vasárnap, április 18

100 éves szülinapi buli

Az egyetemen százéves szülinapi buli van egész évben, és ma ezt egy egésznapos zsibvásárral ünnepelték. Najó, egy kissé cinikus szemszögből szemlélek mostanában mindent, ami az egyetemmel kapcsolatos.
Amiért mégis megemlítem az csupán annyi, hogy a So-la Voce énekelt a délelőtti ünnepségen, egy szabadtéri sátorszerű színpadon. Közönség alig volt, mert az eső egész reggel esett, mire a programunk végére értünk, már sütött a nap, és fullasztó meleg volt a sátortető alatt.

Mivel szabadtéri szereplésekkel kapcsolatban eléggé rossz tapasztalataim vannak, főleg a hangtechnikusok hozzá nem értése miatt, kissé feszengtem a dolog előtt. Viszont ezek a hangmérnökökkel nagyon meg voltam elégedve. A mintegy 20 perces műsorunk vegyesfelvágott volt abból a szempontból, hogy milyen felállásban énekeltünk. A programunkban voltak szólisták szinte minden szólamban, dobok, taps, bongó-dob, tikkfa, testen dobolás, vers felolvasás és persze a tutti ének, és nekem úgy tűnt, hogy minden nagyon jól szólt.

A fellépés után a kórus egy része átjött hozzánk pizzázni. Nagyon kedvesek voltak, segítettek a pizzák elkészítésében, paradicsom felvágás, satöbbi, és az egész nagyon jó hangulatban telt. Aztán játszottunk, mókáztunk, kacagtunk, egyszóval kicsit közelebb kerültünk egymáshoz. Nem tudatosan, de ez is hozzátartozik az európai turné előkészületeihez, hogy a társaság jól összebarátkozzon, mielőtt két hétig össze leszünk zárva. (Remélem, addigra a repülőjáratainkkal is minden rendben lesz, a vulkán szépen lenyugszik, és nem füstöl többé.)

Képek a pizzázásról, a játékról és a pár héttel ezelőtti vacsoráról a picasán láthatóak.

A következő videó azoknak szól, akik értenek angolul. Épp gyilkosozunk, és érdemes megfigyelni, hogy Vanessa, a rendőrfőnök, aki már tudja, hogy Luke az egyik gyilkos, hogyan provokálja ki, hogy a másik gyilkos felfedje magát. Zseniális.. véletlenül vettem fel.. :)

video

péntek, április 2

Ez meg az...

Mégismozogaföld... változik minden, ami felemelő érzés és tudás. Az egyetemi harcok, bohóckodások, szerepjátékok holnapra már a múltté lesznek. Megkönnyebbülés, felhőtlen öröm, új élet, ami a sok kérdőjellel együtt is, - vagy talán pont azért - a végtelen "irányába" terelget, amit alig várok, hogy elkezdhessek felfedezni...

Február végén ugyanis felmondtam a munkahelyemen sok tipródás, tárgyalás, kétségbeesett küzdelem után. A felmondási idő hat hónap, tehát a félévet még befejezem. Ez egy hosszú történet, a lényege, hogy a tanszékünkön is beütött a változás másfél évvel ezelőtt, egy új tanszékvezető személyében. Az általa elképzelt váltás szerintem negativ irányt vesz, de megértem, hogy az új folyamatok irányitója a piac. Aminek nem kéne igy lennie, leginkább nem a művészetek és a tanárképzés terén. Amint a példa mutatja, a pénzhajhászás, a piaci elvárásoknak való megfelelés a felsőoktatásból sem maradhat ki, amit el is lehet fogadni, és aszerint táncolni, (vagy zenélni), de részemről ez a tánc már nem képviseli, vagy csak nagyon nyomaiban azokat az alapvető értékeket, amikért az elejétől küzdöttünk kedvenc, James kollégámmal. Ő már tavaly évvégén kiugrott a hajóról. Már akkor is süllyedt... De attól, hogy ő lelépett, a dolog rohamos iramban telitődött vizzel. Nem tudom, hogy van-e elég vödör és ragasztóanyag, hogy a vizet kimerjék, és közben a lyukakat betömjék. Abban sem vagyok biztos, hogy bárkit is érdekel ez a felsőbb szinteken. A mi hajónk egy viszonylag kisebb tutaj a nagy tanszékek között, akik az igazi pénzt csinálják az egyetemnek...

