Képek

Töltöttem fel néhány képet az elmúlt hetek eseményeiről a picasá-ra...

Gondolom, azért jó lenne, ha egy-két gondolatot megosztanék a történtekről. Kezdem a mai nappal, mivel arra emlékszem a legjobban.

Ma reggel, inkább késő délelőtt elindultunk Mount Coolum-ba, hogy megmásszuk a hegyet és hogy találkozzunk Ross-szal, mielőtt Londonba indul hétfőn. Mivel az előző esti számítógépezés eléggé hosszúra sikeredett, mind Krisz és én is örültünk, hogy tovább alhattunk, ugyanis ma EKKA Holiday, azaz munkaszüneti nap volt. (Sajnos pont vége van..., de azért jól sikerült.) A számítógépezés kategória eléggé tágan értelmezendő, ugyanis amellett, hogy játszottunk érdekes fejtörőket, ügyességi játékokat, Krisztián dolgozott, és többekkel beszélgettünk, köztük apukámmal, aki élménybeszámolót tartott az elmúlt kb. 3 hónap eseményeiből, és Molnár Zsófival, aki általános iskolai osztálytársam volt. Ez egy kissé nehezebb volt, ugyanis mindekttőnek körülbelül egy óra állt rendelkezésünkre összesen, hogy az elmúlt kb. 10-12 évről eszmecserét folytassunk. így történt, hogy hajnali 4-kor kerültünk ágyba.
Nos ehhez képest, nekem most csak 3 hónapot kellene bepótolnom...

Szóval a mai nap kiválóan sikerült, az idő gyönyörű volt. Mivel későn értünk oda, először Ross-szal és Amy-vel ebédeltünk a Moololaba-i kikötőben. Ross szeptembertől a londoni Zeneakadémián tanul karvezetést, és ma volt a kórusának az utolsó koncertje. A koncert és a 2 órai fogorvosi vizsgálat közé még beszorított egy velünk való találkozást... (Emlékszünk, hogy nekünk is mennyi minden dolgunk volt az utolsó pár hétben, amikor másfél évre eljöttünk otthonról...) Ross egyelőre két évre tervezi az angliai tartózkodását, Amy decemberben követi, aki addig leállamvizsgázik. Viszont benne van a pakliban, hogy ott maradnak, ha később úgy döntenek. Rossnak nem csak ausztrál, de angol állampolgársága is van a szülei révén, így szabadon éldegélhet akár itt, akár ott.
Mivel vasárnap este, a koncertünk után már egyszer elbúcsúztunk Ross-tól, ma már nem könnyeztem meg az elvállásunkat. Viszont megemlékeztem arról, hogy mennyi mindent segített nekem a kórus körüli munkámban, főként a szervezésben.

A búcsú után levezettük felesleges energiánkat, ami ugyan alig volt, és megmásztuk a hegyet. Egy óra volt oda-vissza. Legutóbb, mikor itt voltunk Krisztiánnal kettesben, egy hatalmas zivatar takart be minket, mikor felértünk a hegytetőre. Annyira eláztunk, hogy új ruhákat kellett vennünk, hogy haza tudjunk menni. Ma, amikor felfelé másztunk, megint láttuk a felhőket.. Mondtuk is Krisztiánnal, hogy Coolum ha esőt akar, csak szóljanak, jövünk hegyet mászni. Mikor a hegytetőn éreztük a szél felerősödését, ami egyébként is erős volt, elindultunk lefelé, és szerencsénkre csak az utolsó pár száz méteren kezdett el szemerkélni az eső. Nem volt egyáltalán vészes. Új ruhát sem kaptam...

