Január 23. 13.55 Brisbane (4.55 Budapest)
Megérkeztünk… Hihetetlen, hogy ennyire messze vagyunk otthonról. Első benyomások: fülledt hőség, rengeteg hangos madár, kedves, szimpatikus vendéglátók és két picike „elemes” kutya.

Előzmények szerves folytatásaként azért leírom, hogy Kuala Lumpur-ban egy rövid, mindössze húsz perces kiszállásra volt lehetőség, utána rögtön vissza kellett szállnunk a kitakarított gépre. Az érdekessége a dolognak, hogy nagyon hosszú út volt mögöttünk, hiszen átutaztuk a napot. Otthoni idő szerint este tíz körül érkeztünk meg Malájziába, s mikor visszaszálltunk egy gyors mellékhelyiség-látogatás után, a stewardessek így köszöntöttek: „Good morning!” Elképedtünk, de tényleg reggel volt. Életünk legrövidebb éjszakáját éltük át: egy wc és egy hazatelefonálás fért bele. 
A továbbutazásra nagyon készültünk, de szerencsére valamiért sokkal rövidebbnek tűnt az út Melbourne-ig, mint gondoltuk korábban. Valószínű azért éreztük így, mert mindketten aludtunk valamicskét, és csak reggelizni és ebédelni keltünk fel. Mint a csecsemők… A lábunk pihentetése céljából néha bóklásztunk, sétálgattunk, és beszélgettünk Ágival, aki Melbourne-be utazott, ahol a testvérééket látogatta meg. Megismerkedtünk Christopherrel, Kristóffal, aki a nyári szünetben Debrecenben volt, ahol szülei rokonaival töltött el két hónapot, és mivel a suli náluk január végén kezdődik, haza kellett jönnie Melbourne-be. A malájziai reptéren beszédbe elegyedtünk egy magyar fiúval, aki februártól Brisbane-ben fog tanulni, addig azonban Melbourne-ben tölt egy hónapot rokonoknál. A nevét és email címét a rövid utazás alatt nem kérdeztük meg, mivel mikor ő aludt, akkor voltunk mi ébren, és fordítva. Csak annyit tudunk róla, hogy egyébként Milánóban él a szüleivel. Talán összefutunk vele is valahol, még nem tudom, mennyi esélyünk van rá.
Melbourne-ben kiszálltunk a hatalmas repülőből, és elindultunk arra, amerre a többi utas. Először az útlevélellenőrzésen estünk át, majd felvettük a három befóliázott poggyászunkat, aztán pedig a rettegett vámvizsgálat felé vettük utunkat. Mikor sorra kerültünk, rátettük az összes csomagunkat egy rövid futószalagra, ami átvilágító berendezésen ment keresztül. Volt nálunk három tábla csoki is felbontatlanul… (Az egyetlen felbontottat odaadtuk egy mosolygós stewardessnek a repülőről való távozáskor.) A csomagjaink mentek az átvilágítón, akkor váratlanul rámszólt a sapkás vámos, hogy: „Keszenem.” ¬– és fülig érő szájjal vigyorgott. Mit mondjak, megkönnyebbültem, hogy nem kell a fóliákat lefejteni a bőröndjeinkről, és visszamosolyogtam. Aztán elmondta, hogy volt egy magyar barátja, akitől valamelyest tanult magyarul, de több szó most nem jut eszébe. És már mentünk is ki a kapun, ahol rengeteg ember várta a tengerentúlról érkezőket.
Itt balra kanyarodtunk, és követtük a feliratot: Domestic flights (belföldi járatok). Találkoztunk egy fiatal magyar orvossal (dr. Gulyás Károly), aki egy évre jött dolgozni Tasmániába, Hobartba, és akit már a gépen is láttunk, de csak messziről. Most beszédbe elegyedtünk vele, és mivel volt időnk a gépek indulásáig, megtanított néhány tipikus osszi (aussie - ausztrál) kifejezést, pl. Gdájmájt (Good day, mate), Gdfojöszelf (Good for yourself).
