a jövőképünk biztosabb, mintha otthon élnénk. Azt gondolom, ennek a kettős érzésnek a nyomása tompul idővel, de talán sose fog megszűnni. Na persze nem is kell neki. Ez a szépsége...

Miért is szeretném a kimaradt időszakot pótolni ebben a blogban? Magunknak? Rokonoknak? Barátoknak? Ők nagyjából követték... Azt hiszem, belülről jön a kényszer, hogy mindenhol rendnek kell lennie. Nem lehet csak úgy ugrálni, és kihagyni éveket. (Pont mint a zenetanulásban... Szinte lehetetlen behozni a gyakorlás nélküli időszakot.)

A címszavakban való összefoglalás talán könnyebben menne most, mintha elkezdeném a regényszerű beszálmolót. Sajnos nincs rá időm...
2005-ben döntöttünk, hogy maradunk még egy kicsit, az eredeti másfél évhez hozzátoldunk még valamennyi időt. Ez a "valamennyi idő" egyáltalán nem volt konkrét, nem tudtunk, nem akartunk dönteni, ami sok problémát szült. Leginkább otthonról volt nagy a nyomás, hogy menjünk vissza, ami teljesen érthető. Nem jó a langyos vízben úszkálni. (Bár én kifejezetten szeretem, ha az óceánról van szó, és nem nagyon hullámzik.)
2005 év végén vettünk egy lakást az egyetemhez közel. Kis, két hálószobás otthon egy 8 lakásos házban.

Ebben az időszakban történtek a családlátogatások. Először tesóm, anyukám, majd Krisz szülei, aztán apukám jött a barátnőjével. Gyuri, egyik unokatesóm-barátunk is kijött egy pár hétre szórakoztatni minket. Péter és Szilvi is volt nálunk, még Dani egy éves szülinapja előtt. Dani idén lesz 5 éves nagyfiú... Hmmm. Pesta, Krisztián volt kollegája és felesége, Laura is töltött nálunk egy pár napot.
Nem unatkoztunk, jólesett, hogy ennyien érdeklődtek.
Tesóm közben többször is járt itt, szinte megszokott vendég már, amit nem bánok, sőőőt...

Hogy gyorsan befejezzem, hiszem már tényleg el kell indulnom az egyetemre, csak néhány fontos eseményt leírok, ami épp eszembe jut. A tavalyi év mérföldkőnek számít életünkben. Májusban kettős állampolgárok lettünk.
Krisztián 30. szülinapjára hazamentünk január-februárban. Az mellékes, hogy pont a születésnapján, február 22-én már nem tudtunk otthon lenni. Ekkor sok komoly és nehéz beszélgetést tudtunk kezdeményezni rokonokkal, főleg szülőkkel. Nagyon fontos volt.

Utána eladtuk az otthoni lakásunkat, majd az itteni lakásunkat és vettünk egy csodaszép házat. A gazdasági válság nagyon jól jött nekünk, és nyereséggel kerültünk ki a kavarodásból. Krisztián a majd 10 hónap alatt kiváló alkudozó lett. Már a rendes piacon is beletanultunk, és igazi örömünket leljük az alkudozásban. Néhány árus eleve olcsóbban ad nekünk mindent, nem is kell belekezdeni a kérdezősködésbe. Vicces, már nem ciki, az árusok is jópofák, és hát spórolunk is vele...

Bevallom, szeretünk itt élni. A ház hozzáadott néhány lapáttal az amúgy is boldog családi életünkhöz. Több igazi, jó barátunk lett az ausztrálok között is. Hát röviden ennyi.

Folyt. köv.

Évekkel később...

...Na igen, talán újra belefogunk, talán folytatjuk, de egyelőre csak kipróbálom, hogy mi mindent lehet az "új" eszközökkel bűvészkedni.
Nem mintha lenne időm írogatni, most is már mennem kéne aludni, mert eléggé belefáradtam az ezévi első "diákos" napba...

Na meg ma is ünnepeltük Krisztián szülinapját. Kissé megkavarodtunk az időeltolódás miatt, ugyanis 22-én délután 5.40-kor született, ami itteni idő szerint hajnali 2.40. Tehát végülis mázlista, mert 22-én és 23-án is boldogszülinapozunk neki... Tegnap délután piknik a parkban, aláfestőzenét Jody és a Band szolgáltatott. Ma munkából hazafelé beugrottunk South Bankra japán vacsorázni. Finom volt, főleg a desszert, a fekete szezámmag fagyi és a zöldtea fagyi.

