Ez a mi nagy napunk. Ma költöztünk át Judyéktól Sam Owens apartmanjába, ami az egyetem bejárata mellett van. Ma tettem első körömet az egyetem zenei tanszékén, megismerkedtem néhány kolléganőmmel, a titkársággal és a tanszék vezetőjével, Philippe-pel. Ma láttam először az irodámat, ahol másfél évet fogok eltölteni. Kipakoltam a kottáimat, zongoráztam, Krisztián beüzemelte a számítógépet, amit állítólag fél éve senki nem használt. Ma adtam oda az egyetem regisztrációján a számlákat, amiket vissza fognak téríteni. Nagy örömünkre mindkettőnk repülőjegyét térítik, ami Judy szerint egyáltalán nem megszokott errefelé. Ez körülbelül 3500 dollárt hoz majd a konyhánkra remélhetőleg február 6-án. Az összes többi számlát is odaadtam Cathy-nek az egyetem személyzeti osztályán. Nagyon kedvesek és segítőkészek voltak mindketten, mikor ki kellett töltenem valami adószámmal kapcsolatos nyomtatványt.
Az adószámunkat már Judy irodájából, interneten keresztül igényeltük, és mindösszesen 10 percet vett igénybe. A „Medicare” államilag támogatott betegbiztosítás nem jár a mi vízumosztályunkban, így két lehetőség közül választhatunk. Vagy egy méregdrága magánbiztosítást kötünk (Judynak és Desnek havi 300 AUD körül van), vagy ha megbetegszünk, kifizetjük az orvosi ellátást, ami 35 dollár körül van egy megfázás vagy hasonló kórházi ápolást nem igénylő ellátás esetében. Majd figyelünk, és vigyázunk magunkra, amennyire tőlünk telik, tőlünk függ.
A vihar lehűtötte a levegőt, hűvös dinnyét majszolgatok, szól a Hogyan kerülnek oda? című Emil.Rulez!, így mindezen kedvező körülmények mellett végre én is megszólalok… és most a szintén aktuális átlátszó Medúza szól…. Rékával készítettünk gyümölcssalátát egy nagyobb befőttes üvegbe, nyammm…. sárgadinnye, banán, papaya, görögdinnye… nyammm… Réka most a maradék görögdinnyével ’küzd’, ezért is volt alkalmas érkezésem a billentyűkre.
Megismerkedtünk ma Maree Hennessy-vel – ált.iskolai tanárnővel – az egyetemen, kinek ír ősei vannak, már meg is beszéltem vele, hogy elmegyünk ír pub-ba, meg keresünk valami élőzenét is… imádjuk Rékával a Céili-t táncolni, meg hallgatni, no meg pár pint Guinness-t is elpárologtatunk majd jól, gondolom. Nagyon szép Réka munkaterülete, már sétáltunk is egy kevést, meglátogattuk az egyetemisák által készített piciny esőerdőt, ahol a régebben említett gekko típusú állatból is megszemlélhettünk pár ékes példányt. Remélem hamarosan jómagamnak is akad valami hasonló állasféleség, mert akkor akad majd a zsebeimben zsé-zsé-zsé… Vajon a konyhamalac megeszi-e a dinnyehéjat? Ilyen hatalmas kérdésekbe botlunk… :)
Az egyetemről… kedvesek… végső soron kifizetik a repülőjegyemet!!! Hurrá!!! Az asszisztensek nem pattanásosak… tényleg nemtudom írta-e már Réka, de ez a meleg-párás klíma szépen kitisztította bőrünket… mint a babáké, tök király. Csiripelő madarak hozzák hírét, az amúgy is hallható gyönyörű ténynek: esőnk odébbállt. A’szem most egy kevés sétára adjuk fejünket… ja, és vettem egy Tai Chi könyvet 4$-ért, egy kiárusításon... (eredetileg 19.95$ volt) ugye, milyen érdekes :) majd jól megtanulok Tai Chi-zni és akkor majd jó lesz nekem. Ha valaki kíváncsi a 33. mozdulatra, ne habozzon emailt dobni a neverend_nospam@freemail.hu emailcímre… (ez felfogható persze önreklámnak is… node miért is ne, ugye? És este felhívom a Norbit, simán… mert Réka kérdezte… majd 8 után, mert akkor óccsó az előfizetett mobilkártyánkkal hívást kezdeményezni… 10 percen keresztül beszélünk még akkor is ha nincs mondanivalónk, mindezt 30 centért, még a koala-nak is megéri) Puszik.
csütörtök, január 29
szerda, január 28
Január 27. kedd 20:35 (otthon 11:35)
Reggeli után azt terveztük, hogy Judyt elvisszük Des-szel a fodrászhoz, aztán nyitunk magunknak egy bankszámlát. Ám közben az az ötletünk támadt, hogy kipróbáljuk a buszos közlekedést, így az utcánkban járó 321-es járattal bementünk Toombul-ba, abba a bevásárlóközpontba, ahol vasárnap a templom után találkoztunk vendéglátóinkkal. A környék tehát nem volt ismeretlen számunkra, és a busszal is a végállomásig kellett menni. Mivel zónán belülre mentünk, ketten 3.20-ból úsztuk meg ezt a pár megállót. (Szerintem elég drága!)
A bevásárlóközpontban kicsit sétálgattunk, mielőtt a találkozóhelyre, a bank elé mentünk volna. A KMart üzletben kerestünk európai áramelosztót ausztrál fejjel, de csak a fordítottja volt. (Nem tudom, elég világosan fogalmaztam-e. Olyan átalakítót néztünk, ami a mi európai, magyar dugóinkat beveszi, és ugyanakkor az ausztrál hálózatba csatlakoztatható. Egyet hoztunk magunkkal otthonról, de gondoltuk, jól jön az ilyesmi.)
A folyószámlánkat az ANZ Banknál nyitottuk meg. Röpke negyed óra alatt elintéztünk ezzel kapcsolatban mindent. Kettőnk nevére, külön kártyával 5 AUD per hónap kezelési költséggel fog működni a számla. Ha az első számla megérkezik, fogjuk tudni, hogy ezen felül mi mindent vonnak még le. Egyelőre megpróbáljuk itt, mivel mindenki, akit megkérdeztünk elismerően nyilatkozott erről a bankról. (Persze nem tartottunk közvélemény-kutatást az ügyben.) A kártyáinkat az egyetem címére – egyelőre ez az egyetlen fix címünk – három-négy munkanapon belül postázzák.
A bankszámla megnyitása költekezési kedvet ébresztett bennünk, így bevásároltuk azokat a legfontosabb élelmiszereket, amelyekkel meg szeretnénk nyitni első háztartásunkat. Köztük görögdinnye, sárgadinnye és az átalakító, amit korábban kerestünk. Krisztián rögtön kettőt vett belőle. Alig kevesebb, mint 80 dollárt hagytunk ott az egyik nagy áruházban, a Coles-ban. Eközben telefont kaptunk Krisztián egyik otthoni kollégája (PéZSé) legjobb gyerekkori barátjától, Norbitól, hogy esetleg lenne egy kevés ideje, hogy megmutassa azt a házat, amit bérelhetnénk tőlük. Erről eddig nem írtam, pedig nagyon fontos dolog számunkra. Még otthon PéZsé és Krisztián megbeszélték, hogy Norbi talán tudna segíteni Krisztiánnak munkát találni. Krisztián ma reggel végre elérte telefonon, és megbeszélték, hogy van egy bútorozott, kiadó házuk a Gapben heti 200 dollárért. A munkáról akkor még alig esett szó.
Ma tehát találkoztunk Norbival a bevásárlóközpont parkolójában. Egy sötétkék Toyota Corollával érkezett. Tíz éve élnek itt feleségével, és a most három éves Zsófival, várhatóan áprilisra négyre bővül családjuk létszáma. Körülbelül másfél éve költöztek el a Gapből egy kis tanyára, ami onnan 15 perc kocsival. A gap-i ház alsó szintjén a feleség magánrendelője van berendezve – mozgássérült gyerekekkel foglakozik heti két napban privát rendelésen, a másik három napon az Oktatási Minisztériumban. A Pethő Intézetben végzett, majd kapott munkát először Sydneyben, majd a Sunshine Coaston, s végül itt, Brisbane-ben. A ház felső emeletén egyelőre senki sem lakik, talán júliustól a nagymama fog ideköltözni Magyarországról. Addig felajánlották nekünk a ház eme szintjét. A ház csodás kis helyen volt. Norbi folyamatosan szabadkozott a nagy fű, és a rendetlen kert miatt, de mi így is elbűvölőnek találtuk mind a kertet, mind a belső teret. Nagy részét Norbi saját kezűleg csinálta, és ahhoz képest, hogy vendéglátósként dolgozik, gyönyörű, sőt nem csak ahhoz képest. Amiért mégis gondolkodunk az odaköltözésen az a nagy távolság. Ez a Gap városrész kocsival kb. 10-15 perc, busszal kb. 20-25 perc a belvárostól (a City-től), ahonnan a St. Lucia Campus, ahol tanítani fogok még kb. fél óra busszal. Ha csak busszal kellene bejárni az egyetemre, az egy órát venne igénybe. A busz viszont nagyon drága errefelé, azonban a benzin nagyon olcsó (kevesebb mint 90 cent 1 liter). Ha autóval közlekedhetnénk, akkor nem kellene a City felé menni, hanem valamilyen hátsó úton lehetne könnyebben megközelíteni az egyetemet. Ezt az időt majd Judyval lemérjük a jövő
héten.
Norbi Krisztián álláskeresésével is foglalkozott, megígérte, hogy még ezen a héten hoz egy jelentkezési űrlapot, és azt kitöltve Krisztián életrajzával elviszi a Conrad Treasury Casino hoteljébe, ahol ő is dolgozik. Ez a Casino és hotel a City-ben van, már a repülőgépről is jól látszott, bár akkor még nem sejtettük, milyen épület is az.
Norbi munkába menet (délután 2-re ment dolgozni) bevitt minket a belvárosba, ahonnan a 321-es busszal jöttünk haza, két zónát ketten 5.20-ért tudtunk megtenni.
