Múlt hétvégén Mackayban és környékén voltunk, ahol vasárnap és hétfőn a Helyi Általános Iskolák Kórusfesztiválján vezényeltem.
Egy rendkívül jól szervezett, "Éneklő Ifjúság" féle hangversennyel zárult a két nap hétfő este. A koncert végén körülbelül 500 gyerek énekelt a színapdon, akikhez a zárószámokban csatlakozott egy erre a fesztiválra összeállt 60-70 fős "community choir". Ebben a felnőtt kórusban pedig három olyan gimis énekkar is énekelt, akikkel tavaly dolgoztam a Középiskolás Kórusfesztiválon. Jó volt újra látni az ismerős arcokat a korábbi évekből.
Azért mondom, hogy évekből, mert Mackayban most már negyedszerre voltam. Először 2004 júliusában tanítottam a Téli zenei tanfolyamon, majd 2005-ben, a gimis énekkari feszitválon voltam vendégkarnagy. Akkor egyébként Balázs is ott volt, mert utána mentünk Eungalába, ahol talán még emlékeznek sokan, kacsacsőrű emlőst fényképeztünk.
Itt Mackayban minden egyes alkalommal az volt a tapasztalatom, hogy az emberek még kedvesebbek, közvetlenebbek és vendégszertőbbek, mint Brisbane-ben. Ez érdekes, mert már Brisbane is "kedvesebb", mint Sydney, ráadásul Sydney is "emberibb" talán, mint Európa számos városa. Ez persze a saját meglátásom, és nem feltétlenül általános vélemény vagy az igazság.
Azt gondolom, hogy rengeteget számít, hogy a turisták mennyire cipelik be erre az Óperencián túli világba a saját viselkedésüket (kultúrájukat?). Szóval Mackay még csak kissé érintett, és igazi mesebeli "jóságos" emberekkel lehet találkozni, akik nem szégyenlik kimutatni, hogy jók.
Mivel az egyetemen nincsenek óráim csütörtökön és pénteken, Krisztiánnal elhatároztuk, hogy már csütörtökön elutazunk, és ellátogatunk az egyik közeli szigetre. Mackay-tól kb. 150 km-re északra található a Whitsundays Szigetek. Ez a 74 szigetből álló csoport, a Nagy korallzátony része. Mi a legközelebbi szigetre, a Daydream Islandra hajóztunk ki, és töltöttünk el két és fél napot. Nagyot pihetünk. Igazából sok minden mást nem is tudtunk volna csinálni. Tipikus turista csalogató hely, ahol Ausztrália és a világ minden részéből érkeznek vendégek.
Nem Mackay, az biztos. Drága és kissé "embertelenebb". Persze azért még mindig mosolyognak a pincérek itt-ott. A szigeten dolgozók, ott is laknak, és nem keresnek sokkal többet annál, mintha egy syndey-i étteremben szolgálnának fel. Viszont a nyugalom és a környék megfizethetetlen. Na, nem mintha most hirtelen oda akarnánk költözni, de kacérkodtunk a gondolattal, hogy milyen lett volna mondjuk 10 évvel korábban hallani ilyen lehetőségről.
Képeket teszünk fel, amint befejeztük ma a festést.
Ugyanis Krisztián elkezdte kiszínezni az dolgozószobát. Még csak a plafonnál tart, ami fehér marad, de már alig várom, hogy besárguljunk. Remélem, beszámol arról, hogyan sikerült. Továbbra is unszolom...
Amint befejeztem az írást, akkor vettem észre, hogy ma van a költészet világnapja (otthon), így József Attila születésnapja is!!!
szombat, április 11
szombat, március 21
Az első...
Amióta itt élünk, ma volt az első Választás, ahol ausztrál állampolgárokként szavaznunk kellett. A queenslandi parlamenti képviselőket választottuk meg.
Mivel állampolgári kötelesség választani, illetve részt venni a választáson, mi sem tudtuk elbliccelni azt. Gondolom, hogy itt sokat nem változtat, hogy ki van kormányon, az embereknek mindig lesz annyi pénzük, hogy boldogan éljenek, mert van mit enniük. (Ha nincs, akkor meg elmennek pecázni.) Krisztián és én is kisebb internetes kutatást végeztünk a lehetséges jelöltek felől. Na jó, ez nem volt több, mint kb. egy-két órás google-özés, de gondolom, ez azért mégiscsak jobb, mint az néhány perccel a szavazás előtt kézhezkapott kampánycetlik alapján való beikszelgetés. Ja? És nem x-elni kell, hanem számokat írni, hogy ki az első, második stb. jelöltünk.
Ebéd előtt éltük meg ezt a történelmi eseményt az egyik közeli állami iskolában. A héten kiküldött szavazócetlin kb. 8 lehetséges helyszín szerepelt, amik közül kiválaszthattuk, melyik esik utunkba. Én reggel jógán voltam, amíg Krisztián szépen lenyírta a füvet, és nem nagyon mentünk sehova. Mindegy volt, hova megyünk, mert otthonról indultunk, és mindegyik helyszín elég közel volt. m Ha jól emlékszem a szavazóhelyek között leginkább állami iskola, óvoda és templom szerepelt.
