BJC Matt Bakerrel

Nagyszerű kis esténk volt a Brisbane Jazz Club-ban. Matt Baker, Oscar Peterson ausztrál üdvöskéje játszott a mestere emlékére. Jövő hónapban megy New York-ba szerencsét próbálni.
Felvettem egy-két számot, amiből megpróbálok feltenni, amennyit csak tudok. Ja, meg a sztorikat!!
A koncert sajnos rövid volt, mert a jezzklábot már többször feljelentették a szomszédok, hogy 10 után hangoskodik... Hmm. 10 óra 8 perckor már le volt takarva az addig virtuóz kezektől boldog zongora. Kár!

Mindenesetre két CD Matt Bakertől, természetesen az aláírásával, valószínűleg néhány év múlva többet fog érni, mint 20 dollár darabonként.
És nem csak a válság miatt!!

Sok sikert az USÁ-ban, Matt!!! (Tudom, nem minden Sydney-ben élő tanul magyarul...)

100 éves szülinapi buli

Az egyetemen százéves szülinapi buli van egész évben, és ma ezt egy egésznapos zsibvásárral ünnepelték. Najó, egy kissé cinikus szemszögből szemlélek mostanában mindent, ami az egyetemmel kapcsolatos.
Amiért mégis megemlítem az csupán annyi, hogy a So-la Voce énekelt a délelőtti ünnepségen, egy szabadtéri sátorszerű színpadon. Közönség alig volt, mert az eső egész reggel esett, mire a programunk végére értünk, már sütött a nap, és fullasztó meleg volt a sátortető alatt.

Mivel szabadtéri szereplésekkel kapcsolatban eléggé rossz tapasztalataim vannak, főleg a hangtechnikusok hozzá nem értése miatt, kissé feszengtem a dolog előtt. Viszont ezek a hangmérnökökkel nagyon meg voltam elégedve. A mintegy 20 perces műsorunk vegyesfelvágott volt abból a szempontból, hogy milyen felállásban énekeltünk. A programunkban voltak szólisták szinte minden szólamban, dobok, taps, bongó-dob, tikkfa, testen dobolás, vers felolvasás és persze a tutti ének, és nekem úgy tűnt, hogy minden nagyon jól szólt.

A fellépés után a kórus egy része átjött hozzánk pizzázni. Nagyon kedvesek voltak, segítettek a pizzák elkészítésében, paradicsom felvágás, satöbbi, és az egész nagyon jó hangulatban telt. Aztán játszottunk, mókáztunk, kacagtunk, egyszóval kicsit közelebb kerültünk egymáshoz. Nem tudatosan, de ez is hozzátartozik az európai turné előkészületeihez, hogy a társaság jól összebarátkozzon, mielőtt két hétig össze leszünk zárva. (Remélem, addigra a repülőjáratainkkal is minden rendben lesz, a vulkán szépen lenyugszik, és nem füstöl többé.)

Képek a pizzázásról, a játékról és a pár héttel ezelőtti vacsoráról a picasán láthatóak.

A következő videó azoknak szól, akik értenek angolul. Épp gyilkosozunk, és érdemes megfigyelni, hogy Vanessa, a rendőrfőnök, aki már tudja, hogy Luke az egyik gyilkos, hogyan provokálja ki, hogy a másik gyilkos felfedje magát. Zseniális.. véletlenül vettem fel.. :)

Ez meg az...

Mégismozogaföld... változik minden, ami felemelő érzés és tudás. Az egyetemi harcok, bohóckodások, szerepjátékok holnapra már a múltté lesznek. Megkönnyebbülés, felhőtlen öröm, új élet, ami a sok kérdőjellel együtt is, - vagy talán pont azért - a végtelen "irányába" terelget, amit alig várok, hogy elkezdhessek felfedezni...