Itthon ebédeltünk, pihentünk az őrült hőségben, majd megvacsoráztunk, aminek alkalmából Des felbontott egy újabb üveg ausztrál csoda-bort, majd a szokásos fürdőzés következett, de az ég borús volt, és lógott az eső lába. Des, a vendéglátónk felkapcsolta a medence reflektorait, majd elmesélte a medence történetét és a tisztító működését. Miután kimásztunk a medencéből Des behívott bennünket a barlangjába, ami a ház alatt, a földszinten található. Ide rendezkedett be mindenféle gyűjteményével. Ezek bemutatása előtt meglepett bennünket egy-egy pohár Bundaberg Rum Coca-Colával. Nagyon ízlett ez az édes, füstös ausztrál specialitás. Az ital kortyolgatása közben megcsodáltuk zászlógyűjteményét, majd a falra kiragasztott világtérképet, amelyen kis zöldfejű gombostűkkel voltak megjelölve azok az országok, városok, amelyeket már meglátogatott. A legsűrűbb Európa, Ausztrália és az USA volt, de járt Indonéziában, Pápua Új-Guineában, Új-Zélandon, Hawaii-on, és néhány apróbb szigeten is. Mindenhonnan hozott zászlót és/vagy kitűzőt és/vagy poharat magával. Természetesen rengeteg souvenir is díszítette falát.
Utána bementünk a garázsba, ahol hatalmas kotta- és zenei könyvgyűjteményt találtunk, hiszen ezek nyomtatásával és terjesztésével is foglalkozik. Említette, hogy minden egyes kiadásból megtalálható egy példány az egyetem zenei könyvtárában.
Hosszú barátkozásunkat a zuhanyzás követte, majd mindannyian nyugovóra tértünk. Ekkor kaptunk egy sms-t Sz. Lacitól, aki meghívott minket lángosozni szombat reggelre. Ez nagyon szép tőle tekintve, hogy másnap utazik Indiába. Ezen felbuzdulva meghívtuk magunkhoz péntek estére (péntek délután ad le valamilyen dolgozatot). Szóval beindul lassan a társadalmi életünk.
/Sorry, hogy mindig ilyen sokat írok. Krisztián szerint azért, mert nem látom a lényegét a dolgoknak. Lehet, hogy ez is benne van. Én viszont úgy gondolom, hogy minden számomra fontos dolgot szeretnék megosztani VELETEK, hátha egy-egy apróság felkelti valakinek az érdeklődését./
Reggeli után azt terveztük, hogy Judyt elvisszük Des-szel a fodrászhoz, aztán nyitunk magunknak egy bankszámlát. Ám közben az az ötletünk támadt, hogy kipróbáljuk a buszos közlekedést, így az utcánkban járó 321-es járattal bementünk Toombul-ba, abba a bevásárlóközpontba, ahol vasárnap a templom után találkoztunk vendéglátóinkkal. A környék tehát nem volt ismeretlen számunkra, és a busszal is a végállomásig kellett menni. Mivel zónán belülre mentünk, ketten 3.20-ból úsztuk meg ezt a pár megállót. (Szerintem elég drága!)
A bevásárlóközpontban kicsit sétálgattunk, mielőtt a találkozóhelyre, a bank elé mentünk volna. A KMart üzletben kerestünk európai áramelosztót ausztrál fejjel, de csak a fordítottja volt. (Nem tudom, elég világosan fogalmaztam-e. Olyan átalakítót néztünk, ami a mi európai, magyar dugóinkat beveszi, és ugyanakkor az ausztrál hálózatba csatlakoztatható. Egyet hoztunk magunkkal otthonról, de gondoltuk, jól jön az ilyesmi.)
A folyószámlánkat az ANZ Banknál nyitottuk meg. Röpke negyed óra alatt elintéztünk ezzel kapcsolatban mindent. Kettőnk nevére, külön kártyával 5 AUD per hónap kezelési költséggel fog működni a számla. Ha az első számla megérkezik, fogjuk tudni, hogy ezen felül mi mindent vonnak még le. Egyelőre megpróbáljuk itt, mivel mindenki, akit megkérdeztünk elismerően nyilatkozott erről a bankról. (Persze nem tartottunk közvélemény-kutatást az ügyben.) A kártyáinkat az egyetem címére – egyelőre ez az egyetlen fix címünk – három-négy munkanapon belül postázzák.
A bankszámla megnyitása költekezési kedvet ébresztett bennünk, így bevásároltuk azokat a legfontosabb élelmiszereket, amelyekkel meg szeretnénk nyitni első háztartásunkat. Köztük görögdinnye, sárgadinnye és az átalakító, amit korábban kerestünk. Krisztián rögtön kettőt vett belőle. Alig kevesebb, mint 80 dollárt hagytunk ott az egyik nagy áruházban, a Coles-ban. Eközben telefont kaptunk Krisztián egyik otthoni kollégája (PéZSé) legjobb gyerekkori barátjától, Norbitól, hogy esetleg lenne egy kevés ideje, hogy megmutassa azt a házat, amit bérelhetnénk tőlük. Erről eddig nem írtam, pedig nagyon fontos dolog számunkra. Még otthon PéZsé és Krisztián megbeszélték, hogy Norbi talán tudna segíteni Krisztiánnak munkát találni. Krisztián ma reggel végre elérte telefonon, és megbeszélték, hogy van egy bútorozott, kiadó házuk a Gapben heti 200 dollárért. A munkáról akkor még alig esett szó.
Ma tehát találkoztunk Norbival a bevásárlóközpont parkolójában. Egy sötétkék Toyota Corollával érkezett. Tíz éve élnek itt feleségével, és a most három éves Zsófival, várhatóan áprilisra négyre bővül családjuk létszáma. Körülbelül másfél éve költöztek el a Gapből egy kis tanyára, ami onnan 15 perc kocsival. A gap-i ház alsó szintjén a feleség magánrendelője van berendezve – mozgássérült gyerekekkel foglakozik heti két napban privát rendelésen, a másik három napon az Oktatási Minisztériumban. A Pethő Intézetben végzett, majd kapott munkát először Sydneyben, majd a Sunshine Coaston, s végül itt, Brisbane-ben. A ház felső emeletén egyelőre senki sem lakik, talán júliustól a nagymama fog ideköltözni Magyarországról. Addig felajánlották nekünk a ház eme szintjét. A ház csodás kis helyen volt. Norbi folyamatosan szabadkozott a nagy fű, és a rendetlen kert miatt, de mi így is elbűvölőnek találtuk mind a kertet, mind a belső teret. Nagy részét Norbi saját kezűleg csinálta, és ahhoz képest, hogy vendéglátósként dolgozik, gyönyörű, sőt nem csak ahhoz képest. Amiért mégis gondolkodunk az odaköltözésen az a nagy távolság. Ez a Gap városrész kocsival kb. 10-15 perc, busszal kb. 20-25 perc a belvárostól (a City-től), ahonnan a St. Lucia Campus, ahol tanítani fogok még kb. fél óra busszal. Ha csak busszal kellene bejárni az egyetemre, az egy órát venne igénybe. A busz viszont nagyon drága errefelé, azonban a benzin nagyon olcsó (kevesebb mint 90 cent 1 liter). Ha autóval közlekedhetnénk, akkor nem kellene a City felé menni, hanem valamilyen hátsó úton lehetne könnyebben megközelíteni az egyetemet. Ezt az időt majd Judyval lemérjük a jövő
héten.
Norbi Krisztián álláskeresésével is foglalkozott, megígérte, hogy még ezen a héten hoz egy jelentkezési űrlapot, és azt kitöltve Krisztián életrajzával elviszi a Conrad Treasury Casino hoteljébe, ahol ő is dolgozik. Ez a Casino és hotel a City-ben van, már a repülőgépről is jól látszott, bár akkor még nem sejtettük, milyen épület is az.
Norbi munkába menet (délután 2-re ment dolgozni) bevitt minket a belvárosba, ahonnan a 321-es busszal jöttünk haza, két zónát ketten 5.20-ért tudtunk megtenni.
Itthon ebédeltünk, pihentünk az őrült hőségben, majd megvacsoráztunk, aminek alkalmából Des felbontott egy újabb üveg ausztrál csoda-bort, majd a szokásos fürdőzés következett, de az ég borús volt, és lógott az eső lába. Des, a vendéglátónk felkapcsolta a medence reflektorait, majd elmesélte a medence történetét és a tisztító működését. Miután kimásztunk a medencéből Des behívott bennünket a barlangjába, ami a ház alatt, a földszinten található. Ide rendezkedett be mindenféle gyűjteményével. Ezek bemutatása előtt meglepett bennünket egy-egy pohár Bundaberg Rum Coca-Colával. Nagyon ízlett ez az édes, füstös ausztrál specialitás. Az ital kortyolgatása közben megcsodáltuk zászlógyűjteményét, majd a falra kiragasztott világtérképet, amelyen kis zöldfejű gombostűkkel voltak megjelölve azok az országok, városok, amelyeket már meglátogatott. A legsűrűbb Európa, Ausztrália és az USA volt, de járt Indonéziában, Pápua Új-Guineában, Új-Zélandon, Hawaii-on, és néhány apróbb szigeten is. Mindenhonnan hozott zászlót és/vagy kitűzőt és/vagy poharat magával. Természetesen rengeteg souvenir is díszítette falát.
Utána bementünk a garázsba, ahol hatalmas kotta- és zenei könyvgyűjteményt találtunk, hiszen ezek nyomtatásával és terjesztésével is foglalkozik. Említette, hogy minden egyes kiadásból megtalálható egy példány az egyetem zenei könyvtárában.
Hosszú barátkozásunkat a zuhanyzás követte, majd mindannyian nyugovóra tértünk. Ekkor kaptunk egy sms-t Sz. Lacitól, aki meghívott minket lángosozni szombat reggelre. Ez nagyon szép tőle tekintve, hogy másnap utazik Indiába. Ezen felbuzdulva meghívtuk magunkhoz péntek estére (péntek délután ad le valamilyen dolgozatot). Szóval beindul lassan a társadalmi életünk.
/Sorry, hogy mindig ilyen sokat írok. Krisztián szerint azért, mert nem látom a lényegét a dolgoknak. Lehet, hogy ez is benne van. Én viszont úgy gondolom, hogy minden számomra fontos dolgot szeretnék megosztani VELETEK, hátha egy-egy apróság felkelti valakinek az érdeklődését./
kedd, január 27
Január 26. hétfő AUSTRALIA DAY
Tehát ma ünneplik az első partraszállást az ausztrálok.
Vendéglátóink ugyanúgy pihentek, mint előző napjaikban, talán egyetlen furcsaság, hogy én továbbaludtam, mint Krisztián, fél 11-kor keltem. (Talán most álltam át igazán, bár eddig sem voltak különösebb nehézségek, csak mindig felébredtem éjjelente.)