A szavazás és néhány ház körüli teendő elvégzése után lepihentem, mert este koncetünk volt a St John's Cathedralban a So-la Vocéval.
A koncert előtt, 5-től fényképezkedés volt. Az egyik szoprán, Katie anyukája felajánlotta, hogy lefotózza a kórust. Szóval 5-6-ig csoport- és egyéni portrékat készítettünk, aztán 6-tól beéneklés és próba.
A hangverseny fél 8-kor kezdődött. Ez volt idei első koncertünk, hat új énekessel fedélzeten. A darabok között nagyon nehezek is voltak, főleg Britten Sacred and Profane című ciklusa, amely rengeteg munkát igényelt. Az évet körülbelül egy hónapja kezdtük. Eddig mindössze hat-hét próbánk volt, és hát bevallom, úgy éreztem, hogy a kórus nem volt 120 százalékban felkészülve a fellépésre. Ez is egy első... Általában mindent túlbiztosítok, és agyonpróbálok, hogy minden a terv szerint menjen. Most nem volt rá lehetőségem. Nem volt annyi időm.
Nagyon izgultam, pedig már évek óta nem vagyok ideges fellépések előtt. Kisebb izgalom persze általában mindig van, de most komolyan aggódtam, hogy hogy s mint lesz, vajon összejönnek-e a nehezebb részek. Viszont a koncert fantasztikusan jól sikerült. Az énekesek megmutatták, hogy mennyire össze tudják magukat szedni ilyen helyzetben. Rendkívül elégedett voltam a szerepléssel. Egy zeneszerző, akinek az opera-bemutatóján fogunk énekelni szeptemberben ott volt a nézők soraiban, továbbá néhány kollégám is eljött meghallgatni bennünket. Mind nagyon lelkesen köszöntöttek a koncert végén.
Azt hiszem, ma úgy fogok aludni, mint egy kisbaba, elégedetten, és gondtalanul... Rám fér!!! (.. VAGY mert megérdemlem...)
Mivel állampolgári kötelesség választani, illetve részt venni a választáson, mi sem tudtuk elbliccelni azt. Gondolom, hogy itt sokat nem változtat, hogy ki van kormányon, az embereknek mindig lesz annyi pénzük, hogy boldogan éljenek, mert van mit enniük. (Ha nincs, akkor meg elmennek pecázni.) Krisztián és én is kisebb internetes kutatást végeztünk a lehetséges jelöltek felől. Na jó, ez nem volt több, mint kb. egy-két órás google-özés, de gondolom, ez azért mégiscsak jobb, mint az néhány perccel a szavazás előtt kézhezkapott kampánycetlik alapján való beikszelgetés. Ja? És nem x-elni kell, hanem számokat írni, hogy ki az első, második stb. jelöltünk.
Ebéd előtt éltük meg ezt a történelmi eseményt az egyik közeli állami iskolában. A héten kiküldött szavazócetlin kb. 8 lehetséges helyszín szerepelt, amik közül kiválaszthattuk, melyik esik utunkba. Én reggel jógán voltam, amíg Krisztián szépen lenyírta a füvet, és nem nagyon mentünk sehova. Mindegy volt, hova megyünk, mert otthonról indultunk, és mindegyik helyszín elég közel volt. m Ha jól emlékszem a szavazóhelyek között leginkább állami iskola, óvoda és templom szerepelt.
A szavazás és néhány ház körüli teendő elvégzése után lepihentem, mert este koncetünk volt a St John's Cathedralban a So-la Vocéval.
A koncert előtt, 5-től fényképezkedés volt. Az egyik szoprán, Katie anyukája felajánlotta, hogy lefotózza a kórust. Szóval 5-6-ig csoport- és egyéni portrékat készítettünk, aztán 6-tól beéneklés és próba.
A hangverseny fél 8-kor kezdődött. Ez volt idei első koncertünk, hat új énekessel fedélzeten. A darabok között nagyon nehezek is voltak, főleg Britten Sacred and Profane című ciklusa, amely rengeteg munkát igényelt. Az évet körülbelül egy hónapja kezdtük. Eddig mindössze hat-hét próbánk volt, és hát bevallom, úgy éreztem, hogy a kórus nem volt 120 százalékban felkészülve a fellépésre. Ez is egy első... Általában mindent túlbiztosítok, és agyonpróbálok, hogy minden a terv szerint menjen. Most nem volt rá lehetőségem. Nem volt annyi időm.
Nagyon izgultam, pedig már évek óta nem vagyok ideges fellépések előtt. Kisebb izgalom persze általában mindig van, de most komolyan aggódtam, hogy hogy s mint lesz, vajon összejönnek-e a nehezebb részek. Viszont a koncert fantasztikusan jól sikerült. Az énekesek megmutatták, hogy mennyire össze tudják magukat szedni ilyen helyzetben. Rendkívül elégedett voltam a szerepléssel. Egy zeneszerző, akinek az opera-bemutatóján fogunk énekelni szeptemberben ott volt a nézők soraiban, továbbá néhány kollégám is eljött meghallgatni bennünket. Mind nagyon lelkesen köszöntöttek a koncert végén.
