Utazás vissza (vagy haza): Budapest-Bécs-Bangkok-Brisbane

Bangkokból írok,ugyanis hajnali 3-tól képtelen vagyok visszaaludni. Egy fél óra forgolódás után gondoltam, inkább hasznosan töltöm az időt...

Végetért magyarországi szabadságunk. Úgy is mondhatnám, hogy nyaralásunk, hiszen Brisbane a kiindulópontunk. Onnan indultunk, és oda térünk vissza az egy hónapos távollétünk után. Ez a pár hét megint teljesen kizökkentett bennünket életünk nyugodt menetéből, felpezsdített, élettel és erővel töltött meg. Reméljük, kitart a következő, nagyon rövidke látogatásig júliusban, amikor a kórusturné alkalmával kb. egy hetet töltünk majd Magyarországon.

Amíg otthon voltunk, alig érzékeltünk az ausztrál életünket. Én még az egyetemi emailjeimet is csak egyszer néztem meg, és bár találtam fontos, elintézendő dolgot, de nem foglalkoztatott olyan mértékben, hogy másodszor is rávegyem magam, hogy a munkámmal foglalkozzam. (Elvégre is szabadságon vagyok.) Nem tudom, más hogy van ezzel, de szerintem Magyarországról nézve a világ túlsó felén történő dolgok eltörpülnek. Egyszóval, megint megtapasztaltam, hogy „két életem” van.

A hazafelé út pedig jó fórum a számvetésre. Főként olyankor, mikor a jet-lag, (az időeltolódásból adódó időzavar) rásegíti az embert arra, hogy fenn tudjon lenni az éjszaka kellős közepén. (És nem vérfarkas... lásd Lilláék blogja.) Ilyenkor persze a különböző telefonok még más és más időt mutatnak. Például az otthon használt, még pannonos kártyával működő mobilom a magyar időt mutatta, amikor kómásan felkeltem, és ijedten vettem észre, hogy egy órával kevesebb van, mint mikor lefeküdtem. Egy pillanatra az is átfutott az agyamon (a min?), hogy 23 órát simán átaludtam, bár egy röpke eszmélési pillanat múlva ez már lehetetlenségnek tűnt, hiszen a Bangkokba vezető úton majdnem végig aludtam/szenderegtem/bóbiskoltam a majd 10 órát. Ugyanakkor nagyon örülök, hogy hajnalban fenn vagyok, hiszen Brisbane-ben már reggel 6, sőt azóta 7 óra van, így talán becsaptam az időt, és szépen fog menni az átállás, amivel egyébként minden alkalommal hetekig szenvedek.

Amikor leírom, hogy 30 napot töltöttem otthon, soknak tűnik, viszont úgy elreppent, mint a pinty. Sok emberrel találkoztunk, még többel nem. Sajnos a vége felé már kénytelenek voltunk néhány megbeszélt találkozót visszamondani, amit nehéz szívvel tettünk, de a közeli családdal való értékes időtöltés szempontjából fontos volt így döntenünk. Az az egy mégis vígasztal, hogy Ausztráliából majdnem mindenkivel tudunk beszélgetni az msn vagy a skype segítségével. Na persze azt tudják, akik használják az internet adta ezen lehetőségeket, hogy az élő találkozást nem lehet könnyen helyettesteni, hiszen nincs szemkontaktus, érintés, nem igazán érzékeljük, hogyan éli mindennapjait, akivel beszélgetünk, mégis ez a jól sikerült pótszer kiváló formája a kapcsolattartásnak.

Bangkokból, semleges területről szemlélve a mögöttünk hagyott egy hónapot úgy, hogy még nem vetettük bele magunkat a mindennapokba, elevenen élnek a szép emlékek. Még fáj az, hogy elmúlt, és kiélvezem, hogy még érzem ezt a fájdalmat. Tudom, hogy amint elkezdek hétfőn tanítani, már másképp fogom megélni. Az emlékeket nem felejtem, a szépségük megmarad természetesen, de már nem fogok visszavágyni, nem lesz időm nosztalgiázni az elmúlt percek, órák, napok csodáira visszagondolva. Azt hiszem, ez így kell, hogy legyen. (Ámen?)

