Március 13-14. hétvége
Szombaton jó sokáig aludtunk, kipihentük a hetet. Estére terveztük, hogy elmegyünk valamilyen táncházba, de végül Lilláéknál kötöttünk ki. Laci esszét írt, Andinak sem volt igazán kedve, Lilláék rengeteget dolgoztak, és fáradtak voltak, nekünk is inkább valami más tetszett volna. Meglátogattuk barátainkat, akiket már majd két hete nem láttunk.
Dumáltunk, megbeszéltük az aktuális történéseket, a dolgok állását, Krisztián és Balázs számítógépes játékokat cseréltek, pontosabban Balázs adott egy jópárat Krisztiánnak, hogy ne unatkozzon itthon.
A vasárnapot itthon töltöttük, és délutánra vártuk Lillát, Balázst, Lacit egy apró vacsorával. Ebből ketten nem jöttek el, Lilla és Balázs. Nagy a hajtás mostanában az Ikeában. Amíg én előkészültem, sütögettem, Krisztián rajzolt egy „Ki nevet a végén?” pályát. Laci hozott volna magával dobókockát, ha megtalálja, de nem tudta, hova tette. Így a finom vacsora után a Rubik-kockával társasoztunk. A bábukat különféle a Laci kocsijából előszedett (nem kiszedett) csavarok helyettesítették. A kockán minden színnek volt egy száma: a sárga volt a hatos, kék ötös, zöld négyes, piros hármas, narancssárga kettes, fehér egyes. Szegény kockát a földön gurigattuk egymás, az asztal és a szék lábai alatt. A végén feladtuk a játékot, mert Laci hétfőn hajnalban kelt, és az aktuális állás alapján kiszámoltuk, hogy Krisztián nyert, mi meg másodikok lettünk Lacival.
Március 15. hétfő – Magyar Nemzeti Ünnep
Ez a hétfő nálunk munkanap, rendes hétköznap. Sem kokárdánk nem volt, sem megemlékezést nem tartottunk, bár talán szabad megemlékezésnek nevezni, hogy elolvastam az interneten a magyar híreket.
Csakhogy tanítottam egész nap, és ez, hogy szétszedték a csoportot két társaságra, igen meghosszabbítja a napomat. James hétfőnként tartja a kóruspróbáit, amire már hetek óta készülök elmenni, de a nap végén annyira gyengének és fáradtnak éreztem magam, hogy elnézését kérve inkább megvártam Krisztiánt, majd hazamentem. Előtte azonban még nyugtáztam, hogy otthon a VV-sek rendben elindultak kirándulni. Tibivel majd Péterrel beszéltem épp otthonról való indulásuk előtt, és megtudtam, hogy otthon pont kirándulóidő lett. Már épp ideje volt a hosszú tél után.
Krisztián még vasárnap elhatározta, hogy elkezd egy munkát, amiről Laci beszélt neki, ahol ő is dolgozott korábban, a kávézó előtt. Egy halboltban kell takarítania zárás után, napi két, két és fél órát, amiért óránként 10 dollárt fizetnek neki. Megbeszélte Lacival, hogy hétfőn bemennek az üzletbe, és beszélnek a főnökkel, hogy szüksége van-e emberre. Háromra mentek, de várniuk kellett, mert a főnöknő épp a gyerekekért ment az iskolába. Amíg visszaért, addig Laci is megtette az ő babysitter munkáját, hazahozta a szokásos gyerekeket a suliból. Sajnos nem tudom pontosan, hogy a főnöke vagy a családja gyerekeiről van szó, ezért inkább csak szokásosnak hívom őket. Ezért is kap valamennyi pénzt.