Azt hiszem, ma úgy fogok aludni, mint egy kisbaba, elégedetten, és gondtalanul... Rám fér!!! (.. VAGY mert megérdemlem...)
kedd, március 10
Évkezdés
A tanév nem egészen két hete vette kezdetét az egyetemen. Pontosabban egy hete és két napja, viszont a tanárképző osztály, akik reménység szerint jövő januárban tanár bácsik és tanár nénikként kezdik az évet, már két hete és két napja koptatják az iskolapadot. (Nem mintha lenne iskolapad...)
Ez az úgynevezett Ötödéves csapat idén sokkal jobb összetételű, mint a korábbiak. Általában 60-70 százalékuk más egyetemekről jött, ahol a zeneoktatás nem egyértelműen olyan magas színvonalú, mint nálunk. Nem fényezem az egyetemünket, mert azt egyáltalán nem kell, fényezik azt sokan mások eleget... A korábbi évek alapján az a tapasztalatom, hogy a más egyetemekről jött diákok "zenei gondolkodni" nem tanulnak meg, hanem inkább "érzik" a zenét, ami önmagában nem lenne baj, de önmagában nem is elég.
Idén ez az ötödéves osztály kiemelkedően jó képességű, de ami még többet nyom a latban, jó előképzettségű. Öööö.. ezt ausztrál viszonylatban kell érteni. Minden karvezetés-kórusmódszertan óra jó hangulatban telik, csupa értelmes tekintettel, és tiszta énekléssal megspékelve. Lehet, hogy minden harmadik év jó eresztés? Az előző jó ötödéves csapat a három évvel ezelőtti, Nick House, Ross Jelf-es évfolyam volt. De egyelőre örülök ennek az évnek, mert a második félévben jön csak a java, amikor kóruspróbát kell tartaniuk. Az a kedvenc részem... és nem azért, mert nem én produkálom magam, hanem ők vezényelnek, hanem mert akkorra általában benő a fejük lágya. Addigra már túl vannak két iskolai gyakorlaton, amiről visszatérve, igazi kollégákká válnak. Hihetetlen átalakulás egy év alatt.
Hmm.. eredetileg nem is az ötödévesekről akartam írni, hanem arról, hogy elkezdődött a tanév, és hogy milyen óráim vannak. No, akkor csak dióhéjban a többiről.
Hétfőn az ötödévesek után jönnek a Masters karvezetők. Idén kilenc diák van a csoportban, és a legtöbb kiváló előélettel rendelkezik. Azt gondolom, hogy rengeteget fogunk tudni haladni, mert a korábbi években ugyanebben a csoportban igen vegyes társaság jött össze. Most is van egy nagyon gyenge láncszem, aki kész tanulni, és mivel nemzetközi diák, van is ideje. Meglátjuk, hogy mit lehet kihozni belőle.
Ma már második alkalommal tartottam idén próbát az egyetemi énekkarnak. A korábbi években 60-70 tagú kórussal többnyire közepesen nehéz darabokat tanultunk. Tavaly felkértek, hogy énekeljünk Beethoven 9. szimfóniájában az itteni Zeneakadémián, a QPAC-en (Queensland Performing Arts Centre) a Queensland Choir-ral. Egy vendégkarmester vezényelt Sydney-ből, aki nagyon meg volt elégedve az egyetemista énekkarral, a Chorale-lal.
Idén ugyanez a kórus ismét felkért bennünket közös programra, de most 4 fellépésünk lesz velük, három a QPAC-en és egy a St John's Katedrálisban, Brisbane központi anglikán templomában. A programon többnyire Handel kórusművek lesznek különböző oratóriumokból.
Emellett Haydn Nelson Miséjét is énekeljük majd az egyetemi zenekarral, amire egy hetes próbaidőszak lesz a félév végefelé. Csupa izgalom, és megmérettetés tehát az idei év első fele.
A számomra legmeglepőbb dolog azonban az volt, amikor múlt kedden az első próbán a diákok csak jöttek, és jöttek, és jöttek a kórusra. A teremben 103 ember volt rajtam kívül. És mind énekelni jött.. Kicsit bepánikoltam, mert csak 60 kottával készültem. Féltem is, hogy mivel nem érezték jól magukat, nem jönnek a kövezkező próbára, de ma már 110 körül volt a létszám.
Mára előkészítettem egy ülésrendet, hogy legalább egy kicsit rendezettebb legyen a próba. És hát remekül éreztük magunkat mind. A Halleluja-kórussal zártunk, és döngtek a falak. Szerencse, hogy addigra már nem sokan voltak az épületben.
Nagyon várom a folytatást következő héten!!
Szerdán két osztályt tanítok, az egyik egy új karvezetés kurzus, ahol végre kicsit színvonalasabban lehet tanítani a kis létszámú csoportokban. A kis létszám 8-8-at jelent csoportonként, aztán egy óra összevonva, amikor kipróbálhatják, amit előtte tanultak. Mivel új a tantárgy, eléggé rugalmasan lehet kezelni, hogy mikor mit és hogyan csinálunk. Ebben is rengeteg örömömet fogom lelni, az első hét tapasztalata alapján. Azt még nem tudom, hogy az ének-zongora felmondásokat mikor fogom meghallgatni, de majd kialakul.