Egy pár mondatban szívesen megosztom, hogyan utaztunk, és mit tapasztaltunk a bangkoki ittlétünk alatt, hiszen időm mint a pelyva. (Már 5 óra egyébként. Lassan írok.) Talán ott kezdem, amikor Krisztián szüleivel elindult apukámtól, hogy a nagymamáit összeszedve a reptérre vegyék útjukat, ahol később találkoztunk. Szóval amikor Krisztián elhagyta a pár hétre birtokba vett szobánkat apukám házában, nagy üresség-érzés tört rám egy kisebb sírógörcs formájában. Ezt persze igyekeztem titkolni szüleim előtt, akik lent vártak rám, hogy fél óra múlva mi is induljunk, hiszen hogy néz ki, hogy gyenge vagyok, aztán meg azt amúgy is mindig nehezen viselem, amikor anyu meg apu sír, akik tuti nem bírták volna könnyeiket visszatartani. Továbbá nem volt már idő egy esetleges második sírást követően egy újabb make-upot feltenni... Szóval egy érzelmileg eléggé felfokozott állapotban indultunk a reptérre.

Mivel friss hó lepte be az utakat, sok időt hagytunk, hogy kiérjünk, de a legutóbbi látogatásunk óta épített M0-ás autópálya új szakaszán mindössze 25 perc alatt kiértünk a repülőtérre. (Ez korábban a városon keresztül olyan egy órás út volt.) A reptéren a szokásos családi elköszönés jelenet mindig megvisel, most is. (Love Actually – kötelező film!) Tesóm jól tette, hogy vizsgáztatott, nem tudott kijönni. Lehet, hogy legközelebb én is beszervezek egy vizsgát vagy valamit, amikor Ferihegyre megyünk, hogy kihagyhassam ezt a részt. Amikor már a váróban az utazó tömeg közepén magunkra maradtunk, még magyar áron utolsó, legfontosabb telefonhívásaink és sms-eink adtak rólunk hírt a Családnak. Aztán telefon kikapcs.

Amikorra felszálltunk, tudtuk, hogy a család már kábé hazaért. A repülőről Budapest látványa szívszorítóan gyönyörű volt. A sárga fényben kirajzolódó utcák, terek, hidak egy minden pontjában ismerős térkép látványát tárták elénk. (Lásd: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj...”) Ez a térkép fényháló pár órával azelőtt még az életterünk volt. Rokonok, barátok, ismerősök, szerettek maradtak odalenn, akik talán most onnan gondolnak ránk. Ez a most csodája. Állítólag apu meg Ági, Krisztián anyukája hallotta a gépünket a fejük felett elhúzni... Mi sajnos nem láttuk Rákospalotát vagy Újpestet, mert pont alattunk lehetett. Viszont szépen kirajzolódott az M3-as, a Hősök tere meg az Andrássy út, a körútak, a kivilágított hidak,a Margit sziget, a Parlament, na meg a négyeshatos, ahogy kanyargott a lezárt hídtól a Moszkva térig.

Úgy fél óra alatt Bécsbe értünk. A tranzitban betértünk egy jópofa étterembe vacsorázni, ahol elköltöttünk az összes Eurónkat, mind a húszat. Ott internet-kapcsolatot létesítettünk, kitettük a laptopot a szendvicseink mellé, és skype-on mintegy egy órás konferencia-beszélgetést bonyolítottunk szüleinkkel. Ugye nehéz az elválás. Aztán megint irány a belső váró, ott megint egy-két óra semmittevés, Krisztián sakkozott, én meg hol játszottam, hol olvastam, hol meditáltam, hol csak énekelgettem magamnak a legkülönfélébb ülési-fekvési pózokban. Nem volt nagyon unalmas.

Aztán beszállás a gépbe, indulás és Frühstück (reggeli) úgy kábé éjfélkor. De lehet, hogy félreértettük, mert főtt csirke meg marha közül lehetett választani. Én csak a salátát meg a desszertet választottam, mert egyáltalán nem voltam éhes, viszont nagyon álmos. Még gyorsan megfejtettem egy killer sudokut, aztán elaludtam. Na igen, nem volt zökkenőmentes alvás, hiszen a repülő turistaosztályán az ülő-fekvő pozóciók száma még a nagyon kreatív emberek számára is eléggé limitált, így hol Krisztiánra dőlve, hol elzsibbadva szenderegtem végig úgy 7-8 órát, aztán megint hozták a reggelit, bécsi idő szerint 7-kor, ami már a normális szendvics-joghurt-gyümölcs összeállítás volt. (Ekkor gondoltam, hogy a korábbi csak a vacsora lehetett.) Viszont két óra múlva, bangkoki idő szerint délután 3 körül leszálltunk egy bőséges reggeli után.

Bangkokban minden símán ment, taxit fogtunk. A taxiban, ahogy többen tanácsolták, alkudozni próbáltunk. Vicces volt, ahogy a sofőr kevéske angoltudásával, erős hangjával és szenvedélyes gesztikulálásával győzködött minket, hogy az ár nagyon is reális. Lealkudtuk a 450 Baht-ot 400-ra, de végülis a szállodánál Krisztián mégis 450-et adott neki, talán a folklór műsort köszönve meg ezzel. Egyébként a közelekedésbe belekóstolva már örülünk, hogy nem béreltünk autót. A görög és olasz vezetési szokásokkal szabálytalanságban vetekedő bangkoki autózás és motorozás veszélyeire már az első mintegy húsz perces, a reptérről a szállóig vezető bemutató is felhívta a figyelmet. Ehhez képest a magyar szabálytalanságok, amit ausztrál szemmel óriási kihágásoknak éltünk meg, a leányálom kategóriába sorolhatóak.