A főnöknő visszatérésekor már ismét ketten voltak Krisztiánnal, és a bemutatkozás után részletesen elmesélték Krisztiánnak, mit kell majd csinálnia. Mosogatás, takarítás, zárás dióhéjban. Aztán rákérdeztek arra, hogy mennyire beszél angolul, és hogy tud-e számolni, mert esetleg a pultba is állhatna, ha úgy adódik. Krisztián bátor ember lévén, elfogadta az ajánlatot, és a napi zárásnál már aktívan közreműködött egy Peter nevű fiúval együtt, aki nagyon barátságosan üdvözölte őt. A főnökök keletiek, úgy rémlik, koreaiak, de nem tudom biztosan. A mai napért Krisztián még nem kapta meg a pénzét, talán a hétvégén, de úgy állapodtak meg, hogy a betanítás két napja alatt fele pénzért lesz ott. Legközelebb kedden megy, majd pénteken és szombaton, amikor már egyedül fog zárni.
Itthon Krisztián kiskertjét megszemléltük, és azt láttuk, hogy a kis növények remekül érzik magukat, sorra dugdossák ki hajtásaikat a föld alól. Igaz, Krisztián minden nap többször is meglocsolja őket, ápolgatja, és „beszélget” velük. Na, nem bolondult meg, csak úgy hisszük, hogy a figyelmes gondoskodást ők is érzékelik, és meghálálják.
Éjfél után elhatároztam, hogy telefonon hazaszólok, és felhívtam testvéremet, édesanyámat, keresztszüleimet, ahol Keresztanyámmal beszélgettem egy jót. A keresztapám épp valahol koszorúzni volt, így őt nem értem otthon. Az unokatesómmal és feleségével beszélgettem még, akik segítettek a repülőjegy intézésében amikor kijöttünk. Közben megjelent a keresztapám náluk, így mégiscsak váltottunk pár szót. Olyan hosszúra nyúlt a beszélgetés, hogy egy Likom-kártya elfogyott közben, és sajnos még a mondatot sem fejezhettük be. De így is jó volt hallani a hangjukat, és érezni, mennyire örülnek nekünk.
Március 16. kedd
Majdnem úgy volt, hogy elmegyünk Lilláékkal tengerpartra, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább a szerdai órákra fogok előkészülni az egyetemen. Bementem az irodámba, ahol olvasom a levelet: „A mai értekezletet áttesszük a jövő hétre.” Áááá. Erről teljesen elfeledkeztem. Értekezlet????? Ha nem teszik át, én nem mentem volna. Valamikor februárban jött az email róla, persze, hogy nem írtam fel, és persze, hogy elfelejtettem. Na de most hatalmas piros M betűket írtam az értekezletek napjaira a falon levő tanév-naptárba. Minden hó harmadik kedd 11 óra. Kedden egyébként nem tanítok, úgy hogy egyik oldalról szerencse, hogy nem ütközik semmivel, másik oldalról meg be kell jönnöm.
Balázzsal, tesómmal információt cseréltem, illetve ő beírta egyik jegyzetét az msn-re, ami a beéneklésről szólt, s ami hatalmas segítség volt a szerdai, kórusmódszertan órára. Már csak le kell fordítanom, ami nem könnyű, tekintve, hogy tele van olyan szóval, ami igencsak szakszó, és általában a szótárak nem tartalmazzák.
Napközben felkeresett egy srác, egy tanítványom, aki valamilyen rejtélyes oknál fogva nem tudja felvenni azokat a tantárgyakat, amiket elkezdett, s ezért az általam tanítottak közül is egyet le kell adnia, a másik anyagát meg szerette volna elkérni. Igazából a történet nem túl érdekes, csak az, hogy arra jöttem rá közben, hogy a neve ugyanaz, mint az enyém. A Réka oroszul azt jelenti, amit a River angolul, folyó. Szerintem nagyon vicces, persze ő még nem tudja. Majd a vizsga után elmondom neki, addig nem „tegeződök össze” a tanítványaimmal. Mivel már amúgy is tegeződünk az angol miatt. Vagy eleve magázódunk?????
Krisztián másodszor ment a halboltba dolgozni, és bár egy órát szánt a fél órás útra, egy hatalmas baleset miatt elkésett. Esett az eső, és a Cityben egymást érték a balesetek, és ezért minden úton, mellékúton dugóban ült, és nagyon izgult. Ráadásul nem tudta az új főnökék telefonszámát, Lacit is felhívta érte, de ő sem tudta megmondani, így igen megkönnyebbült, mikor a főnöknő rátelefonált, hogy merre jár. Szerencsére megértette, hogy mi a helyzet, és a mintegy fél órás késés ellenére sem lett ideges. Nagyon kedvesen és aprólékosan magyarázta a teendőket Krisztiánnak, aki szerintem bár nem ez a munka volt szíve vágya, jól érzi ott magát.