Reggel itt járt Deby, a klínin lájdi, aki kitakarította az egész házat, vele volt a kislánya, ki holnap kezdi a gimnáziumot. Mindketten nagyon kedvesek voltak. Felmosták az erkélyen összegyűlt hangyákat, akik valószínű ünnepelni jöttek hozzánk, na nem az Australia Day-t, inkább a tegnapi trópusi vihart.
Ezután kicsit nosztalgiáztunk Krisszel. Megmutattuk Judyéknak a kórus cd-felvételéről készült werkfilmet, és az olmützi versenyről készített film felét. Ezután megebédeltünk. Nem esznek túl sokat. Ez még nem is lenne baj, csak azt nem értjük, miért nem éhesek pár óra múlva, mikor mi már elcsigázva szédelgünk üres gyomrunk miatt.
Ebéd után a mára már szokássá vált levélolvasás és medencelátogatás után ma Sam Owens elémentünk ki a reptérre, aki Új-Zélandból jött vissza. Ez a hölgy, aki egyébként a kollegám lesz, kölcsönadja nekünk az apartmanját németországi tartózkodása idejére. Február 23-án érkezik haza, addig nekünk keresnünk kell magunknak egy, az egyetemhez közel eső lakást, és addig teljesen ingyen használhatjuk a lakását. A ház, amiben az apartmant bérli, az egyetem bejáratától kb. 87 méterre van. Szerdán költözünk át, ám előtte mindenféle adminisztrációs munkát kell elvégeznem az egyetem titkárságán. Erről majd külön beszámolok. Számítunk visszajáró pénzre, bár Judy szerint az a legvalószínűbb, hogy ezeket az első fizetésemmel a bankszámlámra fogják utalni. Az pedig február 20. körül lesz esedékes.
Kedden, azaz holnap fogjuk megnyitni bankszámlánkat minden reménység szerint az ANZ Banknál. Az egyetem területén is van fiókja, és általában ezt választják az egyetem oktatói. Ez a bank állítólag az első négy legkedveltebb bank között van. Bár mielőtt elindultunk otthonról, az ING Bankos hölgynél érdeklődtünk, hogy melyik bankkal van közvetlen kapcsolatban pénzintézetük. Ő egy másikat ajánlott, a Sydney központú Westpac-ot, ami szintén benne van a legjobb négyben. Holnap fényt derítünk rá, hogy járunk jobban. Ha meg mégsem, akkor nyitunk egy számlát az ANZ-nél.
Amikor Sam-et vittük haza a reptérről, megnéztük a lakását, amelyik gyönyörű, és azt hiszem, bármikor elfogadnám otthon rövidebb távra. (Otthon másfél évig panellakásban laktunk.) Majd mikor beköltöztünk, leírom részletesebben, ez csak az első benyomásom volt. A „háztűznéző” után bejártuk autóval az egyetem területét, a St. Lucia Campust. Hatalmas zöld területen fekszik, a Brisbane folyó határolja két oldalról is, mert pont egy kanyarban van. Hajóval is megközelíthető (Ferry-vel és City Cat-tel), és közel van a belvároshoz. No nem gyalog. Gyalog nem mérnek semmit errefelé. Autóval kb. tíz perc, ahogy ma tapasztaltuk.
Most csak az autóúton mentünk körbe, de Judy így is végigmutogatta, melyik épületben melyik kar található. Mi közben bámultuk a sok fát, a krikett-, a foci-pályákat, a strand-röplabda pályát, a tenisz-pályát, a tavat sok íbisszel meg kacsával, a trópusi esőerdőt, amit a biológia tanszék hallgatói használnak terepgyakorlatra, a színháztermet, koncerttermet, a nyitott uszodát, persze mindet kívülről, a kocsiból. Szerdán majd mindent belülről is megnézhetek már. (Judy már két napja ezt mondogatja nekem: váncdájz jo biddáj – szerda lesz a te nagy napod.) Azt hiszem, meghatódtam, mikor végiggurultunk a területen. Itt fogok dolgozni másfél évig. Hmmm. Mikor mutathatom meg ezt nektek?????
Hazafelé beugrottunk egy csirkefalatos helyre, a nevére nem emlékszem. Itt vettük meg a vacsorát, sült csirkét krumplival. Itthon salátával tálaltuk magunknak. Des, a papa mindent szendvicsbe készít el magának. A csirkedarabokat is betette két szelet egyébként nagyon finom kenyér közé, vastagon rakott bele hagymát, rengeteg sóval és borssal szórta meg. Aztán vidáman ette az étkezőasztalnál, miközben a krikett-meccsre pislogott fél szemével. Állandóan krikettet néznek. Még nem ismerem a szabályokat, de Krisztiánnal elhatároztuk, hogy utánaolvasunk az interneten.
Krisztián egyébként rákérdezett a Quantas légitársaság nevének az eredetére. Szépen el is mondta nekem, mit jelent, annyit tudtam megjegyezni belőle, hogy a ’Q’ a Qeensland-ra utal (az egyik állam, Brisbane a fővárosa). Most már Krisztián alszik, de holnap, ha nem felejtem el, újra megkérdezem tőle, hogy újabb információval szolgálhassak. (Már akinek.)
.oO:[ Krisztián ]:Oo.
QUANTAS - Queensland and Northern Territories Air Services
Puszi mindenkinek ;)
Tehát ma ünneplik az első partraszállást az ausztrálok.
Vendéglátóink ugyanúgy pihentek, mint előző napjaikban, talán egyetlen furcsaság, hogy én továbbaludtam, mint Krisztián, fél 11-kor keltem. (Talán most álltam át igazán, bár eddig sem voltak különösebb nehézségek, csak mindig felébredtem éjjelente.)
Reggel itt járt Deby, a klínin lájdi, aki kitakarította az egész házat, vele volt a kislánya, ki holnap kezdi a gimnáziumot. Mindketten nagyon kedvesek voltak. Felmosták az erkélyen összegyűlt hangyákat, akik valószínű ünnepelni jöttek hozzánk, na nem az Australia Day-t, inkább a tegnapi trópusi vihart.
Ezután kicsit nosztalgiáztunk Krisszel. Megmutattuk Judyéknak a kórus cd-felvételéről készült werkfilmet, és az olmützi versenyről készített film felét. Ezután megebédeltünk. Nem esznek túl sokat. Ez még nem is lenne baj, csak azt nem értjük, miért nem éhesek pár óra múlva, mikor mi már elcsigázva szédelgünk üres gyomrunk miatt.
Ebéd után a mára már szokássá vált levélolvasás és medencelátogatás után ma Sam Owens elémentünk ki a reptérre, aki Új-Zélandból jött vissza. Ez a hölgy, aki egyébként a kollegám lesz, kölcsönadja nekünk az apartmanját németországi tartózkodása idejére. Február 23-án érkezik haza, addig nekünk keresnünk kell magunknak egy, az egyetemhez közel eső lakást, és addig teljesen ingyen használhatjuk a lakását. A ház, amiben az apartmant bérli, az egyetem bejáratától kb. 87 méterre van. Szerdán költözünk át, ám előtte mindenféle adminisztrációs munkát kell elvégeznem az egyetem titkárságán. Erről majd külön beszámolok. Számítunk visszajáró pénzre, bár Judy szerint az a legvalószínűbb, hogy ezeket az első fizetésemmel a bankszámlámra fogják utalni. Az pedig február 20. körül lesz esedékes.
Kedden, azaz holnap fogjuk megnyitni bankszámlánkat minden reménység szerint az ANZ Banknál. Az egyetem területén is van fiókja, és általában ezt választják az egyetem oktatói. Ez a bank állítólag az első négy legkedveltebb bank között van. Bár mielőtt elindultunk otthonról, az ING Bankos hölgynél érdeklődtünk, hogy melyik bankkal van közvetlen kapcsolatban pénzintézetük. Ő egy másikat ajánlott, a Sydney központú Westpac-ot, ami szintén benne van a legjobb négyben. Holnap fényt derítünk rá, hogy járunk jobban. Ha meg mégsem, akkor nyitunk egy számlát az ANZ-nél.
Amikor Sam-et vittük haza a reptérről, megnéztük a lakását, amelyik gyönyörű, és azt hiszem, bármikor elfogadnám otthon rövidebb távra. (Otthon másfél évig panellakásban laktunk.) Majd mikor beköltöztünk, leírom részletesebben, ez csak az első benyomásom volt. A „háztűznéző” után bejártuk autóval az egyetem területét, a St. Lucia Campust. Hatalmas zöld területen fekszik, a Brisbane folyó határolja két oldalról is, mert pont egy kanyarban van. Hajóval is megközelíthető (Ferry-vel és City Cat-tel), és közel van a belvároshoz. No nem gyalog. Gyalog nem mérnek semmit errefelé. Autóval kb. tíz perc, ahogy ma tapasztaltuk.
Most csak az autóúton mentünk körbe, de Judy így is végigmutogatta, melyik épületben melyik kar található. Mi közben bámultuk a sok fát, a krikett-, a foci-pályákat, a strand-röplabda pályát, a tenisz-pályát, a tavat sok íbisszel meg kacsával, a trópusi esőerdőt, amit a biológia tanszék hallgatói használnak terepgyakorlatra, a színháztermet, koncerttermet, a nyitott uszodát, persze mindet kívülről, a kocsiból. Szerdán majd mindent belülről is megnézhetek már. (Judy már két napja ezt mondogatja nekem: váncdájz jo biddáj – szerda lesz a te nagy napod.) Azt hiszem, meghatódtam, mikor végiggurultunk a területen. Itt fogok dolgozni másfél évig. Hmmm. Mikor mutathatom meg ezt nektek?????
Hazafelé beugrottunk egy csirkefalatos helyre, a nevére nem emlékszem. Itt vettük meg a vacsorát, sült csirkét krumplival. Itthon salátával tálaltuk magunknak. Des, a papa mindent szendvicsbe készít el magának. A csirkedarabokat is betette két szelet egyébként nagyon finom kenyér közé, vastagon rakott bele hagymát, rengeteg sóval és borssal szórta meg. Aztán vidáman ette az étkezőasztalnál, miközben a krikett-meccsre pislogott fél szemével. Állandóan krikettet néznek. Még nem ismerem a szabályokat, de Krisztiánnal elhatároztuk, hogy utánaolvasunk az interneten.
Krisztián egyébként rákérdezett a Quantas légitársaság nevének az eredetére. Szépen el is mondta nekem, mit jelent, annyit tudtam megjegyezni belőle, hogy a ’Q’ a Qeensland-ra utal (az egyik állam, Brisbane a fővárosa). Most már Krisztián alszik, de holnap, ha nem felejtem el, újra megkérdezem tőle, hogy újabb információval szolgálhassak. (Már akinek.)
