Töltöttem fel néhány képet az elmúlt hetek eseményeiről a picasá-ra...
Gondolom, azért jó lenne, ha egy-két gondolatot megosztanék a történtekről. Kezdem a mai nappal, mivel arra emlékszem a legjobban.
Ma reggel, inkább késő délelőtt elindultunk Mount Coolum-ba, hogy megmásszuk a hegyet és hogy találkozzunk Ross-szal, mielőtt Londonba indul hétfőn. Mivel az előző esti számítógépezés eléggé hosszúra sikeredett, mind Krisz és én is örültünk, hogy tovább alhattunk, ugyanis ma EKKA Holiday, azaz munkaszüneti nap volt. (Sajnos pont vége van..., de azért jól sikerült.) A számítógépezés kategória eléggé tágan értelmezendő, ugyanis amellett, hogy játszottunk érdekes fejtörőket, ügyességi játékokat, Krisztián dolgozott, és többekkel beszélgettünk, köztük apukámmal, aki élménybeszámolót tartott az elmúlt kb. 3 hónap eseményeiből, és Molnár Zsófival, aki általános iskolai osztálytársam volt. Ez egy kissé nehezebb volt, ugyanis mindekttőnek körülbelül egy óra állt rendelkezésünkre összesen, hogy az elmúlt kb. 10-12 évről eszmecserét folytassunk. így történt, hogy hajnali 4-kor kerültünk ágyba.
Nos ehhez képest, nekem most csak 3 hónapot kellene bepótolnom...
Szóval a mai nap kiválóan sikerült, az idő gyönyörű volt. Mivel későn értünk oda, először Ross-szal és Amy-vel ebédeltünk a Moololaba-i kikötőben. Ross szeptembertől a londoni Zeneakadémián tanul karvezetést, és ma volt a kórusának az utolsó koncertje. A koncert és a 2 órai fogorvosi vizsgálat közé még beszorított egy velünk való találkozást... (Emlékszünk, hogy nekünk is mennyi minden dolgunk volt az utolsó pár hétben, amikor másfél évre eljöttünk otthonról...) Ross egyelőre két évre tervezi az angliai tartózkodását, Amy decemberben követi, aki addig leállamvizsgázik. Viszont benne van a pakliban, hogy ott maradnak, ha később úgy döntenek. Rossnak nem csak ausztrál, de angol állampolgársága is van a szülei révén, így szabadon éldegélhet akár itt, akár ott.
Mivel vasárnap este, a koncertünk után már egyszer elbúcsúztunk Ross-tól, ma már nem könnyeztem meg az elvállásunkat. Viszont megemlékeztem arról, hogy mennyi mindent segített nekem a kórus körüli munkámban, főként a szervezésben.
A búcsú után levezettük felesleges energiánkat, ami ugyan alig volt, és megmásztuk a hegyet. Egy óra volt oda-vissza. Legutóbb, mikor itt voltunk Krisztiánnal kettesben, egy hatalmas zivatar takart be minket, mikor felértünk a hegytetőre. Annyira eláztunk, hogy új ruhákat kellett vennünk, hogy haza tudjunk menni. Ma, amikor felfelé másztunk, megint láttuk a felhőket.. Mondtuk is Krisztiánnal, hogy Coolum ha esőt akar, csak szóljanak, jövünk hegyet mászni. Mikor a hegytetőn éreztük a szél felerősödését, ami egyébként is erős volt, elindultunk lefelé, és szerencsénkre csak az utolsó pár száz méteren kezdett el szemerkélni az eső. Nem volt egyáltalán vészes. Új ruhát sem kaptam...
A hazafelé úton rengeteg kocsi torlódott össze az autópályán. Én elszunyókáltam... szerencsére Krisztián vezetett, és arra ébredtem, hogy a férjem kérdezgeti, hogy kérek-e epret. Hát persze, hogy kértem, csakhogy magunknak kellett azt leszedeni. Krisztián gondolta, hogy a forgalom annyira lassan megy, hogy nem lesz nagy kitérő, ha beugrunk egy közeli farmra, ahol saját magunk szedhetjük az eprünket. Őszintén megmondva, a logikát nem értem emögött, mert ugye akár gyorsan, akár lassan megyünk, ugyanannyi idő az autópályáról letérve belátogatni a farmra, leszedni az epret stb. Szerintem inkább több ideje lehetett azon gondolkodni, hogy mennyire megkívánta az epret, amikor lassabban ment, mivel az út mentén körülbelül száz méterenként egy nagy piros epertábla hírdette a kihagyhatatlan lehetőséget.
