Április 3.

Április 3. szombat
Este nem volt erőm, mert igen későn kerültünk ágyba, de most reggel nekiállok. Felkeltem kissé korábban, mint gondoltam, így hát kiültem az erkélyre, mivel élvezni szeretném a napsütést. Hátam mögött a kiskert, jobbra a bambusz liget, balra a száradó ruhák.
A héten szakmai kérdésekkel foglalkoztattak főként. Egy kis problémám adódott az egyik tanítványommal, aki valamelyik este felkeresett, és elmondta az elvárásait velem szemben. A dolog lényege, hogy többekkel együtt úgy látja, azt nehezményezik, hogy igazából velem semmi újat nem tanultak eddig, és fél, hogy ez kevés lesz a harmadévben. Adalékként annyit, hogy szolfézsról van szó, ami azért köztudott, hogy inkább gyakorlati tantárgy. Az órákon azt vettem észre abból, ahogy dolgoznak, hogy igencsak rájuk fér a gyakorlás, mert bár elméletileg tudják a dolgokat, a legalapvetőbb dolgokkal is nehezen birkóznak meg. Ezért a rengeteg gyakorlás, és inkább kisebb feladatok tömege, amivel szinte a csoport minden tagja megbirkózik, mint olyan nehézségekkel való küzdelem, amelyhez a befektetett energia sokkal több, mint a vele együtt járó fejlődés mértéke. Remélem, elég egyértelmű voltam, ha nem, kérdezzenek, kérdezzetek. Őket is erre kérem mindig.
Tulajdonképpen örülnöm is kell, hogy ez a leányzó őszintén elmondta, mi a véleménye, remélem, belátja egyszer, hogy amit teszek, érte teszem. Kollégáim, segítőim, az otthoniak mind megerősítettek abban, hogy ők is úgy látják, ez a helyes út, az első szembesülés után szükségem is volt biztatásra, mert bevallom, egy kissé elkeseredtem. Aztán Herboly Ildikó, aki révén itt taníthatok, írt nekem egy kedves, biztató levelet, és lelki békém kezdett helyreállni. (Sajnos sok problémám van, volt abból, hogy minden apróságot a szívemre veszek, de hát most mondjam, hogy érzékeny lelkű zenész vagyok???)
Erről jut eszembe, hogy Paul, egyik tanítványom, akivel korábban egy péntek délután Björk filmjéről beszélgettünk, és aki a következő héten valamilyen lelki válság miatt nem jött órára, most megkeresett az irodában, és őszintén elmondta, hogy milyen bajban van. Részletesen nem mondom el a történetet, csak ami a kedves olvasókra tartozik, hogy hetente kétszer pszichológushoz jár, ha jól értettem, 160 dollárt fizet egy 45 perces alkalomért. Mondtam neki, hogy hozzám ingyen jöhet, én szívesen meghallgatom, még ha semmit sem értek belőle, biztos segít, ha elmondhatja valakinek.
Ám nem ő volt az egyetlen, aki így kiöntötte lelkét ezen a héten. Egy másik fiú, Ryan, aki a kezdő karvezetés csoportomba jár, és véleményem szerint hihetetlen tehetséges jött oda hozzám kóruspróba után, és öntötte ki lelkét az egyik kórustaggal kapcsolatban, és kérte, hogy értsem meg, de lehet, hogy nem tud járni vele együtt. Elmondtam neki a véleményem a dologról, és kértem, hogy próbálja valahogy megoldani azzal a másikkal, mert itt nem csak a kóruspróbáról van szó. Azt hiszem, hogy nem kellene ennél részletesebben leírni a konkrét esetet, mert elég személyes. Egyébként Ryan, amikor felmondani jött először, rendkívül beszédes volt, és legalább egy fél órát beszélgettünk mindenféléről, Európáról, Ausztráliáról, történelemről, kultúráról.
Ezek a felmondások egyébként már több mint egy hete folynak, és ez annyit jelent, hogy jönnek a karvezetés tanítványok, és ének-zongorával előadják nekem a kötelező darabokat. Vannak köztük igazán ügyesek, de van olyan, akit nem értem, hogy hogy lehet az, egy dallamot még magában sem tud tisztán elénekelni. Többnyire szorgalmasak, és jól megtanulják a leckét, gondolom nem csak azért, mert beleszámít a félévi jegybe, bár tudom, látom, hogy azért sokak számára elsősorban ez jelenti a sikert. De hát még igen fiatalok, diákok voltak eddig egész életükben…
A kóruspróbám pénteken elég jól sikerült. Igaz, mindössze velem együtt tízen voltunk, de ha első alkalommal ennyien érdeklődnek, talán ez kibővülhet tizenhat körülire. Igazából nem is szeretnék nagy kórust, hanem inkább kis létszámú énekegyüttes-félét. A szólamok aránya a következő volt, két basszus (Ryan a karvezetés csoportból és Brendhan a szolfézs csoportból), három tenor (Krisztián, a férjem, Joe, aki egyszer régen beköszönt az irodámba, egyébként nem tanítom, de bármikor meglát a folyosón, hangosan üdvözöl, és Nic a szolfézscsoportból, énekes), két alt, (Yasmin a karvezetés csoportból és Maggie a szolfézs csoportból, aki dán, csak itt tanul), plusz néha Joe is altot énekelt, és két szoprán (Felicity, akivel James hazahozott múlt héten a kórusáról és én). Jó sok művet áténekeltünk, és általában olyanokat vettem elő, amiket már a Viva Vocéval otthon énekeltünk, hogy kapásból zenét tudjak nekik mutatni azokon keresztül. (Purcell: In these delightful pleasent groves, nagyon jól énekelték szöveggel is, Liszt: Salve Regina, ezt még meg kell gondolnom, mert egyelőre túl kevesen vagyunk hozzá, Morley: Sing We and Chant It, ezt nem énekeltük a VV-vel, Nystedt: Laudate, és szeretném megtanítani nekik a Victoria: O magnum misterium-ot, amit egyelőre csak áténekeltünk.)
A próba után még volt időnk, és beszélgettünk egy sort azokkal, akiknek nem kellett elrohanniuk. Nagyon kedves, jó kedélyű társaság. Maggie-ről, a dán lányról kiderült, hogy őt csak érdekli a zene, igazából matek-fizika szakos itt az egyetemen. Viccelődtünk, hogy megszervezünk egy turnét Európába magunknak, ahol a két fő állomás Dánia és Magyarország lesz.
Hazaérkezésem után jött értem Laci, akit meghívtam, hogy legyen a kísérőm a jazz-bárban, ahol a tanítványaim játszanak ma este. A hely, ahova indultunk a Cityben volt, mire kitaláltuk, hogy parkoljunk Laci állandó parkolóhelyén. Na, ezt elmesélem. Laci a Cityben dolgozik hétköznaponként hajnali négytől reggel fél kilencig. A főnöke egyik barátjának fizetett parkolóhelye van az egyik ház alatti parkolóban, amit Laci használ ezekben az időkben. Ez egy zárt parkoló, amihez Laci is kapott kulcsot. Felhívtuk a főnököt, engedélyt kértünk, hogy használhassuk pár órára a parkolóját. Így elég sok pénzt takarítottunk meg, mivel a Cityben, mint már korábban megírtuk, igen drága a parkolás.
A Jorge klub, vagy bár, ahova igyekeztünk a George Streeten található, a Treasury Casinóval szinte szemben. Vettünk két italt, és beültünk meghallgatni a zenészeket. Nagyon örültek, mikor megláttak, én pedig meglepetéssel tapasztaltam, hogy a hallgatóság között ott volt Mic, a szolfézscsoportból, az ősz hajú, copfos ember, aki sokat kérdez. Vele is megörültünk egymásnak, Lacit bemutattam neki. A zene nagyon jó volt, pont egy jazz-bárba való, és a zenészeket tényleg zenészeknek lehet nevezni. Ez sajnos az órákon még nem derült ki számomra, de hát mire valók a koncertek. A fellépésükről úgy szereztem tudomást, hogy mind a két srác, Micah és River akart jönni kóruspróbára, de az időpont nem volt jó nekik, és elmondták, hogy itt fognak játszani. Aztán megkérdeztem, pontosítottam velük, hol, mikor, és eljöttünk meghallgatni őket.
Krisztián akkor ért oda, mikor a második blokkjukat játszották. Akkorra már Mic elment, de jött egy újabb tanítványom, Elly a karvezetők közül. Ő egy igen szép lány, hosszú szőke hajjal, Laci szerint nem tipikus ausztrál. Lacinak nem tetszenek a tipikus ausztrál lányok, mert szerinte igénytelenek. Ellyvel beszélgettünk kicsit, majd fél kilenc után, mikor vége lett a muzsikálásnak, eldöntöttük, hogy mégsem megyünk táncolni, hanem megmutatjuk Lacinak a Hajós András műsorából kapott válogatásunkat, amit Krisz szülei küldtek múlt héten. Nagyokat nevettünk a vicces megnyilvánulásokon, majd Laci hazaszáguldott, mi meg elkezdtünk filmet nézni, ami nálam általában az alvás első fázisa, és most is így történt, valahol a közepén, elején, elaludtam rajta.
Időközben beborult az ég, bár azért nincs hideg, egy pólóban és rövidnadrágban ülök a teraszunkon. Nemsokára bemegyünk az egyetemre, hogy Krisz szüleivel találkozzunk az interneten, akikkel előre megbeszéltük, hogy az éjszaka kellős közepén ebben az élményben részesítjük őket. Este pedig újabb koncertre megyünk az egyetem mellett levő kollégiumok egyikébe, ahol az egyik szolfézsos diákom fog egy zenekart vezényelni igen komoly műsorral.