.oO:[ Krisztián ]:Oo.
QUANTAS - Queensland and Northern Territories Air Services
Puszi mindenkinek ;)
vasárnap, január 25
(otthon 12:56)
Tegnap a vihar előtt hagytam abba. Abból a kis szellőből óriási vihar kerekedett, amely Brisbane egyes részeiben árvizet okozott, míg máshol tetőket szaggatott le a házakról. Az itteniek elmondása alapján egy tipikus trópusi viharnak voltunk tanúi, de az utóbbi 10-12 évben nem volt ilyesmire példa, mindig száraz nyarakat éltek át. Judy, akinek legfiatalabb unokája 18 éves, azt mondta, hogy amikor régen a gyerekek iskolába mentek (a nyári szünet után) mindig esett az eső, és rendesen az Australia Day idején is vihar volt. Az Australia Day holnap lesz, amikor mindenki az első fehér ember 1778-ban Sydney-ben történt partra szállását ünnepli Ausztrália-szerte. Nagy ünnepségek, rendezvények és természetesen tűzijáték a méltó megemlékezés erről az eseményről. (Ma például azt láttuk a tv-ben, hogy Canberrában, a fővárosban megválasztották Ausztrália hősét, seniorját, fiatalját ... tovább nem néztem, de még sok mindenkit.)
Ma reggel vasárnap lévén Krisztiánnal templomba mentünk, ahova vendéglátóink elvittek, majd értünk jöttek. Közben a Kodály-társaságos nénit kivitték a repülőtérre, mert hazarepült Melbourne-be. Lutheránus templomba mentünk, így nagyjából követni tudtuk, hogy mi is történik, hiszen otthon is evangélikus gyülekezetbe járunk. A St. Paul templom esett hozzánk a legközelebb, amit előző este vendéglátónk nézett ki a telefonkönyvből. Sőt még azt is meg tudták nekünk mondani, hogy mikor van az istentisztelet.
Reggel 8:30-kor a beszerelt ventillátorokkal hűtött templomban elkezdődött a szertartás. (Ebben a részben kicsit jobban kifejtem a liturgiával kapcsolatos dolgokat, akit nem érdekel, ugorjon a következő bekezdésre!) Vízkereszt utáni 3. vasárnap lévén, oltárterítő és lelkész ruhája zöld, ez stimmel az otthoniakkal. A lekcióból kiválasztott szakaszok voltak a bevezetőben, amelyek a lelkész prózamondásával szólaltak meg, és amelyekre a gyülekezet versenként válaszolt. A pontos szöveget magammal hoztam. Érdekesség, hogy ilyen prózamondásos felelgetés végig jellemző az istentiszteletre. A népénekek katasztrofálisak voltak, csupa modern, huszadik századi könnyűzene, kivéve a záróéneket, ami a „The Church’s one foundation” – magyarul „Az egyháznak a Jézus a fundamentuma” szöveggel szólalt meg. A liturgiában három olvasmány volt köztük egy szintén olvasott 19. zsoltár parafrázisával (szövegidézet: „…Keen as an athlete at the Olympics, he strides from Brisbane to Perth…” ), illetve a lekció és evangélium rögtön, megszakítás nélkül követte egymást. Ezután elénekeltük a Hitvallást 17. századi szöveggel és valami hihetetlenül nyálas dallammal. A prédikáció igen érdekesen szólt, látszott, szaglott, ízlett. Merthogy szemléltetés volt ám, meg kérdések, meg só (SHOW). Egy lábast tett az oltárkerítés elé egy állványon, amibe egyesével bepakolta a hozzávalókat egy jó bárányleveshez. A krumpli, a megfontoltakat szimbolizálta, a fehérrépa az öregeket, akik ragaszkodnak hagyományaikhoz. Egy számomra ismeretlen zöldség a meghúzódókat jelképezte, akik inkább nem szeretnek a közösségben lenni, és a hagyma a sírást, a fájdalmat, a keservet. Ezután következett a vegeta, amelyik az újat, a modern eszközöket reprezentálta. Bárányt nem hozott be. Nagyon szemléletes volt. Nem tudom, hogy a show nélkül megértette volna a gyülekezet, vagy nem, vagy ki tudja, lehet, hogy még így sem esett le nekik. Nekem úgy tűnt, mintha a lelkész is jó értelemben kifigurázná kicsit azokat, akik hallgatják. Ezt nem tudom biztosan megmondani, ehhez többször el kellene ide menni, de valószínű legközelebb már az egyetemhez közelebb eső lutheránus templomba megyünk.
A templom után egy bevásárlóközpontban találkoztunk Judyval és férjével, Des-szel. Megvettük első ausztrál vasalónkat kevesebb, mint 10 dollárért. Szerencsére 1 év garancia van rá, így bármikor gondunk van vele, visszavihetjük.
Itthon megtámadtak bennünket a gyerekek, unokák, nagymamát látogatni jöttek-e vagy a medencében fürdőzni, ez nem derült ki. Talán mindkettő belefér életükbe ily módon. Ebédre mindössze szendvicseket ettünk, ami ugye fura egy tipikus magyar vasárnapi ebédhez képest, ám ennyivel is jól tudtunk lakni. Ebéd után levélolvasgatás majd fürdőzés volt a programunk, miközben vendéglátó papánk lenyírta a füvet.
Az égen sötét felhők adták egy következő esőzésnek előjelét. Bejött. Hatalmas vihar kerekedett. A mai kisebb volt, mint a tegnapi, de Judy lányáék házában nem volt áram, teljes sötétség borult az utcájukra, mire elhatározták, hogyha nem tudnak főzni, elmennek, és esznek valahol valamit. Igen ám, de a garázsajtó, ami mögött a kocsi áll szintén elektromos zárral nyitható. Így jártak. Judy jót nevetett a történteken, mikor nekünk előadta… Aztán jött még egy telefon, egyik barátnőjénél sincs áram. Ez történt ma Brisbane-ben velünk és körülöttünk.
Tegnap a vihar előtt hagytam abba. Abból a kis szellőből óriási vihar kerekedett, amely Brisbane egyes részeiben árvizet okozott, míg máshol tetőket szaggatott le a házakról. Az itteniek elmondása alapján egy tipikus trópusi viharnak voltunk tanúi, de az utóbbi 10-12 évben nem volt ilyesmire példa, mindig száraz nyarakat éltek át. Judy, akinek legfiatalabb unokája 18 éves, azt mondta, hogy amikor régen a gyerekek iskolába mentek (a nyári szünet után) mindig esett az eső, és rendesen az Australia Day idején is vihar volt. Az Australia Day holnap lesz, amikor mindenki az első fehér ember 1778-ban Sydney-ben történt partra szállását ünnepli Ausztrália-szerte. Nagy ünnepségek, rendezvények és természetesen tűzijáték a méltó megemlékezés erről az eseményről. (Ma például azt láttuk a tv-ben, hogy Canberrában, a fővárosban megválasztották Ausztrália hősét, seniorját, fiatalját ... tovább nem néztem, de még sok mindenkit.)
Ma reggel vasárnap lévén Krisztiánnal templomba mentünk, ahova vendéglátóink elvittek, majd értünk jöttek. Közben a Kodály-társaságos nénit kivitték a repülőtérre, mert hazarepült Melbourne-be. Lutheránus templomba mentünk, így nagyjából követni tudtuk, hogy mi is történik, hiszen otthon is evangélikus gyülekezetbe járunk. A St. Paul templom esett hozzánk a legközelebb, amit előző este vendéglátónk nézett ki a telefonkönyvből. Sőt még azt is meg tudták nekünk mondani, hogy mikor van az istentisztelet.
Reggel 8:30-kor a beszerelt ventillátorokkal hűtött templomban elkezdődött a szertartás. (Ebben a részben kicsit jobban kifejtem a liturgiával kapcsolatos dolgokat, akit nem érdekel, ugorjon a következő bekezdésre!) Vízkereszt utáni 3. vasárnap lévén, oltárterítő és lelkész ruhája zöld, ez stimmel az otthoniakkal. A lekcióból kiválasztott szakaszok voltak a bevezetőben, amelyek a lelkész prózamondásával szólaltak meg, és amelyekre a gyülekezet versenként válaszolt. A pontos szöveget magammal hoztam. Érdekesség, hogy ilyen prózamondásos felelgetés végig jellemző az istentiszteletre. A népénekek katasztrofálisak voltak, csupa modern, huszadik századi könnyűzene, kivéve a záróéneket, ami a „The Church’s one foundation” – magyarul „Az egyháznak a Jézus a fundamentuma” szöveggel szólalt meg. A liturgiában három olvasmány volt köztük egy szintén olvasott 19. zsoltár parafrázisával (szövegidézet: „…Keen as an athlete at the Olympics, he strides from Brisbane to Perth…” ), illetve a lekció és evangélium rögtön, megszakítás nélkül követte egymást. Ezután elénekeltük a Hitvallást 17. századi szöveggel és valami hihetetlenül nyálas dallammal. A prédikáció igen érdekesen szólt, látszott, szaglott, ízlett. Merthogy szemléltetés volt ám, meg kérdések, meg só (SHOW). Egy lábast tett az oltárkerítés elé egy állványon, amibe egyesével bepakolta a hozzávalókat egy jó bárányleveshez. A krumpli, a megfontoltakat szimbolizálta, a fehérrépa az öregeket, akik ragaszkodnak hagyományaikhoz. Egy számomra ismeretlen zöldség a meghúzódókat jelképezte, akik inkább nem szeretnek a közösségben lenni, és a hagyma a sírást, a fájdalmat, a keservet. Ezután következett a vegeta, amelyik az újat, a modern eszközöket reprezentálta. Bárányt nem hozott be. Nagyon szemléletes volt. Nem tudom, hogy a show nélkül megértette volna a gyülekezet, vagy nem, vagy ki tudja, lehet, hogy még így sem esett le nekik. Nekem úgy tűnt, mintha a lelkész is jó értelemben kifigurázná kicsit azokat, akik hallgatják. Ezt nem tudom biztosan megmondani, ehhez többször el kellene ide menni, de valószínű legközelebb már az egyetemhez közelebb eső lutheránus templomba megyünk.
A templom után egy bevásárlóközpontban találkoztunk Judyval és férjével, Des-szel. Megvettük első ausztrál vasalónkat kevesebb, mint 10 dollárért. Szerencsére 1 év garancia van rá, így bármikor gondunk van vele, visszavihetjük.