Aztán szedtünk epret természetesen, meg jól is laktunk vele, miközben szedtük. A közértben, főként a teszkó-szerű szupermárketekben, leginkább műanyagízű és semmilyenillatú epreket lehet kapni, aminek a közepe fehér. Na ez itt nem olyan volt!! A farmer, aki megmutatta nekünk, hol, hogyan és mennyit szedhetünk, leszedett egy gyönyörűen mosolygó epret, és odaadta, hogy egyem meg. Akkor visszaidéződött bennem a gyerekkorom, amikor kilopóztam a kertbe, hogy én legyek az első, aki megtalálja a piros epret a szőlősorok közé ültetett bokrokon... Fantasztikusan eperízű volt ez az eper. Már el is felejtetettem, hogy ilyen az eperíz.. Igazából nem is szerettem már az epret. A mai nap tehát fordulópont az életemben ebből a szempontból. Visszaszerettem az epret, vagy hogy is mondjam, újra rátaláltam.
Az eperszedés után jó kis kerülőutakon vettük haza az irányt, mert a forgalom természetesen sokkal sűrűbb lett az eperszedés alatt. De nem baj, a rádióban jó muzsika volt, az égen szép villámokat láttunk és közben jókat beszélgettünk, majd egy idő után az eső is eleredt. Brisbane-ben, mintegy 10-15 percre az otthonunktól az eső jéggé "fagyott". Megpróbáltunk leállni, de minden fa, híd és aluljáró alatt foglaltak voltak a helyek, így hősiesen továbbhajtottunk. Holnap meglátjuk, hagyott-e nyomot a jég a kocsin.
Ez a nap egyébként azért esett ilyen jól, mert az elmúlt hetet és az egész hétvégét átdolgoztuk Krisztiánnal. Gabriel Crouch, aki mára jó barátunk, egyébként pedig a híres King's Singers egykori énekese vendégeskedett a kórusunknál. Krisztián volt az, aki az útját megszervezte, én pedig az itt-tartózkodását tettem kellemessé. (Legalábbis nagyon igyekeztem.) A vasárnapi koncertünk remekül sikerült. Két kórus lépett fel, a So-la Voce és egy másik, amelyik direkt ebből az alkalomból szerveződött a hétvégére. A hangverseny felvételét igyekszünk minél előbb hallgatható és talán látható formában közzé tenni. Fotókat már tettem fel a cím alatt taláható linkre.
Az életünk az elmúlt hetekben, de talán hónapokban is e körül az esemény körül forgott. Krisztián levelezgetett a résztvevőkkel, pénzdolgokat bonyolított, meg minden olyat, amihez oda kell figyelni.. Én meg igyekeztem Gabriellel egyeztetni, hogy mit, kivel, hogyan és mikor fog próbálni az ittléte alatt.
Barátokra nem nagyon jutott tehát idő. Piacra jártunk szombatonkét, de most már nem csak a Westend-en található piacra, hanem többre megyünk ki. Mára már kialakult, hogy kinél vásárolunk, mert tudjuk, hol lehet a ízes zöldségeket, gyümölcsöket kapni. Rákaptunk a bio-élelmiszerekre is. Kevesebbet, de finomabbakat eszünk.
Azt hiszem, dióhéjban ennyi. (Uh, talán már nem is dió, inkább kókuszdió, vagy görögdinnyehéjról kéne beszélnem vagy írnom.)
szerda, augusztus 12
szerda, május 20
Árvíz
Ma nem volt kóruspróba, mert páran telefonáltak, hogy betegek, többeknek fáradt a hangja, mert az egyetemen intenzív zenei kurzus van, és már két napja megállás nélkül zuhog az eső. Ez már olyannyira súlyos volt reggel, hogy az egyetem melletti kis tó kiöntött, és meg kellett kerülni.
Queensland délkeleti részén, tehát Brisbane-ben és környékén árvízkészültség van. Délután Krisztián telefonált, hogy a Ross éppen a házuknál áll, és a házunk vízben áll. Mind a ketten rohantunk haza, ahogy csak tudtunk, de akkora dugó volt, hogy egy óra kellett, hogy hazaérjünk a 15 perces úthoz. Mire hazaértem, a víz elvonult, Krisztián már takarított. Ross, akinek a kocsija szervízben kötött ki az áradásokban való pancsolások után, velem volt, és segített takarítani.
A víz kb. 40-45 cm magasan jöhetett be a házba, mert ott láttunk egy vonalat a falon. A takarítás egyébként jókedvűen zajlott, még Jody is átért a végére, négy muffinnal, és egy adag dolgozattal.
