So-la Voce

Még nem esett szó a So-la Voce Chamber Choir-ról, az itteni kamarakórusunkról. Krisztián lelkes tagja, én pedig a karvezetője vagyok.
2004 őszén (itt tavaszán) alakítottam az együttest zenész és kevésbé zenész diákjaimból. Arra gondoltam, hogy egy kislátszámú kórussal mennyi jó zenét lehet majd megszólaltatni. Először St Lucia Singers-ként működtünk egy ideig, aztán mivel egy Lucian Singers kórus is működött a közelünkben, átváltottunk a So-la Voce névre.

2006-ban az énekkarral Magyarországon is megfordultunk, és hát őszintén megmondva, nagyon nagy sikert arattunk. Ez út során nyertünk egy pár kupát (első díjat) a csehországi Pardubicében rendezett nemzetközi kórusversenyen. A majd négy hetes összezártság azonban sok problémát is kihozott a kórus és köztem. Azóta már tisztán látom, hogy ezek leginkább a kultúrális különbségek miatt felmerülő gondok voltak, amikkel ha nehezen is, kis segítsggel innen-onnan megküzdöttünk. Emellett nyilván generációs különbségekből adódó problémák is előjöttek, ami nevetségesnek tűnik, ha azt vesszük, hogy átlagban 10 évvel voltam idősebb a tagoknál. Akkor megfogadtam, hogy ezerszer is meggondolom, hogy el akarom-e a társaságot vinni világot láni mégegyszer. Rengeteget tanultam a súrlódásokból mint karvezető és mint ember, és tudom, hogy mit és hogyan fogok másképp csinálni, ha mégegyszer oda jutunk, hogy külföldre megyünk.

Megjegyzem, hogy otthoni fejjel a kórusok külföldre utazása az esetek többségében egy, maximum két hétre korlátozódik, és maximum ezer km-ben mérhető. Ha innen elindulunk külföldre, leginkább Európába, akkor több, mint két hétre érdemes menni, és 15 ezer km-nél nem szabad alábbadni.

A következő évben, 2007-ben belföldre mentünk, és szigorúan két hétre, nem tovább. Sydney, Melbourne és Hobart volt az úticélunk. Amit megőriztünk emlékként, az a nagyszerű koncertek, a gyönyörű tájak és a borzasztóan hideg idő (0 fok körül). Bár a sydney-i koncerten lehetett látni a lehelletünket. Kábé mint egy szokásos Viva Voce koncerten...

Ugyanebben az évben elkészítettük az első stúdiós CD-nket Tomi, az egyik köb-unokatesóm közreműködésével. Ez előtt már volt két másik, az európai turnénkon készült CD-nk csupa koncertfelvétellel.

Tavaly és idén rengeteget koncertezünk. A kórus egyre jobb. Igaz, idén sok volt a tagcsere, de úgy érzem, hogy ez a kis csapat nagyon jó munkát fog majd végezni, hiszen az elmúlt négy próba alatt igazi, nehéz kortárs darabokat tanultunk meg. Az első fellépésünk jövő csütörtökön lesz a Brisbane Powerhouse-ban, egy fesztivál keretében. Aztán március végére egy egész koncertet kell öszehoznunk a St John's Katedrálisba.

A számomra legjobb élmény az, amikor már nem kell elmondanom az énekeseknek, hogy hogyan formáljanak egy Palestrina vagy Victoria dallamot, mert tudják maguktól!!!! Elég sok időbe telt, évekbe, de itt is megmutatkozik, hogy van eredménye annak, amit csinálunk. Például Ross, a kóruselnök, aki egyébként hozzám járt karvezetésre, jövő héten megy Londonba felvételizni a Royal Academy of Music-ra karvezetés szakra. Nagyon drukkolunk neki! Jody, aki alapítótag, és szintén volt tanítvány, jövő héttől tanársegédem lesz az egyetemen. Alig várom, hogy együtt dolgozhassunk!! Szóval sok szép kicsi siker zeneileg, de úgy gondolom, hogy emellett legtöbbjüknek fontos szerepet tölt be életükben, hogy itt énekelhetnek. Lassan formál a zene, mint a folyó, ami partot mos... (Jó, abbahagyom a szép közhelyek használatát!)

És ha eszembe jut még valami, majd hozzáadom...

...a folytatás folytatása...

Kedd reggel van, gyönyörűen süt a nap, és nemsokára megyek dolgozni...

Az elmúlt 3-4 évet kellene összefoglalnom... röviden... Nagy feladatnak tűnik, nem is biztos, hogy eszembe jutna minden, ami történt, ami változott.

Mert rengeteg minden változott. Itt ragadtunk... Valószínű, nem örökre, de egy jó ideig biztosan.