Itthon megtámadtak bennünket a gyerekek, unokák, nagymamát látogatni jöttek-e vagy a medencében fürdőzni, ez nem derült ki. Talán mindkettő belefér életükbe ily módon. Ebédre mindössze szendvicseket ettünk, ami ugye fura egy tipikus magyar vasárnapi ebédhez képest, ám ennyivel is jól tudtunk lakni. Ebéd után levélolvasgatás majd fürdőzés volt a programunk, miközben vendéglátó papánk lenyírta a füvet.
Az égen sötét felhők adták egy következő esőzésnek előjelét. Bejött. Hatalmas vihar kerekedett. A mai kisebb volt, mint a tegnapi, de Judy lányáék házában nem volt áram, teljes sötétség borult az utcájukra, mire elhatározták, hogyha nem tudnak főzni, elmennek, és esznek valahol valamit. Igen ám, de a garázsajtó, ami mögött a kocsi áll szintén elektromos zárral nyitható. Így jártak. Judy jót nevetett a történteken, mikor nekünk előadta… Aztán jött még egy telefon, egyik barátnőjénél sincs áram. Ez történt ma Brisbane-ben velünk és körülöttünk.
Január 24. szombat 18.14. Brisbane (otthon 11.14)
Tegnap éjjel próbálgattuk a netet az otthonról hozott notebook-unkról Judy internet elérési lehetőségén keresztül (ami iszonyú lassú). Azt már tudtuk, hogy a kórusoldalra és a freemail oldalra fel tudunk menni, de egyetlen chat-program sem működött eddig. Éjjel sem hagytuk abba a kísérletezést. Fél egy után egy kicsivel mondtam Krisztiánnak, hogy még tíz percet adjunk magunknak, s ha addig nem tudunk semmilyen eredményt felmutatni, menjünk aludni. (Muszáj megszoknunk, hogy amikor sötét van, akkor van éjjel, és nem akkor, mikor álmosak vagyunk.) A gép, vagy az internet-kapcsolat mintha erre várt volna, megjelent az msn-es szimbólum, és egy csomó név, amikre vártunk, a barátaink. Nagy izgalom lett úrrá mindkettőnkön. Krisztián beszélt a kollegáival, akik irigykedve mondták, hogy inkább ne beszéljünk arról, hogy medence van a ház udvarán. Aztán Andival is váltottunk volna néhány szót, ha láttuk volna, amit ír. Csak a hangulatjeleket láttuk (síró, nevető arc stb.), így kommunikáltunk. Aztán kaptunk tőle egy emailt, hogy nem Andi volt, akivel beszéltünk, hanem a testvére, Lívia. Nem baj, gondoltuk, talán eljut azokhoz az információ, akiket érint, miszerint otthoni idő szerint éjfél körül megpróbálunk netre jönni. Elaludtunk, és az ébredés majd egy gyors reggeli után felmentünk a netre, ahol barátok, ismerősök tömkelege várt már tárt karokkal. Nagyon furcsa volt látni a neveket mind zölden világítani (ez jelenti, hogy online vannak, ha piros, akkor offline), és tudtuk, hogy mind velünk akarnak beszélni.
Ott volt Andi, balaggio, Balou, Ferkó, Luca (megjelent néha), petyko, stibi. Köszönjük nekik, kimondhatatlanul jó érzés volt velük találkozni, és ők megvártak, pedig több mint fél órát késtünk éjfélhez képest, mert épp reggeliztünk.
A reggeli-éjszakai légyott után kivittek minket a Beach-re ebédelni. A Redcliffe nevű üdülőhelyre mentünk, ahol sirályok, pelikánok és valami tipikus ausztrál madárfaj képviselői társaságában egy kikötőben ettünk. Az ebédünk friss hal, rák, polipkar volt chips-szel (sült krumplival).
Ebédünk után beszálltunk légkondicionált autóba, amit szerintem ők, mint az őrültek lehűtenek. Szóval fáztam. Nyári ruhában kifejezetten hideg volt az autóban, és ezt már tegnap is megjegyeztem Krisztiánnak, hogy minden helyiséget (bevásárlóközpont, étterem, living room – nappali szoba) túlhűtenek. De ők jól bírják, senkit nem láttam dideregni, csak magamat.
Ezzel a belül hideg, kívül meleg autóval végigkocsikáztunk Redclifftől hazafelé a tengerparton. Persze fogalmam sincs, merre jöttünk, csak gondolom, hogy addig jöttünk a tengerparton, amíg el nem értünk lakóhelyünk magasságába, mert hazafelé sokkal hosszabbnak tűnt a tengerparti szakasz, mint odafelé. Rengeteg kis strandot láttunk, bár az emberek nem voltak ott tömegestül, vendéglátóink szerint azért, mert véget ért az iskolai szünet (szkulhálidáj). Elhaladtunk egy kis templomocska mellett, ahol Judy esküvője volt, mint megtudtuk az első. Innentől kezdve nem mertünk erről többet kérdezni. Majd egyszer.
Itthon a forróság és fáradtság keveréke elaltatott engem, amíg Krisztián az interneten böngészte az állásajánlatokat. Aztán egyszer csak bejött a forró szobába, és a swimming pool-ba invitált. Hát már hogyne mennék fürdeni!!! Fürdőruha, törölköző, a Judytól kapott leégés elleni naptej (a mienket egyelőre nem találjuk, lehet, hogy Balázsnál hagytuk), és már ugrottunk is a kellemesen hűsítő vízbe. A medencéből kimentettünk egy darázsféle és egy gyíkféle állatot. A kicsi gyíkocska miután kimentette, nem akarta Krisztián kezét elhagyni, ezért kénytelen voltam lefotózni. Lehet, hogy megtaláltuk az első ausztrál háziállatunkat?
A medencében, pancsolás közben eszünkbe jutottak az otthoniak. Hogy lehet, hogy ott esik a hó??? Ez egyelőre nem fér a fejünkbe.
Jelenleg a teraszon ücsörgök, kinn vihar készülődik, Krisztián elaludt már másfél órája, még vacsorázni sem kelt fel. (Hopp, egy soványka hangya a monitoron.) A vihar jelei a villámlás, erősödő, de még szélnek nem mondható szellő ugyanazok, mint amit otthon megszoktunk. A végeredményt majd később leírom.
A jövő heti programunkról annyit már tudunk, hogy szerdán költözünk egy lakásba, ahol kb. egy hónapig lakhatunk, előtte bevisszük az egyetemre a tanításhoz szükséges dolgaimat, amit hétfő este, kóruspróba előtt adtunk fel Pesten DHL-lel. Ez így iszonyú drága volt, de tudtuk, hogy számla ellenében kifizeti az egyetem, mint ahogy az én repülőjegyemet és a túlsúlyos csomagunkat is. (Azért leírom az árakat, hátha valakinek hasznos lesz: DHL 23 kg-os csomag 160ezer Ft ÁFÁ-val, túlsúly 7 kg – kettőnknek úgy, hogy már 10 kilót elengedtek – kb. 70 ezer Ft. Nekünk ez is irreálisan magas árnak tűnik.)
A feladott csomag tehát itt volt csütörtökre, hamarabb, mint mi. Ezt visszük be szerdán az egyetemre. Hétfőn és kedden intézkedünk a bankszámlánk és a saját bérelt lakásunk ügyében.
Tegnap éjjel próbálgattuk a netet az otthonról hozott notebook-unkról Judy internet elérési lehetőségén keresztül (ami iszonyú lassú). Azt már tudtuk, hogy a kórusoldalra és a freemail oldalra fel tudunk menni, de egyetlen chat-program sem működött eddig. Éjjel sem hagytuk abba a kísérletezést. Fél egy után egy kicsivel mondtam Krisztiánnak, hogy még tíz percet adjunk magunknak, s ha addig nem tudunk semmilyen eredményt felmutatni, menjünk aludni. (Muszáj megszoknunk, hogy amikor sötét van, akkor van éjjel, és nem akkor, mikor álmosak vagyunk.) A gép, vagy az internet-kapcsolat mintha erre várt volna, megjelent az msn-es szimbólum, és egy csomó név, amikre vártunk, a barátaink. Nagy izgalom lett úrrá mindkettőnkön. Krisztián beszélt a kollegáival, akik irigykedve mondták, hogy inkább ne beszéljünk arról, hogy medence van a ház udvarán. Aztán Andival is váltottunk volna néhány szót, ha láttuk volna, amit ír. Csak a hangulatjeleket láttuk (síró, nevető arc stb.), így kommunikáltunk. Aztán kaptunk tőle egy emailt, hogy nem Andi volt, akivel beszéltünk, hanem a testvére, Lívia. Nem baj, gondoltuk, talán eljut azokhoz az információ, akiket érint, miszerint otthoni idő szerint éjfél körül megpróbálunk netre jönni. Elaludtunk, és az ébredés majd egy gyors reggeli után felmentünk a netre, ahol barátok, ismerősök tömkelege várt már tárt karokkal. Nagyon furcsa volt látni a neveket mind zölden világítani (ez jelenti, hogy online vannak, ha piros, akkor offline), és tudtuk, hogy mind velünk akarnak beszélni.
Ott volt Andi, balaggio, Balou, Ferkó, Luca (megjelent néha), petyko, stibi. Köszönjük nekik, kimondhatatlanul jó érzés volt velük találkozni, és ők megvártak, pedig több mint fél órát késtünk éjfélhez képest, mert épp reggeliztünk.
A reggeli-éjszakai légyott után kivittek minket a Beach-re ebédelni. A Redcliffe nevű üdülőhelyre mentünk, ahol sirályok, pelikánok és valami tipikus ausztrál madárfaj képviselői társaságában egy kikötőben ettünk. Az ebédünk friss hal, rák, polipkar volt chips-szel (sült krumplival).
Ebédünk után beszálltunk légkondicionált autóba, amit szerintem ők, mint az őrültek lehűtenek. Szóval fáztam. Nyári ruhában kifejezetten hideg volt az autóban, és ezt már tegnap is megjegyeztem Krisztiánnak, hogy minden helyiséget (bevásárlóközpont, étterem, living room – nappali szoba) túlhűtenek. De ők jól bírják, senkit nem láttam dideregni, csak magamat.