Itt újra be kellett csekkolnunk a belföldi reptéren, de ismét minden rendben ment. Már nagyon fáradtak voltunk mindketten, szinte elaludtunk a váróban is, hát még a gépen. A napsütötte Melbourne-ből, ahol ugyan a meleg nyarat még nem éreztük bőrünkön, elindult a gépünk. Alig egy órája szálltunk fel, amikor viharfelhőket, villámokat láttunk alattunk, és nagyon sötét lett. A sötétséget még értettük, hiszen észak felé vettük utunkat, de a vihar nem fért a képbe. Mire Brisbane-be értünk este 8 után (otthoni idő szerint 11.10-re), fülledt meleg vett körül bennünket, és hiretelen elviselhetetlen volt az eddig szinte mindvégig magunkon viselt pulóvert hordani. A reptér légkondicionált belsejéből a szabad levegőre való kilépés hatalmas meglepetés és rémes megpróbáltatás volt számunkra. Még azt a száz méteres utat sem tudtuk megtenni pulóverben, ami az autóig vezetett. Meg kellett állni a sok csomaggal, és levenni magunkról a „felesleget”. 
Judy, a vendéglátónk, és melbourne-i vendége, egy hölgy, aki az ausztrál Kodály-társaság képviselője jöttek elénk egy felirattal: „Réka és Krisztián”. A fáradtságtól alig tudtunk velük pár szót váltani. Otthonról hazatelefonáltunk (0011 36), illetve megpróbáltuk elérni szüleinket, de mivel mind dolgozott, vagy épp ebédszünetét töltötte, kissé nehézkes volt megtalálni őket. Hatalmas meglepetésükben legelőször egy örömkiáltásra futotta tőlük. Megmondom őszintén, engem ez nagyon érzékenyen érintett a reptéri búcsú után, és alig bírtam megszólalni a folytogató sírástól. (Réka) Krisztián jól bírta, mikor anyukájával beszélt, no crying at all. Aztán utána megpróbáltunk felcsatlakozni a netre Judy gépével, ami az egyetemre van bekötve. Háááát, elég nehéz volt. A freemail-es oldalt és a kórus honlapját szerencsére el tudtuk érni, de ahogy előre gondoltuk, a csetelés még nem jött össze sem msn-nel, sem icq-val, sem irc-vel.
A VV-oldal látogatása megint nagyon felkavart engem. A vendégkönyv tele fájdalmas, búcsúzós szövegekkel, aztán tesóm reptéri on-line jelentése arról, hogy leszállt a gépünk Brisbane-ben… Még most is alig bírom leírni elérzékenyülés nélkül. Erre mi is írtunk egy kis jelentést magunkról, hátha olvassák. Persze itt már sötét volt, meg este 10, otthon még csak koradélután. Lefeküdtünk aludni, és sajnáltam nagyon, hogy a kórus este 7-kor keződő koncertjét átalusszuk, de hát mi már nem otthon vagyunk, itt kell alkalmazkodnunk mindenhez.
Alvás előtt még megkértük vendéglátónkat, hogy esetleg felmehetnénk-e a netre reggel 9 körül, ugyanis az otthoniak várnak minket a gépek előtt éjféltájban. Megengedte, és mi ezzel a tudattal aludtunk el, hogy reggel, ha felébredünk kilencig, talákozhatunk Magyarországgal.
Hamar elaludtunk, mindössze egy ausztrál hangyával találkoztunk lefekvés előtt. Azt is kiraktuk a meleg éjszakába, hadd császkáljon. Jobb, mintha alattunk lelné meg örök nyugalmát.
Az első ausztrál éjszakámat nem bírtam végigaludni teljes egészében. Egyszer felkeltem éjjel, még jó sötét volt. Sajnos, nem tudjuk még, hogy mennyi az idő, mert nincs óránk, csak a telefonban, amihez egyelőre nem szereztünk be kártyát. Így azt gondolom, hogy pont abban az időpontban keltem fel, és mentem wc-re, mikor a koncert volt.  Éreztem… Reggel madárcsiripelére, mit csiripelére, inkább hangos rikácsolásra, koncertre ébredtem. Azt gondoltam, hogy direkt a mi tiszteletünkre esetleg beszereztek különféle színes papagájokat, ás egyéb különlegességeket, amik zenélnek nekünk. És persze hét ágra sütött a nap, úgy hittem, biztos már rég dél van. De nem, még csak ¾ 6 volt…