Március 17. szerda
Krisztián Antony Gyurival kiment a nagybani piacra, ahova a nagyközönséget az kiskereskedők után, reggel 9-től engedik be, és hagyják válogatni, az akkorra már megcsappant kínálatból. Egy autó belépéséért 5 dollárt kell fizetni, és rendszerint minimum egy rekesz gyümölcsöt kell venni abból, amit szeretnél. Gyuri erről a lehetőségről a hétvégén tájékoztatott minket, és felajánlotta, hogy együtt vásároljunk pár dolgot. Ő amúgy is nagy mennyiségben vesz szilvát, mert lekvárt szeretne készíteni belőle. Krisztián hazahozott egy halom gyümölcsöt, szilvából néhány szemet, banánt, narancsot, nektarint, sárgadinnyét. Mindezért 14 dollárt fizetett, ami a bolti ár fele, harmada, néhol negyede. (Egy darab sárgadinnyéért a boltban elkérnek 2.50, 3 dollárt, itt 70 cent körül vehettük meg.) Persze nyilván úgy éri meg vásárolni, ha összefogunk valakivel, és együtt veszünk egy-egy rekeszt, mert még mindig elég meleg van ahhoz, hogy ez a sok gyümölcs pillanatok alatt megromoljon, ha nem tesszük hűvösre. Nekünk azonban a hűtőgépen kívül más hűvös hely nem nagyon van a lakásban. Esetleg a garázs????
A tanítás ma nagyon jól ment, Jennyvel megállapodtunk az óradíjban. Először James-től kértem tanácsot, hogy szerinte mennyit kérjek, ő simán 50-60 dollárt mondott, de én elhűltem az összegtől, aztán elmagyarázta, hogy miért. Mindegy, erre most nem térek ki, lényegtelen részlet. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy Jennynek 40 dollárt mondok, bár még azt is félve, mert bár nem tudtam, de sejtettem, hogy nem a leggazdagabb réteg gyermeke a lány. Beszéltem vele erről, és tényleg sokallta, azt mondta, ha tudna, szívesen fizetne még 50-60-at is, de nem bírná. Aztán mondta, hogy 30 dollárt tudna rászánni, és ebben megállapodtunk. Délutánra hozta a pénzt, a hatvan dollárt. Nekem valahogy igen rosszul megy ez a pénzzel való bánás. Mindig kellemetlenül érzem magam, ha valamiért, amit ingyen, sőt jószívvel tudnék átadni, pénzt kell kérjek. Igazából én már attól boldog tudok lenni, ha látom, hogy érdekli a másikat, amit mondok, amire tanítom, és örülök, ha észreveszem, hogy valamennyivel többet tud, mint korábban. Lehet, hogy egyedül simán belehalnék az életbe? (Csak egy igen gyenge vicc volt.)
A kórusmódszertan óra után James-szel közösen megtartottam életem első haladó-szolfézs csoportját, ami nem órarendi óra, és azok járnak ide, akik már végeztek, de szeretnék tudásukat továbbfejleszteni vagy épp szinten tartani. James kezdett, majd én vettem szárnyaim alá az akkorra kórussá alakult kis csoportot, elkezdtük velük Orbán György Ave verum c. művét. Nagyon élvezték, és igen gyorsan vették a nehéz harmóniamenetek „agybadöngölését”. Amit ott és utána kaptam, sosem felejtem el. Ezek a többnyire muzsikusok, iskolai, gimnáziumi ének tanárok mind hálásan, kedvesen néztek, mikor magyaráztam a hibás angolságommal, lelkesen énekeltek, és biztattak a tekintetükkel. Utána sokan odajöttek, megköszönték, és biztosítottak, hogy legközelebb is jönnek, mert már most várják a folytatást. James még két nappal utána is a szerda estét emlegette, pedig tényleg nem tettem mást, mint amit otthon a leghétköznapibb hétköznapjainkon szoktunk, betanítottam egy mű részletét.