A délutáni órám pedig a kedvenc másodéveseimmel van. Ezeket a diákokat tavaly óta tanítom szolfézsra. Ők életem első szolfézscsoportja, akiket első éves koruk óta tanítok, és reménység szerint tovább is viszek. Ez azért fontos, mert amikor egyetemre kerültek, az elvárásaimat nem hasonlítgatták korábbi egyetemi emlékeikhez, mivel ilyen nem igen volt nekik. Amit kérek tőlük, ellenkezés nélkül megcsinálják, ha meg nem, akkor pontosan tudják, hogy milyen következményekkel kell szembenézniük. Azt gondolom, és úgy érzem, hogy szárnyalunk velük, már amennyire egy 70-80 fős szolfézscsoporttal repkedni lehet. Természetesen ők is rengeteg különböző szinten vannak, de a mag húzza a kissé lejjebb levőket. Tavaly az évvégi vizsga után kivétel nélkül mindegyikük úgy érezte, hogy rengeteget fejlődött. Néha van olyan, hogy a diák úgy érzi, hogy jobb lett, de a tanár nem egészen ért vele egyet. Ebben az esetben majdnem száz százalékban egyetértettem velük. Alig várom a holnapot, amikor megint együtt dolgozhatunk velük. Már múlt csütörtökön megírtam az óravázlatot, annyira izgatott voltam a következő óra előtt.
Szerda este még megtartom a So-la Voce próbát, és halál fáradtan esek az ágyba. A csütörtök-péntek többnyire a készülés és a felmondások ideje, na meg a regenerálódásé. Ekkor kéne a kutatást végeznem, ami az egyik elvárása az egyetemi tanárságnak. Nem kell mondanom, hogy az a rész az, amelyikre nem jut időm, és ezért ezen a téren nagyon gyengén teljesítek... Erről egy másik alkalommal többet... Talán...
Ez az úgynevezett Ötödéves csapat idén sokkal jobb összetételű, mint a korábbiak. Általában 60-70 százalékuk más egyetemekről jött, ahol a zeneoktatás nem egyértelműen olyan magas színvonalú, mint nálunk. Nem fényezem az egyetemünket, mert azt egyáltalán nem kell, fényezik azt sokan mások eleget... A korábbi évek alapján az a tapasztalatom, hogy a más egyetemekről jött diákok "zenei gondolkodni" nem tanulnak meg, hanem inkább "érzik" a zenét, ami önmagában nem lenne baj, de önmagában nem is elég.
Idén ez az ötödéves osztály kiemelkedően jó képességű, de ami még többet nyom a latban, jó előképzettségű. Öööö.. ezt ausztrál viszonylatban kell érteni. Minden karvezetés-kórusmódszertan óra jó hangulatban telik, csupa értelmes tekintettel, és tiszta énekléssal megspékelve. Lehet, hogy minden harmadik év jó eresztés? Az előző jó ötödéves csapat a három évvel ezelőtti, Nick House, Ross Jelf-es évfolyam volt. De egyelőre örülök ennek az évnek, mert a második félévben jön csak a java, amikor kóruspróbát kell tartaniuk. Az a kedvenc részem... és nem azért, mert nem én produkálom magam, hanem ők vezényelnek, hanem mert akkorra általában benő a fejük lágya. Addigra már túl vannak két iskolai gyakorlaton, amiről visszatérve, igazi kollégákká válnak. Hihetetlen átalakulás egy év alatt.
Hmm.. eredetileg nem is az ötödévesekről akartam írni, hanem arról, hogy elkezdődött a tanév, és hogy milyen óráim vannak. No, akkor csak dióhéjban a többiről.
Hétfőn az ötödévesek után jönnek a Masters karvezetők. Idén kilenc diák van a csoportban, és a legtöbb kiváló előélettel rendelkezik. Azt gondolom, hogy rengeteget fogunk tudni haladni, mert a korábbi években ugyanebben a csoportban igen vegyes társaság jött össze. Most is van egy nagyon gyenge láncszem, aki kész tanulni, és mivel nemzetközi diák, van is ideje. Meglátjuk, hogy mit lehet kihozni belőle.
Ma már második alkalommal tartottam idén próbát az egyetemi énekkarnak. A korábbi években 60-70 tagú kórussal többnyire közepesen nehéz darabokat tanultunk. Tavaly felkértek, hogy énekeljünk Beethoven 9. szimfóniájában az itteni Zeneakadémián, a QPAC-en (Queensland Performing Arts Centre) a Queensland Choir-ral. Egy vendégkarmester vezényelt Sydney-ből, aki nagyon meg volt elégedve az egyetemista énekkarral, a Chorale-lal.
