Május 19. szerda

Most egy kis kényeztetés következik, amennyiben egy napon belül folytatjuk a naplót.
Egy kis bevezetés, miért nem írtam eddig. Az történt, hogy egyszer csak kevésbé érdekesnek kezdtem érezni az itt töltött napokat, azt vettem észre, hogy ha követni akarom az eseményeket, akkor szinte semmiről nem kellene beszámolnom, mert szinte alig történik említésre méltó dolog. Vagy ha mégis történik, akkor azt nem akarom megosztani, hanem sajátnak szeretném tudni, egy másik létsíknak, mint ami mások számára elmondhatnék. Röviden, meguntam.
Most, mikor halljuk mindenhonnan, hogy hiányzik a beszámolónk, hogy rengetegen töltötték azzal drága idejüket, hogy olvasgatták bugyuta sorainkat, talán motiválva érzem kicsit magam, hogy folytassam az írást néha. Krisztián meg szinte bevezetett, felkért tegnapi irományában. Szóval újra kedvet kaptam hozzá. Csak azt nem tudom, hol kezdjem, mert azért történtek dolgok.
Például kétszer is tök rosszat álmodtam. Azóta jobban vagyok. Sokszor érzem a szinte végtelen honvágyat, és hogy sokáig csillapítatlan marad ez a vágy. Elég fura, és kellemetlen érzés. Olyan depresszió-féle, mint amikor valaki nem mondhatja el senkinek… Aztán egyszerre megszűnik, majd újra rám tör. Ilyenkor az msn-en a nevem valami nagyon brutálisra vált, például „Réka azt hiszi, megőrült…” vagy valami hasonló. Krisztián általában nincs itthon, mikor hazaérek, mert este későig dolgozik, ilyenkor van, hogy felhívom Lacit, Lillát vagy Balázst, hogy beszéljek. Néha átjönnek, és segítenek. Jó, hogy itt vannak, de már egészen komolyan érezni, hogy nem pótolhatóak az otthoniak.
Július közepére, a téli szünetre szervezünk egy kirándulást az Uluruhoz, amit itt általában Ayers Rock-ként emlegetnek. Úgy gondoljuk, kocsit bérlünk, és felváltva vezetünk, bár Balázsék talán repülnek, majd ott csatlakoznak hozzánk, mert az út jóval több, mint 3000 km, és Lillának akkor kezdődik az extra munka. Laci úgy tervezi, hogy legfeljebb három nap alatt odaérünk a sivatagon keresztül.
Ezt megelőzően egy téli kurzust tartunk Judyval Mackayban, ahova Krisztián is elkísér, majd a háromnapos tanulás után téli esőerdő nézőbe megyünk, majd onnan repülünk haza, és rögtön másnap indulunk a sziget belsejébe. Már nagyon várjuk, hogy végre sivatagot is lássunk. Sokan figyelmeztettek, hogy mire vigyázzunk, de szinte ugyanazokat a dolgokat mondják el, amelyeket a térképek hátulján és az útikönyvekben olvashatunk. Ilyenek például, hogy sötétedés után ne vezessünk, mert mindenféle állatok száguldozhatnak, ugrálhatnak, futhatnak keresztbe a kocsiúton. Persze igen valószínű, hogy nekünk muszáj lesz naplemente után, illetve napfelkelte előtt vezetni, mivel elég hosszú utat kell megtennünk behatárolt idő alatt. Szóval izgalmas kirándulásnak nézünk elébe.
Laci tegnap töltötte be 28. születésnapját, és nem tehettük meg, hogy hagyjuk az előadására készülni e jeles napon. Egyébként szinte állandóan az esszéit és előadásait irogatja, amikor valahova elhívjuk, de mostanában már alig két perc győzködés után át szokott jönni. Ezek az átjövetelek általában valami hatalmas vagy eggyel kisebb méretű kajálásokba torkollnak. Komolyan mondom, hogy mire hazamegyünk, nem fog nehezemre esni bármit megfőzni. Végül is olvasni tudok, és már volt pár sikerélményem. A legutóbbi ez a palacsintázás volt, tegnap. Jól előkészítettünk mindent, Laci egy fél órára átugrott valamikor a nap felénél, mi meg addigra bekevertünk tölteléket, palacsintát, és elkezdtük sütögetni a tésztát. Előző nap tesójával interneten megtárgyaltam, milyen palacsintát szeret, aztán anyukája segítségével kisütötték, hogy a baracklekvárosat eléggé. Na, az nem volt…, nem vettünk baracklekvárt. De nem azért, mert nem akartunk, hanem mert én úgy emlékeztem, hogy Laci nem szereti a lekvárt. Ezt mondta, amikor Krisztián a narancslekvárját elkészítette. Hát majd legközelebb. (Bár a következő szülinapján már nem lesz itt, akkor talán otthon megkapja.) Azt hiszem, azért kicsit meglepődött, amikor bejött, és már az udvaron hallotta az aktuális kedvenc zenéjét, a Jamiroquait, aztán megérezte a palacsintaillatot.
A palacsinta nem fogyott el, aminek örültem, mert Jenny, a magántanítvány már többször emlegetett nekem, hogy Kecskeméten annak idején micsoda palacsintákat, réteseket evett. Aztán lehűtöttem, hogy itt nem fog, mert én még sosem csináltam olyat. Na, most igen. Vittem neki pár palacsintát, és el volt ájulva tőle. Elég szépen ejtette ki: „turós pálácsintcá”, így hát megkínáltam.
Időközben lett két újabb magántanítványom, vagyis nem is igazán magán, mivel a csoport tagjai, csak ha már megkértek rá, szeretném felzárkóztatni őket. Két srác, illetve az egyik ismerős lehet azoknak, akik már elejétől fogva figyelemmel kísérik iskolai életemet. Mick-nek hívják, és kissé idősebb a többieknél, ősz hajú, copfos. A másik meg a dobos, akinek norvég felesége van, és a nyáron egy évre Norvégiába utazik, mert ott fog drámát és zenét tanulni. Ők ketten kerestek meg, hogy magyarázzam már el nekik az egyik anyagrészt, aztán mondta Mick, hogy neki egyáltalán nem mennek azok a dolgok, amiket a vizsgán fogok kérdezni, erre megszerveztem nekik a külön időpontot. Már két napja járnak, és tényleg észre lehet venni, hogy mennyire vevők a dolgokra, és hogy nagyon akarnak tanulni. Újabb sikerélmény. Ja? És nem tudom elfelejteni, hogy Mick az, aki korábban beszólt az órákon. Szóval vele is elég jóban lettem mára. (Már tegeződünk.)
James advanced aural class-ja, a szerdai, vagyis a mai egyre jobban megy, egyre többet próbálok velük, és úgy néz ki, hogy július végén lesz egy kórustalálkozó, ahol mi is éneklünk valamit. Na de ez majd később. Most megyek játszani. (Ez történik olyankor, amikor már nincs kedvem, vagy egyáltalán nincs kedvem a naplót írni.)