Szóval ez a nagy váltás.

Emellett So-la Voce nagyon felpörgött az európai turnénkra készülődés nevében. Múlt szombaton egész napos próba, majd vasárnap az ezévi első koncertünk, aminek fergeteges sikere volt. A hűvős ozzi közönség még ráadást is kért.. Ez tapasztalatom szerint nem szokás errefelé, talán mert túl meleg van. Ha belegondolok, hogy a hőség magas páratartalommal megspékelve komoly erőfesztést igényel bármiféle mozgákor, akkor a tapsra emelés és összecsapás ráadásul hosszú perceken keresztül hihetetlen erőfesztést igényel még a legkultúráltabb beállitottságú embertől is. Jó volt a koncert, na!! Még én is nagyon elégedett voltam.
Pedig úgy készültem, hogy tudtam, hogy a 16 énekesből 6 új tag nem éppen a legmegfelelőbb arány, ráadásul, akik tavaly elmentek a kórusból mind kiváló és tapasztalt énekesek voltak. Mindent egybevetve, fantasztikusan énekeltek. Egyébként ezt is tapasztaltam, hogy a próbákon 60/65-ös fordulatszámon pörgő énekesek a koncertre mintha megtáltosodnának, és előhúzzák rejtekeikből a 120-as motort, és a mindenen felül beleadnak apait-anyait-nagyapait-nagyanyait. Ez is hozzátartozik az ozzi temperamentumhoz, azt hiszem. Hijjjába, az ozzi sportolók sem a kétségbeesésükről hiresek világszerte. :)

Lehet, hogy sokat tanulhatnánk ebből a mentalitásból, ami az első években őrületbe kergetett, lévén én voltam a motiváló, a motor, nekem kellett 150-en pörögni, hogy elérjünk valamit. Ez persze rettenetesen frusztrált, nagy elvárásaim voltak, amik rendszerint megbuktak. Nem mondom, hogy azóta sokat változtam, vagy a tanári elvárásaim alábbadtam volna, de azt hiszem, jobban megértem ezt a hozzáállást, mintha én is fellazultam volna, és "könnyebb-menésű" (easy going) lennék.
Egy hihetetlenül vicces előadást láttam a TV-ben a melbourne-i International Comedy Festival-ról. Egy amerikai humorista, Arj Baker mesélt ausztrál élményeiről, majd arról, hogy szerinte hogyan reagálna egy ausztrál, ha kirándulás közben megmarná a világ legmérgesebb kigyója, a barna kigyó, ami egyébként itt honos Ausztráliában. Az igazi ausztrál ilyenkor komótosan és flegmán felkiáltana, hogy "A francba, megharapott... nem hiszem el, hogy már csak 15 percem van hátra..." Egy másik humorista, Russel Kane Angliából meg arról mesélt, hogy Queenslandben (vagyis itt nálunk, Brisbane-ben) elment a szinházba (nincs sok belőle, úgyhogy ezért "A szinházba"). A közönség inkább nem volt kiöltözve, mint ki volt, mint mondjuk Melbourne-ben vagy Európában általában. Sőt, valaki a "királyi páholyban" strandpapucsban és atlétában ült. Aztán a humorista elképzelte, hogy otthon a szinházba készüléskor a férj megkérdezi a feleségét, hogy nem látta-e hol van a szinházi atlétája (theatre singlet). Ott lesz valahol a temetési rövidnadrágod (funeral shorts) mellett, felelte az asszony...

Na igen, el van túlozva, de azért nem nagyon.. Jó itt, na!!! :) Sokat lehet tanulni... mentalitásból.