Üdvözlet mindenkinek Brisbane-ből...

(Érdekes, hogy amikor kitaláltuk a címet, nem gondoltuk volna, hogy lesznek barátaink Brisbane-ben is...)

SEGíTSETEK, ó segítseteek!!! Egy kis történet, amelyben hősünk szembesül a kemény ausztrál szabályrendszer hajlíthatatlan voltával - UQ

Üdv ismét hosszú kihagyás után.

Egy kisebb történetet szeretnék leírni azzal a szándékkal, hátha valaki tud segíteni.

Tavaly októberben felkeresett egy professzornő a „Kutatás Tanszékről” (Research Department) azzal, hogy szeretne nekem segíteni egy ösztöndíj elnyerésében (New Staff Research Grant).

Leültünk egy délelőtt, és megbeszéltük a kilátásaimat. Több lehetséges témát is felvetettem neki, amivel szívesen foglalkoznék. Ezek közül az egyik az egyházzene területén volt, a másik szolfézskönyvek fordítása és ausztrál viszonyokra vonatkoztatása, esetleg szolfézs- vagy iskola énekkönyv szerkesztése lehetett volna, továbbá az ausztrál kortárs kórusmuzsika európai befogadásának vizsgálata szerepelt.

Nagyon segítőkésznek mutatkozott, és közölte, hogy örül, hogy ilyen jó anyagom van, szerinte nem lesz probléma a dologgal. Azt javasolta, hogy az utolsó témába kezdjek bele, mert szerinte az egyetem szempontjából az lenne a legértékesebb. (Érdekes, nem?) A feladatom mindössze annyi volt, hogy be kellett adnom egy részletes terv javaslatot december végéig. A terv javaslatnak tartalmaznia kellett egy rövid bemutatkozást, a témához való viszonyom, a kutatás egyes lépéseit (7-8 lépés), és egy nagyvonalakban felvázolt pénzügyi tervet.

Hozzá kell tennem, hogy az egyetemnek olyan elvárásai vannak a kutatás címszó alatt, amely kategóriákat a zenét tanító kollégáim (hangszeresek, szolfézsosok) közül szinte senki nem tud teljesíteni, kivéve a zenetudósok és a zeneterápiával foglalkozók.

A beadandómat elkészítettem december elejéig, és elküldtem a professzornőnek átolvasásra. Hamarosan jött az email, hogy egy zenész kollégám esete kapcsán az egyetem Kutatási Tanszéke éppen felülvizsgálja az elvárásrendszerét, legyek türelemmel, amíg a helyzet tisztább lesz. Nem aggódtam, hiszen korábban megerősítést kaptam, hogy az anyagom jó, és könnyebben fogható rá, hogy kutatás, mint a többiekére, akiknek nem sikerült elfogadtatni témájukat.

Januárban egy következő emailben a kedves professzornő sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a munkámat nem tudják elfogadni, mert nincs meg a megfelelő végzettségem hozzá. Azt fejtegette, hogy mivel nincs „diploma utáni” (postgraduate) dimplomám, el kellene végeznem egy Masters’ kurzust ahhoz, hogy foglalkozzanak a beadványommal. Furcsának tartottam ezt a hozzászólást, mivel egyszer sem kérdezett rá, hogy van-e ilyen papír a kezemben. Ekkor még simán el tudtam képzelni, hogy itt minden ilyen infomrációt tudnak az emebrről, és persze benne vagyok az egyetemi rendszerben az összes végzettségemmel együtt. Elmagyaráztam neki, hogy lehet, hogy azért nem tudja egyik végzettségemet sem „diploma utáninak” betudni, mert Magyarországon az itt használatos bolognai rendszer épp bevezetés alatt van, és más az oktatás felépítése. Elképzelhetőnek tartottam, hogy a két másoddiplomás kurzust, amit a Zeneakadémián végeztem csak a neve miatt nem tudja a saját rendszerében a helyére tenni. A professzornő érdekesnek tartotta a felvetést, és arra kért, hogy írjam le, milyen végzettésgeim vannak, amit majd továbbit a tanszék vezetőinek. (Itt jön a kérdés, hogy hogy lehet, hogy nem tudja, milyen végzettségeim vannak, ha egyszer az benne van a rendszerben.)

Még aznap jött az email, hogy sajnálják, de ezek a kvalifikációk nem felelnek meg a kritériumoknak, mert nincs diploma utáni diplomám (Masters’ degree). Továbbá javasolják, hogy végezzek el egy Masters’ degree-t, és utána tárgyalhatunk az ügyről, amelynek a fél éves határidejét az én különleges esetemben meghosszabbítanak.

A dolog pikantériája, hogy az itt töltött két év alatt nyolc Masters osztályban tanítottam. Ismerem a színvonalat, ami a szolfézs esetében körülbelül az otthoni zeneiskola 4. osztály „B” tagozatos anyagnak felel meg (!!!!!!), ezt ugye már 11 évesen elvégeztem. A karvezetés szint nagyon sokféle egy osztályon belül, de messze van az ELTE színvonalához képest. Csak a viszonyítás végett írom le a különbséget. Itt heti 2 (kettő) óra nagy csoportban 2 (kettő) féléven keresztül elég ahhoz, hogy legyen egy karvezetésre specializálódott diploma a diákok kezében úgy, hogy akár semmilyen (NULLA) elékőpzettséggel részt vehetnek a kurzuson. Vagyis sokan itt tanulják a legalapabb dolgokat, ami mind az ELTÉ-n mind a Zeneakadémián felvételi követelmény. Az ELTÉ-n heti két kis csoportos óra mellé heti kettő nagy csoportos karvezetés óra megtűzdelve legalább kétszer két óra kórusgyakorlattal nyolc féléven keresztül.

Hozzáteszem, hogy a Masters' degree egy körülbelül két éves képzés, amelynek keretében a már diplomával rendelkezők (!!!) hét tantárgyból kell, hogy levizsgázzanak, és egy rakás pénzükbe kerül. A tantárgyakat akár hét félév alatt is teljesíthetik.

Otthon az egyik másoddiplomám 5 éves képzés volt, félévenként 4-5 vizsgával, és egy hihetetlen kemény államvizsgával a végén, a másik hat félév volt, mindegyik végén szintén 4-5 vizsga, ami otthoni viszonylatban nem olyan sok.

Elmélkedésem odáig vezet, hogyha itt levizsgáztam volna az általam tanított tantárgyakból (feltehetően elég jó eredménnyel), már lehetne egy Masters diplomám is, ami ausztrál viszonylatban kielégítő lenne.

Komolyra fordítva a szót. Volt-e már valaki hasonló helyzetben, hogy végzettségét kellett európaivá (bolognaivá) varázsolnia? Tud-e nekem bárki segíteni?

Vannak elképzeléseim, de azt hiszem a kemény ausztrál szabályrendszerrel szemben nagyon felkészültnek kell lennem.

Június 23. szerda (-ig történtek)