Március 18. csütörtök
Reggel még a suli előtt Krisztiánnal bevásároltunk, szülinapi ajándékot nézegettünk… Utána Krisztián engem letett az egyetemen, majd elment Toowongba, a postára, hogy feladja az ajándékot édesapjának. Így járt: Bement a postára, feladta a dolgokat, kijött a postáról, és észrevette, hogy a kocsikulcs, a lakáskulcs bennragadtak a zárt autóban. Visszament a postára, ott segítettek neki, tanácsokat adtak, de ő csak annyit kért, hogy nézzenek az autóra, amíg vissza nem ér, mert egy 15 perces parkolóban hagyta az épület előtt. A postás fiúk mondták, hogy rendben, nem lesz vele semmi gond. Otthon volt a pótkulcs, de mert a lakáskulcs is az autóban hevert, meg kellett látogatnia az egyetemen engem.
Krisztián megjelent az egyetemen ¾ 12-kor, hogy adjam neki oda a kulcsomat, és előadta a történetét. Aztán mondta, hogy a postások úgyis vigyáznak a kocsira, így mielőtt visszamegy, meghallgatja a fél egykor kezdődő koncertet. Szerencsére. Mert Jazz volt. Amióta itt vagyunk jazz zenét keresünk, és most végre itt az egyetemen ingyen kapunk egyet. Dél-amerikai, leginkább brazil számokat játszott egy együttes, egy énekes lány, egy vibrafonos és egy nagybőgős fiú. Kiváló zenészek voltak, és Krisztián nagyon örült, hogy bezárta a kocsiba a kulcsot.
Aztán elindult, hogy megtegye a még hátralévő köreit. Én meg elindultam a 458-as terem felé (vagy 460-as), hogy megtartsam a kezdő karvezetés órámat. Ausztrál népdalokat, kánonokat és könnyű kétszólamúságokat énekeltünk, és vezényeltünk. Nagyon látni rajtuk, hogy igyekeznek, és gyakorolnak. Szinte mindenki jobb lett az előző órához viszonyítva. A kezdők után van egy óra pihenőm, de most ez az egy óra egy pillanatnak tűnt, mert nagyon fáradt voltam. Talán azért is, mert tegnap este az egyik kórusmódszertanos tanítványom, Paul kölcsönadott egy dvd-t, a ’Dancer in the Dark’-ot, Lars von Trier, dán rendező filmjét, és lelkemre kötötte, hogy gyorsan nézzem meg. Mi persze még szerda este elkezdtük nézni, és annyira lenyűgözött bennünket, hogy közvetlen utána megnéztük a rendezőről és a film készítéséről szóló egy órás dokumentumfilmet, így fél kettő körül kerültünk ágyba.
Csütörtökön tehát még hátravolt egy háromórás karvezetés foglalkozás öttől fél nyolcig, de a diákok ebben a csoportban is lelkeseknek és szorgalmasaknak tűntek, így viszonylag gyorsan eltelt ez a két és fél óra is. Néha ugyan hirtelen magyarul szólaltam meg, ami nem volt nagy baj, mert Jenny egy évet tanult Kecskeméten, s jókat nevet rajtam, de így legalább néhány szót már ők is értenek magyarul, mint például: jó, tovább, még, igen. A végén még elköszönni is megtanultak: „Viszontlátásra.”
Március 19. péntek
Az egyetemre menet elkészítettem a képtár újabb részét, az ’Út a UQ-ra’ címmel.
Krisztián első teljes értékű munkanapja, bár csak két és fél óra, de már valami. Időközben átküldtük Antony Gyurinak az életrajzát, hátha tud vele valamit kezdeni, és a hét közepe felé beszélgettem Denis-szel, a zenei tanszék IT emberével is Krisztiánról, akiben annyira azért nem bízom még, mert még a nyomtatómról is elfeledkezett, amiről két perccel azelőtt beszéltünk. Egyébként kedves ember, angol származású, Németországban is dolgozott húsz évet, és eredetileg másfél évre jött ki Brisbane-be dolgozni. Jót nevetett, mikor megtudta, hogy mi is másfél évre jöttünk. „Majd meglátjátok…” mondta sokat sejtetően. Hogy mit is? Azt nem tudom.