Amikor elmentek, megvacsoráztunk, gombás rizst finom roséval és vasárnap facsart ananészléval. Épphogycsak belekóstoltam a finom gyümölcslébe, hallottuk, hogy valami megint nincs rendben. A víz újra betört hozzánk, illetve azt hallottuk, ahogy bugyborékolva szivárog be az ajtó alatti és melletti réseken. A lépcsőről néztük, ahogy lassan emelkedik a vízszint. Közben megmentettünk néhány cipőt, amelyek vidáman úszkálni kezdtek az árban. A garázs még sajnos mindig tele volt olyan holmikkal, amiket eddig nem kellett használni, többnyire téli ruhák, cipők. A zongora nyitva szellőzött, és mi nem tudtunk mit csinálni. Tehetetlenségünkben próbáltunk telefonálgatni ide-oda, kinézni az ablakon, hátha megijed a víz, és visszafordul, de az valamiért csak hömpölygött. Gyertyákért rohantam, mert amikor a vízszint eléri a konnektorokat, lekapcsol az áram. Ez történt a délutáni árnál is. Kb. 4-5 percet kellett várni, hogy a gyertyák romantikus fényében pompázzon házunk.
Krisztián még az első áradásnál beszélt idős szomszédunkkal, akit Chris-nek hívnak. Ő mondta, hogy ő már megszokta ezeket az árvízeket. Na jó, köszönjük szépen, jobb ha felkészülünk mi is. Ez egyébként csak az utca gyengén megszervezett vízelvezető csatornája miatt van. Pontosan nem tudom, miért, de majdcsak megtujduk egyszer. Nem is ez a lényeg..
A lényeg, hogy megmenekültünk... Arra gondoltam, hogy ennél sokkal rosszabb is történhetett volna, mint például Victoriában, az idei bozóttüzek áldozataival, akik nemcsak a házukat, de sok embertársukat is elvesztették a katasztrófa következtében. Ehhez képest mi kismiskák sem vagyunk. Hála Istennek!!!
A víz másodjára úgy 15-20 cm-nél hagyott nyomott a falon. A szomszédék, Colin és Eve átjöttek segíteni, a zongorát, ami még mindig nyitva száradt feltettük hat téglára, ami nem sok, de egy kicsivel magasabb, mint addig, ugyanígy a kanapét is téglalábakra állítottuk, majd a garázsban található összes dobozt felpakoltuk polcokra és a ruhás zsákokat pedig felcipeltük az egyik vendégszobába. Szóval most már csak a SES-től, az állami segélyszolgálattól telefonon megrendelt homokzsákokat várjuk, és felkészültünk a kövekező hullámra.
Az eső egyébként csillapodni látszik, hallatszik. Reméljük, hogy már nem lesz több meglepetés az elkövetkező napokban. Még jelentkezünk, nem kell megijedni, minden rendben, és anyagilag is biztosítva vagyunk.
Queensland délkeleti részén, tehát Brisbane-ben és környékén árvízkészültség van. Délután Krisztián telefonált, hogy a Ross éppen a házuknál áll, és a házunk vízben áll. Mind a ketten rohantunk haza, ahogy csak tudtunk, de akkora dugó volt, hogy egy óra kellett, hogy hazaérjünk a 15 perces úthoz. Mire hazaértem, a víz elvonult, Krisztián már takarított. Ross, akinek a kocsija szervízben kötött ki az áradásokban való pancsolások után, velem volt, és segített takarítani.
A víz kb. 40-45 cm magasan jöhetett be a házba, mert ott láttunk egy vonalat a falon. A takarítás egyébként jókedvűen zajlott, még Jody is átért a végére, négy muffinnal, és egy adag dolgozattal.
Amikor elmentek, megvacsoráztunk, gombás rizst finom roséval és vasárnap facsart ananészléval. Épphogycsak belekóstoltam a finom gyümölcslébe, hallottuk, hogy valami megint nincs rendben. A víz újra betört hozzánk, illetve azt hallottuk, ahogy bugyborékolva szivárog be az ajtó alatti és melletti réseken. A lépcsőről néztük, ahogy lassan emelkedik a vízszint. Közben megmentettünk néhány cipőt, amelyek vidáman úszkálni kezdtek az árban. A garázs még sajnos mindig tele volt olyan holmikkal, amiket eddig nem kellett használni, többnyire téli ruhák, cipők. A zongora nyitva szellőzött, és mi nem tudtunk mit csinálni. Tehetetlenségünkben próbáltunk telefonálgatni ide-oda, kinézni az ablakon, hátha megijed a víz, és visszafordul, de az valamiért csak hömpölygött. Gyertyákért rohantam, mert amikor a vízszint eléri a konnektorokat, lekapcsol az áram. Ez történt a délutáni árnál is. Kb. 4-5 percet kellett várni, hogy a gyertyák romantikus fényében pompázzon házunk.
Krisztián még az első áradásnál beszélt idős szomszédunkkal, akit Chris-nek hívnak. Ő mondta, hogy ő már megszokta ezeket az árvízeket. Na jó, köszönjük szépen, jobb ha felkészülünk mi is. Ez egyébként csak az utca gyengén megszervezett vízelvezető csatornája miatt van. Pontosan nem tudom, miért, de majdcsak megtujduk egyszer. Nem is ez a lényeg..