Február végén ugyanis felmondtam a munkahelyemen sok tipródás, tárgyalás, kétségbeesett küzdelem után. A felmondási idő hat hónap, tehát a félévet még befejezem. Ez egy hosszú történet, a lényege, hogy a tanszékünkön is beütött a változás másfél évvel ezelőtt, egy új tanszékvezető személyében. Az általa elképzelt váltás szerintem negativ irányt vesz, de megértem, hogy az új folyamatok irányitója a piac. Aminek nem kéne igy lennie, leginkább nem a művészetek és a tanárképzés terén. Amint a példa mutatja, a pénzhajhászás, a piaci elvárásoknak való megfelelés a felsőoktatásból sem maradhat ki, amit el is lehet fogadni, és aszerint táncolni, (vagy zenélni), de részemről ez a tánc már nem képviseli, vagy csak nagyon nyomaiban azokat az alapvető értékeket, amikért az elejétől küzdöttünk kedvenc, James kollégámmal. Ő már tavaly évvégén kiugrott a hajóról. Már akkor is süllyedt... De attól, hogy ő lelépett, a dolog rohamos iramban telitődött vizzel. Nem tudom, hogy van-e elég vödör és ragasztóanyag, hogy a vizet kimerjék, és közben a lyukakat betömjék. Abban sem vagyok biztos, hogy bárkit is érdekel ez a felsőbb szinteken. A mi hajónk egy viszonylag kisebb tutaj a nagy tanszékek között, akik az igazi pénzt csinálják az egyetemnek...

Szóval ez a nagy váltás.

Emellett So-la Voce nagyon felpörgött az európai turnénkra készülődés nevében. Múlt szombaton egész napos próba, majd vasárnap az ezévi első koncertünk, aminek fergeteges sikere volt. A hűvős ozzi közönség még ráadást is kért.. Ez tapasztalatom szerint nem szokás errefelé, talán mert túl meleg van. Ha belegondolok, hogy a hőség magas páratartalommal megspékelve komoly erőfesztést igényel bármiféle mozgákor, akkor a tapsra emelés és összecsapás ráadásul hosszú perceken keresztül hihetetlen erőfesztést igényel még a legkultúráltabb beállitottságú embertől is. Jó volt a koncert, na!! Még én is nagyon elégedett voltam.
Pedig úgy készültem, hogy tudtam, hogy a 16 énekesből 6 új tag nem éppen a legmegfelelőbb arány, ráadásul, akik tavaly elmentek a kórusból mind kiváló és tapasztalt énekesek voltak. Mindent egybevetve, fantasztikusan énekeltek. Egyébként ezt is tapasztaltam, hogy a próbákon 60/65-ös fordulatszámon pörgő énekesek a koncertre mintha megtáltosodnának, és előhúzzák rejtekeikből a 120-as motort, és a mindenen felül beleadnak apait-anyait-nagyapait-nagyanyait. Ez is hozzátartozik az ozzi temperamentumhoz, azt hiszem. Hijjjába, az ozzi sportolók sem a kétségbeesésükről hiresek világszerte. :)

Lehet, hogy sokat tanulhatnánk ebből a mentalitásból, ami az első években őrületbe kergetett, lévén én voltam a motiváló, a motor, nekem kellett 150-en pörögni, hogy elérjünk valamit. Ez persze rettenetesen frusztrált, nagy elvárásaim voltak, amik rendszerint megbuktak. Nem mondom, hogy azóta sokat változtam, vagy a tanári elvárásaim alábbadtam volna, de azt hiszem, jobban megértem ezt a hozzáállást, mintha én is fellazultam volna, és "könnyebb-menésű" (easy going) lennék.
Egy hihetetlenül vicces előadást láttam a TV-ben a melbourne-i International Comedy Festival-ról. Egy amerikai humorista, Arj Baker mesélt ausztrál élményeiről, majd arról, hogy szerinte hogyan reagálna egy ausztrál, ha kirándulás közben megmarná a világ legmérgesebb kigyója, a barna kigyó, ami egyébként itt honos Ausztráliában. Az igazi ausztrál ilyenkor komótosan és flegmán felkiáltana, hogy "A francba, megharapott... nem hiszem el, hogy már csak 15 percem van hátra..." Egy másik humorista, Russel Kane Angliából meg arról mesélt, hogy Queenslandben (vagyis itt nálunk, Brisbane-ben) elment a szinházba (nincs sok belőle, úgyhogy ezért "A szinházba"). A közönség inkább nem volt kiöltözve, mint ki volt, mint mondjuk Melbourne-ben vagy Európában általában. Sőt, valaki a "királyi páholyban" strandpapucsban és atlétában ült. Aztán a humorista elképzelte, hogy otthon a szinházba készüléskor a férj megkérdezi a feleségét, hogy nem látta-e hol van a szinházi atlétája (theatre singlet). Ott lesz valahol a temetési rövidnadrágod (funeral shorts) mellett, felelte az asszony...

Na igen, el van túlozva, de azért nem nagyon.. Jó itt, na!!! :) Sokat lehet tanulni... mentalitásból.

Már csak 4 és fél hónap...

... és indulunk haza.. igennnnnnnnnnnnnnnn!!!
Az elmúlt hetünk gyakorlatilag azzal telt, hogy repülőjegyeket foglaltunk a kórusturnéra, természetesen a kórusnak és magunknak is. Az egyik lány elvállalta, hogy megszervezi, csak közben el kellett utaznia Új-Kaledóniába. Mivel még sokan mindig nyaralnak itt-ott, ezért kissé nehézkes volt az emailezés, sms-ezés. Az egyik utazási ügynök elvállalta, hogy mindenkivel kapcsolatot tart, így a nehezét levette a vállamról, de még így is úgy éreztem, hogy egy mázsányi súllyal lettem könnyebb, amikor ma koradélután végre lefoglaltuk a saját repjegyünket is..

Megyünk haza!!!! Na persze most még annyi szabadidőnk sem lesz a családdal és barátokkal, mint decemberben, hiszen én kórusvezetői szerepben fogok leginkább működni. No, de mint korábban említettem, itt igazából az fontos, hogy a másik közelében legyünk, belenézzünk a szemébe és ne csak sejtsük a heti/kétheti/havi vagy talná félévenkénti online beszélgetésekből, hogy még él...

Annyi azonban bizonyos, hogy Krisztián és én 24-én indulunk Brisbane-ből. Először Londonban töltünk pár napot, majd 30-án érkezünk Budapestre az 5.35-össel. (BA868) Reméljük otthon lesznek barátaink meg a családból, akik szívesen elszállásolják a nagyon kedves, 20 tagú kórusunkat. Az otthoni programunk még formálódik, pontos jelentés később..
Budapestről július 6-án indulunk Svájcba, a Neuchatelben megrendezésre kerülő kórusversenyre. Múlt hét végén kaptunk értesítést arról, hogy elfogadták jelentkezésünket!! Az egész kórus teljesen fel van pörögve a hírtől, és már alig várjuk, hogy újra találkozzunk az első próbán, 17-én este 6.15-kor. Annál is inkább, mert akkor végre kézzelfoghatóvá válik számukra, hogy mire adtak ki csomó pénzt..

A repülőjegy foglalás után megint festés következett. Ez is izgalmas volt, hiszen most a zeneszoba két falát festettük aranysárgára. Ez egy új szín, amit még sosem használtunk, így nagyon reméltem, hogy nem lesz gáz két teljes falon. De gyönyörű lett, igaz, még világosban nem láttuk a műalkotásunkat...

Jaj, majdnem elfelejtettem, hogy ma reggel Bercivel meg Timivel piacoztunk, (egy kisebb ide-oda kavarás után), mert jövő hétre meghívtak, hogy csatlakozzunk a Fraser Island-i túrájukhoz!!! Mivel kissé rizikós lett volna egy egész hetet kivenni néhány héttel az öt hetes szabadságunk után, ezért csak 11-én, csütörtökön csatlakozunk hozzájuk. így is lesz majdnem négy teljes napunk kikapcsolódni. Már szerda este leautókázunk (illetve fel) Rainbow Beachre, ott egy éjszakára megszállunk, majd az apály beköszöntével, reggel 10 felé átkompozunk a szigetre, ahol Berci és Timi reménység szerint nem felejt el értünk jönni. Ha mégis elfelejtenék, akkor valószínű, dingókkal éjszakázunk. És vagy ők esznek meg minket, vagy szomjanhalunk... Azt nem tudom, hogy van-e térerő a sziget azon részén, mindenesetre nem szeretnék délután-estefelé csalódottan visszakompozni. A Fraser Island egyébként a Világörökség része, ahol csak négykerékmeghajtású autóval lehet közlekedni, ezért kell a mi kedvenc (és már megjavított) autónkat Rainbow Beachen leparkolni. Mert az csak kétkerék meghajtású, és különben is túl szép ahhoz, hogy eláztassuk a sós vízben.

Most jó, hogy hétvége van, bár már nagyon érezzük a légkondicionálás hiányát itthon. A munkahelyen nem probléma, mert egész nap megfagyunk bent. Ma viszont annyira párás volt a levegő, hogy egy-két órai kinntartózkodás után egy óra pihenő következett, főként vízivás és a Supernatural legújabb epizódja kíséretében.. (Nem tudom, ki nézi rajtunk és Balázson kívül, de tudom javasolni, hogy aki még nem nézte eddig, most kezdje el letölteni/megvenni az első sorozattól kezdve, mert ez a rész megéri...:)

Fáradtak vagyunk.. Krisztián francia nyelvleckén bóbiskol, miközben én szépen lassan befejezem mondandóm mára...

Australia Day és Festés 2

Új képeket tettem fel az eddigi festési munkálatokról és tegnapi munkaszüneti napról, az Australia Day-ről. Mivel most nincs időm szépen kifejteni, hogy s mint történtek a dolgok, ezért gondoltam, hogy a képek és ez a bejegyzés hírértékű a kiváncsiskodók részére. :))))
Remélem, nemsokára lesz időm és erőm beszámolni.

Egy hete itthon

Ma kezdtük a második hetünket itthon, és úgy-ahogy, akklimatizálódtunk. Talán már nekünk is úgy tűnik, hogy éjjel van éjjel, nappal meg nappal, és elfogadtuk, hogy minden reggel dolgozásost játszunk a hosszú szünet után. Nem mondom, hogy könnyen ment a visszaállás...

Az első hétvégét úgy ünnepeltük meg, hogy szombaton Krisztián lenyírta a füvet, míg én kigazoltam az elülső kert 3/4-ét. Elég nagy meló volt, állítólag több hétig esett az eső, amíg nem voltunk itthon, ami meg is látszik a gyomok intenzív életrekapásán. A hátsó kerthez valószínű egy szakembert fogunk hívni, mert annyira gáznak látszik. Astrid a templomból kertrendező, talán elvállalja, meglátjuk. Közben a kesztyűm alá bemászott egy zöldhangya (green ant), ami igazából fekete, és jól megcsípett. A csontomig hatolt a fájdalom, és egy nagy területen bepirosodott, azt hittem, leesik a kézfejem. Aztán hideg vízzel, amennyire hideg a csapból kijövő víz, plusz a piros papajás csodakenőccsel lekezeltem, és még úgy 3-4 óráig igen intenzíven fájt. Ma, két nappal később már csak egy szép, kb. 2 cm átmérőjű piros folt látszik, de van még két, ismeretlen eredetű, de igen jól látszó csípés ugyanazon a kézfejemen, amik viszont iszonyúan viszketnek.

Vasárnap meglátogattuk Lillát, Balázst, Gergőt, Bencét és Pannát. A fiúk már aludtak, mikor dél körül megérkeztünk. Panna, aki pont megebédelt, kábé 4 perc szemezés után rámmosolygott, ami nagy dolog, mivel még csak most tanul mosolyogni. Aztán lehet, hogy csak éppen kakilni próbált, és annak a jelét láttam az arcán, amit én meg jól félreértettem, de azért jól esett.
Ebédre cápát ettünk, én először életemben, amit Balázs a bbq-n sütött Krisztián asszisztálása mellett, amíg mi csajok a saláta körül tettünk-vettünk a konyhában. A két srác néhány perccel ébredés után már apán játszott kicsiarakást Bence vezetésével. Gergő még aludni próbált apája jobb combján, de Bence háromszor-négyszer jól fejbekólintotta hol kezével, hol lábával, hol a fejével, persze többnyire véletlenül vagy testvéri szeretetből. Minden elismerésünk a szülőknek... Jópofák ezek a kölkök, és hárman vannak már, igaz abból csak kettő ugrabugrál, pörög-forog, erre-arra futkározik, kúszik-mászik, ide-oda... Állítólag imádni lehet ezt az életformát is 5-6 óra alvással... Alig várom...

Mielőtt elutaztunk, házunkban befejezték az árvízkáros munkálatokat, így a hétvégére festést tervezünk saját ecsettel és újságpapír csákóval a fejünkön, mint a múltkor. Már most tudom, hogy a munka önkínzás lesz a kb. 36 fokban és 60%-os páratartalom mellett, még légkondi nélkül. Viszont szép lesz a házunk. Csak milyen színű legyen? Ennek eldöntése is rajta van azon a viszonylag hosszú listán, ami a következő néhány hét elintézendő feladatait tartalamazza. A lista egy másik eleme a légkondicionálás beszerelése, továbbá a gyönyörű kis mazdánk megjavíttatása, ugyanis péntek este belénkjött egy nő. Vissza akart fordulni egy kereszteződésben, ahol nem szabadott volna, mi pedig oda kanyarodtunk ki (kisívben), ahova ő fordulni akart... Állítólag nem látott minket. Mondjuk fekete az autó, meg sötét is volt, de azért ahhoz már túlhülyének kell lenni, hogy valaki ne arra nézzen, amerre megy. Ő kb. ilyen volt... Szerdán visszük szerelőhöz a kocsit, nem tudjuk, mikorra lesz kész, de a csaj biztosítója állja a kárt. Szóval a listánkon van bőven teendő, meg szerintem úgyis írunk még hozzá. Remélem, ki is húzhatunk róla ma már egy-két dolgot.

Közben elkezdődött az Australian Open Melbourne-ből. Nem hittem a szememnek, amikor a nézők kabátban ültek a lelátón. Tavaly ilyenkor ugyanott 45 fok volt és tűzvész mindenfelé. Hiába, a melbourne-i időjárás messze földön arról híres, hogy egy nap alatt 4 évszak is lehet. Egyébként most nyár van... Itt Brisbane-ben mindenképp. A buszmegállóból hazafelé, a mintegy 10 perces úton a pólóm csurom víz lett, annyira leizzadtam. A kezemben egy vizespalack, természetesen nem kentem be magam napkrémmel, és ráadásul az úton dolgozó munkások, akik egy "háájá"-val üdvözöltek, még megkérdezték, hol a kalapom.. (Tudom, kalap...) Hát igen, elszoktam az ausztrál nyártól.

A legjobb lenne, ha megtalálnám már azt a kapcsolót, ami az agyamat visszaállítja ausztrál módra, akkor aztán könnyű lenne idekoncentrálni teljes erőbedobással, és elfelejteni, legalábbis egy időre, hogy van/volt egy másik életem. :) Ezt megkönnyítené (vagy pont megnehezítené), ha nem lenne internet... Ahhhhh!!!!

Utazás vissza (vagy haza): Budapest-Bécs-Bangkok-Brisbane

Bangkokból írok,ugyanis hajnali 3-tól képtelen vagyok visszaaludni. Egy fél óra forgolódás után gondoltam, inkább hasznosan töltöm az időt...

Végetért magyarországi szabadságunk. Úgy is mondhatnám, hogy nyaralásunk, hiszen Brisbane a kiindulópontunk. Onnan indultunk, és oda térünk vissza az egy hónapos távollétünk után. Ez a pár hét megint teljesen kizökkentett bennünket életünk nyugodt menetéből, felpezsdített, élettel és erővel töltött meg. Reméljük, kitart a következő, nagyon rövidke látogatásig júliusban, amikor a kórusturné alkalmával kb. egy hetet töltünk majd Magyarországon.

Amíg otthon voltunk, alig érzékeltünk az ausztrál életünket. Én még az egyetemi emailjeimet is csak egyszer néztem meg, és bár találtam fontos, elintézendő dolgot, de nem foglalkoztatott olyan mértékben, hogy másodszor is rávegyem magam, hogy a munkámmal foglalkozzam. (Elvégre is szabadságon vagyok.) Nem tudom, más hogy van ezzel, de szerintem Magyarországról nézve a világ túlsó felén történő dolgok eltörpülnek. Egyszóval, megint megtapasztaltam, hogy „két életem” van.

A hazafelé út pedig jó fórum a számvetésre. Főként olyankor, mikor a jet-lag, (az időeltolódásból adódó időzavar) rásegíti az embert arra, hogy fenn tudjon lenni az éjszaka kellős közepén. (És nem vérfarkas... lásd Lilláék blogja.) Ilyenkor persze a különböző telefonok még más és más időt mutatnak. Például az otthon használt, még pannonos kártyával működő mobilom a magyar időt mutatta, amikor kómásan felkeltem, és ijedten vettem észre, hogy egy órával kevesebb van, mint mikor lefeküdtem. Egy pillanatra az is átfutott az agyamon (a min?), hogy 23 órát simán átaludtam, bár egy röpke eszmélési pillanat múlva ez már lehetetlenségnek tűnt, hiszen a Bangkokba vezető úton majdnem végig aludtam/szenderegtem/bóbiskoltam a majd 10 órát. Ugyanakkor nagyon örülök, hogy hajnalban fenn vagyok, hiszen Brisbane-ben már reggel 6, sőt azóta 7 óra van, így talán becsaptam az időt, és szépen fog menni az átállás, amivel egyébként minden alkalommal hetekig szenvedek.

Amikor leírom, hogy 30 napot töltöttem otthon, soknak tűnik, viszont úgy elreppent, mint a pinty. Sok emberrel találkoztunk, még többel nem. Sajnos a vége felé már kénytelenek voltunk néhány megbeszélt találkozót visszamondani, amit nehéz szívvel tettünk, de a közeli családdal való értékes időtöltés szempontjából fontos volt így döntenünk. Az az egy mégis vígasztal, hogy Ausztráliából majdnem mindenkivel tudunk beszélgetni az msn vagy a skype segítségével. Na persze azt tudják, akik használják az internet adta ezen lehetőségeket, hogy az élő találkozást nem lehet könnyen helyettesteni, hiszen nincs szemkontaktus, érintés, nem igazán érzékeljük, hogyan éli mindennapjait, akivel beszélgetünk, mégis ez a jól sikerült pótszer kiváló formája a kapcsolattartásnak.

Bangkokból, semleges területről szemlélve a mögöttünk hagyott egy hónapot úgy, hogy még nem vetettük bele magunkat a mindennapokba, elevenen élnek a szép emlékek. Még fáj az, hogy elmúlt, és kiélvezem, hogy még érzem ezt a fájdalmat. Tudom, hogy amint elkezdek hétfőn tanítani, már másképp fogom megélni. Az emlékeket nem felejtem, a szépségük megmarad természetesen, de már nem fogok visszavágyni, nem lesz időm nosztalgiázni az elmúlt percek, órák, napok csodáira visszagondolva. Azt hiszem, ez így kell, hogy legyen. (Ámen?)

Egy pár mondatban szívesen megosztom, hogyan utaztunk, és mit tapasztaltunk a bangkoki ittlétünk alatt, hiszen időm mint a pelyva. (Már 5 óra egyébként. Lassan írok.) Talán ott kezdem, amikor Krisztián szüleivel elindult apukámtól, hogy a nagymamáit összeszedve a reptérre vegyék útjukat, ahol később találkoztunk. Szóval amikor Krisztián elhagyta a pár hétre birtokba vett szobánkat apukám házában, nagy üresség-érzés tört rám egy kisebb sírógörcs formájában. Ezt persze igyekeztem titkolni szüleim előtt, akik lent vártak rám, hogy fél óra múlva mi is induljunk, hiszen hogy néz ki, hogy gyenge vagyok, aztán meg azt amúgy is mindig nehezen viselem, amikor anyu meg apu sír, akik tuti nem bírták volna könnyeiket visszatartani. Továbbá nem volt már idő egy esetleges második sírást követően egy újabb make-upot feltenni... Szóval egy érzelmileg eléggé felfokozott állapotban indultunk a reptérre.

Mivel friss hó lepte be az utakat, sok időt hagytunk, hogy kiérjünk, de a legutóbbi látogatásunk óta épített M0-ás autópálya új szakaszán mindössze 25 perc alatt kiértünk a repülőtérre. (Ez korábban a városon keresztül olyan egy órás út volt.) A reptéren a szokásos családi elköszönés jelenet mindig megvisel, most is. (Love Actually – kötelező film!) Tesóm jól tette, hogy vizsgáztatott, nem tudott kijönni. Lehet, hogy legközelebb én is beszervezek egy vizsgát vagy valamit, amikor Ferihegyre megyünk, hogy kihagyhassam ezt a részt. Amikor már a váróban az utazó tömeg közepén magunkra maradtunk, még magyar áron utolsó, legfontosabb telefonhívásaink és sms-eink adtak rólunk hírt a Családnak. Aztán telefon kikapcs.

Amikorra felszálltunk, tudtuk, hogy a család már kábé hazaért. A repülőről Budapest látványa szívszorítóan gyönyörű volt. A sárga fényben kirajzolódó utcák, terek, hidak egy minden pontjában ismerős térkép látványát tárták elénk. (Lásd: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj...”) Ez a térkép fényháló pár órával azelőtt még az életterünk volt. Rokonok, barátok, ismerősök, szerettek maradtak odalenn, akik talán most onnan gondolnak ránk. Ez a most csodája. Állítólag apu meg Ági, Krisztián anyukája hallotta a gépünket a fejük felett elhúzni... Mi sajnos nem láttuk Rákospalotát vagy Újpestet, mert pont alattunk lehetett. Viszont szépen kirajzolódott az M3-as, a Hősök tere meg az Andrássy út, a körútak, a kivilágított hidak,a Margit sziget, a Parlament, na meg a négyeshatos, ahogy kanyargott a lezárt hídtól a Moszkva térig.

Úgy fél óra alatt Bécsbe értünk. A tranzitban betértünk egy jópofa étterembe vacsorázni, ahol elköltöttünk az összes Eurónkat, mind a húszat. Ott internet-kapcsolatot létesítettünk, kitettük a laptopot a szendvicseink mellé, és skype-on mintegy egy órás konferencia-beszélgetést bonyolítottunk szüleinkkel. Ugye nehéz az elválás. Aztán megint irány a belső váró, ott megint egy-két óra semmittevés, Krisztián sakkozott, én meg hol játszottam, hol olvastam, hol meditáltam, hol csak énekelgettem magamnak a legkülönfélébb ülési-fekvési pózokban. Nem volt nagyon unalmas.

Aztán beszállás a gépbe, indulás és Frühstück (reggeli) úgy kábé éjfélkor. De lehet, hogy félreértettük, mert főtt csirke meg marha közül lehetett választani. Én csak a salátát meg a desszertet választottam, mert egyáltalán nem voltam éhes, viszont nagyon álmos. Még gyorsan megfejtettem egy killer sudokut, aztán elaludtam. Na igen, nem volt zökkenőmentes alvás, hiszen a repülő turistaosztályán az ülő-fekvő pozóciók száma még a nagyon kreatív emberek számára is eléggé limitált, így hol Krisztiánra dőlve, hol elzsibbadva szenderegtem végig úgy 7-8 órát, aztán megint hozták a reggelit, bécsi idő szerint 7-kor, ami már a normális szendvics-joghurt-gyümölcs összeállítás volt. (Ekkor gondoltam, hogy a korábbi csak a vacsora lehetett.) Viszont két óra múlva, bangkoki idő szerint délután 3 körül leszálltunk egy bőséges reggeli után.

Bangkokban minden símán ment, taxit fogtunk. A taxiban, ahogy többen tanácsolták, alkudozni próbáltunk. Vicces volt, ahogy a sofőr kevéske angoltudásával, erős hangjával és szenvedélyes gesztikulálásával győzködött minket, hogy az ár nagyon is reális. Lealkudtuk a 450 Baht-ot 400-ra, de végülis a szállodánál Krisztián mégis 450-et adott neki, talán a folklór műsort köszönve meg ezzel. Egyébként a közelekedésbe belekóstolva már örülünk, hogy nem béreltünk autót. A görög és olasz vezetési szokásokkal szabálytalanságban vetekedő bangkoki autózás és motorozás veszélyeire már az első mintegy húsz perces, a reptérről a szállóig vezető bemutató is felhívta a figyelmet. Ehhez képest a magyar szabálytalanságok, amit ausztrál szemmel óriási kihágásoknak éltünk meg, a leányálom kategóriába sorolhatóak.