Idén ugyanez a kórus ismét felkért bennünket közös programra, de most 4 fellépésünk lesz velük, három a QPAC-en és egy a St John's Katedrálisban, Brisbane központi anglikán templomában. A programon többnyire Handel kórusművek lesznek különböző oratóriumokból.
Emellett Haydn Nelson Miséjét is énekeljük majd az egyetemi zenekarral, amire egy hetes próbaidőszak lesz a félév végefelé. Csupa izgalom, és megmérettetés tehát az idei év első fele.
A számomra legmeglepőbb dolog azonban az volt, amikor múlt kedden az első próbán a diákok csak jöttek, és jöttek, és jöttek a kórusra. A teremben 103 ember volt rajtam kívül. És mind énekelni jött.. Kicsit bepánikoltam, mert csak 60 kottával készültem. Féltem is, hogy mivel nem érezték jól magukat, nem jönnek a kövezkező próbára, de ma már 110 körül volt a létszám.
Mára előkészítettem egy ülésrendet, hogy legalább egy kicsit rendezettebb legyen a próba. És hát remekül éreztük magunkat mind. A Halleluja-kórussal zártunk, és döngtek a falak. Szerencse, hogy addigra már nem sokan voltak az épületben.
Nagyon várom a folytatást következő héten!!
Szerdán két osztályt tanítok, az egyik egy új karvezetés kurzus, ahol végre kicsit színvonalasabban lehet tanítani a kis létszámú csoportokban. A kis létszám 8-8-at jelent csoportonként, aztán egy óra összevonva, amikor kipróbálhatják, amit előtte tanultak. Mivel új a tantárgy, eléggé rugalmasan lehet kezelni, hogy mikor mit és hogyan csinálunk. Ebben is rengeteg örömömet fogom lelni, az első hét tapasztalata alapján. Azt még nem tudom, hogy az ének-zongora felmondásokat mikor fogom meghallgatni, de majd kialakul.
A délutáni órám pedig a kedvenc másodéveseimmel van. Ezeket a diákokat tavaly óta tanítom szolfézsra. Ők életem első szolfézscsoportja, akiket első éves koruk óta tanítok, és reménység szerint tovább is viszek. Ez azért fontos, mert amikor egyetemre kerültek, az elvárásaimat nem hasonlítgatták korábbi egyetemi emlékeikhez, mivel ilyen nem igen volt nekik. Amit kérek tőlük, ellenkezés nélkül megcsinálják, ha meg nem, akkor pontosan tudják, hogy milyen következményekkel kell szembenézniük. Azt gondolom, és úgy érzem, hogy szárnyalunk velük, már amennyire egy 70-80 fős szolfézscsoporttal repkedni lehet. Természetesen ők is rengeteg különböző szinten vannak, de a mag húzza a kissé lejjebb levőket. Tavaly az évvégi vizsga után kivétel nélkül mindegyikük úgy érezte, hogy rengeteget fejlődött. Néha van olyan, hogy a diák úgy érzi, hogy jobb lett, de a tanár nem egészen ért vele egyet. Ebben az esetben majdnem száz százalékban egyetértettem velük. Alig várom a holnapot, amikor megint együtt dolgozhatunk velük. Már múlt csütörtökön megírtam az óravázlatot, annyira izgatott voltam a következő óra előtt.
Szerda este még megtartom a So-la Voce próbát, és halál fáradtan esek az ágyba. A csütörtök-péntek többnyire a készülés és a felmondások ideje, na meg a regenerálódásé. Ekkor kéne a kutatást végeznem, ami az egyik elvárása az egyetemi tanárságnak. Nem kell mondanom, hogy az a rész az, amelyikre nem jut időm, és ezért ezen a téren nagyon gyengén teljesítek... Erről egy másik alkalommal többet... Talán...
péntek, február 27
So-la Voce
Még nem esett szó a So-la Voce Chamber Choir-ról, az itteni kamarakórusunkról. Krisztián lelkes tagja, én pedig a karvezetője vagyok.
2004 őszén (itt tavaszán) alakítottam az együttest zenész és kevésbé zenész diákjaimból. Arra gondoltam, hogy egy kislátszámú kórussal mennyi jó zenét lehet majd megszólaltatni. Először St Lucia Singers-ként működtünk egy ideig, aztán mivel egy Lucian Singers kórus is működött a közelünkben, átváltottunk a So-la Voce névre.
2006-ban az énekkarral Magyarországon is megfordultunk, és hát őszintén megmondva, nagyon nagy sikert arattunk. Ez út során nyertünk egy pár kupát (első díjat) a csehországi Pardubicében rendezett nemzetközi kórusversenyen. A majd négy hetes összezártság azonban sok problémát is kihozott a kórus és köztem. Azóta már tisztán látom, hogy ezek leginkább a kultúrális különbségek miatt felmerülő gondok voltak, amikkel ha nehezen is, kis segítsggel innen-onnan megküzdöttünk. Emellett nyilván generációs különbségekből adódó problémák is előjöttek, ami nevetségesnek tűnik, ha azt vesszük, hogy átlagban 10 évvel voltam idősebb a tagoknál. Akkor megfogadtam, hogy ezerszer is meggondolom, hogy el akarom-e a társaságot vinni világot láni mégegyszer. Rengeteget tanultam a súrlódásokból mint karvezető és mint ember, és tudom, hogy mit és hogyan fogok másképp csinálni, ha mégegyszer oda jutunk, hogy külföldre megyünk.