A lényeg, hogy megmenekültünk... Arra gondoltam, hogy ennél sokkal rosszabb is történhetett volna, mint például Victoriában, az idei bozóttüzek áldozataival, akik nemcsak a házukat, de sok embertársukat is elvesztették a katasztrófa következtében. Ehhez képest mi kismiskák sem vagyunk. Hála Istennek!!!
A víz másodjára úgy 15-20 cm-nél hagyott nyomott a falon. A szomszédék, Colin és Eve átjöttek segíteni, a zongorát, ami még mindig nyitva száradt feltettük hat téglára, ami nem sok, de egy kicsivel magasabb, mint addig, ugyanígy a kanapét is téglalábakra állítottuk, majd a garázsban található összes dobozt felpakoltuk polcokra és a ruhás zsákokat pedig felcipeltük az egyik vendégszobába. Szóval most már csak a SES-től, az állami segélyszolgálattól telefonon megrendelt homokzsákokat várjuk, és felkészültünk a kövekező hullámra.
Az eső egyébként csillapodni látszik, hallatszik. Reméljük, hogy már nem lesz több meglepetés az elkövetkező napokban. Még jelentkezünk, nem kell megijedni, minden rendben, és anyagilag is biztosítva vagyunk.
kedd, május 19
Réges-régen nem írtam, bár rengeteg minden történt, ami említést érdemelt volna. Viszont nem volt időm vagy/és erőm leülni, összeszedni a gondolataimat, és beszámolni az eseményekről.
Megpróbálom most. Bár az összeszedés része egy kicsit húzós lesz, és úgy gondolom, hogy nem fog sikerülni.
Amióta nem írtam, beköszöntött az ősz. Az esték, és főleg a reggelek jóval hűvősebbek, bár napközben még mindig jó meleg van. Hajnalban annyira lehűl, hogy elő kellett hát vennünk a paplant a szekrény mélyéből. (Elsőre megtaláltuk, ami nagy szó, hiszen még ebben a házban nem kellett használni, és így nagyrészben elteszünk valamit valahova, és utána keressük egy jó ideig, amikor kell. Emiatt sok dolog még mindig a dobozokban van a kocsi mellett a garázsban. Csak hogy tudjuk, hogy hol keressük, ha kellene.)
Május első hétvégéjét, Warwick-ban töltöttük, ami kb. 2 órányi kocsikázásra van a kontinens belseje felé, a Nagy Vízválasztó Hegység mögött, innen nézve. Ott még hűvősebb volt. A Peace Festival-ra (Béke Fesztivál) voltunk hivatalosak, ahol vasárnap reggel kórust kellett tanítanom. A fesztivál egyébként egy kisebb Sziget volt (sokkkkkkal kisebb), helyi zenekarok fellépése mellett különböző érdekképvseleti szervezetek mutatkoztak be, majd vasárnap este egy hosszú és érdekes program keretében, egy ausztrál bennszülött "álom-történetet" adtak elő meghívott és helyi csoportok. Az egész fesztivált a város egyik közössége szervezi minden második évben. A közösség magja a "School of Total Education" (Teljes /ember/ oktatás iskolája?) tanári gárdája, akikkel nagyon jóban lettünk. A kóruspróba után, amit az iskola ebédlőjében tartottam, körbevezettek az iskola épületein, miközben dióhéjban elmesélték az iskola történetét, filozófiáját.
Az iskola honlapja: http://www.sote.qld.edu.au/
A múlt hétvégén az Ausztrál Hangok Fesztiválon tartottam két foglalkozást. Ezt a fesztivált az egyik Brisbane-ben élő zeneszerző, Stephen Leek és kórusa a "The Australian Voices" szervezte. A fesztivál egy koncerttel zárult, ahol csak ausztrál darabot adhattunk elő. A So-la Voce néhány könnyebb darab mellett, egy rendkívül nehéz művet is énekelt, egy most készülő opera egyik kórusát. A teljes operát szeptemberben adjuk elő a Brisbane Festival keretében.
Úgy tűnik ebből a leírásból, hogy csak fesztiválokra járunk. Azonban emellett dolgozunk mindketten, sőt két hete még Lilláékat is át tudtuk hívni vendégségbe. Az ikrek, akik már majdnem másfél évesek, sikongatva fedezték fel a ház különböző zugait, amikor megérkeztek. Mivel követtük őket mindehova, nem vettük észre, amikor Balázs felakasztotta egyik festményét a vendégszoba falára. Na persze, amint az ikrek újra beszaladtak abba a szobába, ott állt a meglepetés, egy csodálatos, olasz hangulatú kép, amiben azóta a hálószobánkban gyönyörködünk. A vendégeskedés jól sikerült, Balázs felállított a gyerekeknek egy kis "ketrecet", ami tlajdonképpen a terasz volt, csak a ki- és bejáratok helyén voltak a kerítések, amit a gyerekek rángattak, majd rájöttek, hogy még erősödniük kell ahhoz, hogy áttörjenek, így tovább futkároztak körbe-körbe. Szerencsére, olyan gyorsan azért nem erősödnek, hogy a nap végére ketrectörők legyenek.