Ezzel a belül hideg, kívül meleg autóval végigkocsikáztunk Redclifftől hazafelé a tengerparton. Persze fogalmam sincs, merre jöttünk, csak gondolom, hogy addig jöttünk a tengerparton, amíg el nem értünk lakóhelyünk magasságába, mert hazafelé sokkal hosszabbnak tűnt a tengerparti szakasz, mint odafelé. Rengeteg kis strandot láttunk, bár az emberek nem voltak ott tömegestül, vendéglátóink szerint azért, mert véget ért az iskolai szünet (szkulhálidáj). Elhaladtunk egy kis templomocska mellett, ahol Judy esküvője volt, mint megtudtuk az első. Innentől kezdve nem mertünk erről többet kérdezni. Majd egyszer.
Itthon a forróság és fáradtság keveréke elaltatott engem, amíg Krisztián az interneten böngészte az állásajánlatokat. Aztán egyszer csak bejött a forró szobába, és a swimming pool-ba invitált. Hát már hogyne mennék fürdeni!!! Fürdőruha, törölköző, a Judytól kapott leégés elleni naptej (a mienket egyelőre nem találjuk, lehet, hogy Balázsnál hagytuk), és már ugrottunk is a kellemesen hűsítő vízbe. A medencéből kimentettünk egy darázsféle és egy gyíkféle állatot. A kicsi gyíkocska miután kimentette, nem akarta Krisztián kezét elhagyni, ezért kénytelen voltam lefotózni. Lehet, hogy megtaláltuk az első ausztrál háziállatunkat?
A medencében, pancsolás közben eszünkbe jutottak az otthoniak. Hogy lehet, hogy ott esik a hó??? Ez egyelőre nem fér a fejünkbe.
Jelenleg a teraszon ücsörgök, kinn vihar készülődik, Krisztián elaludt már másfél órája, még vacsorázni sem kelt fel. (Hopp, egy soványka hangya a monitoron.) A vihar jelei a villámlás, erősödő, de még szélnek nem mondható szellő ugyanazok, mint amit otthon megszoktunk. A végeredményt majd később leírom.
A jövő heti programunkról annyit már tudunk, hogy szerdán költözünk egy lakásba, ahol kb. egy hónapig lakhatunk, előtte bevisszük az egyetemre a tanításhoz szükséges dolgaimat, amit hétfő este, kóruspróba előtt adtunk fel Pesten DHL-lel. Ez így iszonyú drága volt, de tudtuk, hogy számla ellenében kifizeti az egyetem, mint ahogy az én repülőjegyemet és a túlsúlyos csomagunkat is. (Azért leírom az árakat, hátha valakinek hasznos lesz: DHL 23 kg-os csomag 160ezer Ft ÁFÁ-val, túlsúly 7 kg – kettőnknek úgy, hogy már 10 kilót elengedtek – kb. 70 ezer Ft. Nekünk ez is irreálisan magas árnak tűnik.)
A feladott csomag tehát itt volt csütörtökre, hamarabb, mint mi. Ezt visszük be szerdán az egyetemre. Hétfőn és kedden intézkedünk a bankszámlánk és a saját bérelt lakásunk ügyében.
Január 23. péntek 23.16 Brisbane (14.16 otthon)
A kihagyott idő alatt megismerkedtünk egy kedves, rendes magyar fiúval, Szentirmai Lacival, aki itt él már több mint három éve, és akivel elmentünk kajálni és városnézésre. Húúúú…
Első benyomásaink alapján Brisbane hatalmas. A belvárosa kicsi, autóval háromszor-négyszer végigfutottunk rajta mindössze tíz perc alatt. Voltunk a tengerparton, ahol fürdeni ugyan nem lehetett, de érezni a nyarat, a meleg tengervizet igen. Fújt a langyos szellő, sütött a nap, a sós víz illata csapta meg orromat. Ennél több nem kellett, hogy tudjam, egy időre elfelejthetem a havat, a hideget. Elmentünk vacsorázni egy gyorsétkezdébe, ha jól emlékszem a nevére, Sizzler’s, de nem volt annyira gyors, mint itthon a gyorséttermek. Mire végeztünk, besötétedett. Ha menüt rendelünk, és mi azt tettük, a menü mellé lehet válogatni salátát, gyümölcsöt, tésztát, desszertet. Az üdítőt külön kellett fizetnünk. Én egy sajtos-sonkás csirkeszeletet kértem sült krumplival és üdítővel, ami 20.45 AUD-ba került, Krisztián pedig fokhagymás steaket evett kis gombákkal és sült krumplival, hozzá üdítőt kért, s így kb. 24 AUD jött ki neki a számlán. Nagyon jóllaktunk, fagylaltot is ettünk a görögdinnye, sárgadinnye és ananász mellé.
A kiadós vacsora után autóztunk egyet a városban, majd többször eltévedtünk, mire végre elértük célunkat, a Mont Koot-tha kilátót. Innen láthattuk szinte az egész fényárban úszó Brisbane-t, amint messze elnyúlva úgy tetszett, mint mikor a kialudni készülő tábortűz parazsába belemereng az ember. Gyönyörű volt, és hatalmas. No persze a repülőről tegnap este ugyanezt vagy ehhez hasonlót nézegettünk leszállás közben. Már egy teljes napja Ausztráliában élünk. Fura.
A kihagyott idő alatt megismerkedtünk egy kedves, rendes magyar fiúval, Szentirmai Lacival, aki itt él már több mint három éve, és akivel elmentünk kajálni és városnézésre. Húúúú…
Első benyomásaink alapján Brisbane hatalmas. A belvárosa kicsi, autóval háromszor-négyszer végigfutottunk rajta mindössze tíz perc alatt. Voltunk a tengerparton, ahol fürdeni ugyan nem lehetett, de érezni a nyarat, a meleg tengervizet igen. Fújt a langyos szellő, sütött a nap, a sós víz illata csapta meg orromat. Ennél több nem kellett, hogy tudjam, egy időre elfelejthetem a havat, a hideget. Elmentünk vacsorázni egy gyorsétkezdébe, ha jól emlékszem a nevére, Sizzler’s, de nem volt annyira gyors, mint itthon a gyorséttermek. Mire végeztünk, besötétedett. Ha menüt rendelünk, és mi azt tettük, a menü mellé lehet válogatni salátát, gyümölcsöt, tésztát, desszertet. Az üdítőt külön kellett fizetnünk. Én egy sajtos-sonkás csirkeszeletet kértem sült krumplival és üdítővel, ami 20.45 AUD-ba került, Krisztián pedig fokhagymás steaket evett kis gombákkal és sült krumplival, hozzá üdítőt kért, s így kb. 24 AUD jött ki neki a számlán. Nagyon jóllaktunk, fagylaltot is ettünk a görögdinnye, sárgadinnye és ananász mellé.
A kiadós vacsora után autóztunk egyet a városban, majd többször eltévedtünk, mire végre elértük célunkat, a Mont Koot-tha kilátót. Innen láthattuk szinte az egész fényárban úszó Brisbane-t, amint messze elnyúlva úgy tetszett, mint mikor a kialudni készülő tábortűz parazsába belemereng az ember. Gyönyörű volt, és hatalmas. No persze a repülőről tegnap este ugyanezt vagy ehhez hasonlót nézegettünk leszállás közben. Már egy teljes napja Ausztráliában élünk. Fura.
Január 23. 13.55 Brisbane (4.55 Budapest)
Megérkeztünk… Hihetetlen, hogy ennyire messze vagyunk otthonról. Első benyomások: fülledt hőség, rengeteg hangos madár, kedves, szimpatikus vendéglátók és két picike „elemes” kutya.
Előzmények szerves folytatásaként azért leírom, hogy Kuala Lumpur-ban egy rövid, mindössze húsz perces kiszállásra volt lehetőség, utána rögtön vissza kellett szállnunk a kitakarított gépre. Az érdekessége a dolognak, hogy nagyon hosszú út volt mögöttünk, hiszen átutaztuk a napot. Otthoni idő szerint este tíz körül érkeztünk meg Malájziába, s mikor visszaszálltunk egy gyors mellékhelyiség-látogatás után, a stewardessek így köszöntöttek: „Good morning!” Elképedtünk, de tényleg reggel volt. Életünk legrövidebb éjszakáját éltük át: egy wc és egy hazatelefonálás fért bele.
A továbbutazásra nagyon készültünk, de szerencsére valamiért sokkal rövidebbnek tűnt az út Melbourne-ig, mint gondoltuk korábban. Valószínű azért éreztük így, mert mindketten aludtunk valamicskét, és csak reggelizni és ebédelni keltünk fel. Mint a csecsemők… A lábunk pihentetése céljából néha bóklásztunk, sétálgattunk, és beszélgettünk Ágival, aki Melbourne-be utazott, ahol a testvérééket látogatta meg. Megismerkedtünk Christopherrel, Kristóffal, aki a nyári szünetben Debrecenben volt, ahol szülei rokonaival töltött el két hónapot, és mivel a suli náluk január végén kezdődik, haza kellett jönnie Melbourne-be. A malájziai reptéren beszédbe elegyedtünk egy magyar fiúval, aki februártól Brisbane-ben fog tanulni, addig azonban Melbourne-ben tölt egy hónapot rokonoknál. A nevét és email címét a rövid utazás alatt nem kérdeztük meg, mivel mikor ő aludt, akkor voltunk mi ébren, és fordítva. Csak annyit tudunk róla, hogy egyébként Milánóban él a szüleivel. Talán összefutunk vele is valahol, még nem tudom, mennyi esélyünk van rá.
Melbourne-ben kiszálltunk a hatalmas repülőből, és elindultunk arra, amerre a többi utas. Először az útlevélellenőrzésen estünk át, majd felvettük a három befóliázott poggyászunkat, aztán pedig a rettegett vámvizsgálat felé vettük utunkat. Mikor sorra kerültünk, rátettük az összes csomagunkat egy rövid futószalagra, ami átvilágító berendezésen ment keresztül. Volt nálunk három tábla csoki is felbontatlanul… (Az egyetlen felbontottat odaadtuk egy mosolygós stewardessnek a repülőről való távozáskor.) A csomagjaink mentek az átvilágítón, akkor váratlanul rámszólt a sapkás vámos, hogy: „Keszenem.” ¬– és fülig érő szájjal vigyorgott. Mit mondjak, megkönnyebbültem, hogy nem kell a fóliákat lefejteni a bőröndjeinkről, és visszamosolyogtam. Aztán elmondta, hogy volt egy magyar barátja, akitől valamelyest tanult magyarul, de több szó most nem jut eszébe. És már mentünk is ki a kapun, ahol rengeteg ember várta a tengerentúlról érkezőket.