Paul bejött a dvd-ért, és korábban írt egy emailt, hogy szeretne a filmről beszélgetni velem. Így arra készültem, hogy kimegyünk, és leülünk valahol a tóparton dumálni. Így is lett, majd meghívtam egy kávéra. A filmen kívül sok mindenről beszéltünk, az itteni képzésről, az utazásról, a származásáról, a családjáról, az ausztrál emberekről, az irodalom tanításról, mert angol-zene szakos tanár. Amikor a zenéről próbáltam vele részletekbe menően beszélni, rájöttem, hogy jobb, ha nem feszegetem a kérdést, mert kezdte magát kellemetlenül érezni, amikor Bartókot orosz zeneszerzőként emlegette, és én meglepetésemben percekig nem kaptam levegőt. Hanyagoltuk a témát, és másra tértünk át. Mindemellett igen jól éreztem magam vele, és beszélgetésünk után emailben küldtem neki pár angolra lefordított magyar novellának a linkjét. Móricz, Kosztolányi, Karinthy, Csáth, ezeket találtam hirtelen az interneten. Kíváncsi vagyok, egyáltalán elolvassa-e, és ha igen, mi lesz a véleménye róluk.
Valamivel öt után siettem hazafelé, hogy még világosban kelljen megtennem az utat a házunkig. Itthonra vendégeket vártunk egy kis vacsorára, játékra. Elsőként Laci érkezett, aki jelenlétével segítette a gyümölcssaláta készítést. Tök jót beszélgettünk közben. Ezek után Lilla és Balázs toppant be, akik mivel csak egyszer voltak itt, keresgéltek egy keveset a házban, mielőtt bejöttek. Fél kilenc felé hazajött Krisztián és hozta Levit, az olasz-magyar barátság szimbólumát, aki először járt nálunk.
Hatalmas beszélgetés alakult ki a társaságban a finom vacsora közben. Nem csak én dicsértem a kajámat, hanem mindenki. Levente, mivel kollégista, nemigen eszik ilyesmit, mióta itt van. Ő azt mondta, hogy ’Végre rántott hús…” De nem rántott hús volt, hanem sajtos sült hús, de tényleg finom lett. Lacinak csendben megjegyeztem, hogy persze, hogy finom, csak ezt tudok csinálni. A gyümölcssaláta evése a nagy hahotázások miatt igen elhúzódott, és közben kaptunk egy telefont otthonról, a tesóm hívott fel, aki így élőben is hallotta a díszes társaságot. Neophonnal telefonált, amit először próbált ki, de azt mondta, hogy bár drágább, mint aminek hirdetik, még így is olcsóbb, mint mondjuk csúcsidőben vonalasról mobilt hívni. Nagyon meglepett bennünket, és teljesen el voltunk szállva, hogy már otthonról is olcsón hívhatnak minket.
Mikor letettem a telefont, már mindenki végzett a salátával, nekem viszont elolvadt a fagyim rajta, de még így is nagyon finom volt. A kis bulit Lilláék hazamenetele zárta éjfél felé, ami nagy teljesítmény tőlük, mert másnap 6.40-kor kelnek, és fél óra a hazaút. Levit Laci hazavitte a kollégiumba, de reméljük, hogy holnap sikerül lakást kivennie egyik barátjával, ahol végre nagyobb helye lesz, és kevésbé fog függni a többiektől. Lacinak még a hétvégén be kell fejeznie az esszét, aminek leadására kapott még három nap haladékot, így hétfőig kell befejeznie.
Legközelebb jövő szombaton megyünk filmet nézni, a ’Finding Nemo’-t, amit szabadtéren, a North Lakes lakóparkban fognak vetíteni. Oda meghívjuk Gyuriékat és Norbiékat is, mert a gyerekek biztosan élveznék, szólunk Andinak, Berciéknek, hátha összejön egyszer a nagy csapat.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése