Évkezdés

A tanév nem egészen két hete vette kezdetét az egyetemen. Pontosabban egy hete és két napja, viszont a tanárképző osztály, akik reménység szerint jövő januárban tanár bácsik és tanár nénikként kezdik az évet, már két hete és két napja koptatják az iskolapadot. (Nem mintha lenne iskolapad...)

Ez az úgynevezett Ötödéves csapat idén sokkal jobb összetételű, mint a korábbiak. Általában 60-70 százalékuk más egyetemekről jött, ahol a zeneoktatás nem egyértelműen olyan magas színvonalú, mint nálunk. Nem fényezem az egyetemünket, mert azt egyáltalán nem kell, fényezik azt sokan mások eleget... A korábbi évek alapján az a tapasztalatom, hogy a más egyetemekről jött diákok "zenei gondolkodni" nem tanulnak meg, hanem inkább "érzik" a zenét, ami önmagában nem lenne baj, de önmagában nem is elég.
Idén ez az ötödéves osztály kiemelkedően jó képességű, de ami még többet nyom a latban, jó előképzettségű. Öööö.. ezt ausztrál viszonylatban kell érteni. Minden karvezetés-kórusmódszertan óra jó hangulatban telik, csupa értelmes tekintettel, és tiszta énekléssal megspékelve. Lehet, hogy minden harmadik év jó eresztés? Az előző jó ötödéves csapat a három évvel ezelőtti, Nick House, Ross Jelf-es évfolyam volt. De egyelőre örülök ennek az évnek, mert a második félévben jön csak a java, amikor kóruspróbát kell tartaniuk. Az a kedvenc részem... és nem azért, mert nem én produkálom magam, hanem ők vezényelnek, hanem mert akkorra általában benő a fejük lágya. Addigra már túl vannak két iskolai gyakorlaton, amiről visszatérve, igazi kollégákká válnak. Hihetetlen átalakulás egy év alatt.

Hmm.. eredetileg nem is az ötödévesekről akartam írni, hanem arról, hogy elkezdődött a tanév, és hogy milyen óráim vannak. No, akkor csak dióhéjban a többiről.
Hétfőn az ötödévesek után jönnek a Masters karvezetők. Idén kilenc diák van a csoportban, és a legtöbb kiváló előélettel rendelkezik. Azt gondolom, hogy rengeteget fogunk tudni haladni, mert a korábbi években ugyanebben a csoportban igen vegyes társaság jött össze. Most is van egy nagyon gyenge láncszem, aki kész tanulni, és mivel nemzetközi diák, van is ideje. Meglátjuk, hogy mit lehet kihozni belőle.

Ma már második alkalommal tartottam idén próbát az egyetemi énekkarnak. A korábbi években 60-70 tagú kórussal többnyire közepesen nehéz darabokat tanultunk. Tavaly felkértek, hogy énekeljünk Beethoven 9. szimfóniájában az itteni Zeneakadémián, a QPAC-en (Queensland Performing Arts Centre) a Queensland Choir-ral. Egy vendégkarmester vezényelt Sydney-ből, aki nagyon meg volt elégedve az egyetemista énekkarral, a Chorale-lal.
Idén ugyanez a kórus ismét felkért bennünket közös programra, de most 4 fellépésünk lesz velük, három a QPAC-en és egy a St John's Katedrálisban, Brisbane központi anglikán templomában. A programon többnyire Handel kórusművek lesznek különböző oratóriumokból.
Emellett Haydn Nelson Miséjét is énekeljük majd az egyetemi zenekarral, amire egy hetes próbaidőszak lesz a félév végefelé. Csupa izgalom, és megmérettetés tehát az idei év első fele.

A számomra legmeglepőbb dolog azonban az volt, amikor múlt kedden az első próbán a diákok csak jöttek, és jöttek, és jöttek a kórusra. A teremben 103 ember volt rajtam kívül. És mind énekelni jött.. Kicsit bepánikoltam, mert csak 60 kottával készültem. Féltem is, hogy mivel nem érezték jól magukat, nem jönnek a kövezkező próbára, de ma már 110 körül volt a létszám.
Mára előkészítettem egy ülésrendet, hogy legalább egy kicsit rendezettebb legyen a próba. És hát remekül éreztük magunkat mind. A Halleluja-kórussal zártunk, és döngtek a falak. Szerencse, hogy addigra már nem sokan voltak az épületben.
Nagyon várom a folytatást következő héten!!

Szerdán két osztályt tanítok, az egyik egy új karvezetés kurzus, ahol végre kicsit színvonalasabban lehet tanítani a kis létszámú csoportokban. A kis létszám 8-8-at jelent csoportonként, aztán egy óra összevonva, amikor kipróbálhatják, amit előtte tanultak. Mivel új a tantárgy, eléggé rugalmasan lehet kezelni, hogy mikor mit és hogyan csinálunk. Ebben is rengeteg örömömet fogom lelni, az első hét tapasztalata alapján. Azt még nem tudom, hogy az ének-zongora felmondásokat mikor fogom meghallgatni, de majd kialakul.

A délutáni órám pedig a kedvenc másodéveseimmel van. Ezeket a diákokat tavaly óta tanítom szolfézsra. Ők életem első szolfézscsoportja, akiket első éves koruk óta tanítok, és reménység szerint tovább is viszek. Ez azért fontos, mert amikor egyetemre kerültek, az elvárásaimat nem hasonlítgatták korábbi egyetemi emlékeikhez, mivel ilyen nem igen volt nekik. Amit kérek tőlük, ellenkezés nélkül megcsinálják, ha meg nem, akkor pontosan tudják, hogy milyen következményekkel kell szembenézniük. Azt gondolom, és úgy érzem, hogy szárnyalunk velük, már amennyire egy 70-80 fős szolfézscsoporttal repkedni lehet. Természetesen ők is rengeteg különböző szinten vannak, de a mag húzza a kissé lejjebb levőket. Tavaly az évvégi vizsga után kivétel nélkül mindegyikük úgy érezte, hogy rengeteget fejlődött. Néha van olyan, hogy a diák úgy érzi, hogy jobb lett, de a tanár nem egészen ért vele egyet. Ebben az esetben majdnem száz százalékban egyetértettem velük. Alig várom a holnapot, amikor megint együtt dolgozhatunk velük. Már múlt csütörtökön megírtam az óravázlatot, annyira izgatott voltam a következő óra előtt.

Szerda este még megtartom a So-la Voce próbát, és halál fáradtan esek az ágyba. A csütörtök-péntek többnyire a készülés és a felmondások ideje, na meg a regenerálódásé. Ekkor kéne a kutatást végeznem, ami az egyik elvárása az egyetemi tanárságnak. Nem kell mondanom, hogy az a rész az, amelyikre nem jut időm, és ezért ezen a téren nagyon gyengén teljesítek... Erről egy másik alkalommal többet... Talán...