Megjegyzem, hogy otthoni fejjel a kórusok külföldre utazása az esetek többségében egy, maximum két hétre korlátozódik, és maximum ezer km-ben mérhető. Ha innen elindulunk külföldre, leginkább Európába, akkor több, mint két hétre érdemes menni, és 15 ezer km-nél nem szabad alábbadni.
A következő évben, 2007-ben belföldre mentünk, és szigorúan két hétre, nem tovább. Sydney, Melbourne és Hobart volt az úticélunk. Amit megőriztünk emlékként, az a nagyszerű koncertek, a gyönyörű tájak és a borzasztóan hideg idő (0 fok körül). Bár a sydney-i koncerten lehetett látni a lehelletünket. Kábé mint egy szokásos Viva Voce koncerten...
Ugyanebben az évben elkészítettük az első stúdiós CD-nket Tomi, az egyik köb-unokatesóm közreműködésével. Ez előtt már volt két másik, az európai turnénkon készült CD-nk csupa koncertfelvétellel.
Tavaly és idén rengeteget koncertezünk. A kórus egyre jobb. Igaz, idén sok volt a tagcsere, de úgy érzem, hogy ez a kis csapat nagyon jó munkát fog majd végezni, hiszen az elmúlt négy próba alatt igazi, nehéz kortárs darabokat tanultunk meg. Az első fellépésünk jövő csütörtökön lesz a Brisbane Powerhouse-ban, egy fesztivál keretében. Aztán március végére egy egész koncertet kell öszehoznunk a St John's Katedrálisba.
A számomra legjobb élmény az, amikor már nem kell elmondanom az énekeseknek, hogy hogyan formáljanak egy Palestrina vagy Victoria dallamot, mert tudják maguktól!!!! Elég sok időbe telt, évekbe, de itt is megmutatkozik, hogy van eredménye annak, amit csinálunk. Például Ross, a kóruselnök, aki egyébként hozzám járt karvezetésre, jövő héten megy Londonba felvételizni a Royal Academy of Music-ra karvezetés szakra. Nagyon drukkolunk neki! Jody, aki alapítótag, és szintén volt tanítvány, jövő héttől tanársegédem lesz az egyetemen. Alig várom, hogy együtt dolgozhassunk!! Szóval sok szép kicsi siker zeneileg, de úgy gondolom, hogy emellett legtöbbjüknek fontos szerepet tölt be életükben, hogy itt énekelhetnek. Lassan formál a zene, mint a folyó, ami partot mos... (Jó, abbahagyom a szép közhelyek használatát!)
És ha eszembe jut még valami, majd hozzáadom...
2004 őszén (itt tavaszán) alakítottam az együttest zenész és kevésbé zenész diákjaimból. Arra gondoltam, hogy egy kislátszámú kórussal mennyi jó zenét lehet majd megszólaltatni. Először St Lucia Singers-ként működtünk egy ideig, aztán mivel egy Lucian Singers kórus is működött a közelünkben, átváltottunk a So-la Voce névre.
2006-ban az énekkarral Magyarországon is megfordultunk, és hát őszintén megmondva, nagyon nagy sikert arattunk. Ez út során nyertünk egy pár kupát (első díjat) a csehországi Pardubicében rendezett nemzetközi kórusversenyen. A majd négy hetes összezártság azonban sok problémát is kihozott a kórus és köztem. Azóta már tisztán látom, hogy ezek leginkább a kultúrális különbségek miatt felmerülő gondok voltak, amikkel ha nehezen is, kis segítsggel innen-onnan megküzdöttünk. Emellett nyilván generációs különbségekből adódó problémák is előjöttek, ami nevetségesnek tűnik, ha azt vesszük, hogy átlagban 10 évvel voltam idősebb a tagoknál. Akkor megfogadtam, hogy ezerszer is meggondolom, hogy el akarom-e a társaságot vinni világot láni mégegyszer. Rengeteget tanultam a súrlódásokból mint karvezető és mint ember, és tudom, hogy mit és hogyan fogok másképp csinálni, ha mégegyszer oda jutunk, hogy külföldre megyünk.
Megjegyzem, hogy otthoni fejjel a kórusok külföldre utazása az esetek többségében egy, maximum két hétre korlátozódik, és maximum ezer km-ben mérhető. Ha innen elindulunk külföldre, leginkább Európába, akkor több, mint két hétre érdemes menni, és 15 ezer km-nél nem szabad alábbadni.
A következő évben, 2007-ben belföldre mentünk, és szigorúan két hétre, nem tovább. Sydney, Melbourne és Hobart volt az úticélunk. Amit megőriztünk emlékként, az a nagyszerű koncertek, a gyönyörű tájak és a borzasztóan hideg idő (0 fok körül). Bár a sydney-i koncerten lehetett látni a lehelletünket. Kábé mint egy szokásos Viva Voce koncerten...