Krisztián szakácsművészete mindannyiunkat lenyűgözött. Előételnek sült rákot kaptunk joghurtos uborkasalátátval. Utána következtek az ebéd fénypontjai, almás báránymáj sült hagymával és pulykamell, amit külön kellett hajkurászni, mert nem mindehol árulnak ám ilyen különlegességet. Desszertnek a már bevált sáfrányos, szirupos főtt körtét készített. Én a kukta szerepét játszottam, gondolom, sikerrel, mert szinte minden idejében elkészült, mire a vendégek jöttek.
Tervezünk egy "házavató" magyar bulit is tartani, amire nem jutott még időnk eddig. Egyelőre úgy tűnik, hogy a hétvégéink jól televannak, és amikor nem, akkor meg jól esik egy kis kertészkedés, fűnyírás, leesett pálmaágak begyömöszkölése a kukába stb.
Megpróbálom most. Bár az összeszedés része egy kicsit húzós lesz, és úgy gondolom, hogy nem fog sikerülni.
Amióta nem írtam, beköszöntött az ősz. Az esték, és főleg a reggelek jóval hűvősebbek, bár napközben még mindig jó meleg van. Hajnalban annyira lehűl, hogy elő kellett hát vennünk a paplant a szekrény mélyéből. (Elsőre megtaláltuk, ami nagy szó, hiszen még ebben a házban nem kellett használni, és így nagyrészben elteszünk valamit valahova, és utána keressük egy jó ideig, amikor kell. Emiatt sok dolog még mindig a dobozokban van a kocsi mellett a garázsban. Csak hogy tudjuk, hogy hol keressük, ha kellene.)
Május első hétvégéjét, Warwick-ban töltöttük, ami kb. 2 órányi kocsikázásra van a kontinens belseje felé, a Nagy Vízválasztó Hegység mögött, innen nézve. Ott még hűvősebb volt. A Peace Festival-ra (Béke Fesztivál) voltunk hivatalosak, ahol vasárnap reggel kórust kellett tanítanom. A fesztivál egyébként egy kisebb Sziget volt (sokkkkkkal kisebb), helyi zenekarok fellépése mellett különböző érdekképvseleti szervezetek mutatkoztak be, majd vasárnap este egy hosszú és érdekes program keretében, egy ausztrál bennszülött "álom-történetet" adtak elő meghívott és helyi csoportok. Az egész fesztivált a város egyik közössége szervezi minden második évben. A közösség magja a "School of Total Education" (Teljes /ember/ oktatás iskolája?) tanári gárdája, akikkel nagyon jóban lettünk. A kóruspróba után, amit az iskola ebédlőjében tartottam, körbevezettek az iskola épületein, miközben dióhéjban elmesélték az iskola történetét, filozófiáját.
Az iskola honlapja: http://www.sote.qld.edu.au/
A múlt hétvégén az Ausztrál Hangok Fesztiválon tartottam két foglalkozást. Ezt a fesztivált az egyik Brisbane-ben élő zeneszerző, Stephen Leek és kórusa a "The Australian Voices" szervezte. A fesztivál egy koncerttel zárult, ahol csak ausztrál darabot adhattunk elő. A So-la Voce néhány könnyebb darab mellett, egy rendkívül nehéz művet is énekelt, egy most készülő opera egyik kórusát. A teljes operát szeptemberben adjuk elő a Brisbane Festival keretében.
Úgy tűnik ebből a leírásból, hogy csak fesztiválokra járunk. Azonban emellett dolgozunk mindketten, sőt két hete még Lilláékat is át tudtuk hívni vendégségbe. Az ikrek, akik már majdnem másfél évesek, sikongatva fedezték fel a ház különböző zugait, amikor megérkeztek. Mivel követtük őket mindehova, nem vettük észre, amikor Balázs felakasztotta egyik festményét a vendégszoba falára. Na persze, amint az ikrek újra beszaladtak abba a szobába, ott állt a meglepetés, egy csodálatos, olasz hangulatú kép, amiben azóta a hálószobánkban gyönyörködünk. A vendégeskedés jól sikerült, Balázs felállított a gyerekeknek egy kis "ketrecet", ami tlajdonképpen a terasz volt, csak a ki- és bejáratok helyén voltak a kerítések, amit a gyerekek rángattak, majd rájöttek, hogy még erősödniük kell ahhoz, hogy áttörjenek, így tovább futkároztak körbe-körbe. Szerencsére, olyan gyorsan azért nem erősödnek, hogy a nap végére ketrectörők legyenek.
Krisztián szakácsművészete mindannyiunkat lenyűgözött. Előételnek sült rákot kaptunk joghurtos uborkasalátátval. Utána következtek az ebéd fénypontjai, almás báránymáj sült hagymával és pulykamell, amit külön kellett hajkurászni, mert nem mindehol árulnak ám ilyen különlegességet. Desszertnek a már bevált sáfrányos, szirupos főtt körtét készített. Én a kukta szerepét játszottam, gondolom, sikerrel, mert szinte minden idejében elkészült, mire a vendégek jöttek.
Tervezünk egy "házavató" magyar bulit is tartani, amire nem jutott még időnk eddig. Egyelőre úgy tűnik, hogy a hétvégéink jól televannak, és amikor nem, akkor meg jól esik egy kis kertészkedés, fűnyírás, leesett pálmaágak begyömöszkölése a kukába stb.
szombat, április 11
Mackay Gyerekkórus Fesztivál
Múlt hétvégén Mackayban és környékén voltunk, ahol vasárnap és hétfőn a Helyi Általános Iskolák Kórusfesztiválján vezényeltem.
Egy rendkívül jól szervezett, "Éneklő Ifjúság" féle hangversennyel zárult a két nap hétfő este. A koncert végén körülbelül 500 gyerek énekelt a színapdon, akikhez a zárószámokban csatlakozott egy erre a fesztiválra összeállt 60-70 fős "community choir". Ebben a felnőtt kórusban pedig három olyan gimis énekkar is énekelt, akikkel tavaly dolgoztam a Középiskolás Kórusfesztiválon. Jó volt újra látni az ismerős arcokat a korábbi évekből.
Azért mondom, hogy évekből, mert Mackayban most már negyedszerre voltam. Először 2004 júliusában tanítottam a Téli zenei tanfolyamon, majd 2005-ben, a gimis énekkari feszitválon voltam vendégkarnagy. Akkor egyébként Balázs is ott volt, mert utána mentünk Eungalába, ahol talán még emlékeznek sokan, kacsacsőrű emlőst fényképeztünk.
Itt Mackayban minden egyes alkalommal az volt a tapasztalatom, hogy az emberek még kedvesebbek, közvetlenebbek és vendégszertőbbek, mint Brisbane-ben. Ez érdekes, mert már Brisbane is "kedvesebb", mint Sydney, ráadásul Sydney is "emberibb" talán, mint Európa számos városa. Ez persze a saját meglátásom, és nem feltétlenül általános vélemény vagy az igazság.
Azt gondolom, hogy rengeteget számít, hogy a turisták mennyire cipelik be erre az Óperencián túli világba a saját viselkedésüket (kultúrájukat?). Szóval Mackay még csak kissé érintett, és igazi mesebeli "jóságos" emberekkel lehet találkozni, akik nem szégyenlik kimutatni, hogy jók.
Mivel az egyetemen nincsenek óráim csütörtökön és pénteken, Krisztiánnal elhatároztuk, hogy már csütörtökön elutazunk, és ellátogatunk az egyik közeli szigetre. Mackay-tól kb. 150 km-re északra található a Whitsundays Szigetek. Ez a 74 szigetből álló csoport, a Nagy korallzátony része. Mi a legközelebbi szigetre, a Daydream Islandra hajóztunk ki, és töltöttünk el két és fél napot. Nagyot pihetünk. Igazából sok minden mást nem is tudtunk volna csinálni. Tipikus turista csalogató hely, ahol Ausztrália és a világ minden részéből érkeznek vendégek.
Nem Mackay, az biztos. Drága és kissé "embertelenebb". Persze azért még mindig mosolyognak a pincérek itt-ott. A szigeten dolgozók, ott is laknak, és nem keresnek sokkal többet annál, mintha egy syndey-i étteremben szolgálnának fel. Viszont a nyugalom és a környék megfizethetetlen. Na, nem mintha most hirtelen oda akarnánk költözni, de kacérkodtunk a gondolattal, hogy milyen lett volna mondjuk 10 évvel korábban hallani ilyen lehetőségről.
Képeket teszünk fel, amint befejeztük ma a festést.
Ugyanis Krisztián elkezdte kiszínezni az dolgozószobát. Még csak a plafonnál tart, ami fehér marad, de már alig várom, hogy besárguljunk. Remélem, beszámol arról, hogyan sikerült. Továbbra is unszolom...
Amint befejeztem az írást, akkor vettem észre, hogy ma van a költészet világnapja (otthon), így József Attila születésnapja is!!!
Egy rendkívül jól szervezett, "Éneklő Ifjúság" féle hangversennyel zárult a két nap hétfő este. A koncert végén körülbelül 500 gyerek énekelt a színapdon, akikhez a zárószámokban csatlakozott egy erre a fesztiválra összeállt 60-70 fős "community choir". Ebben a felnőtt kórusban pedig három olyan gimis énekkar is énekelt, akikkel tavaly dolgoztam a Középiskolás Kórusfesztiválon. Jó volt újra látni az ismerős arcokat a korábbi évekből.
Azért mondom, hogy évekből, mert Mackayban most már negyedszerre voltam. Először 2004 júliusában tanítottam a Téli zenei tanfolyamon, majd 2005-ben, a gimis énekkari feszitválon voltam vendégkarnagy. Akkor egyébként Balázs is ott volt, mert utána mentünk Eungalába, ahol talán még emlékeznek sokan, kacsacsőrű emlőst fényképeztünk.
Itt Mackayban minden egyes alkalommal az volt a tapasztalatom, hogy az emberek még kedvesebbek, közvetlenebbek és vendégszertőbbek, mint Brisbane-ben. Ez érdekes, mert már Brisbane is "kedvesebb", mint Sydney, ráadásul Sydney is "emberibb" talán, mint Európa számos városa. Ez persze a saját meglátásom, és nem feltétlenül általános vélemény vagy az igazság.
Azt gondolom, hogy rengeteget számít, hogy a turisták mennyire cipelik be erre az Óperencián túli világba a saját viselkedésüket (kultúrájukat?). Szóval Mackay még csak kissé érintett, és igazi mesebeli "jóságos" emberekkel lehet találkozni, akik nem szégyenlik kimutatni, hogy jók.
Mivel az egyetemen nincsenek óráim csütörtökön és pénteken, Krisztiánnal elhatároztuk, hogy már csütörtökön elutazunk, és ellátogatunk az egyik közeli szigetre. Mackay-tól kb. 150 km-re északra található a Whitsundays Szigetek. Ez a 74 szigetből álló csoport, a Nagy korallzátony része. Mi a legközelebbi szigetre, a Daydream Islandra hajóztunk ki, és töltöttünk el két és fél napot. Nagyot pihetünk. Igazából sok minden mást nem is tudtunk volna csinálni. Tipikus turista csalogató hely, ahol Ausztrália és a világ minden részéből érkeznek vendégek.
Nem Mackay, az biztos. Drága és kissé "embertelenebb". Persze azért még mindig mosolyognak a pincérek itt-ott. A szigeten dolgozók, ott is laknak, és nem keresnek sokkal többet annál, mintha egy syndey-i étteremben szolgálnának fel. Viszont a nyugalom és a környék megfizethetetlen. Na, nem mintha most hirtelen oda akarnánk költözni, de kacérkodtunk a gondolattal, hogy milyen lett volna mondjuk 10 évvel korábban hallani ilyen lehetőségről.
Képeket teszünk fel, amint befejeztük ma a festést.
Ugyanis Krisztián elkezdte kiszínezni az dolgozószobát. Még csak a plafonnál tart, ami fehér marad, de már alig várom, hogy besárguljunk. Remélem, beszámol arról, hogyan sikerült. Továbbra is unszolom...
Amint befejeztem az írást, akkor vettem észre, hogy ma van a költészet világnapja (otthon), így József Attila születésnapja is!!!
szombat, március 21
Az első...
Amióta itt élünk, ma volt az első Választás, ahol ausztrál állampolgárokként szavaznunk kellett. A queenslandi parlamenti képviselőket választottuk meg.
Mivel állampolgári kötelesség választani, illetve részt venni a választáson, mi sem tudtuk elbliccelni azt. Gondolom, hogy itt sokat nem változtat, hogy ki van kormányon, az embereknek mindig lesz annyi pénzük, hogy boldogan éljenek, mert van mit enniük. (Ha nincs, akkor meg elmennek pecázni.) Krisztián és én is kisebb internetes kutatást végeztünk a lehetséges jelöltek felől. Na jó, ez nem volt több, mint kb. egy-két órás google-özés, de gondolom, ez azért mégiscsak jobb, mint az néhány perccel a szavazás előtt kézhezkapott kampánycetlik alapján való beikszelgetés. Ja? És nem x-elni kell, hanem számokat írni, hogy ki az első, második stb. jelöltünk.
Ebéd előtt éltük meg ezt a történelmi eseményt az egyik közeli állami iskolában. A héten kiküldött szavazócetlin kb. 8 lehetséges helyszín szerepelt, amik közül kiválaszthattuk, melyik esik utunkba. Én reggel jógán voltam, amíg Krisztián szépen lenyírta a füvet, és nem nagyon mentünk sehova. Mindegy volt, hova megyünk, mert otthonról indultunk, és mindegyik helyszín elég közel volt. m Ha jól emlékszem a szavazóhelyek között leginkább állami iskola, óvoda és templom szerepelt.
A szavazás és néhány ház körüli teendő elvégzése után lepihentem, mert este koncetünk volt a St John's Cathedralban a So-la Vocéval.
A koncert előtt, 5-től fényképezkedés volt. Az egyik szoprán, Katie anyukája felajánlotta, hogy lefotózza a kórust. Szóval 5-6-ig csoport- és egyéni portrékat készítettünk, aztán 6-tól beéneklés és próba.
A hangverseny fél 8-kor kezdődött. Ez volt idei első koncertünk, hat új énekessel fedélzeten. A darabok között nagyon nehezek is voltak, főleg Britten Sacred and Profane című ciklusa, amely rengeteg munkát igényelt. Az évet körülbelül egy hónapja kezdtük. Eddig mindössze hat-hét próbánk volt, és hát bevallom, úgy éreztem, hogy a kórus nem volt 120 százalékban felkészülve a fellépésre. Ez is egy első... Általában mindent túlbiztosítok, és agyonpróbálok, hogy minden a terv szerint menjen. Most nem volt rá lehetőségem. Nem volt annyi időm.
Nagyon izgultam, pedig már évek óta nem vagyok ideges fellépések előtt. Kisebb izgalom persze általában mindig van, de most komolyan aggódtam, hogy hogy s mint lesz, vajon összejönnek-e a nehezebb részek. Viszont a koncert fantasztikusan jól sikerült. Az énekesek megmutatták, hogy mennyire össze tudják magukat szedni ilyen helyzetben. Rendkívül elégedett voltam a szerepléssel. Egy zeneszerző, akinek az opera-bemutatóján fogunk énekelni szeptemberben ott volt a nézők soraiban, továbbá néhány kollégám is eljött meghallgatni bennünket. Mind nagyon lelkesen köszöntöttek a koncert végén.
Azt hiszem, ma úgy fogok aludni, mint egy kisbaba, elégedetten, és gondtalanul... Rám fér!!! (.. VAGY mert megérdemlem...)
Mivel állampolgári kötelesség választani, illetve részt venni a választáson, mi sem tudtuk elbliccelni azt. Gondolom, hogy itt sokat nem változtat, hogy ki van kormányon, az embereknek mindig lesz annyi pénzük, hogy boldogan éljenek, mert van mit enniük. (Ha nincs, akkor meg elmennek pecázni.) Krisztián és én is kisebb internetes kutatást végeztünk a lehetséges jelöltek felől. Na jó, ez nem volt több, mint kb. egy-két órás google-özés, de gondolom, ez azért mégiscsak jobb, mint az néhány perccel a szavazás előtt kézhezkapott kampánycetlik alapján való beikszelgetés. Ja? És nem x-elni kell, hanem számokat írni, hogy ki az első, második stb. jelöltünk.
Ebéd előtt éltük meg ezt a történelmi eseményt az egyik közeli állami iskolában. A héten kiküldött szavazócetlin kb. 8 lehetséges helyszín szerepelt, amik közül kiválaszthattuk, melyik esik utunkba. Én reggel jógán voltam, amíg Krisztián szépen lenyírta a füvet, és nem nagyon mentünk sehova. Mindegy volt, hova megyünk, mert otthonról indultunk, és mindegyik helyszín elég közel volt. m Ha jól emlékszem a szavazóhelyek között leginkább állami iskola, óvoda és templom szerepelt.
A szavazás és néhány ház körüli teendő elvégzése után lepihentem, mert este koncetünk volt a St John's Cathedralban a So-la Vocéval.
A koncert előtt, 5-től fényképezkedés volt. Az egyik szoprán, Katie anyukája felajánlotta, hogy lefotózza a kórust. Szóval 5-6-ig csoport- és egyéni portrékat készítettünk, aztán 6-tól beéneklés és próba.
A hangverseny fél 8-kor kezdődött. Ez volt idei első koncertünk, hat új énekessel fedélzeten. A darabok között nagyon nehezek is voltak, főleg Britten Sacred and Profane című ciklusa, amely rengeteg munkát igényelt. Az évet körülbelül egy hónapja kezdtük. Eddig mindössze hat-hét próbánk volt, és hát bevallom, úgy éreztem, hogy a kórus nem volt 120 százalékban felkészülve a fellépésre. Ez is egy első... Általában mindent túlbiztosítok, és agyonpróbálok, hogy minden a terv szerint menjen. Most nem volt rá lehetőségem. Nem volt annyi időm.
Nagyon izgultam, pedig már évek óta nem vagyok ideges fellépések előtt. Kisebb izgalom persze általában mindig van, de most komolyan aggódtam, hogy hogy s mint lesz, vajon összejönnek-e a nehezebb részek. Viszont a koncert fantasztikusan jól sikerült. Az énekesek megmutatták, hogy mennyire össze tudják magukat szedni ilyen helyzetben. Rendkívül elégedett voltam a szerepléssel. Egy zeneszerző, akinek az opera-bemutatóján fogunk énekelni szeptemberben ott volt a nézők soraiban, továbbá néhány kollégám is eljött meghallgatni bennünket. Mind nagyon lelkesen köszöntöttek a koncert végén.
Azt hiszem, ma úgy fogok aludni, mint egy kisbaba, elégedetten, és gondtalanul... Rám fér!!! (.. VAGY mert megérdemlem...)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)