Miután a szállodában elfoglaltuk szállásunk a 17. emeleten, első utunk a hatodikon található nyílt medencéhez vezetett. Fura volt egy szál fürdőruhában flangálni a tetőn a pár órával ezelőtti minusz 2-3 fokok után. Viszont a nap itt sem sütött, sőt lassan kezdett besötétedni. Úgy hat óra magasságában elhatároztuk, hogy nekivágunk egy igazi Thai éttermet keresni. A portásfiú azt tanácsolta, hogy taxival menjünk, mivel gyalog úgy 20-30 perc lenne a kinézett étterem. Mi köszöntük szépen a tanácsot, és elindultunk gyalog. Mitől kéne tartani? Nem csúszik az út, nincsenek kígyók sem... A forgalom még sokkal nagyobb volt, mint pár órája. A piros lámpák pár autósnak, de főleg motorosnak valahogy nem voltak eléggé pirosak ahhoz, hogy megálljanak, továbbá az nem számít, hogy járda, ha a motorosnak sürgős dolga van, akkor ugorjon félre, aki gyalogosan az útjába kerül stbstb.. Azért nem kerülgetett a szívbaj, mert érdekes volt látni ezeket a szokásokat. Nekem kifejezetten tetszett ez a mediterrán hozzáállás, beleértve a járdát félig elfoglaló, kábé minden 5-10 méteren felállított mozgó pultok a legkülönfélébb kajákkal és giccsekkel. Gondolom, ez is szokás és megszokás kérdése.

Az étteremhez vezető utunkon befoglaltuk magunkat egy Thai masszázsra holnap (ma már ma) estére. Itt is alkudtunk egy kicsit, mert Krisztián megszokta, bár szerintem simán megérdemelnék a teljes árat, ami 250 Baht egy órára. A kialkudott ár szerint mindkettőnknek két órára 900 Baht-ot fogunk fizetni (kb. 30 dollár vagy 5000 forint), míg a szállodai szolgáltatások között egy másfél órás Thai masszázs egy főre 1500 Baht. Már alig várom, hogy kényeztessenek vagy agyon gyúrjanak, gyűrjenek.

Az étterem maga volt a földi paradicsom egy porfészekben, gondolom, pont mint egy oázis a sivatagban. Egy nagyon lepukkant városrészben találtunk rá, már azt hittük, eltévedtünk, mikor kibukkant a szakadozott falú és tetejű házak között a „Once upon a time” (kb. Egyszer volt, hol nem volt) felirat. Fákkal, bokrokkal, egy kisebb tóval és csobogókkal teli kertben ültünk le. A fákat rejtett világítással tették még varázslatosabbá, az asztalokon gyertyák égtek, szóval olyan csöpögős, romantikus filmbe illő atmoszférája volt a helynek, de élőben szívesen részese voltam. Igazi hagyományos kajákat ettünk. Brisbane-ben a környékünkön is van két nagyszerű thai étterem, ahova sokat járunk, tehát ismerjük és szeretjük az ízeket. Tegnap este előételnek paprika-levélbe csomagolt csemegéket, pirított kókuszreszelék, szárított rák, földimogyoró, erőspaprika, lime (lájm), hagyma és gyömbér. Mivel magunk csomagoltuk be a finomságokat, a vakmerő kezdés után, a második csomag már nem tartalmazott erősparikát. J Második fogásnak ketten három tálat rendeltünk, egy rákleves-féleséget, egy kacsasalátát és zöldséges csirkefalatokat. Mind nagyon finom volt, Krisztián annyit evett, hogy már nem fért bele semmi, de még desszertet is szeretett volna. Aztán inkább abban maradtunk, hogy még majd visszajövünk, ha nem találunk jobbat. Végülis van még két esténk. A repülő csak szombaton 23.59-kor indul, elé még pont belefér egy hangulatos, finom vacsora. Ennyit Bangkokról egyelőre.

Dacára a hosszú bejegyzésnek, nem tudom megígérni, hogy mostantól visszatérek a hat évvel ezelőtti kerékvágásba, és szorgalmas blogíróvá válok. Akkor talán, ha álmatlan éjszakáim lesznek. Na, de mitől lennének? Indul a mókuskerék, hétfőtől munka, és minden megy a maga útján...