Ugyanebben az évben elkészítettük az első stúdiós CD-nket Tomi, az egyik köb-unokatesóm közreműködésével. Ez előtt már volt két másik, az európai turnénkon készült CD-nk csupa koncertfelvétellel.
Tavaly és idén rengeteget koncertezünk. A kórus egyre jobb. Igaz, idén sok volt a tagcsere, de úgy érzem, hogy ez a kis csapat nagyon jó munkát fog majd végezni, hiszen az elmúlt négy próba alatt igazi, nehéz kortárs darabokat tanultunk meg. Az első fellépésünk jövő csütörtökön lesz a Brisbane Powerhouse-ban, egy fesztivál keretében. Aztán március végére egy egész koncertet kell öszehoznunk a St John's Katedrálisba.
A számomra legjobb élmény az, amikor már nem kell elmondanom az énekeseknek, hogy hogyan formáljanak egy Palestrina vagy Victoria dallamot, mert tudják maguktól!!!! Elég sok időbe telt, évekbe, de itt is megmutatkozik, hogy van eredménye annak, amit csinálunk. Például Ross, a kóruselnök, aki egyébként hozzám járt karvezetésre, jövő héten megy Londonba felvételizni a Royal Academy of Music-ra karvezetés szakra. Nagyon drukkolunk neki! Jody, aki alapítótag, és szintén volt tanítvány, jövő héttől tanársegédem lesz az egyetemen. Alig várom, hogy együtt dolgozhassunk!! Szóval sok szép kicsi siker zeneileg, de úgy gondolom, hogy emellett legtöbbjüknek fontos szerepet tölt be életükben, hogy itt énekelhetnek. Lassan formál a zene, mint a folyó, ami partot mos... (Jó, abbahagyom a szép közhelyek használatát!)
És ha eszembe jut még valami, majd hozzáadom...
kedd, február 24
...a folytatás folytatása...
Kedd reggel van, gyönyörűen süt a nap, és nemsokára megyek dolgozni...
Az elmúlt 3-4 évet kellene összefoglalnom... röviden... Nagy feladatnak tűnik, nem is biztos, hogy eszembe jutna minden, ami történt, ami változott.
Mert rengeteg minden változott. Itt ragadtunk... Valószínű, nem örökre, de egy jó ideig biztosan.
Sokan szomorúak emiatt, sokan keserédesen élik meg, főként az otthoniak. Keserű, mert a távolságot nemcsak "papucsban" lehetetlenség megtenni, de ugyanakkor édes is, mert a jövőképünk biztosabb, mintha otthon élnénk. Azt gondolom, ennek a kettős érzésnek a nyomása tompul idővel, de talán sose fog megszűnni. Na persze nem is kell neki. Ez a szépsége...
Miért is szeretném a kimaradt időszakot pótolni ebben a blogban? Magunknak? Rokonoknak? Barátoknak? Ők nagyjából követték... Azt hiszem, belülről jön a kényszer, hogy mindenhol rendnek kell lennie. Nem lehet csak úgy ugrálni, és kihagyni éveket. (Pont mint a zenetanulásban... Szinte lehetetlen behozni a gyakorlás nélküli időszakot.)
A címszavakban való összefoglalás talán könnyebben menne most, mintha elkezdeném a regényszerű beszálmolót. Sajnos nincs rá időm...
2005-ben döntöttünk, hogy maradunk még egy kicsit, az eredeti másfél évhez hozzátoldunk még valamennyi időt. Ez a "valamennyi idő" egyáltalán nem volt konkrét, nem tudtunk, nem akartunk dönteni, ami sok problémát szült. Leginkább otthonról volt nagy a nyomás, hogy menjünk vissza, ami teljesen érthető. Nem jó a langyos vízben úszkálni. (Bár én kifejezetten szeretem, ha az óceánról van szó, és nem nagyon hullámzik.)
2005 év végén vettünk egy lakást az egyetemhez közel. Kis, két hálószobás otthon egy 8 lakásos házban.
Ebben az időszakban történtek a családlátogatások. Először tesóm, anyukám, majd Krisz szülei, aztán apukám jött a barátnőjével. Gyuri, egyik unokatesóm-barátunk is kijött egy pár hétre szórakoztatni minket. Péter és Szilvi is volt nálunk, még Dani egy éves szülinapja előtt. Dani idén lesz 5 éves nagyfiú... Hmmm. Pesta, Krisztián volt kollegája és felesége, Laura is töltött nálunk egy pár napot.
Nem unatkoztunk, jólesett, hogy ennyien érdeklődtek.
Tesóm közben többször is járt itt, szinte megszokott vendég már, amit nem bánok, sőőőt...
Hogy gyorsan befejezzem, hiszem már tényleg el kell indulnom az egyetemre, csak néhány fontos eseményt leírok, ami épp eszembe jut. A tavalyi év mérföldkőnek számít életünkben. Májusban kettős állampolgárok lettünk.
Krisztián 30. szülinapjára hazamentünk január-februárban. Az mellékes, hogy pont a születésnapján, február 22-én már nem tudtunk otthon lenni. Ekkor sok komoly és nehéz beszélgetést tudtunk kezdeményezni rokonokkal, főleg szülőkkel. Nagyon fontos volt.