Itt balra kanyarodtunk, és követtük a feliratot: Domestic flights (belföldi járatok). Találkoztunk egy fiatal magyar orvossal (dr. Gulyás Károly), aki egy évre jött dolgozni Tasmániába, Hobartba, és akit már a gépen is láttunk, de csak messziről. Most beszédbe elegyedtünk vele, és mivel volt időnk a gépek indulásáig, megtanított néhány tipikus osszi (aussie - ausztrál) kifejezést, pl. Gdájmájt (Good day, mate), Gdfojöszelf (Good for yourself).
Itt újra be kellett csekkolnunk a belföldi reptéren, de ismét minden rendben ment. Már nagyon fáradtak voltunk mindketten, szinte elaludtunk a váróban is, hát még a gépen. A napsütötte Melbourne-ből, ahol ugyan a meleg nyarat még nem éreztük bőrünkön, elindult a gépünk. Alig egy órája szálltunk fel, amikor viharfelhőket, villámokat láttunk alattunk, és nagyon sötét lett. A sötétséget még értettük, hiszen észak felé vettük utunkat, de a vihar nem fért a képbe. Mire Brisbane-be értünk este 8 után (otthoni idő szerint 11.10-re), fülledt meleg vett körül bennünket, és hiretelen elviselhetetlen volt az eddig szinte mindvégig magunkon viselt pulóvert hordani. A reptér légkondicionált belsejéből a szabad levegőre való kilépés hatalmas meglepetés és rémes megpróbáltatás volt számunkra. Még azt a száz méteres utat sem tudtuk megtenni pulóverben, ami az autóig vezetett. Meg kellett állni a sok csomaggal, és levenni magunkról a „felesleget”.
Judy, a vendéglátónk, és melbourne-i vendége, egy hölgy, aki az ausztrál Kodály-társaság képviselője jöttek elénk egy felirattal: „Réka és Krisztián”. A fáradtságtól alig tudtunk velük pár szót váltani. Otthonról hazatelefonáltunk (0011 36), illetve megpróbáltuk elérni szüleinket, de mivel mind dolgozott, vagy épp ebédszünetét töltötte, kissé nehézkes volt megtalálni őket. Hatalmas meglepetésükben legelőször egy örömkiáltásra futotta tőlük. Megmondom őszintén, engem ez nagyon érzékenyen érintett a reptéri búcsú után, és alig bírtam megszólalni a folytogató sírástól. (Réka) Krisztián jól bírta, mikor anyukájával beszélt, no crying at all. Aztán utána megpróbáltunk felcsatlakozni a netre Judy gépével, ami az egyetemre van bekötve. Háááát, elég nehéz volt. A freemail-es oldalt és a kórus honlapját szerencsére el tudtuk érni, de ahogy előre gondoltuk, a csetelés még nem jött össze sem msn-nel, sem icq-val, sem irc-vel.
A VV-oldal látogatása megint nagyon felkavart engem. A vendégkönyv tele fájdalmas, búcsúzós szövegekkel, aztán tesóm reptéri on-line jelentése arról, hogy leszállt a gépünk Brisbane-ben… Még most is alig bírom leírni elérzékenyülés nélkül. Erre mi is írtunk egy kis jelentést magunkról, hátha olvassák. Persze itt már sötét volt, meg este 10, otthon még csak koradélután. Lefeküdtünk aludni, és sajnáltam nagyon, hogy a kórus este 7-kor keződő koncertjét átalusszuk, de hát mi már nem otthon vagyunk, itt kell alkalmazkodnunk mindenhez.
Alvás előtt még megkértük vendéglátónkat, hogy esetleg felmehetnénk-e a netre reggel 9 körül, ugyanis az otthoniak várnak minket a gépek előtt éjféltájban. Megengedte, és mi ezzel a tudattal aludtunk el, hogy reggel, ha felébredünk kilencig, talákozhatunk Magyarországgal.
Hamar elaludtunk, mindössze egy ausztrál hangyával találkoztunk lefekvés előtt. Azt is kiraktuk a meleg éjszakába, hadd császkáljon. Jobb, mintha alattunk lelné meg örök nyugalmát.
Az első ausztrál éjszakámat nem bírtam végigaludni teljes egészében. Egyszer felkeltem éjjel, még jó sötét volt. Sajnos, nem tudjuk még, hogy mennyi az idő, mert nincs óránk, csak a telefonban, amihez egyelőre nem szereztünk be kártyát. Így azt gondolom, hogy pont abban az időpontban keltem fel, és mentem wc-re, mikor a koncert volt. Éreztem… Reggel madárcsiripelére, mit csiripelére, inkább hangos rikácsolásra, koncertre ébredtem. Azt gondoltam, hogy direkt a mi tiszteletünkre esetleg beszereztek különféle színes papagájokat, ás egyéb különlegességeket, amik zenélnek nekünk. És persze hét ágra sütött a nap, úgy hittem, biztos már rég dél van. De nem, még csak ¾ 6 volt…
Megérkeztünk… Hihetetlen, hogy ennyire messze vagyunk otthonról. Első benyomások: fülledt hőség, rengeteg hangos madár, kedves, szimpatikus vendéglátók és két picike „elemes” kutya.
Előzmények szerves folytatásaként azért leírom, hogy Kuala Lumpur-ban egy rövid, mindössze húsz perces kiszállásra volt lehetőség, utána rögtön vissza kellett szállnunk a kitakarított gépre. Az érdekessége a dolognak, hogy nagyon hosszú út volt mögöttünk, hiszen átutaztuk a napot. Otthoni idő szerint este tíz körül érkeztünk meg Malájziába, s mikor visszaszálltunk egy gyors mellékhelyiség-látogatás után, a stewardessek így köszöntöttek: „Good morning!” Elképedtünk, de tényleg reggel volt. Életünk legrövidebb éjszakáját éltük át: egy wc és egy hazatelefonálás fért bele.
A továbbutazásra nagyon készültünk, de szerencsére valamiért sokkal rövidebbnek tűnt az út Melbourne-ig, mint gondoltuk korábban. Valószínű azért éreztük így, mert mindketten aludtunk valamicskét, és csak reggelizni és ebédelni keltünk fel. Mint a csecsemők… A lábunk pihentetése céljából néha bóklásztunk, sétálgattunk, és beszélgettünk Ágival, aki Melbourne-be utazott, ahol a testvérééket látogatta meg. Megismerkedtünk Christopherrel, Kristóffal, aki a nyári szünetben Debrecenben volt, ahol szülei rokonaival töltött el két hónapot, és mivel a suli náluk január végén kezdődik, haza kellett jönnie Melbourne-be. A malájziai reptéren beszédbe elegyedtünk egy magyar fiúval, aki februártól Brisbane-ben fog tanulni, addig azonban Melbourne-ben tölt egy hónapot rokonoknál. A nevét és email címét a rövid utazás alatt nem kérdeztük meg, mivel mikor ő aludt, akkor voltunk mi ébren, és fordítva. Csak annyit tudunk róla, hogy egyébként Milánóban él a szüleivel. Talán összefutunk vele is valahol, még nem tudom, mennyi esélyünk van rá.
Melbourne-ben kiszálltunk a hatalmas repülőből, és elindultunk arra, amerre a többi utas. Először az útlevélellenőrzésen estünk át, majd felvettük a három befóliázott poggyászunkat, aztán pedig a rettegett vámvizsgálat felé vettük utunkat. Mikor sorra kerültünk, rátettük az összes csomagunkat egy rövid futószalagra, ami átvilágító berendezésen ment keresztül. Volt nálunk három tábla csoki is felbontatlanul… (Az egyetlen felbontottat odaadtuk egy mosolygós stewardessnek a repülőről való távozáskor.) A csomagjaink mentek az átvilágítón, akkor váratlanul rámszólt a sapkás vámos, hogy: „Keszenem.” ¬– és fülig érő szájjal vigyorgott. Mit mondjak, megkönnyebbültem, hogy nem kell a fóliákat lefejteni a bőröndjeinkről, és visszamosolyogtam. Aztán elmondta, hogy volt egy magyar barátja, akitől valamelyest tanult magyarul, de több szó most nem jut eszébe. És már mentünk is ki a kapun, ahol rengeteg ember várta a tengerentúlról érkezőket.
Itt balra kanyarodtunk, és követtük a feliratot: Domestic flights (belföldi járatok). Találkoztunk egy fiatal magyar orvossal (dr. Gulyás Károly), aki egy évre jött dolgozni Tasmániába, Hobartba, és akit már a gépen is láttunk, de csak messziről. Most beszédbe elegyedtünk vele, és mivel volt időnk a gépek indulásáig, megtanított néhány tipikus osszi (aussie - ausztrál) kifejezést, pl. Gdájmájt (Good day, mate), Gdfojöszelf (Good for yourself).
Itt újra be kellett csekkolnunk a belföldi reptéren, de ismét minden rendben ment. Már nagyon fáradtak voltunk mindketten, szinte elaludtunk a váróban is, hát még a gépen. A napsütötte Melbourne-ből, ahol ugyan a meleg nyarat még nem éreztük bőrünkön, elindult a gépünk. Alig egy órája szálltunk fel, amikor viharfelhőket, villámokat láttunk alattunk, és nagyon sötét lett. A sötétséget még értettük, hiszen észak felé vettük utunkat, de a vihar nem fért a képbe. Mire Brisbane-be értünk este 8 után (otthoni idő szerint 11.10-re), fülledt meleg vett körül bennünket, és hiretelen elviselhetetlen volt az eddig szinte mindvégig magunkon viselt pulóvert hordani. A reptér légkondicionált belsejéből a szabad levegőre való kilépés hatalmas meglepetés és rémes megpróbáltatás volt számunkra. Még azt a száz méteres utat sem tudtuk megtenni pulóverben, ami az autóig vezetett. Meg kellett állni a sok csomaggal, és levenni magunkról a „felesleget”.
Judy, a vendéglátónk, és melbourne-i vendége, egy hölgy, aki az ausztrál Kodály-társaság képviselője jöttek elénk egy felirattal: „Réka és Krisztián”. A fáradtságtól alig tudtunk velük pár szót váltani. Otthonról hazatelefonáltunk (0011 36), illetve megpróbáltuk elérni szüleinket, de mivel mind dolgozott, vagy épp ebédszünetét töltötte, kissé nehézkes volt megtalálni őket. Hatalmas meglepetésükben legelőször egy örömkiáltásra futotta tőlük. Megmondom őszintén, engem ez nagyon érzékenyen érintett a reptéri búcsú után, és alig bírtam megszólalni a folytogató sírástól. (Réka) Krisztián jól bírta, mikor anyukájával beszélt, no crying at all. Aztán utána megpróbáltunk felcsatlakozni a netre Judy gépével, ami az egyetemre van bekötve. Háááát, elég nehéz volt. A freemail-es oldalt és a kórus honlapját szerencsére el tudtuk érni, de ahogy előre gondoltuk, a csetelés még nem jött össze sem msn-nel, sem icq-val, sem irc-vel.