A hazafelé úton rengeteg kocsi torlódott össze az autópályán. Én elszunyókáltam... szerencsére Krisztián vezetett, és arra ébredtem, hogy a férjem kérdezgeti, hogy kérek-e epret. Hát persze, hogy kértem, csakhogy magunknak kellett azt leszedeni. Krisztián gondolta, hogy a forgalom annyira lassan megy, hogy nem lesz nagy kitérő, ha beugrunk egy közeli farmra, ahol saját magunk szedhetjük az eprünket. Őszintén megmondva, a logikát nem értem emögött, mert ugye akár gyorsan, akár lassan megyünk, ugyanannyi idő az autópályáról letérve belátogatni a farmra, leszedni az epret stb. Szerintem inkább több ideje lehetett azon gondolkodni, hogy mennyire megkívánta az epret, amikor lassabban ment, mivel az út mentén körülbelül száz méterenként egy nagy piros epertábla hírdette a kihagyhatatlan lehetőséget.
Aztán szedtünk epret természetesen, meg jól is laktunk vele, miközben szedtük. A közértben, főként a teszkó-szerű szupermárketekben, leginkább műanyagízű és semmilyenillatú epreket lehet kapni, aminek a közepe fehér. Na ez itt nem olyan volt!! A farmer, aki megmutatta nekünk, hol, hogyan és mennyit szedhetünk, leszedett egy gyönyörűen mosolygó epret, és odaadta, hogy egyem meg. Akkor visszaidéződött bennem a gyerekkorom, amikor kilopóztam a kertbe, hogy én legyek az első, aki megtalálja a piros epret a szőlősorok közé ültetett bokrokon... Fantasztikusan eperízű volt ez az eper. Már el is felejtetettem, hogy ilyen az eperíz.. Igazából nem is szerettem már az epret. A mai nap tehát fordulópont az életemben ebből a szempontból. Visszaszerettem az epret, vagy hogy is mondjam, újra rátaláltam.

Az eperszedés után jó kis kerülőutakon vettük haza az irányt, mert a forgalom természetesen sokkal sűrűbb lett az eperszedés alatt. De nem baj, a rádióban jó muzsika volt, az égen szép villámokat láttunk és közben jókat beszélgettünk, majd egy idő után az eső is eleredt. Brisbane-ben, mintegy 10-15 percre az otthonunktól az eső jéggé "fagyott". Megpróbáltunk leállni, de minden fa, híd és aluljáró alatt foglaltak voltak a helyek, így hősiesen továbbhajtottunk. Holnap meglátjuk, hagyott-e nyomot a jég a kocsin.

Ez a nap egyébként azért esett ilyen jól, mert az elmúlt hetet és az egész hétvégét átdolgoztuk Krisztiánnal. Gabriel Crouch, aki mára jó barátunk, egyébként pedig a híres King's Singers egykori énekese vendégeskedett a kórusunknál. Krisztián volt az, aki az útját megszervezte, én pedig az itt-tartózkodását tettem kellemessé. (Legalábbis nagyon igyekeztem.) A vasárnapi koncertünk remekül sikerült. Két kórus lépett fel, a So-la Voce és egy másik, amelyik direkt ebből az alkalomból szerveződött a hétvégére. A hangverseny felvételét igyekszünk minél előbb hallgatható és talán látható formában közzé tenni. Fotókat már tettem fel a cím alatt taláható linkre.
Az életünk az elmúlt hetekben, de talán hónapokban is e körül az esemény körül forgott. Krisztián levelezgetett a résztvevőkkel, pénzdolgokat bonyolított, meg minden olyat, amihez oda kell figyelni.. Én meg igyekeztem Gabriellel egyeztetni, hogy mit, kivel, hogyan és mikor fog próbálni az ittléte alatt.

Barátokra nem nagyon jutott tehát idő. Piacra jártunk szombatonkét, de most már nem csak a Westend-en található piacra, hanem többre megyünk ki. Mára már kialakult, hogy kinél vásárolunk, mert tudjuk, hol lehet a ízes zöldségeket, gyümölcsöket kapni. Rákaptunk a bio-élelmiszerekre is. Kevesebbet, de finomabbakat eszünk.

Azt hiszem, dióhéjban ennyi. (Uh, talán már nem is dió, inkább kókuszdió, vagy görögdinnyehéjról kéne beszélnem vagy írnom.)