Utána eladtuk az otthoni lakásunkat, majd az itteni lakásunkat és vettünk egy csodaszép házat. A gazdasági válság nagyon jól jött nekünk, és nyereséggel kerültünk ki a kavarodásból. Krisztián a majd 10 hónap alatt kiváló alkudozó lett. Már a rendes piacon is beletanultunk, és igazi örömünket leljük az alkudozásban. Néhány árus eleve olcsóbban ad nekünk mindent, nem is kell belekezdeni a kérdezősködésbe. Vicces, már nem ciki, az árusok is jópofák, és hát spórolunk is vele...
Bevallom, szeretünk itt élni. A ház hozzáadott néhány lapáttal az amúgy is boldog családi életünkhöz. Több igazi, jó barátunk lett az ausztrálok között is. Hát röviden ennyi.
Folyt. köv.
Az elmúlt 3-4 évet kellene összefoglalnom... röviden... Nagy feladatnak tűnik, nem is biztos, hogy eszembe jutna minden, ami történt, ami változott.
Mert rengeteg minden változott. Itt ragadtunk... Valószínű, nem örökre, de egy jó ideig biztosan.
Sokan szomorúak emiatt, sokan keserédesen élik meg, főként az otthoniak. Keserű, mert a távolságot nemcsak "papucsban" lehetetlenség megtenni, de ugyanakkor édes is, mert a jövőképünk biztosabb, mintha otthon élnénk. Azt gondolom, ennek a kettős érzésnek a nyomása tompul idővel, de talán sose fog megszűnni. Na persze nem is kell neki. Ez a szépsége...
Miért is szeretném a kimaradt időszakot pótolni ebben a blogban? Magunknak? Rokonoknak? Barátoknak? Ők nagyjából követték... Azt hiszem, belülről jön a kényszer, hogy mindenhol rendnek kell lennie. Nem lehet csak úgy ugrálni, és kihagyni éveket. (Pont mint a zenetanulásban... Szinte lehetetlen behozni a gyakorlás nélküli időszakot.)
A címszavakban való összefoglalás talán könnyebben menne most, mintha elkezdeném a regényszerű beszálmolót. Sajnos nincs rá időm...
2005-ben döntöttünk, hogy maradunk még egy kicsit, az eredeti másfél évhez hozzátoldunk még valamennyi időt. Ez a "valamennyi idő" egyáltalán nem volt konkrét, nem tudtunk, nem akartunk dönteni, ami sok problémát szült. Leginkább otthonról volt nagy a nyomás, hogy menjünk vissza, ami teljesen érthető. Nem jó a langyos vízben úszkálni. (Bár én kifejezetten szeretem, ha az óceánról van szó, és nem nagyon hullámzik.)
2005 év végén vettünk egy lakást az egyetemhez közel. Kis, két hálószobás otthon egy 8 lakásos házban.
Ebben az időszakban történtek a családlátogatások. Először tesóm, anyukám, majd Krisz szülei, aztán apukám jött a barátnőjével. Gyuri, egyik unokatesóm-barátunk is kijött egy pár hétre szórakoztatni minket. Péter és Szilvi is volt nálunk, még Dani egy éves szülinapja előtt. Dani idén lesz 5 éves nagyfiú... Hmmm. Pesta, Krisztián volt kollegája és felesége, Laura is töltött nálunk egy pár napot.
Nem unatkoztunk, jólesett, hogy ennyien érdeklődtek.
Tesóm közben többször is járt itt, szinte megszokott vendég már, amit nem bánok, sőőőt...
Hogy gyorsan befejezzem, hiszem már tényleg el kell indulnom az egyetemre, csak néhány fontos eseményt leírok, ami épp eszembe jut. A tavalyi év mérföldkőnek számít életünkben. Májusban kettős állampolgárok lettünk.
Krisztián 30. szülinapjára hazamentünk január-februárban. Az mellékes, hogy pont a születésnapján, február 22-én már nem tudtunk otthon lenni. Ekkor sok komoly és nehéz beszélgetést tudtunk kezdeményezni rokonokkal, főleg szülőkkel. Nagyon fontos volt.
Utána eladtuk az otthoni lakásunkat, majd az itteni lakásunkat és vettünk egy csodaszép házat. A gazdasági válság nagyon jól jött nekünk, és nyereséggel kerültünk ki a kavarodásból. Krisztián a majd 10 hónap alatt kiváló alkudozó lett. Már a rendes piacon is beletanultunk, és igazi örömünket leljük az alkudozásban. Néhány árus eleve olcsóbban ad nekünk mindent, nem is kell belekezdeni a kérdezősködésbe. Vicces, már nem ciki, az árusok is jópofák, és hát spórolunk is vele...
Bevallom, szeretünk itt élni. A ház hozzáadott néhány lapáttal az amúgy is boldog családi életünkhöz. Több igazi, jó barátunk lett az ausztrálok között is. Hát röviden ennyi.
Folyt. köv.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)