A VV-oldal látogatása megint nagyon felkavart engem. A vendégkönyv tele fájdalmas, búcsúzós szövegekkel, aztán tesóm reptéri on-line jelentése arról, hogy leszállt a gépünk Brisbane-ben… Még most is alig bírom leírni elérzékenyülés nélkül. Erre mi is írtunk egy kis jelentést magunkról, hátha olvassák. Persze itt már sötét volt, meg este 10, otthon még csak koradélután. Lefeküdtünk aludni, és sajnáltam nagyon, hogy a kórus este 7-kor keződő koncertjét átalusszuk, de hát mi már nem otthon vagyunk, itt kell alkalmazkodnunk mindenhez.
Alvás előtt még megkértük vendéglátónkat, hogy esetleg felmehetnénk-e a netre reggel 9 körül, ugyanis az otthoniak várnak minket a gépek előtt éjféltájban. Megengedte, és mi ezzel a tudattal aludtunk el, hogy reggel, ha felébredünk kilencig, talákozhatunk Magyarországgal.
Hamar elaludtunk, mindössze egy ausztrál hangyával találkoztunk lefekvés előtt. Azt is kiraktuk a meleg éjszakába, hadd császkáljon. Jobb, mintha alattunk lelné meg örök nyugalmát.
Az első ausztrál éjszakámat nem bírtam végigaludni teljes egészében. Egyszer felkeltem éjjel, még jó sötét volt. Sajnos, nem tudjuk még, hogy mennyi az idő, mert nincs óránk, csak a telefonban, amihez egyelőre nem szereztünk be kártyát. Így azt gondolom, hogy pont abban az időpontban keltem fel, és mentem wc-re, mikor a koncert volt. Éreztem… Reggel madárcsiripelére, mit csiripelére, inkább hangos rikácsolásra, koncertre ébredtem. Azt gondoltam, hogy direkt a mi tiszteletünkre esetleg beszereztek különféle színes papagájokat, ás egyéb különlegességeket, amik zenélnek nekünk. És persze hét ágra sütött a nap, úgy hittem, biztos már rég dél van. De nem, még csak ¾ 6 volt…
Kedves MINDENKI!
Bécsben vagyunk a gépen, épp jönnek-mennek az emberek körülöttük, még várakozunk. Két perce indultunk volna, csak hát csomó késés…
Kezdem a legelejéről. A reptéren nagyon sokan voltak, rokonok, barátok. Nagyon jó, hogy kijöttek, igazán megható, hogy ennyien kiváncsiak ránk, hogy ennyien szeretnek bennünket. A legutolsó pillanatig minden rendben volt, bár szomorúak voltunk, de tartottuk magunkat. Aztán a végső búcsúzás utolsó pillanatait már nem úsztuk meg sírás nélkül. De így volt jó, így volt „hiteles” az elválás. Kellett a könny!
A szülők, nagyszülők érzékenysége minket is meghatott. Krisztián nem, de én nagyon sírtam. Aztán útlevél-ellenőrzés egy kedves vámosnál, majd az utolsó integetések, pillantások. Még most is elérzékenyülök.. Krisz rám is szólt, hogy ne bőgjek már, vagy hagyjam későbbre az írást. Tiszta sósvíz lesz a nótbukunk.
Most felszállunk, majd folytatjuk,és leírunk mindent, ami velünk történik, ami érdekes ezen a csodálatos úton.
Január 21. szerda 13.48
Ez a magyar idő, de ott ahol jelenleg vagyunk, valahol Elazig felett, talán más időzónába esünk. Nem tudom. Kuala Lumpur, még 7385 km, ami időben kb. 8 óra. Ezeket az infokat napra-, sőt percrekészen kapjuk az előttünk ülő utas háttámlájára felszerelt kis monitorról. Ezen a monitoron nézhetünk filmeket, lekérdezhetünk információkat a Lauda Air-ről, játszhatunk PC játékokat, hallgathatunk zenét. Én most fejeztem be egy elég butyuta fim nézését, ami szórakoztatónak sem volt mondható. De akit érdekel, megnézheti a Matrix3-at angolul vagy németül. Aztán játszottam egy akasztófát majd egy passziánszt. Végül úgy döntöttem, hogy folytatom az élménybeszámolót, hogy Nektek legyen sok olvasnivalótok.
Sajnos internetezni nem lehet, vagy még nem jöttünk rá, hogyan kell, különben már rég msn-eznénk Veletek. (Fel sem fogtuk, hogy az elkövetkező 11 hónapban tulajdonképpen ez lesz az legfontosabb kommunikációs csatorna közöttünk…) Közben Kuala Lumpur 4470 mérföldre közeledett. Kinn -61 Cfok van.
Az előbb ott tartottam, hogy elbúcsúztunk, és eltűnt a szomorúan integető tömeg a szemünk elől. Mi pedig a kapuk bezáródása után is láttuk, hogy még ott vannak. Nem mozdultak… Mentünk, mert várt a bécsi gép. Illetve a busz, ami kivitt hozzá. A busz kétszer is megtette az utat a gépig velünk, türelmes utasokkal a fedélzetén, mivel néhány renitens elkésett. Viszont olyan rendesek voltak velük, hogy visszamenetek értük a busszal. Így kb. 30 perces késéssel indultunk Budapestről. Szerencsére Bécsben volt elég időnk a beszállásra, így ott nyugodtan átsétálhattunk az A4-es kapuhoz.
A Melbourne-be induló gép hihetetlen nagy, még a pesti géptől jövő buszról készítettünk róla egy fotót. A gép terjedelme pedig azt produkálta, hogy rengeteg ember várakozott egy viszonylag kicsi helyiségben. Ezek az emberek (legtöbb gyerek… - talán osztálykiránduláson voltak Európában?) szinte kivétel nélkül már nyárias ruhában voltak. Egyik fiatal férfin pl. rövidnadrág volt. Viccesnek tűnt, hiszen alig pár órával ezelőtt vettem le a télikabátomat, és hagytam ott édesanyám karjain.
(987 km/órával repülünk, Kuala Lumpur 6952 km. Tulajdonképpen ezek az adatok csak számomra érdekesek. De leírom, hátha én is visszaolvasom a naplónkat.)
Bécsben vagyunk a gépen, épp jönnek-mennek az emberek körülöttük, még várakozunk. Két perce indultunk volna, csak hát csomó késés…
Kezdem a legelejéről. A reptéren nagyon sokan voltak, rokonok, barátok. Nagyon jó, hogy kijöttek, igazán megható, hogy ennyien kiváncsiak ránk, hogy ennyien szeretnek bennünket. A legutolsó pillanatig minden rendben volt, bár szomorúak voltunk, de tartottuk magunkat. Aztán a végső búcsúzás utolsó pillanatait már nem úsztuk meg sírás nélkül. De így volt jó, így volt „hiteles” az elválás. Kellett a könny!
A szülők, nagyszülők érzékenysége minket is meghatott. Krisztián nem, de én nagyon sírtam. Aztán útlevél-ellenőrzés egy kedves vámosnál, majd az utolsó integetések, pillantások. Még most is elérzékenyülök.. Krisz rám is szólt, hogy ne bőgjek már, vagy hagyjam későbbre az írást. Tiszta sósvíz lesz a nótbukunk.
Most felszállunk, majd folytatjuk,és leírunk mindent, ami velünk történik, ami érdekes ezen a csodálatos úton.
Január 21. szerda 13.48
Ez a magyar idő, de ott ahol jelenleg vagyunk, valahol Elazig felett, talán más időzónába esünk. Nem tudom. Kuala Lumpur, még 7385 km, ami időben kb. 8 óra. Ezeket az infokat napra-, sőt percrekészen kapjuk az előttünk ülő utas háttámlájára felszerelt kis monitorról. Ezen a monitoron nézhetünk filmeket, lekérdezhetünk információkat a Lauda Air-ről, játszhatunk PC játékokat, hallgathatunk zenét. Én most fejeztem be egy elég butyuta fim nézését, ami szórakoztatónak sem volt mondható. De akit érdekel, megnézheti a Matrix3-at angolul vagy németül. Aztán játszottam egy akasztófát majd egy passziánszt. Végül úgy döntöttem, hogy folytatom az élménybeszámolót, hogy Nektek legyen sok olvasnivalótok.
Sajnos internetezni nem lehet, vagy még nem jöttünk rá, hogyan kell, különben már rég msn-eznénk Veletek. (Fel sem fogtuk, hogy az elkövetkező 11 hónapban tulajdonképpen ez lesz az legfontosabb kommunikációs csatorna közöttünk…) Közben Kuala Lumpur 4470 mérföldre közeledett. Kinn -61 Cfok van.
Az előbb ott tartottam, hogy elbúcsúztunk, és eltűnt a szomorúan integető tömeg a szemünk elől. Mi pedig a kapuk bezáródása után is láttuk, hogy még ott vannak. Nem mozdultak… Mentünk, mert várt a bécsi gép. Illetve a busz, ami kivitt hozzá. A busz kétszer is megtette az utat a gépig velünk, türelmes utasokkal a fedélzetén, mivel néhány renitens elkésett. Viszont olyan rendesek voltak velük, hogy visszamenetek értük a busszal. Így kb. 30 perces késéssel indultunk Budapestről. Szerencsére Bécsben volt elég időnk a beszállásra, így ott nyugodtan átsétálhattunk az A4-es kapuhoz.
A Melbourne-be induló gép hihetetlen nagy, még a pesti géptől jövő buszról készítettünk róla egy fotót. A gép terjedelme pedig azt produkálta, hogy rengeteg ember várakozott egy viszonylag kicsi helyiségben. Ezek az emberek (legtöbb gyerek… - talán osztálykiránduláson voltak Európában?) szinte kivétel nélkül már nyárias ruhában voltak. Egyik fiatal férfin pl. rövidnadrág volt. Viccesnek tűnt, hiszen alig pár órával ezelőtt vettem le a télikabátomat, és hagytam ott édesanyám karjain.
(987 km/órával repülünk, Kuala Lumpur 6952 km. Tulajdonképpen ezek az adatok csak számomra érdekesek. De leírom, hátha én is visszaolvasom a naplónkat.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)