Sokan szomorúak emiatt, sokan keserédesen élik meg, főként az otthoniak. Keserű, mert a távolságot nemcsak "papucsban" lehetetlenség megtenni, de ugyanakkor édes is, mert a jövőképünk biztosabb, mintha otthon élnénk. Azt gondolom, ennek a kettős érzésnek a nyomása tompul idővel, de talán sose fog megszűnni. Na persze nem is kell neki. Ez a szépsége...

Miért is szeretném a kimaradt időszakot pótolni ebben a blogban? Magunknak? Rokonoknak? Barátoknak? Ők nagyjából követték... Azt hiszem, belülről jön a kényszer, hogy mindenhol rendnek kell lennie. Nem lehet csak úgy ugrálni, és kihagyni éveket. (Pont mint a zenetanulásban... Szinte lehetetlen behozni a gyakorlás nélküli időszakot.)

A címszavakban való összefoglalás talán könnyebben menne most, mintha elkezdeném a regényszerű beszálmolót. Sajnos nincs rá időm...
2005-ben döntöttünk, hogy maradunk még egy kicsit, az eredeti másfél évhez hozzátoldunk még valamennyi időt. Ez a "valamennyi idő" egyáltalán nem volt konkrét, nem tudtunk, nem akartunk dönteni, ami sok problémát szült. Leginkább otthonról volt nagy a nyomás, hogy menjünk vissza, ami teljesen érthető. Nem jó a langyos vízben úszkálni. (Bár én kifejezetten szeretem, ha az óceánról van szó, és nem nagyon hullámzik.)
2005 év végén vettünk egy lakást az egyetemhez közel. Kis, két hálószobás otthon egy 8 lakásos házban.

Ebben az időszakban történtek a családlátogatások. Először tesóm, anyukám, majd Krisz szülei, aztán apukám jött a barátnőjével. Gyuri, egyik unokatesóm-barátunk is kijött egy pár hétre szórakoztatni minket. Péter és Szilvi is volt nálunk, még Dani egy éves szülinapja előtt. Dani idén lesz 5 éves nagyfiú... Hmmm. Pesta, Krisztián volt kollegája és felesége, Laura is töltött nálunk egy pár napot.
Nem unatkoztunk, jólesett, hogy ennyien érdeklődtek.
Tesóm közben többször is járt itt, szinte megszokott vendég már, amit nem bánok, sőőőt...

Hogy gyorsan befejezzem, hiszem már tényleg el kell indulnom az egyetemre, csak néhány fontos eseményt leírok, ami épp eszembe jut. A tavalyi év mérföldkőnek számít életünkben. Májusban kettős állampolgárok lettünk.
Krisztián 30. szülinapjára hazamentünk január-februárban. Az mellékes, hogy pont a születésnapján, február 22-én már nem tudtunk otthon lenni. Ekkor sok komoly és nehéz beszélgetést tudtunk kezdeményezni rokonokkal, főleg szülőkkel. Nagyon fontos volt.

Utána eladtuk az otthoni lakásunkat, majd az itteni lakásunkat és vettünk egy csodaszép házat. A gazdasági válság nagyon jól jött nekünk, és nyereséggel kerültünk ki a kavarodásból. Krisztián a majd 10 hónap alatt kiváló alkudozó lett. Már a rendes piacon is beletanultunk, és igazi örömünket leljük az alkudozásban. Néhány árus eleve olcsóbban ad nekünk mindent, nem is kell belekezdeni a kérdezősködésbe. Vicces, már nem ciki, az árusok is jópofák, és hát spórolunk is vele...

Bevallom, szeretünk itt élni. A ház hozzáadott néhány lapáttal az amúgy is boldog családi életünkhöz. Több igazi, jó barátunk lett az ausztrálok között is. Hát röviden ennyi.

Folyt. köv.

Évekkel később...

...Na igen, talán újra belefogunk, talán folytatjuk, de egyelőre csak kipróbálom, hogy mi mindent lehet az "új" eszközökkel bűvészkedni.
Nem mintha lenne időm írogatni, most is már mennem kéne aludni, mert eléggé belefáradtam az ezévi első "diákos" napba...

Na meg ma is ünnepeltük Krisztián szülinapját. Kissé megkavarodtunk az időeltolódás miatt, ugyanis 22-én délután 5.40-kor született, ami itteni idő szerint hajnali 2.40. Tehát végülis mázlista, mert 22-én és 23-án is boldogszülinapozunk neki... Tegnap délután piknik a parkban, aláfestőzenét Jody és a Band szolgáltatott. Ma munkából hazafelé beugrottunk South Bankra japán vacsorázni. Finom volt, főleg a desszert, a fekete szezámmag fagyi és a zöldtea fagyi.

Üdvözlet mindenkinek Brisbane-ből...

(Érdekes, hogy amikor kitaláltuk a címet, nem gondoltuk volna, hogy lesznek barátaink Brisbane-ben is...)