Soksoksoksok minden eltelt, mióta nem írtunk egy sort sem.
A legfőbb dolgok közül, ami eszembe jut, hogy Krisztián teljesen felépült, hála az Égnek. Most munkát keres „ezerrel”, és gyertyát önt, amivel lefoglalja magát, és piacon próbálja eladni őket. Már egy próbálkozása volt a múlt szombaton, amikor a West End marketen árult reggel héttől, de csak egyetlen árva gyertyácskát sikerült eladnia. Viszont megrendeltek nála két héttel későbbre egy nagyobbat, mint amiket eddig készített. A gyertyái egyébként gyönyörűek, én biztosan vennék belőlük, ha amúgy nem lenne itthon. Fotókat a Képeink internetes oldalon lehet nézegetni róluk.
A West End Market pedig az a piac, ahol egyik magyar ismerősünk, Gyuri, Kolozsvárról rendszeresen lángost árul. Ő engedte meg Krisztiánnak, hogy mellette rakja ki a gyertyákat, és inkább ne fizessen helypénzt, ami egy délelőttre 15 dollár. Nagyon rendes ember, a lángosozáson kívül zöldségeket is szokott néha kihozni, egyébként szobrász. Neki segít néha Laci, mint ahogy történt ez az elmúlt hétvégék egyikén is, amikor egy középkori fesztiválon dolgozott a feleségével és egy másik magyar emberrel, Karcsival. Lángost sütöttek, és nagy sikerük volt a középkori ruhában bámészkodó tömegben.
A harmadik újság Laci érkezése, aki a vizsgákat követően, ezen a hétvégén költözik hozzánk. Már egy dobozt áthozott, a többire valószínűleg szombat estére kerül sor. Vásároltunk a szobájába egy fűtőtestet, mert a hideg éjjelenként elviselhetetlen fűtés nélkül. Magam részéről az utolsó héten meg voltam fázva – amit azért írok múlt időben, mert szeretném, ha már vége lenne. A szemem be volt gyulladva, folyamatosan folyt az orrom, szóval a szokásos, igazi, novemberi közepi megfázásomat éltem át. (Otthon szinte menetrendszerűen ez novemberre volt ütemezve, de azt hiszem, tavaly kimaradt, mert akkor épp Svájcba készültünk, és nem volt időm rá.)
A júniusi, brisbane-i megfázás azonban épp a vizsgaidőszak kellős közepén ért, és azt hiszem, a szervezetem úgy időzített most is, hogy pont akkor legyek a legrosszabbul, amikor épp hétvége van, vagyis, amikor Jameséknél ebédeltünk, és vasárnap, amikor a templomi kórussal énekeltünk. Így nem pihentem ki, hanem halmoztam, ezért még ma is, mikor az utolsó vizsgázóim jönnek, egy kissé be van dagadva a szemem, meg folyik az orrom. De sebaj, feltöltöm az internetre az osztályzatokat, meg kijavítok néhány dolgozatot, és 24-én este megüljük a déli félteke legrövidebb éjszakáját. (Ami tudom, hogy egy éjjellel hamarabb van, de már otthon így szoktuk meg a Szent Iván-éjt.) Laci utolsó vizsgáján is túl lesz addigra, és áthívtam Maree-t meg Samet egy vacsorára. Megpróbálunk Krisztiánnal egy gulyáslevest összedobni.
Erről jut eszembe, hogy kaptunk egy kis levest az egyik kórustagtól, aki miután megtudta, hogy betegségem miatt elmarad a kóruspróba, felhívott, hogy akkor öt körülre áthozna egy kis csirkelevest. Vasárnap, a templomban látták, hogy nem vagyok valami jól, és azt javasolták, hogy próbáljak meg a chicken soup-pal (csirkelevessel) meggyógyulni, mert az csodákra képes. Erre mondtam, hogy lehet, csak még sosem főztem, pedig Krisztián mennyire szereti. Úgy látszik, fellelkesültek, és Owen meg a felesége így próbálnak egészséget önteni belém. Tegnap este tehát csirkelevest vacsoráztunk, ami tele volt zöldséggel, és még nekem sem volt elég sós, de nagyon ízlett.
Időközben felajánlottak egy permanent statust (állandó munkaviszonyt) az egyetemen, amit tegnap elfogadtam, hiszen rengeteg előnnyel jár az itt-tartózkodásunkat illetően. Ez a lehetőség egyébként annyira felkavart bennünket és mindenkit körülöttünk, hogy napokon át rágódtunk rajta családdal, barátokkal, ismerősökkel, Jamesszel, Philipp-pel, Maree-vel. Végül Krisztiánnal megállapodtunk, hogy az elvállalása nem jelent sokkal nagyobb kötöttségeket ránk nézve, mint ami eddig is fennáll, viszont sok előnye van. Philippnek, a legigazibb főnökömnek még nem mondtam meg a döntésünket, azt ma jelentem be.
Ha végre túl leszek mindenféle osztályzat-feltöltésen, meg dolgozatjavításon, meg vizsgáztatáson, akkor én is belekezdhetek teljes gőzzel a téli szünetünk szervezésébe. Krisztián Lacival már rengeteg dolgot elintézett az utunkkal kapcsolatban, néha-néha én is belefolytam a beszélgetéseikbe, így tudom, hogy szállások, autóbérlés nagyjából rendben vannak, a kaját meg még megbeszéljük. Balázs, a tesóm pedig otthonról Sydneyn keresztül egyenesen Alice Springsbe jön, ahonnan együtt kocsikázunk tovább az Uluruhoz. AAAAAAAAAnnyira izgatottak vagyunk az utat illetően, mert végre valaki jön otthonról, akit fizikailag is megérinthetünk, és mert ez egy hihetetlen hosszú út lesz, tele olyan dolgokkal, amikről egyelőre csak elképzelésünk van, és tudjuk, hogy életre szóló élmény lesz.
Előtte azonban Krisztiánnal elutazunk Mackayba, ahol egy háromnapos kurzust tartok Judyval, és utána pár napig körülnézünk a környéken. Amint hazaérünk hétfőn estefelé, egy kis alvás, és irány a Szent Hegy, az ULURU.