Miután a szállodában elfoglaltuk szállásunk a 17. emeleten, első utunk a hatodikon található nyílt medencéhez vezetett. Fura volt egy szál fürdőruhában flangálni a tetőn a pár órával ezelőtti minusz 2-3 fokok után. Viszont a nap itt sem sütött, sőt lassan kezdett besötétedni. Úgy hat óra magasságában elhatároztuk, hogy nekivágunk egy igazi Thai éttermet keresni. A portásfiú azt tanácsolta, hogy taxival menjünk, mivel gyalog úgy 20-30 perc lenne a kinézett étterem. Mi köszöntük szépen a tanácsot, és elindultunk gyalog. Mitől kéne tartani? Nem csúszik az út, nincsenek kígyók sem... A forgalom még sokkal nagyobb volt, mint pár órája. A piros lámpák pár autósnak, de főleg motorosnak valahogy nem voltak eléggé pirosak ahhoz, hogy megálljanak, továbbá az nem számít, hogy járda, ha a motorosnak sürgős dolga van, akkor ugorjon félre, aki gyalogosan az útjába kerül stbstb.. Azért nem kerülgetett a szívbaj, mert érdekes volt látni ezeket a szokásokat. Nekem kifejezetten tetszett ez a mediterrán hozzáállás, beleértve a járdát félig elfoglaló, kábé minden 5-10 méteren felállított mozgó pultok a legkülönfélébb kajákkal és giccsekkel. Gondolom, ez is szokás és megszokás kérdése.

Az étteremhez vezető utunkon befoglaltuk magunkat egy Thai masszázsra holnap (ma már ma) estére. Itt is alkudtunk egy kicsit, mert Krisztián megszokta, bár szerintem simán megérdemelnék a teljes árat, ami 250 Baht egy órára. A kialkudott ár szerint mindkettőnknek két órára 900 Baht-ot fogunk fizetni (kb. 30 dollár vagy 5000 forint), míg a szállodai szolgáltatások között egy másfél órás Thai masszázs egy főre 1500 Baht. Már alig várom, hogy kényeztessenek vagy agyon gyúrjanak, gyűrjenek.

Az étterem maga volt a földi paradicsom egy porfészekben, gondolom, pont mint egy oázis a sivatagban. Egy nagyon lepukkant városrészben találtunk rá, már azt hittük, eltévedtünk, mikor kibukkant a szakadozott falú és tetejű házak között a „Once upon a time” (kb. Egyszer volt, hol nem volt) felirat. Fákkal, bokrokkal, egy kisebb tóval és csobogókkal teli kertben ültünk le. A fákat rejtett világítással tették még varázslatosabbá, az asztalokon gyertyák égtek, szóval olyan csöpögős, romantikus filmbe illő atmoszférája volt a helynek, de élőben szívesen részese voltam. Igazi hagyományos kajákat ettünk. Brisbane-ben a környékünkön is van két nagyszerű thai étterem, ahova sokat járunk, tehát ismerjük és szeretjük az ízeket. Tegnap este előételnek paprika-levélbe csomagolt csemegéket, pirított kókuszreszelék, szárított rák, földimogyoró, erőspaprika, lime (lájm), hagyma és gyömbér. Mivel magunk csomagoltuk be a finomságokat, a vakmerő kezdés után, a második csomag már nem tartalmazott erősparikát. J Második fogásnak ketten három tálat rendeltünk, egy rákleves-féleséget, egy kacsasalátát és zöldséges csirkefalatokat. Mind nagyon finom volt, Krisztián annyit evett, hogy már nem fért bele semmi, de még desszertet is szeretett volna. Aztán inkább abban maradtunk, hogy még majd visszajövünk, ha nem találunk jobbat. Végülis van még két esténk. A repülő csak szombaton 23.59-kor indul, elé még pont belefér egy hangulatos, finom vacsora. Ennyit Bangkokról egyelőre.

Dacára a hosszú bejegyzésnek, nem tudom megígérni, hogy mostantól visszatérek a hat évvel ezelőtti kerékvágásba, és szorgalmas blogíróvá válok. Akkor talán, ha álmatlan éjszakáim lesznek. Na, de mitől lennének? Indul a mókuskerék, hétfőtől munka, és minden megy a maga útján...